Esti bolyongás Kanizsa körül

Hát:
Most végre itt lennék.
Állok Kanizsa kapuján.

Megérkezvén.

Csalánból van a ruhám

Jó szagú és puha a sötét,
Lustán vált múlttá a délután,

Bár az eszmélés csak emlék

Most nem bánt velem mostohán.

Sarum talpán füvek nedve

Akácillatot ringat a szél,

Harangvirágnak ritmusán.
Fejem körül május kedve.

Kezem meleg zakóm zsebén,

Így megyek hozzád –hazafelé,

A Járásnak szikes pulpitusán.

Lábamon haladok.
Elvénült estében.

Hátamon kacatok.

Istennek nevében.

Csak az árnyékok élnek.

A göcsörtös ágak hegyébe

Kapaszkodnak:

Az ég mennyezetébe.

Csillagos kék selyembe.
A Kistemető meg épp üres,

Most szellem sincs, se ember.

Az utca üres vályújában

Fűzfák termésének

Ezüst szürke a kucsmája.

A sírok között kakukkfüvek

Mind-mind

Szaglanak lilán.

S a harangláb
A földre bólint.

Eredj, vándorcigány.

Kamillák hallgatóznak.

Düledeznek házak,
Szúette, öreg górék

Repedező vályogfalak,

Boldog ragyogásban a lámpák

Sárga kört hintenek maguk köré.

Tüzükben bogarak rajzanak,

Ezernyi, ezernyi a kérdés.

Egyet kondul a kései harang,

Aztán csak-csak elhal a hangja.

A csonka hold

Fehérre nyalt tányérja

Bebámul egy meszelt gangra.

Kék árnyékban állnak az udvarok

Csukott szemmel sosem aludhatok.

Álmukban rázkódnak a fák

Levetkezik a tavaszi lázat,

A foltos kérgű nyírfák

Megkeményedett a fű kalásza

Az est lehelete hűvös

Üdvözült, megbékél az áldozat

Meg tán az is, aki bűnös.

Mellém lép a hétfő

Elsimogat bennem valamit.

Hóna alá vág az idő,

A folyton féltő. Megértő.

Titkosan sustorog a bozót.

Soruk - görbén egyenes.

Valahogy cipel, hazahúzón

Amikor látom amint

Bíborban omlanak levelek.

S minden tücsök nekem

Ciripel búcsúzón.

Pósa Károly

SOKÁCOS ÚT

Avagy - mikor válik Szerbia csillaggá?

Mármint az Európa Unió zászlaján. Tudják, kék alapon tizenkét sárga csillag.
Őszintén megvallom: nekem fölöttébb gyanús már ez a lobogó is.
Rossz az üzenete. Fazékkék alapon körbe-körbe tucatnyi ötágú csillag. Mintha abba a bizonyos karikázó táncba csak a nagyok, a gazdagok, az alapító országok lennének hangsúlyosak. Nem huszonhét tagállama van az Uniónak? Dehogynem. A többinek nem jár csillagocska, piros pötty, lóhere, gumicsizma vagy legalább egy reszketeg x, mint az írástudatlanoknak? Költői a kérdés.
Ebből a szemszögből az USA is korrektebb, mert ott még Hawaii-nak is szorítottak helyet a félszáz ötágú között. De mit várjunk el egy szövetségtől, ami önmagát eleve úgy definiálja, hogy két – egymástól kizárólag gazda(g)sági alapon – megkülönböztetett csoport alkotja? Vannak fejlettek, illetve a GMU-s államok, és vannak a „később csatlakozottak”.
Ez utóbbi lesajnált kasztba tartozna például Magyarország is. Pedig május elején pont egy évtizede az Európa Szalon klubtagjai. Ám úgy látszik, míg egyeseknek szivar, és pezsgő járja, a bőrfotelekben terpeszkedve, addig mások nemzeti monogramos libériában üríthetik a hamutálakat, és négykézláb vikszelik a drága parkettet. Örülnek, mert nem a huzatos előszobában várakoztatják őket. Mint mondjuk Szerbiát. Aki manapság a fogasra akasztott kabátok között ücsörög. És éppen hezitál, hogy mit tegyen? Lelépjen-e az előszobából egy értékesebb prémgallérral, finomabb felöltővel, vagy veszteg marad, megelégszik a kulcslyukon kiszűrődő kellemes illatokkal, az időnként résnyire nyíló ajtón kinyújtott maradék szendvicsekkel, kiflivégekkel, poharak aljáról összeöntött konyakkal. Szerbia szívét most két üllőn kalapálják. Egyrészről ott a brokátfüggönyös szalon muzsikája, másrészről meg fülébe szuszog, hallja a nagy borzas medve morgását.  

Dagad bennem a félelem kovásza, hogy Belgrádnak melyik alternatíva lesz a kapósabb.
Merthogy a választás lehetősége bennünket, délvidéki magyarokat hatványozottan fog érinteni, rosszabbik esetben sújtani.
Már látni a világhálón, az újságok hasábjain, hogy egyesek elkezdtek gondolkodni és magyar szemüvegen keresztül vizsgálják a társulási szerződést. A koszovói szerbek státusa ugyanis középtávon megoldást nyújthat a bácskai-bánáti magyar közösségnek is. Nem kell szégyellni a gondolatainkat. Az autonómia gondolatát sem. Ami jár másnak, járjon a Tamásnak is. Mindennek tetejében az a bizonyos medve most Ukrajnában is megpendítette a népek önrendelkezésének gondolatát. Igaz, otromba módon, durván, puskaropogás és vér közepette. De a medve már csak ilyen. Nem fog finom húrokat pengetni. A mancsán karmok vannak. Az is bizonyos, hogy a majdan, esetlegesen megfogalmazódó magyar igényekre föl fog szisszenni a szerb társadalom. És ha az anyaországi nemzetpolitika úgy akarja, megembereli magát, akkor a román, meg a szlovák illetékesek is kezdhetnek vakaródzni. A szerbek Koszovón precedenst teremtettek, és ez fájdalmas fölismerés lesz sok olyan nemzetállamnak, ahol a kisebbségek bizonyos jogaikért hajlandóak politikai eszközökkel küzdeni.
Egyet nem tehet meg velünk a délvidéki magyar érdekképviselet elitje.
A kivárást, a halogatás taktikáját el kell gyorsan felejteniük. Saját jól felfogott érdekükben. Mert amúgy hamarosan nem lesz szavazóbázisuk. Ugyanis nem a voksok vándorolnak majd más pártokhoz, hanem a vajdasági magyar emberek fognak tömegével elmenni. Lábbal szavaznak, ahogy mondani szokás. Ezért egyszer az életben illő lesz letenni a garast, lándzsát törni egy mindent felülíró cél érdekében, és a pozícióharcok helyett aktív és hatékony politikai cselekedetekre lesz szükség. Ehhez bátorság, hit és akarat kell, mert valószínűleg olyan küzdelem alakul majd ekörül, ahol nem csak adni, hanem kapni is lehet, ami bizonyos fájdalommal járhat.
De megéri. Elvégre ezért választottunk, ezért szavaztunk.
Ez a délvidéki magyarság megmaradásának záloga. Ez népünk parancsa.
Máskülönben valóban csillaggá válunk.
Szomorúan fogunk világítani az égbolton, egy eltűnt nép emlékeként.

FRISSÍTÉS:
A fenti írás pont egy hete, hétfőn született. Kedd reggel került a nyomdába, ahol már készült az Új Kanizsai Újság aktuális száma. Megelégedéssel vettem tudomásul, hogy rá két-három napra, a 2014-es minapi magyarországi választásokon győztes Fidesz MPSz-KDNP pártszövetsége - illetve az új Orbán kormány -, hivatalosan is megerősítette: a Kárpát-medencei magyar autonómia-igényeket teljes erővel támogatni kívánják. Kormányfői expozéjában mindezt maga Orbán Viktor miniszterelnök jelentette be, sokadszorra bizonyítva államfői, és ezen túlmutatóan emberi erényeit. Úgy legyen!

Pósa Károly     

A magyarkanizsai szobrok

Sokat kéne írni arról, hogy az időt miképpen próbáljuk  megállítani?
Míg élünk, folyton az örökkévalósággal hadakozunk. Erről szól az életünk, el sem tagadhatjuk.
Miképpen akarunk túlélni?
Minden képen. (...nevetés, taps, az első sorokban ülők fölállva tisztelegnek, aztán a páholyból csukrétát dob egy rajongó…)
A legegyszerűbb és talán a legemberibb, ha gyermeket nevelünk. Piros pont a mennyországba, Szent Péter meglapogatja a hátunkat, amikor lepedőnyi tógájának ráncai közé visszadugja az aranyozott kulcsot… (halk nevetgélés)
Kicsit fájdalmas ugyan, sok nyűggel jár, meg se akarják köszönni a végén, de mégis sokan vállaljuk, ez a sorsunk.
Ezért vagyunk emberek.
Nem is kérünk cserébe semmit. Abban a hiszemben vagyunk szülők, hogy ugyan ezt az áldozatot az utódunk is meghozza majd, a nyomába lépkedő leszármazottunknak. Már kerek is a történet. Szépen fog festeni a fotónk a dédunokák falán. Jobbik esetben a zongorájuk tetején. Rosszabbikban pedig egy cipősdoboz lim-lom iratai között…
A kanizsai örökkévalóság meg különösen fontos. Még nem jöttem rá a válaszra, miért. Valószínűleg jó helyen élünk. Egy szakértő ismerősöm szerint 60 fokos szögű energiavonalon van a városunk. Egy adta szent hely az egész. Elrendeltetett a sorsunk.  Csuda-e, ha nem bolondulunk bele?
Tán ennek (is) köszönhető, hogy annyi hiperszenzitivitású művész lett városunk nagyja. Meg a halottunk – teszem hozzá kesernyés szájízzel. Mindenesetre igaz, hogy Magyarkanizsa kicsit kivételezett szöglete a világunknak. Egymás mellett a Tisza meg a Járás. Két véglet. A víz és a sívó pusztaság. Benne élünk mi, akik azon túl, hogy élhető életet akarnánk élni, kapaszkodunk a jövendőnkbe, és nyomot szeretnénk hagyni magunk után. Maradandót.
A közösség erejét megmutatva szobrokat emelünk.
Most dicsérni szeretnék: fogja be a szemét, aki emiatt haragudni akar. Ezidáig – nagyon helyesen – a mindenkori, hangsúlyozom – MINDENKORI – városvezetés nagyon ügyelt arra, hogy ne erőből állítson Magyarkanizsának emlékműveket. Magyarok, szerbek, cigányok, horvát-bunyevácok, meg egyéb népek lakják a városunkat. Ki-ki a maga szentjét látná szívesen, bronzba öntve, talapzaton nézelődve.  Kényes a tűréshatár, kinek a szobrát koszorúzza az aktuális rendszer.
A kanizsai ember viszont nem hülye.
Sok minden elmondható lenne egyébként rólunk, de írjuk a javunkra, hogy ebből a kérdésből nem csináltunk problémát. Veregethetjük a vállunkat a fürdőszoba-tükör előtt.
Magyarkanizsán csak a helyi emberek érdemlik meg a köztéri szoborrá avatást. Milyen jó ez így! Lehetnek dicső királyok, szentek, politikus nagyságok, békák vagy egerek: az utókor itt nálunk csak akkor díjazza őket, ha letettek a magyarkanizsai közös asztalunkra valamit.
Szerintem ez is a lokálpatriotizmusunk egyik alapja. Nem engedünk semmiféle korszellem ízlésének, rezsimek diktálta kurzusnak. A mi kutyánk kölykét kiemeljük, a többiről meg esetleg tudomást veszünk, megemeljük kalapunkat, hümmögünk, oszt jónapot.

De a koszorú, a főhajtás – csak a mieink előtt igaz! (függöny)

Pósa Károly

HAJNAL A PADON

Fotó: Valkay Bicskei Ágnes

Ülök a padon.
Még hajnal van.

Hajnalok hajnala.

Így talál rám a virradat.

Hátam-vállam a padnak támasztva.

A rám hajló ágnak kerek az árnyéka.

Fák kérge pattan, a korai tavaszban néha

Április fordulóján, szeles májusban,

Lárvák, peték alszanak bábkoporsóban.

A folyó tükröt tart az éppen kelő napnak.

Hajnal. Föld az égtől leválasztva.

Most látni a partot - elárasztva.

Gyertyaként ég a sok virág.

Fut a töltés fehér pántlikája.

Idők mennek. Előttem kétrét görnyednek.

A gondolatok már szétcsapták szárnyukat.

Hiszik magukat ólomkolonc könnyednek.

Mintha átírnának minden régi könyvet

Hitet, reményt, szerelmet – mind a hármukat.
Álmunkat sorsunk misztifikálja.

Zúg a múlt, a Tisza muzsikája.

Vagyunk a földön búzamag.

Zsibbadón kel a széljárta síkság.

Feledjük a havat, a régi búcsúzást.

Ahogy a farsangi kedély, duhaj vígság,

Összeroskad, mint tél utáni vakondtúrás.

Csak ösztön, ami van. Meg ős emlékezet.

Itt az eszme sosem élt. De mindig létezett.

Kézzel nem fogható a bizonyság.

Mindig lyukas volt, az a szűk zsák.

Az itt és most kába pillanata!

Körülöttem bogarak zúgnak el.

Ma már az van, ami tegnap megfogant.

A szekér, idő-kerék előre rohan.

S mikorra eljő a kerek nap, délibáb,

Kanizsát arannyal illető fénysugár,

Értelem lesz, és szőkén loccsan a folyam.

Felhőként ül a kaszált fű illata.

Friss a széna. Fanyar szagú hintaja.

Ülök a padon.
Még hajnal van.

Hajnalok hajnala.

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2014. május 6.

A kanizsai vadmadarak

Hangya András alkotása

Madarak, testvéreim! Köszöntelek titeket,
Áldjon meg az Atya, a Fiú, és a Szentlélek!

Assisi Szent Ferenc

/Cantico del Sole; részlet P. Szedő Dénes O.F.M. magyarításában/

Vasárnap, vagy várjunk csak: péntek! Igen. Péntek reggel. 

Pacsirtaszó. Pirkadat előtt kezdhette.

Félálmomban föl-fölpillogok.

Mintha hallottam volna.

Nyitva az ablak, beszűrődnek az éjszaka neszei. 
A kutyáim szétnéznek. Aztán csak ásítanak.Kattan az állkapcsuk.Visszafekszenek, hosszan motoznak, míg elhelyezkednek. A lustább, a német vizsla kényelmében prüszköl is.

A lovaknál valamelyik a másik oldalára fordult, rúg egyet az istálló falába, beleremeg a ház. 
Ajjaj!
Meszelni kell az idén.

Hazafelé tart valaki, vagy hajnal előtt van dolga a jámbornak. A biciklije surrog az aszfalton.
Régi jószág lehet, a csöngő rugója már meglazult, a hepehupákon halkan csilingel egyet-egyet. 
Szélcsend van, a birsalmafa tenyérnyi bársonyos levelei nem susognak.

Fújja a pacsirta. Az akácfán lehet.

Korán kelő fajta. 
Úgy tudom csak a fülemüle éberebb nála. Az éjfél után egy-két órával képes rázendíteni. Már a rigók is megszólaltak.
Kedves madarak, és egyre jobban megszokják a közelségünket. Korábban a rigó erdei, mezei füttyösként volt számon tartva. De a városiasodás meghozta a kedvüket, fokozatosan beszoktak az utcákra, terekre és ma már az a furcsa, ha a szépen nyírott gyepen nem látni egy-két példányukat. Általában feketék. Ezek a sötét tollú bajnokok szabadítanak meg bennünket megannyi féregtől. 

Hasznosak és kedvesek. 
Ugyan kedves kanizsaiak, hány emberről mondhatnánk el ugyanezt?...

Sárgarigó viszont nincs és ez nagy szívfájdalmam. 
Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára. Vagyis - dehogynem. A múltkor a temetőben a gesztenyefák alatt ott ugrált egy fiókmadár, aranyló sárga színű tollas kis jószág, kedvem lett volna megfogni és megsimogatni, de ijedten elszökdécselt előlem, pedig mentem utána a kripták között, míg észbe nem kaptam, nehogy meglásson valaki, azt hihetnők, hogy bolond vagyok, netán szadista állatkínzó, amiért zavarászok egy ártatlan teremtményt. Csak a szememmel követtem hát, gondolatban szeretgettem meg.
Emezek a feketék mindenhol, de sárga… Pedig mennyi nóta ihletői voltak!

Meg a fecskék.Van egy pár az istállóban. 

Öt-hat éve fészkelnek nálunk. Hogy ugyanaz a két madárka tér-e vissza minden évben, vagy valami finom ösztön által mások találják meg a sarokba dugott fészket, nem tudom.

Egyformák a szentjeim.
De az is biztos, hogy minden nyarunk fecskéi a ház előtti villanypózna csúcsán ülve köszöntik a napot. Mégiscsak a régi pár járhat hozzánk. Titokban ezt remélem.

Míg e sorokat írom, beszűrődik a csivitelésük. Egyszerű madár a fecske, kevés a mondandója. 
De a szíve hatalmas lehet, ha minden évben megtalálja a fészkét. A hazáját. 
Ha eső esik, kicsit lehűl az idő, és a legyek beszorulnak az istállóba, a fecskéink a plafonról kapkodják le a rusnyaságokat, mind egy szálig. Házhoz jön az ebéd, mondaná az ember. Amikor kosztolnak, parányi agyukban megfordul-e, mennyi hálával gondolunk rájuk? 

És a vadgerlék. 

Véletlenül tudom, hogy a becsületes nevük balkáni vadgerle. Merthogy vadgerle, meg vadgerle között különbség van ám! A rendes vadgerlék – állítólag – barnás, homokszínűek, már csak itt-ott, erdőkben, csalitokban fordulnak elő. Ez az erőszakosabb (a balkáni…) fajtársuk szinte teljesen kiszorította őket. 
Úgyhogy, amiket látunk, burukkolni hallunk, azok most a győztesek. 
A hódítók. 
Szépek, szépek, de amikor meglátom őket, kicsit felemás módon gondolok rájuk. Mindig ott motoz bennem, hogy vajon a kiszorított „igazi” gerlék miként élik meg vereségüket?
Freud kéne ide, vagy legalább a Robi, hogy megfejtse ezt a lélektani gubancot, ami valószínűleg vajdasági kisebbségi létem okán, az együttérzésemből fakadhat.

Búgnak a gerlék. Trehány népség. Fészkük is alig pár szál kóró.

Utoljára hagytam, pedig a főkolompos.

Most kezdenek mozogni bennem a nyárfalevelek. 
Egy pöttyet elbizonytalanodtam.

Vajon a kakas mennyire számít manapság madárnak? Jó.

Tolla van, nem repül, de biztos az.

A hangja repedt fazék, és a szomszédban akkor is kukorékol, ha sötét éjszaka valaki a fürdőszoba lámpáját fölcsapja. Kedves szokása, hogy pont az ablakunk alatt kezdi edzeni a gigáját. De csak nyáron, amikor nyitva az ablak. A rosseb se tudja, télen nyugton van, a tyúkjai között. Hidegben fázhat a csizmája, meg lusta is. Januárban hatkor kezd óbégatni, órát lehetne állítani hozzá.

Viszont, amint nyitható az ablak, menten megjön a kedve.

Megszoktam már, mint annyi mindent.

A madarak is a mieink. A szokásaik velünk élnek.

Szeressük őket az egyszerűségük miatt!
Azért, ahogyan teszik a dolgukat.

És olykor, ha belegondolunk, bizony elkívánjuk tőlük azt a gondtalanságot, és csupasz örömöt, amit ők olyan természetesen tudnak megélni.

Békességet a jóakaratú embereknek!