A Megkötözött Krisztus

Évtizedekkel ezelőtt már hallottam róla. 

Beszélték, hogy ott van valahol a templomnak a tornyában. 

Szavahihető tanúk állították, hogy látták. Mivel a templom mifelénk különösen fontos, vigyázva tisztelt építmény – elvégre magának az Istennek a háza – oda minden koron igen körülményes volt kutakodni járni. Persze, legfőképpen az éppen itt szolgáló pap hozzáállásától, kedélyétől, jóindulatától függött mikor és ki mehetett föl a harangokhoz, vagy a templom padlására. Éppen ezért kitüntetésnek számított, szerencsés volt az, aki odaföntről megnézhette Kanizsát, mászkálhatott az évszázados fa szerkezeten, meg a poros gerendákon. 

Évekkel ezelőtt aztán nekem is sikerült följutnom, már nem tudom kinek és minek köszönhetően. 

Első dolgom volt alaposan szemügyre venni a sokat emlegetett Megkötözött Krisztus szobrát. Készítettem róla fotókat. Mivel a fényképezőgépem házi használatra gyártott vacak kis masina volt, a képek elég gyengén sikerültek. Elmosódtak, sötétek lettek. Ezzel együtt még így is többet mutattak, mint a jóval korábbi hagyományos egy szem, kézről-kézre járó fotó, amit ha jól tudom a Szkipe csinált a kilencvenes évek derekán.

Bizonyítéknak az is megtette. Legalább volt valami kézzel fogható, szemben az unalomig tárgyalt kanizsai alagutakkal, amiket köztudomásúan mindenki látott, mert "annak idején" mászkált odalent, tudja az irányukat, a köréjük szőtt miszticizmus még most is élénken mozgatja a fantáziát, de több mint fél évszázada senki nem járt bennük, a bejáratukat is homály fedi, nem beszélve arról, hogy egy huncut fotó, netán onnét származó tégladarab se került elő. Hát ez így egy kalap kishomoki fosószilvát se ér.  

A múlt szombaton a sors kegyelméből aztán megint fölmehettem a toronyba. A technika fejlődését igazolandó most már telefonnal is ilyen – relatíve jó nagy képfelbontású – fotót sikerült készíteni róla. (A fényképért köszönet Búzás Hedvignek!)

A Nagytemplom tornyának első szintjén hever, láthatóan meglehetősen méltatlan körülmények között.

Fából készült, megemeltem, nagyon könnyű, nincs több 10 kg-nál. Teljesen kiszáradt az anyaga. Valaha festett volt. A corpus viszonylag jó állapotban van, csak mint látható, az egyik lába hiányos, ami – ha igény mutatkozik rá – könnyedén pótolható lesz szakszerű restaurálással.

Megérné lehozni ezt az "érdekes" szakrális szobrot.

Egyfelől a korát tekintve képvisel értéket. 

( Szerény megítélésem szerint a 19. század második felében készülhetett, jó 120-140 éves lehet, vagy az sem kizárható, hogy attól is több. Valószínű, hogy még a régi templomban volt a helye, és az új templom kibővítésekor, az átépítéskor már nem tartották megfelelőnek a barokkosan felújított belső miliőbe, a frissen faragott, díszes, zománcozott kőszobrok mellé visszaállítani.)

Amúgy meg művészettörténetileg is ritkaságszámba megy, vagyis hogy én még nem találkoztam ebben a pózban, térdelve, hátrakötözött kézzel megörökített Megváltóval. 

Jó lenne szép szóval megkérni, rábeszélni az atyát, hogy legalább az állagmegóvás miatt lekerüljön a toronyból. Aztán meglátnánk mit lehetne kezdeni a szoborral. Pénz a restaurálására bizonyos, hogy egy ideig nem lesz. 

(Beszéltem a templom-képviselővel, aki koordinálja a jelenleg folyó építkezést: tudniillik a Nagytemplom főhajójának a falát egy hónapja kezdték meg elszigetelni. A hatalmas vállalkozásnál csak a munkálatokért járó végösszeg irgalmatlanabb. Nyögni fogja az egyházkerület még egy jó darabig.)

Kedves kanizsaiak! Honfitársaim!

Ha másként nem, közadakozásból is meg lehetne oldani a szobor renoválását. 

Nincs sok mindenem, de szó nélkül hozzáteszek a közöshöz, ha lesz egy ilyen akarat. 

Tegyünk róla, hogy legyen.

   

SZÁMADÁS

És ha befordulsz

A pislogós kanyarnál

Ne felejts hunyorítani!

A kép majd menten élesedik.

Penge szögben szédülsz jobbra,

Csodálkozol a városodra,

Amiben csak

Tüzet fröcskölni és vizet szítani

Szabad, mert másként a káröröm

Köröm-piszka nem engedi

A varos hegeket gyógyítani,

Így van ez régtől itt, ahol

A Petőfi utca derekán

A Kisköz sarka kiszélesedik.

Pusztai szelekkel

Gyúrott dallamokkal

Kézzel dagasztott színekkel

Elkenődve, de ácskapoccsal

Földbe döngölt agyaggalambokkal

Bégető a Járás

A Tiszának partja bőg

Itt vannak a ráncok,

A gyűrődött arcok,

Leples és leplezetlen bitangok

Bevert orrok, bordázott fasorok

Avartűz kesernyés füstjében

Könnyező bronz Krisztusom.

A hajnali köd párás.

Itt vannak mind, leltárba vehetők

Ahol még most is lakom

Az erezetek, repedések

A kanizsai falakon.

A Vigadó szomorúságában

A hajdani szeretők

És az ócska kocsmai biliárdasztalon.

Élnek, szuszognak, fölsorolhatók

Az emlékeim, meg az, hogy vagyok

Keréknyomba ragadva.

Mind-mind szemügyre vehető,

A málló vakolatba

Vakon csak úgy, akként
Ahogy látatlanba.

Pk

BETELT A CSANAK - Zentán

Pedig egyik legnagyobb sikeremet pont neki köszönhettem. Karikaturistával sűrűn-sűrűn előfordul, hogy valamelyik alkotása kiváltja a közvélemény, vagy inkább a célkörösztben érintettek heves reakcióját.
De az még a tőlem nagyságrendekkel fajsúlyosabb kollégáknak is csak ritkán adatik meg, hogy a címlapos rajzukat habzó szájjal szónokló honatyák lengessék a parlamentben. 
Ráadásul éppen a legzivatarosabb időkben, a tomboló milosevityi önkény éveiben. 
Ugyanis ez esett meg szerény firkálmányommal akkortájt.

Történt, hogy a kilencvenes évek legelején néhány kanizsai barátommal egy magazint kezdtünk szerkeszteni. Igazi hőskorszak volt. Internetről még senki sem hallott, a számítógéppel is csak úgy voltunk mint a fehér hollóval. (Vagy tán annyit sem láttunk.)
Ennek dacára a helyi kis lapunk szépen fogyott. Mai fejjel nézve a kelleténél vadabb őrültek voltunk mindahányan. 
A Kanizsai Figyelő megírta a környék történéseit. Nem válogattunk az eszközökben. Ha kellett a bulvárbéka feneke alóli cikkekkel botránkoztattuk a jónépet, hogy azután egy oldallal odébb kemény tanulmány-szerű írás következzék a honi közélet állapotairól. Abban az érában nem volt divat ekkora mellénnyel írogatni. Sokkal kevesebbért is beverték az ember fejét. Háború volt a Balkánon, zűrzavaros évek követték egymást. Válságból válságba húzott bennünket a tomboló diktatúra. 
Mindezzel nem sokat törődtünk. Lelkesen írogattunk, szerkesztettük a lapot, ami – lévén, hogy sosem kaptuk meg a kért belgrádi bejegyzést – amolyan fél-illegális újságként, hallgatólagos engedéllyel jelent meg. Általában csütörtökön, piaci napon - nagy derültséget és riadalmat kiváltva. Mondanom sem kell, hogy az előbbi a kanizsai közvélemény túlnyomó többségét jellemezte, az utóbbi viszont az akkori elvtársakat. 
A „jóakaróinkat”. 
Karikatúráimat akkor kezdtem publikálni. Nem voltam visszafogott. Megilletődés nélkül páros lábbal rúgtuk be a közízlés, és a kisvárosi tabuk szépen faragott, de szúette diófa-kapuját. Mivel a cenzúra fogalma, mibenléte előttünk ismeretlen volt, nem kíméltünk politikust, újgazdagot, városi potentátot, semminemű jelenséget: mindenről és mindenkiről meg volt a megföllebbezhetetlen véleményünk. A rosseb se gondolta annyi ésszel, hogy gyakorlatilag a fejünkkel játszunk – tessenek nyugodtan szó szerint érteni e patetikusnak vélhető megállapításomat. Hiába csitítottak a szüleim, az aggódó ismerősök: még büszke is voltam magamra. 
Hiszen jóval fiatalabbnak, butábbnak és rátartibbnak számítottam azokban az években.

A sok uborkafára kapaszkodott politikus közül egyik kedvenc figurámként Milan Paroški ultranacionalista képviselő urat jegyeztem. (Vajh, emlékszik-e még valaki a személyére, alakjára? Istenem, pedig egy kanál vízbe megfojtott volna minden magyart! A barázdáltabb homlokúaknak azért lehet, hogy ismerősen csöng a neve…) 

Milan Paroski

Na: ez a soviniszta fasztarisznya egy szép napon a parlamenti fölszólalásában élesen kikelt a mi kanizsai szerény kis újságunk ellen. 

Csak azért, mert a címlapunkon lehoztuk a rajzomat: Nenad Čanakot ábrázolta a feszületen, az INRI fölirat helyett Vajdaság autonomista V betűjével (aminek puszta használatáért akkortájt nyílt utcán pofon vert a rendőr), a tetejében pedig a köröszt alatt - római őrszem gyanánt - a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos katonája meredt vigyázzba. 
Óriási lett a botrány: két országos napilap, a szocialistáknak és a Jugoszláv Baloldalnak benyaló Politika, meg a Večernje Novosti fölkapták a hírt, mint tyúk a taknyot és kürtölték szanaszét, hogy lám – az autonomista, szeparatista, fasiszta stb. magyarok ott fönt, Észak-Bácskában szamizdaton éltetik a hazaáruló újvidéki szerbet.

Tudniillik, azokban a nem kicsit elanyátlanodott hónapokban szórta a hatalmi párt a behívókat. Baranyába vitték (volna) az itteni magyarokat, az ottaniakra lődözni. Már akkor is tudta minden normális ember, hogy bűnös egy háborúba, veszett becsületű ügybe keveredett az ország, sőt az egész régió. Mégis, ezt csak kevesen merték kimondani. Ettől kevesebben merték vállalni a békepártiságot. Egy volt közülük Nenad Čanak. Meg is lett az eredménye: őt is rendőrökkel hurcolták el Vukovár alá tartalékosnak.

Föl is néztünk rá. Számtalan magyar híve lett a Ligának. Zömük éppen Zenta környékéről verbuválódott, ahová a behívóparancsot megtagadók közé elment Čanak. Beszélt a tömegnek. A mai napig belém ivódott annak a kendős magyar asszonynak a Naplóban leközölt fotója, aki a láthatóan megrendült szerb politikus vállán zokog, siratja az erőszakkal katonának hurcolt férjét, fiát. Jó ideig Nenad Čanak és a pártja volt a zászlóshajó azoknak, akik magyar létükre nem akartak nemzeti alapon szerveződő pártban érvényesülni.

De azóta – sok víz lefolyt a Tiszán.

Egy-két napja látott napvilágot a hír: betelt a pohár a zentai Liga helyi szervezeténél. Pontokba szedve róják fel a – negyed százada (!) pártelnökként funkcionáló – Nenad bátyónak, hogy elegük van belőle.

Húsz év alatt tetszik tudni a hajdani, érző, emberi arcú békeharcosból igazi politikus lett – a szó klasszikus, tehát pejoratív értelmében. 

Homo honesticus  -  Homo politicus

A jó Čanak lelkületével, eszmevilágával, hozzáállásával párhuzamosan torzulni kezdett egész emberi mivolta. A szerbiai politikum egyik pojácájává züllött. 
Ámbár - az még hagyján, ha valaki politikus létére hülyét csinál magából. (A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.) Attól viszont fölszisszen minden jó érzésű választópolgár, ha egy közéleti szereplő kezd kártékonnyá válni. A szélkakasként pörgő Liga vezetője így járt velünk – régi szeretteivel, szimpatizánsaival - a Tisza-mente magyarjaival. Erről a minap a leghitelesebben a saját, magyar ajkú párttársai nyilatkoztak, amikor szemére vetették az elnök úrnak a nem is bújtatott magyarellenességét, a népünk múltja, a hagyományaink ellen történő kirohanásait. Tetézve azzal a történelemhamisító igyekezetével, ami például a második világháborús túlélő honvédeinkből – a pöfögő antifasizmus ítéleteként – egyből fasiszta pribékeket, náci szolgákat kreált.

Hab a tortán a zentai alapszervezet közleményében hangoztatott korrupciós vád. Pukkannak a múltbéli – nemzeti alapon történő megkülönböztetéseket sérelmező - panaszok.

Minden káröröm nélkül, kissé elkeseredve, szomorúan írom: eléggé megkésett a jajkiáltás hölgyeim és uraim!
Miért kellett mindezt idáig tűrniük? Hogy egy klasszikust idézzek: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Kicsit előbb. Most mintha hitelét vesztette volna a pártból kilépő rabok kórusa. Mindenesetre okos a mi népünk. Tudja az örökbecsű igazságot: jobb későn, mint soha.

Nenad elnök úr meg menjen a picsába csudába! Nekem jó régóta lemászott arról a bizonyos feszületről. Hiszem azt, rajtam kívül sok bánáti, bácskai magyar, sőt szerb polgártárs is osztja a véleményemet. 
Volt egy röpke történelmi szerepe.  Sic transit gloria mundi.

Csak rajta múlott, hogy a megdicsőült főszereplő pozíciója helyett egy ripacs epizodista kétes eredetű gázsiját választotta.    

Pósa Károly

FIZETETT MUZSIKA - vers

Mondja jóuram!

Mi a nótája?

Mitől borult kocsmapultra

Apja s nagyapja?

Mitől kondul végórája?

Látom, fárad…

Kissé avatag,

Szeme bágyadt.

Sorvul a prózája, ugye,

Ugye, árokban a rímek?

Persze, persze.

Veremben van.

Oda teszik, akit vernek.

Vérnek, testnedvnek

Csorgása: szó, ami szó.
Egyre megy.

Lám, itt vagyok én.

Hogy ki lennék én?

Ki a hőse ennek a versnek?

Nos - Nem tudható.
Így, stílussal jellemezni:

Lehet festő, paraszt,

Holdbéli hegedűs,

Elnök, koldus vagy író.

De most!

Aranyat ér a napja!

Aki kapja, marja!

Fejében széles kalapja:

Üljön a tetejébe!

Üljön föl rája!

Itt, itt a kalapja,

A tetejébe vagy

Akár alája.

Világnak flitterezett,

Kékkel erezett

Tarajára,

Mi úgy ringli

A kedélyt körbe,

Mint spílen a kintornás

Szerte széjjel.

Bélelt kabátban,

Madárijesztő soványan,

Odaát a saroknál,

A Tóparti közök

Szűk sikátorában,

Él, lát, hall, matat,

Jár a keze, kutat,

Érzéketlen fagydaganat

Ahogy a verkli jár,

Hangtalan a melódia.

Olcsó nótát koldul.

A tenyere érdes,

Így ordít, nyüszít

Kegyelmet,

Mint foszló párnából

Alt-színű libatollat,

Dallamból ujjbeggyel,

Pihés hangot

Némán tépdes -

A bácskai kintornás.

Pk

TOSZKÁNAI KÉPESLAP - őszi utazásunk

Jó lenne nem az irigység hangján szólni. 
Jó lenne, ha alig hallhatóan sem tűnne ki a leírt sorok közül az önsajnálat. 
Jó lenne azt mondani, hogy nem sokban különböznek tőlünk. 
Pedig dehogynem. 
Ennek tudatában egyáltalán nem könnyű elfogulatlannak lenni. Arról kéne ugyanis írni, milyen az, amikor valakik sokkal szerencsésebb történelműek, gazdaságilag jóval erősebbek, és ráadásul földrajzilag a glóbuszunk egyik legelőnyösebb fekvésű, legszebb vidékén élhetnek.

Toszkána a számos könyvben, filmeken, festményeken megörökített Észak-Olaszország egyik közigazgatási egysége. Nyugatról a Tirrén-tenger meleg mediterrán levegője éri, északról meg az Appennini-hegylánc óvja a hideg kontinentális szelektől. Csoda-e, ha az éghajlata éppen ideálisnak mondható? Alig esik hó, a ritka fagyok sem tesznek sok kárt a gyümölcsösökben, az év hidegebb napjaiban is elég egy kiskabát, pulóver, és arról sem hallottam még eddig, hogy valaha a fűtés miatt kesergett volna egy firenzei vagy sienai polgár.

Ezzel együtt évente többször betakarítható a zöldség-gyümölcs, és az összes általunk ismert haszonnövény dúsan terem azon a tájon. Több ezer hektárnyi szőlőültetvény mellett kavarog az autópálya. A lankás, dombos vidék kiváló talaja a világ egyik legnagyobb és leghíresebb bortermelő vidékének. Minden domboldalban kisebb farmok, kúriák, gazdaságok virágzanak az elmaradhatatlan ciprus-, citrom-, mandarin- és fenyőfa ligetekkel, sőt helyenként datolyapálmákkal. Az emeletes, zsalugáteres kőházak idősebbje legalább négy-ötszáz éves, és az oldalukra futtatott borostyán meg oleander bokrok időtlenné teszik az ódon falakat.

 A városok pedig…

Itt meg kell álljak egy pillanatra. Ahogy a régió központja – Firenze – már a rómaiak előtt is komoly, kőfallal, várral megerősített településnek számított, az etruszkok központjának, és a reneszánsz-kor megkerülhetetlen diadalaként tekint rá a művészettörténet, úgy a kissé távolabbi Siena maga a megtestesült középkor, román és gótikus tornyaival, sikátoraival, egekbe szökő boltozatú katedrálisaival. 

A bácskai tájhoz, tempóhoz, vérmérséklethez szokott lelkületnek nehéz megértenie, hogy ezekben a városokban majdnem kétezer éves a keresztény hagyomány, és az épített örökségük minden egyes köve a történelem által megszentelt. Olyan tradíciót, erőt képvisel, aki boldog lakója lehet a Toszkánai városoknak, amit legközelebb talán csak egy párizsi, vagy esetleg egy dubrovniki ember mondhat magáénak.

Példának okáért ott van az alig nyolcezer lakosú San Gimignano. Évente egymillió (!) turista keresi föl. Az utcáin emberáradat hömpölyög, a boltok mindent kínálnak, ami a szemnek-szájnak ingere. A fagylaltozóban százféle íz közül választhatni, a kicsiny kávéházak teraszáról pörkölt kávé illatát érezni, a szuveníres boltocska mellett közvetlenül hentes található, aminek a bejáratát jóformán eltorlaszolja a fürtökben lógó vaddisznósonka – a hely specialitása – valamint a különös gonddal pácolt szalámirudak, sajtkészítmények. Mindehhez olasz kedély, lazaság párosul. 

 A kirándulásunk alatt egyetlen alkalommal sem találkoztam ideges, mogorva képű helybélivel. Az ottaniak szinte kötelező szívélyességgel, elnéző eleganciával kezelik a turisták rohamát. Ha eltéved valaki, útba igazítják. Türelemmel viselik a fényképezgető csődületet, és a pincér menten vigyorogni kezd, ha észreveszi, hogy a háttérképbe ott lesz ő is. Könnyű neki – mondanánk – már az ükapja is pincérkedett, ugyanott. A vérükbe ivódott a vendéglátás. Egyik-másik tavernának, borharapónak a berendezése régebbi, mint nálunk a sekrestyéé, és Giuseppe Verdi ült a sarokban: még most is foglalják a helyét, ahol néhanapján iddogált, és a kottáiba jegyzetelt. A falakon ott a múlt és az azelőtt elmúlt évszázad összes megsárgult fotója - csupa híresség. Az ó kontinens legnagyobb művészei koccintottak esténként a lepukkant kis csehókban gyöngyöző Brunellot és Chiantit kortyolgatva. A kirakatokon a világ legismertebb márkái virítanak, csupa divatszakmából tudott név, lett légyen szó parfümkereskedésről, aranyművesről, vagy finom vonalú, sikkes olasz bőráruról.

A kusza kis utcákon úgy érezni, hogy itt megállt az idő, és ha a magas, árnyékot vető kőfalak mellett nem parkolnának azok a fürge kis Vespa motorok, azt hinné az avatatlan szemlélő, hogy Pisa tágas terén, a fűvel benőtt placcon még csak az imént készült el a hírhedt harangtorony, és a sarkon befordulva Leonardo da Vinci mesterbe ütközhetünk…

 Napok alatt megjártunk néhány piacot, csarnokot. A megismerés legkönnyebb módja, ha az adott város piacterén végigmustráljuk a kínálatot. Nem akarom magamat ismételni, unalmas sem szeretnék lenni, de a helybéli ízek, illatok, az az árukészlet, amit egy hétköznapon is a standokra pakolnak, messze meghaladják a leggazdagabb fantáziával megáldott látogató képzeletét is. Csak paradicsomból egy árus annyi félét biztosított a vevők rendelkezésére, hogy a pirosló ládák mintegy húsz négyzetméteren beborították a pultot. Tán százféle paradicsomból válogathatott az igényesebbje: volt ott a szőlőszem nagyságútól a paprikára hasonlítón keresztül a Szicíliában napon érlelt szárított paradicsomig – minden. Megtetézve a pár tucat kilométerrel arrébb lévő Földközi tenger összes herkentyűjével: halakkal, polipokkal, rájákkal, nevesincs lényekkel. 

Nem csak a kínálat lélegzet-elállító, de a Toszkánai kereskedőktől is akad tanulnivaló: ha a tekintet megakadt a pultra rakott portékán, már kínálja is a kóstolót, szelíd erőszakkal nyomja a kezedbe a falatnyi sajtot, húst, egzotikus mártást, féltenyérnyi kétszersültön. Hozzá vigyorog, mert tudja, hogy a mosoly ingyen van és a leghálásabb vevőcsalogató – nyelvek fölötti metakommunikációs eszköz.

Kiváló majomfogók, na.

 Sienában mihelyt sikeresen megléptem a csoportunktól, menten a kis zegzugos utcákba fordultam, ahol a turistáktól hemzsegő sétálóutcákon hivalkodó éttermek, boltok hátsó kijáratai szerénylenek, örök félhomályra ítélve a keskeny sikátorokban. Egy hónaljba dugott kocsmára találva rögvest megültem a kitett asztalka mellé. Sört rendeltem és gyönyörrel vázlatolgatni kezdtem a síksági szemnek szokatlan, egzotikus kiszögelléseket, az egyenetlenül dimbes-dombos, fényesre koptatott kövezetű utcácskákat ruhaszárító kötelestül, rézsút árnyékostul, omlatag homlokzatostul. A főúr mögém állt, nézett egy darabig. Aztán befordult a csehóba, és kisvártatva koppant az asztalomon a következő krigli sör. Egy kézmozdulattal intett, hogy rendben van a számla, én pedig megilletődve rebegtem egy mille gráciát.

Mondom, nem tudom hogy csinálják. Mi a titkuk. Engem egy életre lekötelezett azzal a potya korsó sörrel. Ettől a könnyed gesztustól akkor valahogy másnak, többnek, emberebbnek éreztem magam. Most már biztos - még egyszer visszamegyek. Ezt megígérhetem. Ide írom a nevét a lokálnak, számon kérhető legyek: Bar Termini. Majd néz nagyot a kellner, ha a kezébe nyomom a rajzot.

Ott-tartózkodásunk alatt föltűnt, hogy alig látni a közutakon nagy méretű gépjárművet, méregdrága autócsodákat, jóllehet bizonyos, hogy arrafelé némelyeknek különösen tellene óriási terepjáróra, a felénk szokott újgazdagság már-már kötelezően lemaradhatatlan szimbólumára.

Aztán megtudtam, hogy az olaszoknál nem divat a hivalkodó, proccos jármű. Egyrészt, a kisebb kocsik is kényelmesek, hála az autóiparuk hírnevének. Másrészt a luxus kategória náluk is fölösleges fényűzés, így a derék taljánok a kis fogyasztású, közepes minőségű, de biztonságos kiskocsikat hajkurásszák le- s föl a lejtős, kanyargós utcákon. Vagy - jellemzően – motorkerékpárral mennek a dolgukra. Pisában, egy szűk utcában negyvenhárom kis motor volt egymás mögé támasztva, katonás rendben. (Elámultam a látványon. Nem bírtam ki és megszámoltam.)

Montecatiniben, a Belvedere Hotelben aludtunk három napot. A város éppen kétszerese a mi Kanizsánknak, tetejébe szintén fürdőváros. Na de: csakhogy! Míg itt, a Tisza parton negyven éve képtelenek vagyunk egy normális medencét fölépíteni, és körülbelül ugyanennyi ideje a gyógyfürdőnket sem sikerült az igényeknek megfelelően bővíteni, addig Montecatini gyógyvizű termálfürdői közül a régebbiek már az ezernyolcszázas évek vége óta fogadják a vendégeket! A várost járva százesztendős hotelek sorakoznak, a budapesti Gellért Szálló és a Gundel Étterem látványvilágával, állandó bazárral, pálmafás sétánnyal, kandeláberes kivilágított utcákkal, promenádokkal, telis-tele látnivalóval.

Felejthetetlen élmény gyanánt. Kicsit savanyú a mi szőlőnk, kétség sem férhet hozzá. Nem ártana, ha Fortuna kisasszony csak feleennyit kedvezne Bácskának, ennek a sok vihart tapasztalt, sokat megélt szülőföldünknek. Akkor el is hinném, hogy van némi igazság a Földön.

Egyébként meg a rossebet születünk mi egy csillagzat alatt másokkal! 

        Pósa Károly