KÉPEM

A magyarkanizsai Bárka Műhelynek jótékony céllal fölajánlottam ezt a képet. Ára nincs, aki igényt tartana rá és szívesen adakozik sérült embertársaink megsegítésére, keresse meg az intézmény illetékeseit, biztos örülni fognak neki.

Befelé nézés a kép címe.

KICSIM

 

Elég rossz modell. Folyton mozog.

Valahányszor a hátsó udvarban járok, megállok előtte. Meglehetősen nehéz beszélni vele. De azért szólok hozzá. Kicsim, mondom: jöttél?

Pedig hát nem ő jött, hanem én mentem őhozzá. Néha, nagyon ritkán úgy érzem, mintha válaszolna. Udvarias, kimért kotyogással felel. A maga nyelvén visszajelzi, hogy tudomásul vette az ottlétemet. Megengedem: örül is, ha láthat, annak dacára, hogy mégis csak az ő birtokán vagyok – emberként. Kis részt gazda (sima bőrű, mondaná a jó Fekete István), nagyobb részben kétségekkel, nyavalyákkal, ritka örömökkel, bonyolult lelkülettel megáldott vagy megvert emberi lény. Annyi a közös bennünk, hogy a Kicsim és én két lábbal állunk a földön. Illetve ez csak részben födi a valóságot. (Testközelinek számító hölgyismerősöm szerint ugyanis én néha egyáltalán nem két lábbal állok a földön. Biztos igaza van. A nőknek általában igazuk szokott lenni.)

A darálós helységben van a Kicsim ketrece. Szabadon csak akkor kószálhat, ha mi is vele vagyunk. Az a gondunk, hogy mindkét kutya ereiben ott a vadászvér. A kisebb egy tacsi keverék, s noha a kora – némi eufémizmussal – élemedettnek mondható, azért még elég szufla maradt benne, hogy egy utolsó tollas trófeával dicsekedve lépje át a kutyák paradicsomának a küszöbét. A másikról legyen elég annyi, hogy német vizsla. A madarász fajtából való, könnyű csontú szuka, ami a vadóc galambokat, és a trágyadombon elbambuló verebeket is rendre levadássza. Olyankor úgy néz ki az istálló környéke, mintha kiszakadt volna egy békebeli párna cihája…

Egyszóval a Kicsim a téli hónapokat rácsok mögött tölti. A saját jól fölfogott érdekében. Biztonságosabb. Így mindenki jól jár. A tyúk tovább tojja a napi egy tojásnyi normáját. (Nem egy sztahanovista alkat.) Én sem idegeskedek rajta, ezer máson amúgy is muszáj. És a kutyákat sem kell átkozva, legyilkosozva megverni, szentségelni velük az ösztönük miatt.

Idilli hát a hangulat. A hátsó udvarban rend van.

Olyannyira, hogy a minap össze is söprögettem. Kipucoltam a darálós meg a mellette lévő kinti szoba (a családban csak Egyes a neve) alját. Ez a lokál időnként férfias dühöngőként szolgál: cigaretta- és szeszszag úszik a levegőjében. Társalgó – így a művelt francia. Máskor műterem, ahol festek, firkálgatok, mikor mihez van ándungom. Ám az Egyes – ténylegesen – leginkább a nyergek, lószerszámok raktára.  

Itt szokta a Kicsim kiélni a szabadságvágyát.

Kikerül a ketrecéből, és amint rácsukom az Egyes ajtaját: elkezd garázdálkodni. Mindent leleltároz. Mint ómama, amikor látogatóba jön hozzánk. Kihúzza a zoknis fiókot. Bepillant a spájzba. Aha, mondja. Ebben az ahában csak ő tudja mi rejlik. Talán az, hogy rendben lévő, a zoknijaink többsége még nem lyukas. Vagy hogy maradt ennivaló ebédről, ott púposodik a kamrában az asztalon, nem spórolunk a hasunkon. A szobai cserepes virágok földje se száraz, és a nappali könyvespolc peremén megbocsátható az a finom porréteg. Ómama régi vágású asszony. Ha egyszer annyi ránc lesz a homlokomon, mint neki, talán az eszem is megjön, szokta mondogatni, és ilyenkor olyan világoskék a szeme, hogy visszatükröződni látom benne magamat. Aztán angyali mosollyal hozzáteszi. De addig: bolond, míg meleg, kisfiam.

Nyolcvanhat esztendő bölcsességével értelmetlen lenne vitatkozni. Ómama szent, punk-tum. Meg a korát illetően öreg.

Ahogy két évével a szárnyasok között a Kicsim sem fiatal csirke már. Karikás szeme alatt piros bőrredők gyűrűznek. Vaksin pislogva hol jobbról, hol balról gusztálja a világot. Alaposan megnéz mindent. A kengyel csillogó nikkelezése fölébreszti a fantáziáját. Odakap a csőrével, koppan a fém. Ezen meglepődik. Mi járhat a fejében, nem tudom. Ha akarnám, sem bírnám megmagyarázni neki, mekkora különbség van a katonai-, a gyakorló meg az angol nyereg között. Esetleg miként köll kozákosan nyergelni. A Kicsimet különösebben nem foglalkoztatja a lovazás témája.

A maga tyúknyi világa annál inkább. Neki egy lehullott zabszem föllelése hoz örömet. Megvidámítja, ha morzsát talál. Egy döglött légy meg maga a jókedv.

Nem illik emiatt lekezelni. Baromfi, húzza el a száját a legtöbb ember. Annyi esze van, mint egy tyúknak, replikáznak amonnét.

Csínján kéne osztani a malasztot. Dőreség lenézni az állatokat. Hisz egyenrangúak vagyunk velük. Egy firmában lettünk megreparálva. Semmi jogunk, erkölcsi alapunk a fölsőbbrendűségünket szajkózni. Elég, ha eszünkbe jut, hogy egy kutya sosem hagyná magára a kölykét. Vagy ha majd a Kicsim elül, és kotlósként kikölti a csibéket, az udvarra lecsapó, prédára vadászó karvalynak is neki fog rontani, hogy a fészekaljat védelmezze. Pedig csak egy ostoba tyúk. Nem ember. Nincs lelencháza, nappali melegedője, elvált szülők klubja, krízisközpontja, hajléktalanszállója, fiatal korúak börtöne, drogambulanciája, zárt osztálya, pánikszobája, ingyenkonyhája, szociális bérlakása, de még aggok háza sem.      

A Kicsim az, ami. Tyúk. Kiló húsz deka, ha van benne. A taréja egészségesen rőt.

Vele élünk. Nézem. A lábamhoz tipeg. A madárfélére nem jellemző módon megengedi, hogy óvatosan megsimítsam a vöröslő tollát.

Kárál egyet.  

Ilyenkor tyúklépésnyire van tőlem a boldogság.   

Kicsim - skiccek

 Pk

ALAGÚTJAINK LEGMÉLYEBB TANÚLSÁGAI

Ezt az írást holnap délben akartam kiposztolni. De mivel a várakozásaimat messze meghaladta a bejegyzésem utóélete, úgy döntöttem, hogy hatórányi kivárás után ideje lesz tiszta vizet önteni a pohárba.  

Pedig tudtam én a mondást, hogy aki szelet vet, vihart arat. Némi habozás után mégis belefogtam. Nemhiába. Boldogult nagyapám mindig mondogatta: kisfiam – bátor ember templomban is mer fingani.

A kanizsai alagutak szenzációs föltárásáról szóló blog-bejegyzésem ugyanis az első szótól az utolsóig hamis. Nem igaz.

Egy 2010-ben megírt április elsejei álhír adta az ötletet. Ma reggel olvastam. A Szarvason lévő kastély alatt hirtelen föllelt titkos alagútról szólt. Elhittem. A kölcsön vett latin mondás ott is szerepelt, de teljes valójában. Átböngésztem, s mivel latin tudásom gyenge, átsiklottam fölötte. Ám a kisördög nem hagyott nyugton. Kikerestem a google fordítóban mit jelent és akkor: leesett a tantusz…

Mert az általam szövegtöredékként jegyzett idézet így hangzik:

LIBENTER HOMINES ID QUOD VOLUNT CREDUNT.

 (Az emberek szívesen elhiszik azt, amit hinni akarnak.)

Nagyot nevettem. Egyúttal el is gondolkodtam.

Nem tehetek róla, az alagutak, pláne ha titkosak, mindig vonzzák a kíváncsiságomat. Vagyunk így ezzel jó néhányan Magyarkanizsán. Hittel vallom másokkal együtt, hogy a városunk alatt valamilyen alagúthálózat húzódik, a rosseb tudja melyik korból származóan.

Édesapám, több más kanizsai honfitársammal együtt megesküszik rá, hogy a Tisza alatt is volt alagút, gyerekkorában állt a téglás boltíveken, amikről a víz lemosta homokot...
Számtalan tanú igazolja (zömével idősebb emberek) hogy látták a bejáratokat. Némelyek az ötvenes években pár lépésig be is merészkedtek, de fotó sajna sosem készült, és az említett bejáratokat is – hogyhogy nem – "elfalazta" az idő.
Ettől függetlenül egy emberig vallja mindenki, hogy ősrégi alagútrendszer gyűrűzik alattunk.

Mindazonáltal nem viccnek, ízetlen tréfának szántam a posztot.

Hanem egyfajta látleletnek. Annak, hogy milyen kritikátlanul fogadunk el minden ostobaságot, amit az internet, pláne a fecebookos bejegyzések naponta a nyakunkba zúdítanak. Éppen ezért az írásomban hemzsegnek a valótlanságok.

Aki vette a fáradtságot, és kissé utána járt a hír igazának, hamar rájött arra, hogy se Győr, se tudományegyetem, se professzor asszony nincs. Ahogy a tudományoskodónak számító két idegen kifejezést is csak a bibliakutatás területén alkalmazzák. Közük sosem volt a latin mondattöredékekhez. Jól hangzottak, kapóra jöttek: beillesztettem mindkettőt. Ugyanígy kis kupszákodással azonnal kiderülne a turpisság, hogy az illusztrációként közölt fényképek jobbára angol nyelvű internetes oldalakról lelopkodott fotók. Elég, ha secret tunnel címszó alatt rákeresünk egyikre-másikra. (Kettő középkori angol- és francia kastélyok alagútját ábrázolja, egy pedig valahol a Közel-Keleten készült, ha jól emlékszem.)

Azt már leírni is röstellem, hogy Magyarország egyik legolvasottabb hírportálja is átvette a blogom álhírét, és a vezető hírfolyamában leközölte. (Jóindulatúan szóltam ugyan nekik, csak kissé későn…)    

Abszurd csavarként a végére már-már önleleplezően a szabadkai muzeológusok vonakodását is hozzáírtam, hátha. Biztos cinikusan hangzik, és lehet szomorú, de itt minálunk ez a fajta hozzáállás is teljesen életszerűre sikeredett...

Az egésznek, túl azon, hogy kissé görbére sikerült tükrön át ugyan, de valamilyen szinten láttatja esendőségünket, sebezhetőségünket, azért annyi hozadéka mégis csak lett, hogy ismét fölbolydult a város. Amolyan gumicsizmás Orson Welles-i bolondozásom nem múlt el eredmény nélkül.

Egyrészt – elég kemény bizonyítékul szolgál a kiszolgáltatottságunkra.

Másrészt: lelkes emberek már a negyedik (ezidáig ismeretlen) címet küldik, utca-házszámmal, ahol érdemes kutatni, mert az ottaniak elmondása szerint téglás, boltíves járatok húzódnak alattuk. És mivel magam is érdekelt vagyok, mert egyik mániám a kanizsai alagútrendszer föltárása, és szentül meg vagyok győződve a létezéséről – a vártnál jóval többet kaptam, nyertünk a blogomon közölt álhír tanulságaitól.

(Mégis: miért van olyan érzésem, hogy a mostani cáfolat után is lesznek olyanok, akik tetszikelni fogják, és megosztják azt, ami nyilvánvalóan nem igaz?)

Pósa Károly

SZENZÁCIÓ MAGYARKANIZSÁN!

MEGTALÁLTÁK A VÁROS ALATT HÚZÓDÓ ALAGUTAT!

A beomlott bejárati rész

2016 első napjaiban, valószínűleg a hó által fölázott talaj miatt Magyarkanizsa egyik kevésbé frekventált pontján beszakadt a föld!

2016. január 5-én délután, lakossági bejelentés alapján előbb a közművek szakemberei vizsgálták meg az üreget. Látva a nem mindennapi beomlás körülményeit, szóltak a szakembereknek.

A fölkért két építész-statikus mellett jómagam, helytörténészként lettem értesítve, hogy a helyszínre érve véleményezzük és dokumentálhassuk a látottakat.

Mint a sebtében elkészült fényképek egyikén is látható, az alagút belmagassága  nagyjából 2,2 méter. Az alját kb. 25 centiméteres iszapos talajvíz borítja. A fugákon itt-ott áttörő gyökerek kísérteties látványt nyújtanak. Valószínűleg az egyik ilyen vastag gyökér okozta a mostani omlást is, meglazítva a bejárati boltív tetejének tégláit. Megfelelő védőfölszerelés és biztosítás híján csak pár lépés erejéig hatoltunk be a járatba, de amit láttunk, az így is lenyűgözött bennünket!

A bizonyító első fotó!

Mintegy négy méteres egyenes, de lefelé ereszkedő szakasz után, az alagút elágazik.
A délkeleti irányban (a Zárda-felé ) be van omolva, ez majd a jövőben további feltárási munkát igényel. A másik irányban először keletre tart, majd ahogy a fotón is látszik, elfordul észak felé, a Tisza folyó irányába. A mobiltelefonommal készített képek tanulsága szerint mind a rézsút lefelé lejtő bejárati rész, mind a beltéri üregek téglázása viszonylag épen maradtak. Amit gyorsan sikerült megállapítanunk: a bejáratnál leomlott téglákon az Osztrák-Magyar Monarchia idején égetett téglák jegyei láthatóak, a jellegzetes süllyesztett koronás EC monogrammal. Ez azt föltételezi, hogy az alagút(ak) bejáratát valamikor a XIX. század második felében zárhatták le, illetve falazták be.

A bejárati rész jobb oldalán vállmagasságban, halványan kivehető, de hiányos szöveg van az egyik téglába vésve. A minden bizonnyal latin szövegtöredéket lemásoltam.

                          LI…TER …ES ID, Q… LUNT  CRE…T

Az ismeretlen, szaknyelven deuterokanonikus vagy unsubstantional szövegtöredéket a tegnapi nap óta régi kedves ismerősöm, egykori előadónk, a Győri Tudományegyetem latin nyelvű tanszékének kriptolingvisztikával foglalkozó szakembere, Dr. Gaál Erzsébet vizsgálja.

A szerbiai régészeti törvényeknek eleget téve értesítettük a Szabadkai Múzeum munkatársait is, de ők a pravoszláv karácsonyra való tekintettel a föltárás elodázása mellett döntöttek. Később érkezett a hír, hogy sem az időjárás, sem a Múzeum anyagi keretei nem teszik lehetővé a helyszínre történő kiszállást, a vizsgálatot, a szakszerű kutatást, ezért a helyieknek a beomlott üreg biztonságos visszatemetését ajánlották, és a kanizsai lakosok megértő türelmét kérték.

Az illetékesekkel együtt mégis úgy döntöttünk, hogy a kérdéses üreget megjelölve szabadon hagyjuk. Természetesen tartva az esetleges kíváncsiskodóktól, vakmerő kincsvadászoktól, óvatosságból a helyet körbekerítettük, álcázva kibiztosítottuk.
Iideiglenesen elfedtük, és a helyszín pontos koordinátáit, adatait a hivatalos kutatás megkezdéséig nem is kívánjuk publikussá tenni.

Beljebb hatolnunk egyelőre nem volt ajánlott

Nekem, mint a föltárást elsők között végzőknek csak annyi a kötelességem, hogy míg a megfelelő összeg nem áll rendelkezésre, tájékoztassam a széles nyilvánosságot arról az örvendetes tényről, hogy annyi találgatás, mendemonda után végre megoldódni látszik Magyarkanizsa egyik legnagyobb talánya, és lelepleződik az alagutak titka!

Hamarosan bővebb részletekkel is szolgálunk!

Pósa Károly

OSCAR A HÓBAN

A visszatérő

(The Revenant)

FILMKRITIKA

Csak megköszöni tudom a jó sorsomnak, hogy a tavalyi évet nem hagyta meg nekem szomorú üresjáratként. Már tényleg azt hittem, 2015 úgy fog elmúlni, hogy egyetlen említésre méltó új mozit sem látok.

Áldásom a filmforgalmazókra! 

Decemberben, karácsony tájékán szó szerint megtört a jég a filmvásznon! (Milyen Star Wars!)

Előbb egy izlandi alkotásnál ébredt az erőm, suhintottam ököllel három félkörívest, és ugrottam föl ültő helyemből. Aztán meg pár napra rá megnézhettem Alejandro González Inárritunak a vadonatúj, hómezőkön játszódó westernfilmjét.

Stílszerűen, egyenlőre jegelném az előbb említett izlandi mű (Viharföld) taglalását, pedig jó értelemben véve attól is kivert a hideg, amit abban láttam. De most ennek a mexikói rendezőnek olyannyira a hatása alá kerültem, hogy a munkája fölülír minden sorrendiségét. Abszolút elsőbbséget élvez. Annál is inkább, mert a korábbi filmjei révén tényként tűnt, hogy magas kéményű, sűrű füstű alkotóval van dolgom. A 21 grammot többször végigkönnyeztem, végighaldokoltam Sean Pennel együtt, és ha a Birdman nem is lett a kedvencem, odaát a filmakadémiának tetszett. Nemhiába: Oscar-díjat ért.

Éppen e vérbő remények miatt, mint a madarász vizsla: fél lábammal a levegőben vártam, mikor pottyan elébem A visszatérő. Kicsit idegenkedtem ugyan, hogy Leonardo DiCaprio lesz a főszereplője, de ez a meleg kutyaszemű szőke herceg nem egyszer bizonyította már, hogy olasz vérrel az ereiben nem csak pizzafiút tud hitelesen alakítani, hanem vér komoly drámai szerepekben is képes elhordani magát, ha vödröt adnak neki. Vagyis lehetőséget. Inárritu megtisztelte, s lám – milyen jól tette!

Imádkozom érte, hogy ne legyen ebből a profi aktorból az, ami lejtmenetben sikerült például a megöregedő Robert de Nirónak. Olcsó ripaccsá válnia. Nem véletlenül: DiCaprioban ugyanúgy megvan a nagy előd elhivatottsága, tálentuma, vadsága, a kellő lelki mélység a szerepek átéléséhez és hiteles megformálásához. Ha engedi a biznisz által kilúgozni magából ezt a vele született, ösztönös adottságot, mehet majd olcsó komédiákba grimaszkodni, tucatkrimik plakátjára, mint az a jobb napokat látott, mára kiégett anyajegyes csóka:  a Taxisofőr, a Szarvasvadász, vagy a Misszió hajdani sztárja. De ha DiCaprio ügyel, mindig ilyen lehetőségek fognak sorjázni előtte. Próbára teheti magát a kihívásokban, és általa mi is kiélhetjük filmrajongói gyönyörünket.

Mert A visszatérő – már most, ideje korán előre szólok, megjósolom – olyan egyedi képi világú, lélegzetelállító alkotás, amiről még sokat fognak beszélni! A legkevesebb, hogy bekerül a kezdő filmes generációk tananyagába, jó példaként fogja emlegetni a mozis szakma. A legtöbb meg az, hogy díjesővel halmozzák el. Akár Oscar-díjjal. Többel is. Megérdemelné.

Nincs rá jobb magyarázat: a filmet nézve végig a tarkónkon a préri jeges lehelete. Nekem arcoskodhat bárki a Saul fia zseniális operatőri megoldásával – ott ezt az egyszeri poént görgetik végig a filmen. Ebből él a produkció. Nem is rosszul. 

Ám A visszatérőben ugyanezen látószög révén sokkal átfogóbb, lúdbőröztetőbb, ha tetszik: hitelesebb a történetmesélés. A csatajelenetek, a küzdelem az elemekkel, a vadállatokkal. Ráadásul a csontunkra hűl a bőrünk az állandó szürkülettől, a tompa, fénytelen vizuális megjelenítéstől, ugyanis a forgatáson nemhogy szűrőket, de mesterséges megvilágítást sem használtak. Így türemkedik a szemünk elé a XIX. századi vadnyugat északi felének sivár, hóval, zimankóval megnyomorított pokla. A fehér prémvadászok vademberebbek az őslakosoknál, miközben átérezzük, hogy a rongyokba bugyolált alakoknak olyan büdös a szájuk, hogy az indiánok nyilat mérgezhetnének vele. Aki csak a Titanic alapján jegyzi Leonardo DiCapriot, bele se fogjon a film megnézésébe.

A karakterek mindegyike telitalálat. A negatív figura bőrébe bújtatott Tom Hardy valóban megverekszik minden pofonért. Habitusa mintegy levetülése a zord tájéknak, az elembertelenedett világnak. Ezúttal a mellékszereplők is tudják a dolgukat. A szépen megkomponált, percről percre feszülő, dramaturgiailag tökéletesen fölépített alkotás így válik egységes, kerek egész történetté. Amolyan zúzmarás passióvá. 

A múltban, bizarr környezetben játszódó cselekményt csak még izgalmasabbá teszi, hogy a forgatókönyv alapjául megtörtént esemény szolgált.  

A visszatérő  több síkon értelmezhető. Hamarjában csak hápogni tudunk, mennyi finom utalás találni benne a mai korra. Jóllehet eredeti nyelven láttam a filmet, nem kell különösebb angoltudás a megértéséhez. Puritánok a dialógusok, lebutított a nyelvezet. Néha cree, néha póni indián mondatok cserélgetik egymást. A lényeg a szavakon túl amúgy is láttatja magát. A fenyők között süvöltő szél, a jégpáncél peremű patakok csobogása is mesél. Ezáltal a halovány szerelmi szál, a család iránti felelősség, a barátság, a lelkiismeret, a bosszúvágy és az önfeláldozó lemondás: mindez ott kavarog majd a karcosan gomolygó hóförgetegben, a kínnal elfertőződő, rothadó sebek, a tantaluszi gyötrelmek közepette.

Ezt a rideg valóságot viszi nekünk kétésfél órán keresztül feszített ívű, parabolikus eposzi minőségekbe a mesteri Inárritu, hogy odafagyva a székhez, leckét kapjunk abból, valójában mik is lennénk. Megjárva a legsötétebb mélységben bennünk rejlő bugyrokat, és a gyöngyházfényű magasságokat.  

rendező: Alejandro González Inárritu

forgatókönyvíró: Alejandro González Inárritu, Mark L. Smith

operatőr: Emmanuel Lubezki

vágó: Stephen Mirrione

zeneszerző: Ryuichi Sakamoto, Carsten Nicolai

Szereplők:

Hugh Glass: Leonardo DiCaprio

John Fitzgerald: Tom Hardy

Andrew Henry: Domhnall Gleeson

Jim Bridger: Will Poulter

Anderson: Paul Anderson

Pósa Károly