VALKAY ZOLTÁN: A női Bácska

Elhangzott Pósa Károlynak, a budai Litea Könyvesházban 2016. március 9-én megtartott irodalmi estje és képzőművészeti kiállításának megnyitójaként.

   Ahogy a Tisza-kanyar sarlója elválasztja az Ég-óperenciáját a puszta Földtől, olyan nagyvonalúan széles és szabad mozdulatokkal dolgozik Pósa Károly expresszíven szárnyaló ecsetje. Mintha az elröppenő látvány-érzést, vagy a hirtelen és váratlanul előbukkanó jelenséget impulzivitásában lenne képes csak megragadni. Vadul csapongó színözöne és széjjelfolyó festékrétegei, mint remegő alföldi délibáb el-elmozduló leplek és suhintott vonalrovátkák formájában borul képeinek látványára. Legyen témája az Alföld Nílusa, az Anya-föld, vagy Föld-anya fiatalabb, zsengébb, talán végzetesebb korában. 

   Pósa Animái közül az anyából, a feleségből, a barátnőből csak egy-egy uncinányi kerül aktjaiba. Inkább lányos, vamp-os szeretők, boszorkányok nőiségüknek arányait vesztő fatális oldalát mutatja. Kérdés, miért éppen Hekaté, itt a nőiesen anyaszerű Bácskában… Talán a síkvidéki forgószél után itt maradt bűbáj az, ami asszonyiságában elkápráztatta festőnket? Ígéretének kissé csúnyult, válságos változatában?

     Mondhatni, hogy Pósa Károly duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon valamit, ami egyébként illanó, akár egy hetéra fátyolos pillantása, egy elhagyott faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy magányos bácskai tanya életjele a semminek közepén, vagy plakát-magányba vezető lépcsős sikátorok éjjeli útvesztői. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget meg akarna ragadni. Festészetének magasztossága ebben rejlik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, azért, hogy a kiváltott érzés által a régi kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára a figyelmet felhívja. 

    Igazi bácskai fauve-ista módjára féktelen élményábrázolásába néha annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. Hisz ugyanis a mozdulat hitelességében. Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldönthetetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes flekk-szerű felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…

   Van, hogy olyasmit akar rajzban, festészetben megjeleníteni, amit inkább leírni; körülírni vagy suttogva elmondani, esetleg teli torokkal a pusztába kiáltani lehetne. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Pósa poétikus alkat is – persze betyárosan alföldi módra. Így írásaiban, verseiben vice versa szilaj képek jelennek meg a Járásról, a Tiszáról, az alföldi ember-életek fatális pátosszal átitatott érzés-karneváljáról…

   Hogy gondolatainak megjelenítéséhez ecsethez, grafithoz vagy esetleg penkolához kell-e nyúlnia, csaknem mindegy, a fő kérdés, hogy lerajzolt, lefestett, leírt képeiből sugárzik-e belső látása? Mert csak ez lehet igazi cél, a jelképes ablaknyitás a belső láthatatlanra. A kimondhatatlanra, a halhatatlanra.

2016. március 8-án Magyarkanizsán                         Valkay Zoltán építész

  

A NŐT MEGTANULNI

Nem lehet. Érteni is alig-alig, esetleg valamit megsejteni belőle, óvatos föltételezésekkel, megengedően de nem kielégítőn, idestova millió éve, az egymásnak feszülő konfliktushelyzet állandósulása óta: a férfi nőt akar. A nő meg férfit. Ez a casus belli. Kész a baj.

Ez a jobbára vértelen háború olyan szenvedéllyel vívott küzdelem, aminek egyértelmű győztesét még senki nem merte megnevezni. Döntetlenre áll a meccs. Csak apró sikerek vannak. Morzsányi hétköznapi diadalocskák. És mivel vesztes sincs, a szó szerinti párharc eltart még majd egy jó ideig. Az utolsó emberig, aki ezen a planétán magányosan megmarad, leoltani a villanyt, és elfújni ennek a jobb sorsra érdemes emberi fajnak a gyertyáját. Ott, a koromló kanóc pislogó lángjánál majd fölriad a lelkében egy iszonyú hang, amikor megtudja a végső választ a sokszor föltett miértre. Nem lesz pardon, mert a fölismerés erejét a kozmikus magány fogja elviselhetetlenné fokozni, s a mi hiperszonikus, de szerencsétlen sorsú kései utódunk egyedül fog állni a nukleáris sivatag porában, a lassan leszálló napot bámulva, könnytelen, száraz szemmel. És hiába lesz okosabb, megvilágosodottabb és emberibb, a valaha élt összes teremtménytől, bárkitől – egy ölelő kart sem fog már többé érezni, és nem hajthatja fejét puhán egy tőle lágyabb, melegebb, és kerekdedebb emberi lény ölébe, aki valaha a társául szegődött.

Akkor majd rádöbben, hol rontottuk el. Hogy kellett volna megfogni a másik kezét. Milyen szavakat mondhattunk volna egymásnak, és attól mennyivel könnyebbé, szerethetőbbé varázsoltuk volna a kis világunkat. Hiányzó gesztusokkal, némi bűntudattal, hidakat égetve magunk mögött úgy haladtunk előre, csak a saját hasznunkra figyelmezve, hogy közben a gyengébbet, az ügyetlenebbet, a fáradékonyabbat sem kíméltük, és szemrebbenés nélkül hagytuk el egymást, ha az érdekeink úgy kívánták. Pedig egy mozdulattal megmenthető lett volna a mindenség.

Egy arcból kisimított hajtincs gleccsereket fakasztó melegséggel bír, a tavasz is fölmosolyodik tőle. Az időben érkező jó szótól új erőre kaphatnak a rég feledett vágyak, a titkos álmok beteljesülhetnek, hisz a jó szó mindig varázsige, mágia: olyan akaratot gerjeszt, amitől más, tisztább köntösben látjuk nem csak magunkat, hanem a teremtett környezetünket is.

Csakhogy ritkán, vagy sosem mondjuk a megfelelő szót a megfelelő helyen, és pláne nem annak, akit a leginkább illetne.

Ez az ember igazi tragédiája. Meg az, hogy a férfi eredendően olyan szerepbe van kényszerítve, hogy nem sírhat, nem ismerhet irgalmat, nincs módja bevallani, ha fél, ha megkeseredett, ha gyenge, ha úgy érzi, hogy egyedül hadakozik minden ellen, mert már az Isten is ellépett mellőle. Bocsánatot sem kérhet. Az olyan snassz lenne. Az már az erőtlenség jelének számítana. Ugyanakkor mennyi mindenért elvárható kéne hogy legyen az őszinte elnézéskérésünk. Hisz eredendően tökéletlenek vagyunk. Ami szerethető bennünk: az örök nő utáni vágyunk. Kiolthatatlan tűzként lobog bennünk a szerelem, a szenvedély, és ezért a vágyódásunk a nő után erősebb vonzalmat táplál bennünk az életösztön parancsánál is. Odadobni magunkat az imádott asszony lába elé! Milyen férfias, milyen bátor cselekedet! És egyúttal milyen kacagtatón bugyuta… Mint egy szappanopera giccses nagyjelenete. A béka-egér harc hőse.

És mégis így cselekszik, aki szeret. Nem akarja és nem is bírja fölfogni ésszel, mi a nő. Sokszor együtt, egy fedél alatt él a rejtéllyel, aki szoknyát hord, levendulás szappant tart a fehérneműs szekrényében, festi a körmét és néha migrénes.

A férfi hosszú évtizedeken át leélve egy emberi életet töpreng a nagy talányon: tulajdonképpen mi a nő nagy titkának a nyitja?  Mitől nő a nő, és miért különb a férfitól? Mint mikor tiszta tó tükrébe, ha nézünk: a párunk, anyánk, lányaink, mindenféle nőink szemében, akikhez közünk volt, van, lesz – meglátható a cselekvő akaratunk igazi értelme. Csak a nő révén nyer a létünk igazolást. Ő az, aki a férfi küldetését hivatott beteljesíteni. Befogad, enged, mint a folyó vize lágyan, és aztán egy új életet hoz a világra, ami egyúttal a mi sorsunkat is megpecsételi. Ezzel nyit új távaltokat. Életünknek és halálunknak a biztosa lesz. Tőle kapjuk a feladatunkat. Magunkat.

Mindeközben a cserfes tinikből feleségek és anyák, az anyákból nagyanyák, a piros almaként mosolygó régi lányokból, pedig hószín hajú öreg nénik lesznek. Míg az idő ráncokat rakosgat a homlokukra, addig a hajdani puha kezek – amik úgy tudtak simogatni, és féltőn, a testmeleg szent erejével gyógyítón hatni – megszikkadnak. Az elvékonyodó ujjak száraz kóróként markolják majd a görbe botot. Olyankor, meg-megállva talán eszükbe fog jutni, mekkora játszma részesei voltunk mindannyian, akik nőként és férfiként egymáshoz testnyi távolságban, együtt görgettük a gondviselés szerencsekerekét, összeveszve majd kibékülve, szeretve és olykor gyűlölve a másikat, közös célunk irányába botorkálva, jól-rosszul tűrt szenvedélyek közepette azok maradtunk, amik. Emberek. Ölelkezve.

Csak egy sóhajtásnyi nekünk szabott időnkön át.    

Pósa Károly   

Új Kanizsai Újság, 2016. március 9.    

MIGRÁNS-SZÁMOLÓ

Antanténusz,
szórakaténusz,
Szóraka-tiki-taka-alabala-bambusz(ka)!

Kap-tam cé-drust,
Szólt a tata: ré-nus.
Kór a fagy, az Abu-Dhabi, alá vala bom-báz-va!

Kat-tant klé-rus,

Szül a dada: né-gus,

Szúr a baja, a vízi dala, határfala – van pus-ka!

An-tant mé-gis...

Eu-rópa mé-gis...

Tucat pata, biztos marad, mindet fogad - pos-táz-va!

Fran-cos té-zis,

Mer-kel fé-tis,

Gólt lő, a kapuba, magamaga – Mut-ter-ka!

Aj-jaj, pénz is,

Aj-jaj, krí-zis,

Szól a ka-kukk: itt van, elevenen föl-fal - kakk!

Most már vér is,

Nincs hi-po-té-zis,

Ecc-pecc be-jö-hetsz, hol-nap-u-tán te dög-lesz.

Cér-ná-ra, ci-ne-gé-re,

U-gorj Ali köl-ni nő-re:

Sic!

 Pósa Károly 

Magyarkanizsa, 2016. március 8.

SÁRI

A téglagyár csarnokában álltak a gépek. Mint egy hatalmas döglött cethal gyomrában, ahol nincs szuszogás, nem ver a szív, de büdös zsírszag úszik a levegőben – ritmustalanul pörögtek a délutáni váltás percei.

Hiányzott a kattogásuk a zöldre festett gépsoroknak. A futószalag örökös zaja nélküli viszonylagos csöndöt csak az egymásnak ütődő fém tárgyak koccanása, a lábak csoszogása és az emberi beszéd, néha ideges kiabálás tompa visszhangja törte meg.

Remont. Így mondták a melósok.

A nagyjavítás ideje volt.

Ilyenkor átvizsgálták a gépeket, átolajozták a belsejüket, helyére csavartak minden csavart, fölülvizsgálták a hibás alkatrészeket, kicserélték, leselejtezték, és megint üzembe helyezték az átállított szerkezeteket. Rájárt a rúd a karbantartókra. A villanyszerelők, gépszerelők, hegesztők a fejük búbjáig portól lepetten csúszkáltak a leállított masinák alatt. Derékig bebújtak a mesterek a motorok közé.

A betanított munkások, a sok lehordó, a máglyán dolgozó kétkezi ember mind be volt osztva melléjük segéderőnek. Még így se jutott dolog az összesnek. A nagyjavítás szezononkénti időszaka a lassúbb tempóé, az amerikázásé. Néhány nyugdíj előtt álló vén szakinak csak a söprű maradt. Mert söpörni mindig muszáj volt. Ha ment a gyár, ha állt a termelés. Söpörni, a mindenütt szálldosó finom téglaportól megtisztítani a munkacsarnokot ugyanolyan meddő föladat volt, mint kiskanállal merni a tengert. Mégis, napjában háromszor söprűnyeleket ragadtak a váltásukat fejező munkások és a beletörődő reménytelenség rutinjával portalanítottak, egyre csak portalanítottak volna.

A Cserép I. kitöredezett ablakain a kora tavaszi szél hűlt huzatja mozgatta a falra akasztott maszatos naptár februári oldalát. Meztelen nő fehér bőre virított rajta, s ahogy vonaglott a papír, mintha integetett volna az előtte álló köpenyes alaknak. A munkavezető ügyet sem vetett rá. Gondterhelten húzogatta az orra hegyét, gyűrődött a homloka. Láthatóan erősen törte a fejét valamin. Aztán került egyet, elindult a szárítók felé. A távolból ütemes kalapálás hallatszott. Kint nem volt pardon, lazítás: a palettákat, rámákat megállás nélkül szögelték. Ahogy a szárítókhoz ért, meglátta, akiket keresett. Két ember hajlongva vesződött valamivel: hosszú, nyalábnyi fém drótokat válogattak szét. Az egyik alacsony, keszegforma sápadt suhanc volt, míg a másik, javakorabeli, messziről is föltűnően jó erőben lévő, széles vállú, szőrös fickó, akinek asztallapnyi mellkasa majd szétvetette a rajta feszülő kockás ingjét.

 – Sári! Eriggyetek a műhelybe. Az egyik vagon tengelye kész. El kéne hozni. Ketten csak elbírjátok.

 A kockás inges és a tanonc tekintete találkozott. A tengő testvérek között is több mint kétszáz kilogramm súlyú volt, akárki aláírta volna, ha csak ennyinek ítélik.

A munkavezető alakja már eltűnt a raktárak mögött, de ez a kettő még mindig egymást nézte. Aztán az öreg megszólalt:

 – Hagyd. Te sérvet kapnál művészkém. Inkább menjé’, mire odaérek, hozz egy kupa vizet a vagonokhó’ – a fiatalabbik már trappolt is elfele, megkönnyebbülten, mint akiről nagy terhet akasztottak le. A tagbaszakadt pedig laffogó papucsaiban, cammogón áthaladt a szalagsorok között, kikerült egy vinnyogó elektromos targoncát, majd a műhelybe érve megállt a már kikészített vas tengely előtt. Az irdatlan súlyú fémrúd – mindkét végén tárcsányi agyakkal – a betonon hevert. Sári csak egy fohásznyit várt, aztán roppant markával megragadta a karvastagságú öntöttvas rudat, és egyetlen, a súlyemelésben szakításnak mondott mozdulattal a vállára helyezte. Az első lépésnél a szisszenő, kifújt levegővel mintha nyikkanó hang is elősípolt volna belőle, de a második, és a tétova harmadik csosszanása után elindult, imbolyogva kifelé, mint akit zsinóron húz egy láthatatlan erő. A műhely és a vagonok közötti távolság vagy száz méter, ha lehetett, de a Sári a betonba süllyedő lépteivel csak ment, vitte a széles vállán a tengőt, és össze-összecsikorduló fogai között úgy süvített a kifújt levegő, mint mikor régen a kanizsai mozdony szelepei megnyíltak a forró gőzök előtt.

A félútnál már kisebb csődület vette körül. A melósok odahagyva a dolgukat rohantak látni a virtust. Futótűzként terjedt a csarnokban a hír: a Sári egymaga visz egy vagontengőt! Az utolsó húsz lépésben mintha a föld akarta volna a mélyére lehúzni.

Térde meg-megroggyant, erős remegés rázta, de a fejét bikamód előre tolva, állát feszítve, minden lépésért inaszakasztó energiát beleadva haladt előre. Már nem látta a körülötte szurkolókat. Nem hallott az semmit. Lila köd ült az agyára, és csak arra a bűvös pontra meredt, amitől pár lépés választotta el.

Úgy dobta le a válláról a tengőt, ahogy a vadász löki le magáról a cipelt zsákmányát.

Aztán csak összeesett.

Nagy nehezen, a második vödör víz után nyitotta ki a szemét. Körötte hátraparancsolva, széles körben a fél téglagyár nézett rá elképedőn, elkerekedetten. Az üzemi orvos térdelt mellette.

 – Ember! Megbolondultál?! Hát mit gondoltál?! Egymagad…

 A Sári elhúzta a száját. Valami mosolyféle fintor ült ki az arcára. Rekedten, tagoltan törtek elő a szavai:

 – Egyedű’ is… sok mindent e’bír a kanizsai ember.

Pósa Károly

SZEGEDEN IS KANIZSAIKÉNT

Ifj. Losoncz Rezső: Pegazus

Úgy kéne írni személytelenül, mintha közöm se lenne hozzá. Pedig van.
Elmondhatatlanul jó érzés látni, hogy valakinek közülünk sikerül kicsit kikapaszkodnia. 

Mert a múlt héten kedd este nyílt meg a szegedi Kálvária sugárúton lévő Szent-Györgyi Albert Agora Közösségi Szervezet házának aulájában ifj. Losoncz Rezső magyarkanizsai gyökérfaragó első magyarországi önálló kiállítása, Gyökérrel az ég felé címmel.

A szépszámú közönséget az intézmény igazgatónője Orbán Hédi köszöntötte, aki bevezetőjében hangot adott abbéli örömének, hogy a délmagyarországi régió közigazgatási- és művelődési központjában egy határon túli település fafaragó művészét láthatják vendégül. Kiemelte: külön megtiszteltetés és felemelő feladat a szomszédos országokkal való kapcsolattartás ilyetén történő elmélyítése, hisz a kultúra, a művészet bírja azt a nyelvezetet és értékrendet, ami letéteményesévé válhat az emberek, a városok, a tájegységek szerves összetartozásának.

Ifj. Losoncz Rezső gyökérfaragó

Az igazgatónő szavai után a kanizsaiak által jól ismert jazz-formáció, a Hajdin Suzana - Kurina Kornél duó lépett az igen sok vidékünkről elszármazott érdeklődővel vegyített szegedi közönség elé. Az ismerős arcoknak a szokott színvonalon csendültek föl az estet még meghittebbé tévő dalok – virtuóz gitárjátékkal kísérve. A kiállítással kapcsolatos meglátásait, a megnyitó szövegét Pósa Károly, kanizsai képzőművész-közíró ekképpen fogalmazta meg:

 – Három dolog köré szeretném csoportosítani e tárlat megnyitását indikáló gondolataimat. Az első a városainkra vonatkozna. Mi, kanizsaiak Szegedre mindig kicsit második otthonunkként tekintettünk. Szabadka mellett számos dolog fűz bennünket a Kárász-utcához, a szegedi életformához, a Tisza-parthoz, lett légyen szó kultúráról, rokoni-baráti kapcsolattartásról, vagy éppen szórakozásról, netán csak bevásárlásról. Ismerős nekünk itt minden. Ahogy a régmúltban, úgy most is természetes a kötődésünk, hisz a legmélyebb, bennünk megmaradt érzéseket, a hagyományainkat nem sikerülhet semmiféle hatalomnak tollvonással kiiktatnia. Jó itt lennünk, Önökkel, közösséget alkotva.

A második bekezdésbe tenném, jóllehet az első helyre illett volna – magát az embert. Az alkotót. Losoncz Rezső – Gema ugyanis immáron évtizedek óta bizonyítéka annak a létünkbe vetett alázatnak, ami a kanizsai embereket minden koron olyannyira jellemezte. Mindaz a teremtő erő, energia, cselekvés, ami Gema fafaragó szenvedélyében ösztönösen láttatja művészi ars poeticáját, hasonló képen jelent meg generációkon átívelve, a Tisza mellett élő dél-alföldi emberek tehetségében, szorgalmában. Földművesek, kubikusok örökösei vagyunk. Talán ennek köszönhető, különös kegye az égieknek, hogy az e tájékon alkotót elemi erővel késztetik a környezet újrafogalmazására. A kérdésekre keresendő válaszok megfogalmazására. Rezső mérhetetlen természet iránti rajongása itt kellett, hogy találkozzék az önkifejezés faragó, formákat transzformáló képzeletének szárnyalásával. Teszi mindezt pusztán a szellem erejével, ráérezve a legtisztább forrásból merített ihletettség taníthatatlan nagyszerűségére. És ez a harmadik motívum, ami szembeötlő: Rezső fafaragványainak nincs művi mellék íze. Nem a szobrász pózba merevített, görcsös igyekezete sugárzik az alkotásokból, hanem a természet nagysága előtt fejet hajtó, azt félve óvó, becsülve használó nagybetűs Emberé. Milyen fontos lenne hasonló képen gondolkodni hozzá! Ha minél többen elsajátítanák ezt a semmivel nem pótolható igényességet, a szerénység szülte alkotás gyönyörét! Mert a losonczi értelemben szoborként megjelenő fa, gyökérzet, girbegörbe uszadék önmagában hordozza nem csak az alkotója fantáziáját, kreativitását, hanem a természet megismételhetetlenségét, az esetlegesség utánozhatatlan báját. Jó elmondani: ifj. Losoncz Rezső a legkiválóbb mester műhelyében végzi a világot bemutató szándékát. Sajátos ez a látásmód, megérint mindannyiunkat. Pontosan érezni az elénk táruló szobrai láttán: valahogy így kéne. Egyszerűen, hivalkodástól mentessen. Önmagunkért, a művészetért létre hozni valamit. Megindítóan gyötrelmes, és egyszersmind nagyon fölemelő ez a feladat. Csak keveseknek sikerül. Kell-e mondanom, büszkeséggel tölt el, hogy kanizsaiként vallhatom: Rezső barátunk emberként, művészként is ezen kevesek közé tartozik. Ékes bizonyítéka ennek ez a szegedi tárlata. 

S bár a gyökerei mélyről kerültek a fölszínre, megmunkálva, a kapott eredmény azt igazolja, Losoncz magasra tette a lécet. 

Az égig. Nem lehet nem fölnézni rá.

 Pk