SZUSSZANATOK

Bill Clinton politikai thrillert akar írni.

Ó, édes jó istenem, hová süllyed a világ és vele együtt az írás, mint szakma! Nem elég, hogy minden mikrofonállvány kiadja a saját riport- vagy interjúkötetét, bestsellerek potyognak, kilóra adják a sok vacak lektűrt. Mindeközben egy szépen kiplakátolt hülye agykutacsnak ötven évesen memoárra szottyan kedve, van arca, egója neki, kétségtelen, csak talapzatot és tükröt nehéz hozzá illeszteni, akkora formátum, meg a többi is. Megannyi pojáca és úri lotyó ott dedikál a Vörösmarty téren az elérdemesült ősz írók kompániája között, mindannyiunk, az olvasóközönség szégyenére. Nem elég, hogy az összes X-faktoros, VV-s, bulvárnikkelbolha színes kötetekkel hinti tele a könyvpiacot, erre jön ez a nyugdíjba ebrudalt amerikai politikus, és ahelyett, hogy pirulva a vállalhatatlan köz- és magánéleti szereplésébe kushadó kutya pózában várná be a véget, nem átall politikai thrillert tákolni össze, akármit is jelentsen a fogalom, billklintoni értelmezése. „Kurvajó könyveket fogok majd írni akkor, ugye Monica?” Vagy Klára? Nem mindegy? De. Az.

Megoldódik a párkányi lakosok életét megkeserítő állandó utcai hangzavar: letartóztatták a helyi „zenélő ház” tulajdonosát, egy idős asszonyt, aki tizenhat éve megállás nélkül Placido Domingo áriáit üvölteti Párkányban. Bár több felületen is megpróbálták a felvidéki település polgárai elhallgattatni az áriaözönt, N. Éva még a Legfelsőbb Bíróság azon ítéletét sem tartotta be, amely elrendelte a zene leállítását.

Műfajilag a kínzás kategóriájába sorolható, ha valaki – embertársai kárára, azok ellenkezését, kifogásait, érveit meg nem hallgatva – túl zajos keretek között éli az életét. Még akkor is így van, ha a saját házában, vagy annak udvarán, esetleg a gépkocsijában ordít a vasárnapi muzsikaszó, a 3+2 vagy a Gagyi Lajcsi pom-pom Macástul. A drótkerítés nem szab határt a decibeleknek. Tele vagyunk ilyen szociopataság és nettó elmebetegség között egyensúlyozó polgártársakkal, akik azt hiszik, hogy ami nekik szép és jó, azt okvetlenül a másiknak is hallania muszáj. Holott a zömük féllábbal a tébolydában van már, vagyis ott lenne, ha akadna ilyen intézet. Ha már itt tartunk: a klasszikus Száll a kakukk fészkére Főnénije is hangszórókkal terrorizálta a rábízott szerencsétleneket, pedig az tényleg bolondokháza volt, milyen jó, hogy megírta Ken Kesey. (Aztán mást se írt többet, semmi rendeset.) A tót jogalkotás, vagy inkább a bürokratikus csiki-csuki szégyene, hogy éveken körösztül vegzálhatja a szomszédjait valaki, bűntelenül. Régebben ezt szépen megoldották. Szóltak egyszer, aztán jó esetben még egyszer, majd harmadszorra fogták a gazembert és alaposan megverték, hogy saját hugyában tért magához. És ha vicces kedvűek voltak a közegek, pár napig aludni sem hagyták, mert a cellájában bömböltették neki is a végtelenített csimm-bumm cirkuszt. Szakember nem lévén fogalmam sincs mitől kattant be az idős nő, ám azt módfölött furcsának tartom, hogy 16 éven át senkinek sem jutott eszébe levágni a villanyvezetékről, vagy a házba betörve elorozni és fölgyújtani a lemezjátszóját, hangfalastul.

Tamás bátya kunyhójából megint fasisztázik. TGM hetente megereszt egy-egy kövérebb betűkkel szedett beszélyt.

Megpróbálok nem röhögni egy kicsit, és komoly képet vágva írni. Nehéz, mert Gazsi bátyám bő lére eresztett lamentálása megint vidám perceket okozott, ehol-e, még most is vigyorgok. De kellő empátiával igyekszem lenni iránta. Képzeljünk el egy Romániából ideje korán megpattant cvikkeres értelmiségit, aki magyar-zsidó fölmenőkkel, elég kusza identitástudattal, fejében összezavarodott „rendszerekkel és féldecikkel” (majdnem Cseh Tamástól való idézet) oda tántorog a pesti flaszterre. Az egyik kommancs diktatúrából, a másik kommancs diktatúrába. Miközben hithű marxista, vagy maoista: a rosseb sem tud kiigazodni rajta. Szerintem saját skizofrén helyzetétől szenvedve akkoriban ő sem tudta volna önmagát definiálni. Részt vesz a reformmozgalmakban, de mindenhol, és mindenkiben gyorsan csalódik. Ő ilyen. (Van délvidéki megfelelője is. Egymás dublőrei lehetnének.) Egyszer láttam élőben előadni Újvidéken: finoman szólva nem egy hangsúlyos figura. Ismerünk jó néhány ilyen mozgalmárt, akiket rendre fölfal a saját forradalmuk. Ezekből lesznek az elvhűség mártírjai, akik anno Moszkvában saját kérésükre kaptak halálos influenzát, amiben napok alatt elpusztultak, és hazahozva tetemüket még a tarkójukból is hiányzott egy tenyérnyi darabka, a gondos KGB-s ápolást bizonyítandó. TGM ágál, ír, buzgón mondja a magáét, mantrázza az unalomig ismert kliséket, mindeközben lesír róla, hogy az elszalasztott történelmi szerepén kesereg. Legszívesebben visszacsinálna mindent, csak temesvári utcaköveken tankok lánctalpa alatt dicsőüljön meg, vagy valamelyik magyar börtönben kínozhassák tüdőgyulladásig. De az élet mostoha. Nem adatik meg a mártírság kegye. És ahogy múlik az idő, ennek egyre kisebb lesz a valószínűsége. TGM most hozsannázik. Azt hiszi, hogy pár megafonos hülye, szivárványos jogvédő suhanc majd egyenértékű  lesz az Amur-menti partizánokkal. Hát – nem. Akik külföldről gurított pénzeken politikai aknamunkát folytatnak, köztörvényes ügyleteik kivizsgálását meg rögvest a nyugati, "demokratikus" gazdáik zsebéből óbégatva kürtölik szét a világba, azok nem ellenzékiek, nem demokraták, hanem csak egy megvetni való rusnya bagázs. Ettől néha dagad a keblük. „Jól jött az a fél tucat kamera, nézd apukám, mekkora ember vagyok, látszottam az esti híradóban.” „ Láttad, milyen megvetően néztem a mellettem terpeszben posztoló rendőrre? Danton nézett így a vérpadon hóhéraira.” „Öregem! Maholnap tán Karácsony Gergely szemüvegét is vihetem tokostól” „Nem kell telhetetlenkedni! Szél Bernadett kiskosztümjének a szegélyét a minap már érintettük.” Ez nem civil kurázsi, hanem valami egészen más. Ilyetén megértem miért kesereg TGM.

Lamborghinit talált a korábban elhunyt nagymamája garázsában egy fickó. Mint kiderült, egy Lamborghini Countach 500S-ről van szó, amiből csupán 321-et készítettek. Húsz éven át dugdosta a nagyapja, csak porosodott a járgány álltó helyében.

A hír – akármennyire is elképesztett – rögtön más képzeteket indított meg bennem. Az én nagyanyám után álomfinom lekvárok és dunsztok maradtak a spejz stelázsiján. És megmaradtak utána azoknak a tyúk- meg galambhús-leveseknek az emlékei, amiket együtt költött el a család, amikor minden unoka az asztal körül ült, és öregapámtól néha vicces, néha komoly katonatörténeteit hallgattuk. Az ő fészerükben nem volt más, csak egy-két rozzant bicikli. A tata istállójában meg a Betyár, a paripaló, aminek szerszámai a sufni falán lógtak, mellette a szárnyék alá betolt kicsiny lovas kocsival. Szerintem így sokkal jobban jártam, mintha egy nap arra kellett volna rádöbbennem, hogy a szeretteim által sutyorogva eltitkolt luxuskocsira bukkantam.

                              Pk

Szisszenetek

Befejeződött emberkísérlet vagy megkésett fordulat? címmel jelent meg egy írás, még a múlt hónapban. A szerző arról értekezik, hogy nemcsak az Európai Unió halad a szétesés felé, hanem annak a „legmagabb” magországa, immáron Németország is.

Emberkísérlet… Nem pontos a fogalom. Emberiesség elleni kísérlet zajlik, ötödik vagy ki tudja hányadik generációs harcmodorral, egyelőre viszonylag kevés vérrel. Egyelőre: ezen van a hangsúly. Hogy a fényességes ülepű Nyugat már a torkán érzi a dzsihadisták késének élét – az nekünk, magyaroknak mostanára olyan közömbös, mint a legutolsó pápuai földrengés híre. 

Nem ússza meg a Nyugat. Ilyen könnyen nem fogja. Már most is csak röhej a határőrizet ímmel-ámmal történő visszaállítása. Vízgereblyézés, az aggodalmasok ráncainak a kisimítására tett kísérlet, semmi több. Előbb kellett volna gondolkodni. Kerítésben, határsorompóban, könnygázgránátokban és lőparancsban. Elég lett volna csak a nagy etalon, az USA magatartását leutánozni, ahogy a Nagy Testvér a legdemokratikusabb elvek mentén védi a déli határszakaszát, eszközökben nem válogatva. Oszt hiába forgat erről hallévúd kisezer érzelmes, drámai filmet, hiába pampog a sok jogvédő: Washington érdekei mindenekfelett maradnak, a többieknek meg kuss. Európa megérett a pusztulásra. Saját sírját ássa a nyugati mainstream. Majd ne felejtsünk el nekik pokrócot, takarmányt adni, ha ide kérik a bebocsáttatást Párizsból, Madridból, Brüsszelből. Akkor majd Putyin diktatórikus kenyere is jól fog esni mindnek. Új Európa van születőben. Az előzőt elbitangolták tőlünk.

Drónnal csempésztek cigarettákat Máramarosszigetre – ez is egy habkönnyű nyári hírecske volt. 

Kreativitásból nálam jelesre vizsgáztak. A történet eszembe juttat egy szerb filmet, komédia volt, persze. A főhős szerb fickó beérkezik egy koszovói szín albán faluba. Szólna az ott-lakókhoz, de mindenki csak lepisszegi és tovább bámulják szótlanul az eget. Nők, férfiak, gyerekek, megkövülten kémlelik az égboltot, majd kitörik a nyakuk, mígnem a horizonton feltűnik egy sólyom, nagy örömujjongás között leszáll, és a falu nemzetségének vezetője lecsatolja a lábára erősített kis zacskót: megérkezett a heroin, amit lehet csempészni... 

Nincs új a nap alatt. Az élet fölülírja a forgatókönyv-álmodók összes elképzeléseit.

A francia elnök – a közelmúltban – egy iskolai látogatáson helyre tette az őt letegező diákot, mondván neki, szólítsa Elnök Úrnak. 

Én nem szeretem Macront, de most – kivételesen – igazat adok neki. Minden ellenszenvem ellenére ez egyszer jár neki a plusz pont. Tudom, nem lesz attól sem több, sem kevesebb valaki, hogy tegezik avagy magázzák. De egy ország első emberének – akármilyen ócska is legyen – kijár annyi, hogy ha pattanásos középiskolások konfidensre vett hangnemben együtt akarják őrizni vele a disznókat, akkor azt azért joga van magának kikérni. Ugyanakkor Macron, és a hozzá hasonlóak éppen eleget tettek azért, hogy ez az elértéktelenedés, ez a mindenütt tapasztalható általános jellembeli megroggyanás, az Európát eluraló gerinctelenség teret kapjon. Nem kell tehát olyan nagyon csodálkoznia rajta, ha időnként pár szarházi, neveletlen tinédzser odasercint valamit. Tetszett volna kissé erélyesebben kezelni más dolgokat is! Akkor nem lenne gond egyik nyugati politikus tekintélyével sem.

Arnold Schwarzenegger Budapesten biciklizgetett. A belváros szépségét méltatta, videóját megosztotta: rá is kattant a magyar média, a már ilyenkor szokásos túllihegés kíséretében.

A deresedő tarkójúak, a gyűröttebb arcúak talán még emlékeznek rá, a kilencvenes években mekkora ribillió támadt, amikor kiderült, hogy a jó öreg Tony Curtisszel akart a kormány országimázst építeni. Át is toltak a valaha szebb napokat látott – azóta elhunyt – színészlegendának egy kellőképpen csinos kis összeget, hogy az elaggott, magyar fölmenőkkel bíró filmcsillag kövéren és kopaszon mondjon pár keresetlen szót arról az országról, ahonnét egyébként a szülei származtak. Ment aztán egy darabig a purparlé a Duna mellett: vajon megérte-e?

A szlovákok tizedannyiból megoldották a sokkal sikeresebb kampányukat: sztrapacskát zabáló turistákat, félpucéran síelő modelleket nyomtak bele, negyven másodpercbe belehazudták ügyesen a nem lévő történelmüket, lélegzetelállító hegyvidékeiket villantották,  és mindenki láthatta, hol a kórságban is van az a Szlovákia, vagy Szlovénia, a rosseb enné meg, eddig kevertük őket... 

Most meg Budapestre jár csajozni meg dőzsölni a fél Hollywood, a Lánchídra mászkálnak büntetlenül, klipet forgatni, meg a Csarnokban reggeliznek csupa gusztustalan, egészségtelen, de módfölött finom, magyarosch kosztokat. Kell-e ettől jobb reklám? Nem. Azt nem állítom, hogy még így is ingyen van, csak azt, hogy minden bizonnyal még így is megéri.

És a végére még egy színészóriás miatt fortyog az epém. Robert De Niro betöltötte a 75-öt.  Ám a kora mára a kisebbik gond. A nagyobb probléma maga De Niro.

A tipikus példája annak, hogy amint elöregszik valaki, elhülyül önnönmaga csillogásától és saját karakterének a paródiája lesz belőle. 50-60 évesen abbahagyhatta volna, vagy legalább megválogathatta volna a szerepeit: de nem. Ehelyett minden vacak forgatókönyvet lenyomtak a torkán, klisékkel tömött tucatfilmekhez adta a nevét. Olyannyira, hogy De Nirot hovatovább kifejezetten kínos volt nézni, direkt szenvedtünk helyette, miatta. Pedig szerettünk volna kalapot levéve tisztelegni előtte, mert azért ő volt a Szarvasvadászban, a Misszióban, az Angyalszívben és még ha komédiát is csináltattak vele, az Éjszakai rohanás toronymagasan veri ma is a műfaj jelenkori blődségeit. Ehelyett az utóbbi húsz évben mást nem csinált, csak hozta az idétlen grimaszokat, erősen „B” kategóriás „családi filmekben”, már ha így nevezik azt a zsánerű filmet, ami olyan hülye, rózsaszín meg súlytalan mondandójú, hogy ahhoz képest egy fröccsöntött Barbie hálószoba maga a magasságos művészet.
Ez van. „Majd megtanulsz szenvedni” – mondja ugyanő a Rettegés fokában Nick Noltenak, és alighanem álmában sem hitte volna, mennyire igaz lesz ez saját színészi karrierjére visszanézve. Sokszor állították párhuzamba Al Pacinoval. Voltak közös filmjeik is. Érezni kettejük között a különbséget. Al Pacino a filmek mellett végig színházi szerepekben is tündökölt. Hetente föllépett a Broadwayen, karban tartotta magát, szellemét, művészi rátermettségét napi szinten bizonyította (hozzá hasonló pl. Jeremy Irons), míg emez – De Niro – pusztán luxuslakókocsiból luxuslakókocsiba lődörgött át, és megöregedvén immáron egy kivénhedt, kiégett, levitézlett aktorrá vált, akit inkább sajnálunk, mint tisztelünk. Szomorú. Hab a tortán: politizálni is elkezdett. Közismertek a nézetei, nem lóg ki a buliból, kötelező érvényű liberálisként a Trump adminisztrációt mocskolja úton-útfélen. Magyar hangja is van: Koncz Zsuzsa néni most az aktuális szabadelvű partizánlány. Na – őt még énekelve se bírtam sosem.  

                              Pk

Harcz! - karikatúra

Szakács Árpád
újságíró

Karikatúrám

BÜHNAGY SZÉKELY SZÓTÁR

Könyvajánló

Ez a kötet egy csaknem ötszáz oldalas, irdatlan méretű jószág.

Sérvgyanúsok, gyönge hasfalúak ne is kísérletezzenek vele.

Konyhamérlegre téve három kiló hetvennégy deka, Tito pionír becsületszavamra. Lemértem, mert kujakmarci módra megdöbbentett a súlya, lévén ellebed az ember, mire hazacepeli. A fizikai terhe még csak-csak. Az hagyján. A tartalma azonban attól es erőst vaskosabb.

Már az elődjében, az 1994-ben megjelentetett Székely szótárban is több ezer szócikkely cserepelt. Akkoriban Sántha Attila, ez a szűkszavúra vett, nagyszerű erdélyi magyar költő, a finomra hangolt, csélcsap poétákat meghazudtoló lendülettel, és szívós munkabírással szedte csokrétába a régió ízét-zamatát adó kifejezéseket, szavakat, a facsaros góbé észjárás gyöngyszemeit imígyen átmentve a XXI. század elszürkült, senyvedő nyelvezetébe.

Nem várta a sült galambot. Jól tette. Ha jól emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek harmadfelének nyugtán – amikor 17 évesen hipergyorsan kiégette az agyunkat a diszkó, elborzadtunk a Modern Talking elénk festett zenei jövőképétől, és már az örökzöld rock slágerekre való tombolást is untuk – valaki közülünk elkezdett népzenét cincogtatni. Varázsütésre ragadt át ránk a szent kórság. (Onnét datálva mindmáig csak népi folklórt hallgatok. Duhaj kedvemben Cseh Tamással megpallérozva.) Akkoriban találkoztam először az egyetemes magyar népi kultúra kincses ládikájával, mert a muzsika óhatatlanul uszályként húzza magával a mondákat, a rigmusokat, a balladai történeteket, az új ismeretek – a népszokások, a helytörténet és a helyrajz – iránti mohó kíváncsiságot, ahogy a népviseletben való megjelenés, a ruha adta tartás is immáron azokat a szépen kiberetvált képű idők dicsőségét illeti. Akkortájt szedtem bögyre a mondást: „A huszonnegyedik órában vagyunk. Nem vitatkozni kell, hanem gyűjteni.” – jelentette ki egy elismert magyar etnográfus, miután tanúja volt a jelenetnek, amikor egy a fiatal budapesti hegedűs az ezerráncú adatközlőjét finoman helyesbíteni próbálta, mondván, a nóta ennél meg ennél a résznél nem pont így van bácsi, mert…

Középső lánykám, Emma (2016)

Igaz tehát minden, azóta is. Nem okoskodni kell, egyetemi irodakalitkából pampogni, pompás teóriákat gyártani, és százezernyi bogárfekete karaktereket ütni a frászkarikás semmiről, hanem notesszal, diktafonnal, kamerával kell elmenni oda, ahol nemhogy az adott műfaj iránt elkötelezett szakértő, de még a madár sem járt. Ehhez egyfajta megszállottság, küldetéstudat meg legfőként szakmai alázat szükségeltetik. Sántha – hál’Istennek! – egyiknek sem volt híján.

A szótár megálmodója még azt hitte, egy-két éven belül kijöhet a nyomdából a könyv második, javított, bővített változata. Ehhez képest tizenhárom esztendőbe telt feldolgozni azt az óriási szó- és adatmennyiséget, amellyel a székelyek elárasztották az állhatatos, hangyaszorgalmún lelkiismeretes gyűjtőt.

A befektetett munka meghozta a gyümölcsét. Megérte várakozni. Az új kötet szócsaládok szerint csoportosítja a sok esetben először nyomdafestéket látó (és azt olykor nehezen tűrő) székely szavakat (is). Az ajánlójában többek között ezt írják róla méltatásként: „A Bühnagy Székely Szótár több mint egyszerű szószedet: inkább egy sok-sok szócikkből álló elbeszéléskötet, vagy regényfolyam, ami a világ egyik legkülönlegesebb és legképlékenyebb nyelve – a magyar – születésének a csodáját is föltárja. Bárhol üssük is föl a kötetet, máris Tündérországban találjuk magunkat”.

Megtudhatjuk belőle, hogy jár az a kislány, aki köförtöly, mit csinál a nyemák ember, amikor nyemákol, mi a közös a nyári menyasszonyban és a téli kutyakölyökben, miért örvendünk meg a szénásszekéren a meglelt örömmadzagnak, vagy hogy miként iszik aki guluttyol.

Okosabbak leszünk, ha megismerkedünk a bütü, a kulyak, a gángur, a zákhányos, a tatar, a zelegor, a lesbeteg, a kalafinta, az üvecs mibenlétével.

Ízelítőül, a legvégén közkinccsé téve, pőre valójában álljon itt egy tartalomból találomra kiemelt szócikk.

csihányra pisil, csihányra pesel  – kötekedik, veszekedik, nyugtalan

„– A lengyel azétt még átjár hezzánk a pincébe borkóstolni, ugye.   

–  Há, nemigen.

– S Nagy Sándor fijjai?

– Azok csihányra peseltek.

Az öreg homlokán erre már fölszaporodtak a borozdák.

– Fiam, ha aszondod, hogy már a rácok se néznek bé hezzánk meghúzni a butikót, én megkónyollak.” (Csíkországi Gyika: Látogatás Vacsárcsiban)

És így tovább, sok ezernyi szócikkelyen át, gyönyörködve a könyvet illusztráló számtalan színes fotóban, amelyek egytől-egyig Ádám Gyula és Fodor István értő szemén át láttatják a még romlatlan székelyföldi szellemiség kiragadott pillanatait, gazdagítva a Bühnagy Székely Szótár amúgy sem szegény tartalmát. Bucsálkodjék, aki még nem tette a könyvespolcára.

Kiadó: Előretolt Helyőrség Íróakadémia

Kiadás éve: 2018

ISBN: 9786155814044

Terjedelem: 472 oldal

                                             Pk

Pósa Károly: A KANIZSAI TETŐK NYERGÉBEN

Az ember ahová

csak álmodja önmagát,

fönt a madárlátta

madártávlati légben,

Potisje-Tondach

dudacserépen, ülve,

öszecsomózva az éggel,

ott vigyázni fokossal,

őrtoronynak hitt köztes

dimenzióban, villámcsapott

vállakon tarisznyásan.

A tetőgerincen kapaszkodva

éteri az élet.

A korhadó tetőlécen

a pőre igénytelenség.

Körbehordozom a tekintetem.

Kék vászonra fehér felhő a tromf.

Bácskában, nálunk

ugrálva táncolunk,

itt Isten kuglizik

a világmindenséggel,

és a város házainak a csúcsain

a vén égbolt

 – ha jó napunk volt –

különválik a szétszikkasztott földtől,

mint a kisgyerek öklével

elkent vizezett tintafolt.

Hang nem szól.

Szél nem fúj.

Csak a kémények

korom szaga hoz

feketére cifrázottakat.

Ökörnyál szellemeket.

Látni a festett templomtornyokat,

a szomszédos kazlat, a szent falat.

Ami kerek szerteszét esett.

Repedések a cserepeken,

sok-sok rovással égett

jelenvalóságos rejtelem.

Jóslatuk a Könyvet idézi:

inog a föld a város alatt.

Nem árt álmunkban – föntről –

magunkba nézni.