NAPLÓ - 139.

Herceg Novi az öböl ékköve.
Kulturális, turisztikai értelemben éppen úgy, mint nekem, privát módon: érzelmileg.
Megszoktam, és már túlontúl újat nem ad. Amint behunyom a szememet, hosszú ideje, vagy három évtizede minden alkalommal magam előtt látom a kopott utcaköveit, a házak falán a repedéseket, a behajtott zsalugátereket és a lépcső korlátjának fényes kopását. Olyan kocsmák elárvult teraszain is megállok emlékezni, amik már évek óta bezártak. A padlójukon sárga leveleket sodor a meleg őszi szél. Az óváros sikátoraiban a sötétkék utcatáblák névadóit régtől kikutattam. Ha volt is idő, mikor kívülállónak tűntek, mostanra egytől-egyig életem részei lettek. Köztük van a cári flotta admirálisa, meg Nagy Péter innét elszármazott szárnysegédje éppen akként, ahogy a helyi kosárlabda élet kiválósága, vagy a város leghíresebb, kortárs képzőművésze: senki sem maradhat ki a sorból. Évszázadok mosódnak össze néhány keskeny utcácska körösztöződésében.

Nem csak a letűnt korok nagy alakjainak az élettelensége a megindító.
Úgy, mint odahaza a nagyon öreg taknyos nyárfákat, itt is ismerősként köszöntöm a kócolt frizurájú datolyapálmát. Ívelt törzse előtt meggörbedek titkon, annyi méltóság van beleplántálva, annyira más, mint a Tisza árterén gyökeret vert fajták. Vigyázza az öböl fölötti eget. Alátámasztja a kékséget. Mintha lelógna föntről, ahol fehér, gyapjas felhők kérődzenek a várost körbeölelő karsztos szirtek ormain.

A sétálóutcának egyik végén a kis kéményseprő életnagyságú szobra. Töpörödött emberke lehetett, alig hétarasznyi. De akihez bekopogott, annak jó napot hozott, így mesélik. Évtizedeken körösztül az ő viccein nevetett Herceg Novi lakossága. Gnómszerű, bajszos figurája ma a központ legelőkelőbb részén hirdeti: az emberség még nem veszett ki ezen a tájékon. Az itt lakók hálája megörökítette a mókamestert, és a szobor aranyszínűre fogdosott orra azt hirdeti, ez a fajta időtlen szeretet, a ragaszkodás egy régi világ értékrendjéhez ma is olyan kincs, amit nem csak Herceg Novi lakossága, hanem úgy egészében a tengeröböl népe sem szeretne elereszteni.

Az utca másik végén a történelem terpeszkedik. Forte Mare erődje az ikonikus toronyórával, a kaptatóra faragott kőlépcsőkkel, a cakkos északi bástyával úgy tekint az alant elterülő főtérre, mint aggodalmas szülők a gyermekükre. A főtéren nyüzsgő élet, teraszok, kávézók, falatozók. Ha beleszagolok a levegőbe, idáig érzem a közeli, zugos kis térbe szorult piac kipárolgását, ahol a füge illata keveredik a sok zöldségével, és a halcsarnok szaga szinte rákönyököl minderre.    

A falucskám más. Szerényebb, intimebb. A harsány városi lárma itt inkább suttogóra fogott. Még éjjelente is hallani a tenger hullámainak moraját. Tegnap egy kabócát tessékeltem ki a kertbe. Nem mintha hiányzott volna a többiek közül: a zenekar létszáma többezres, folyton változó. Csak a szieszta idején fölcsendülő zsizsegés örök, a forró éjszakák állandósult koncertjével egyetemben.

Az otthonom szomszédságában több méter magasra fölkúszott murvafürt virágának halvány lila színe sajdítja a szemet. Elképesztő látvány. A szív alakú szirmok belepik a balkont. A helyiek bogumilijának nevezik. Először azt hittem, Isten kegyelmének köze van hozzá. A hangalak gyakorlatilag ugyanaz, még ha kissé torzult is. Ráadásul volt bennem egy olyan érzés, hogy ezt az egzotikus tüneményt semmi sem illetné meg jobban, csakis hogy emlékeztessen az Ég irgalmára. A valóság viszont mindig sokkal szimplább, profánabb, kijózanítóbb. A murvafürt, vagy más néven a papírvirág (Bougainvillea glabra) csak pár száz éve került Brazíliából a mediterrán régióba. S bár az itteni népek – hozzánk, magyarokhoz hasonlóan – szeretik a hitüket vagy a hiedelmeiket átültetni bizonyos jelenségek, tárgyak vagy élőlények megnevezésére, ez a buja virágú kúszó cserje a fölfedezőjéről, egy francia tengerésztisztről kapta a nevét, a bő kétszáz évvel ezelőtt hajózó Louis Antoine de Bougainvilleu-ről.

Aki mégiscsak a Jóisten kegyelméből hozhatta idáig ezt a virágot. Hasonlóan, ahogy a sorsom engemet.
Mert végtelen az Ő irgalma.
Sehol sem nyilvánvalóbb mindez, mint itt, ahol végre otthon vagyok. 

                                                    Pk  

NAPLÓ - 138

 

Amikor a tenger megszólít, sosem más a hangja, csak egy nőé.

Az sem biztos, hogy egy ismertté. A nők egyformák. A férfiak is. De az a reggeli pára, ami belengi az öblöt, ami az asztalomnál a kávém illatával egybeölelkezik: úgy hiszem, nem minden alap nélkül gondolom, ez mégiscsak kitárulkozása valami ismeretlennek. Tehát egy asszony sóhaja lehet.

Mintha éreztem volna a párnámon, régen. Vagy tán sosem. Álmomban.

Állok előtte, tátom a számat. Be akarom fogni, amit mondd nekem. Kevés vagyok hozzá.

Mindenesetre itt és most kékek meg zöldek a hullámok.  Iringál rajtuk valami túlvilági fény: az a montenegrói nap. És az ég Járás-szerű palástja itt sokkal kékebb, mint bárhol. Lófejszerű felhőt nézek egy darabig: ott üget a Remény, a szürke. Horgosra került, jó az új gazdája. Néha álmomban még megülöm.

Gavrilo reggel kávét főzött nekünk: fél hétkor rajtunk kívül senki sincs a kávéház teraszán. Gavrilo szívja a cigarettáját. Nem kérdez, tud mindent.

Hallgatunk az emberekkel, mert Montenegróban – tisztára úgy, mint Bácskában – az öreg emberekkel, meg a mindenféle ismerősökkel jobb hallgatni, mint beszélni. Hát csak hallgatunk, és nézünk. Abba még nem pusztult bele senki.

A harminc éve ismert vén makedón szabó soványabb, mint valaha, de a hangja ugyanaz maradt. Erős, reszelős. Kiabál, ahogy kínálja a kantarion-olajat meg a csempész cigarettát.

Szemben a Lustica csúcsa, ronda katonai radarokkal, nagyon kitaposott hegy, tengeralattjárók voltak a gyomrában. Harminc esztendővel ezelőtt még kecskék szaladgáltak rajta. Most? Újgazdagok építik ugyanazt a kecske világot, ahol a nagy patás kétszarvú fog diktálni. Néha elgondolkodok rajta, megérte-e? Kinek? Minek? A fehér, lapos kavicsos öböl a nyílt tenger felől ugyanúgy issza el a hullámokat. Csak a part deformálódik, embertelenedik. Rákok még vannak, ez jó jel. Ám azok a vádló szemű, fölbosszantott szűzi sziklák ugyanazok.

Szemben a kis falum.

Emitt meg egy kislány megnyírt, hajat, szakállat egyszerre. Nem kért érte pénzt, kávét és egy üdítőt fizettetett, azt mondta ennyi munkáért ennyi jár. Míg ollóval csattogott, a déli nap sugára semmivé tette szőke fürtjeit.

Elment az ismerős fiú a bárkájával. Budva mellett egy 260 kilogrammos tonhalat fogtak, ez most az új hír. Öreg barátom a törzshelyemen ül, a sarokban, ingatja a fejét. Azt mondja félhangosan: Ó, édes Istenem, egy embernek krumplival együtt harminc deka tonhal untig elég. Mi a csudát kezdenek azzal a nagy hallal? Nincs válasz. Az öregnek olyan a szemöldöke, hogy beárnyékolja a pupilláját. Tízhurkányi ujjában a tíz törvény. Ezt nehéz áthágni, ezt nehéz kimagyarázni.

 

NAPLÓ - 136.

 "Vallom, hogy mindegy (másképp ne szeressen az ég sem)"
Catullus 

Nem izgat már sok minden. Tudom, van egyetemes bizonylatosság.
Ennyi elég. 
Egyedül a szinttel van gondom, ezzel a küszöb alattival.
Mikor a betonúton ügetek, lihegve, és szembejön velem a tengernyi ember, néha csodálkozva meg-meg kell állnom, egymagamban, hogy a tömeg törmeléke szétfröccsenjen, hogy ott lehessek egyedül, a saját árnyékomhoz béklyózva.
Ilyenkor a szemembe feszül a nyári nap kellemetlen fénye és pont olyan sós, vas íz marad a számban, mint régen, amikor összeharaptam a nyelvemet. Mindenütt a láthatatlan, alvadt vér szaga. Megszoktam. Már nem félek, pedig a bokámat föl a térdemig átfogja valami kegyetlen erő. Lépni kéne. Tovább menni. Az augusztus ragacsa, ez a dinnyelé-szerű cukros kulimász viszont nehezen ereszt.

Fölöttem a sugárút platánjainak elpörgő, sorvadó levelei.
A házak oromzatának árnyéka már a délelőtt derekán szögletes sötétre meg világosra osztja, kettérepeszti az aszfalt utat. Sárgás gyöngysorokként világítanak az emeleti ablakokban hervadó virágok, amiktől csak a járókelők arca sápadtabb, haloványabb, ahogy szemükbe húzott szalmakalap karimák alá rejtik a tekintetüket, a földet bámulva sietnek, mintha a járda repedéseibe szorult volna a jövőjük, vagy a körösztben csorgatott kutyahúgy kacskaringóiba lenne megírva a sorsuk. Odébb, egy köpésre üres játszótér. Nincs ott senki, aki játszana? Legalább egy őrszemet helyezzenek oda, ha másért nem, jelképként, jelképesen. Úgy, mint azt a régi katonát.

A fáma szerint az Osztrák-Magyar Monarchia idején, tán valahol az annektált Boszniában a vezérkar parancsára egy térre minden éjjelre őrt állítottak. Napszállattól napkeltéig strázsált az üres placcon a katona. A sebes arcú, gyulladt szemű őr huszonhat éven át minden nap vigyázta az elhagyatott terecskét, anélkül, hogy valaki rákérdezett volna, mégis, mi végre virraszt ilyen állhatatosan. Végül, huszonhat esztendő után egy gyors vizsgálat kiderítette, azon a téren vagy három évtizeddel korábban egy kisebb lőszerraktár volt nyilvántartva, amit aztán fölszámoltak. Ám valami bürokratikus gikszer miatt ez a tény elkerülte a parancsnokság figyelmét. Így esett meg, hogy huszonhat éven át fegyveres őr oltalmazta a semmit.

Ebből is látszik, felületesek vagyunk. Sokszor ítélünk pusztán a külsőségek alapján.
Pedig nem tudhatjuk az a strázsa mit érzett, mit gondolt.
Vajon megszakadt-e az elméjében az emlékezés fonala?
Átjárta-e valaha az érzés delejes ereje, vagy a csonkán maradt lelkét inkább kitöltötte limlomokkal és titokban, fejben tervezgetve kertes kis házat épített magának a magányából? Sok mindent másként képzelek el, mint amilyen.
Ezért nem árt az óvatosság.
A katona alázatát régebben tragikusnak gondoltam volna, mostanában inkább humorosnak vélem. Így könnyebb. Mintha ismerném a feje búbjától a talpa aljáig. Ahogy áll, ahogy most odaképzelem a Bethlen utca sarkán lévő mászóka tövébe, egyáltalán nem árva látvány.
Zubbonyát szorosabban fogja a derékszíj, súlyba tett a puskája, a szurony hegye a párálló levegőt karistolja, és bár szétvetett lábán a poros bakancsa a homokba süppedt, szabadabb, őszintébb meg tán igazabb is, mint a körülötte siető valóságos emberek.

Portré

 

NAPLÓ - 135.

 

A jó Pilinszky után: „Csak azt feledném…”, de nem a franciát, a foglyot, hanem azt az aluljáróban látott koldust, akinek a nézése most is, míg ezt írom, érzem, egy hátamba állított vasvilla, s akinek a tekintetében benne lüktetett az elmúlás parancsától visszafelé a megtámasztott vágyakon át az élet, egészen a véres, igazságtalan születésig.

Lehetséges, hogy tévedek, de mintha egyívásúak volnánk. Úgy studíroztam, alighanem korombeli, tehát az élete szűkebben mért maradékának nekiveselkedő ember lehet. Egy közülünk, noha sorsának daróca hamar rásúrolta a ráncokat, kicserezte a bőrét a csalfa, hideg fényű városi huzat, a forró nyarak döglődő madárszárnyként meg-megrebbenő kilátástalansága pedig beleszürkítette üstökét az ég sötétjébe, mintegy ellenpontozásként: fakót a koromszínre. A füléből-orrából szőrök lógnak már ki, és bármibe fogadok, hogy a hajnali ködökkel van összefoltozva a kabátja. Le nem vetné se fagyban, se kánikulában. Inkább fogvicsorgatva tűr és csak a szeme tüzének lángjában dermed jéggé, vagy melegszik meg nagy néha az olyasfajta járókelő, akinek végtelen útjain van mersze szembenézni más magányával, ahogy van mersze saját szívén tapodni.

A koldus alakja szoborszerű, modern alkotás. Faragványa az új, szépnek hazudott, embertelen időknek. Klasszikus darabnak számít. Mindazonáltal nem sokat ér már, mert majdnem az összes utcasarkon kapni tönkrement egzisztenciát, szalmaszál után hiába kinyújtott kezet, szavakat tartalom nélküli ígéreteket, könyörgőre fogott segélykérő gesztusokat, tehát bármit, a nyomor okádásától az elkárhozottak indulatáig: mindent. Nem olyan nagy kunszt ez. Csak füttyenteni kell, s a gondviselés máris előkotor a tömött iszákjából ezerféle letört lelkűt, torz életeket százasával, arctalan jellemeket egybefűzve, vagy hamis utánzatú, de már elsőre gyanús eredetű, műremeknek tűnő karrierek tucatjait. Azokról rendre bebizonyosodik, csak a boldogtalanság sárkupacai, nem márvány büsztök.

Áll a nincstelen a föld alatt, a lépcsősor végénél. Olyan, akár a pincében felejtett tavalyelőtti krumpliszsák. Foszlik elől-hátul, bordái mentén fakó csírák meredeznek, lábszárán összefonnyadt a napszítta, seszínű kordbársony nadrág, s csak a göbölyös, akácból megmunkált kezében gyűrődő kalapja emberi valamelyest. Bizonyos, madárijesztő siratja, keresi azóta is.
A sóhajtását idáig hallani. Akkorát szusszan a bánat, hogy fölhajlik, fölível egészen a disznó alakú felhők mögé. Tán az Úristen is hallja, megüti a fülét a szegény ember nagyon mélyről jövő lélegzete, mert ni, egy veréb ereszkedik alá a koldus lábához és fölcsippent onnét egy morzsát.

Pk