POFÁTLAN PRESSZIÓK

Ursula bemosakodik a III. világháborúhoz

Riport Adáról

Egy jó tollú magyarországi újságíró, Constantinovits Milan ellátogatott Tisza-menti Adára. Riportot írt a bácskai-bánáti magyarok mindennapjairól, nem is akármilyet. A szokásos, húsba vágó kérdéseket megfogalmazva a jó dolgokat sem restellte feljegyezni. Örülök a cikk pozitív hangvételének. Kicsit sok volt már a panasz, hisz az a sikk, ha folyton siránkozunk. Néha viszont a lekváros kenyérnek a megkent oldalát is érdemes észre venni. Tény: fogyatkozik a magyarság a Délvidéken. De hol nem? Még Magyarországon is, mi több, Európa összes jóléti államában egyfajta demográfia mínusz van az őslakosság, az adott területen élő őshonos népesség tekintetében. (Könnyű a svédeknél egy-két évtized alatt plusz 15-20 százalékos népességnövekedést produkálni. Majd kérdezzük meg őket ötven év múlva, feltéve, ha akad majd arrafelé szőke, kék szemű ember, aki hajlandó – vagy mer – svéd nyelven válaszolni.) Tehát fogyunk, Istenem, ez van. De! Voltunk mi már a déli végeken 150 évig kiirtva is, hogy tízezernyi magyar emberöltőkön át végig bujkálta a mocsarakban az életét: és mégis magyar lett az a föld, az a tájék, mihelyt esélyt kaptunk az újjáépítésre. Most is ez a helyzet. Aki akar, menjen: inkább legyen 100 oroszlán, mint tízezer nyúl – vagy miként is szól az egri Dobó kapitány találó mondása. A bácskai-bánáti magyart a termőföld szeretete tette azzá, ami. Arról az itteniek java nem fog lemondani. Rájuk kell és lehet építeni. És mivel nekünk, a Délvidéken magyarként már jó negyven éve nem szabadna léteznünk, mert mindenfajta módon irtottak bennünket: előbb Trianonnal, az elűzött értelmiségünkkel, aztán '44-ben negyvenezer apa-fiú likvidálásával, később a jugoszláv ideológiai agymosással, asszimilációval, most a szegénység miatti elvándorlás dilemmájával, mégis – kiböjtöljük ezeket a rémes, értelmetlen és embertelen időket is. Úgyhogy nyugalom. Még sokáig magyarul fognak imádkozni a déli végeken.

Pofátlan pressziók

A minap a magyar külügyminiszter rövid, erélyes nyilatkozatban helyre tette az Egyesült Államok Budapestre akkreditált nagykövetét, aki sokadszor is elkövette azt a politikailag vállalhatatlan hibát, hogy beleszólt a magyar kabinet munkájába, mi több, helytartóként viselkedve irányítani igyekezett a kormány álláspontját. David Pressman előszeretettel fogalmaz meg – stílszerűen – pressziókat. Aztán csodálkozik nagyon, amikor erre az adjon Istenre hasonló hangnemben a fogadj Isten megérkezik. Azt találta mondani ez az ide küldött karrier politikus, hogy (idézem) : „Minden tisztelettel, de Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa határait, nem tartjuk csupán magyarországi belpolitikai fejleménynek" – jelentette ki közösségi oldalán Pressmann. Nehéz erre kulturált módon reagálni, én meg sem kísérlem. Jó lenne szembesíteni az amerikai konzult azzal, hogy bezzeg Koszovónál, aminek létrejöttében vastagon benne volt a Clinton adminisztráció, nem volt ilyen finnyás egyetlen amerikai politikus sem! Pedig – figyelem, Pressman úr, ott a Balkánon – precedenst teremtett a bandájuk. És az oroszok jó tanulók. Megértették: erőszakkal, erővel, nagyhatalmi pozícióból megcsinálják, amit az ő érdekük kíván. Pont, miként a Pressman urat ide küldő Washington teszi, tette azt nem csak az elmúlt években, hanem az elmúlt évtizedekben. Egészen pontosan több mint száz éve szolgáltatják a jó (?) példát arra, miként kell és lehet az erősebb kutya jogán lerohanni, tönkre tenni, visszabombázni a középkorba, akit valamilyen légből kapott okok miatt kiszemeltek áldozatnak.

Vármegyék, ispánok

A horvátoknál rögtön a kilencvenes évektől vármegyék és ispánok vannak. Ott még az egyébként szélsőbalosnak számító, jugó-nosztalgiából tőkét kovácsoló politikai erők sem mertek nyikkanni ellene, szépen le is hurrogta volna őket a horvát társadalom többsége. Nekünk bezzeg a baloldalból is csak a legszarabb jutott. Ezek szaladoznak Brüsszelbe árulkodni, külföldről várják a segítséget, mert politikailag gyengék, tehetségtelenek és ötlettelenek, Orbánék megeszik őket reggelire, hosszú évek óta ezért megy náluk a picsogás. Akit zavarnak a huszárok, nemzeti jelképeink, a tradicionális magyar közigazgatási fogalmak, vagy éppen a himnuszunk, az kezeltesse magát, menjen pszichiáterhez. Vagy költözzön máshová.
Ahogy az Országház előtti tér restaurációját libsi nyérvogás és siralmak kísérték, akként megy most a fanyalgás és a kifogások keresése a vármegye megnevezés ellen. Hofi kezdte Antallék alatt, amikor a kacagányt a színpadi porba dobta: őrjöngő vastapsot kapott érte. Aztán szép sorban, nagyon gyorsan minden mucsai, "Horthy-fasiszta-nyilas-keretlegény" ideál lett, ami kicsit is a nemzeti hagyományokat helyezte előtérbe. Kezdve a napi tornaóráktól a kabinetülésre érkező miniszterelnök tiszteletére felálló minisztereken át a rádióban megkonduló, szívet melengető harangszóval együt. Most itt tartunk. Jajgathatnak. Hofi sincs, meg a lelkesedő internacionalisták java sincs már. Csak a kései utódaik fújolnak, a normalitás védelmére is anakronizmust sivalkodnak, mert még azt sem tudják megemészteni, hogy férfi és nő kapcsolata révén születhet gyermek, lehet család: a többi zsákutcás kísérlet csupán, pusztulásba vivő pillanatnyi divat, elmebeteg ideológia.

Színház az egész világ?

Azt mondja Mácsai Pál színművész egy vele készült friss interjúban, hogy a színház egy közéleti intézmény, amely nem tudja megkerülni, hogy ne politizáljon. Aztán egy aktuális Hamlet előadás kapcsán stadionozni kezd. Kifejti, mennyire találó volt, hogy ebben az új feldolgozásban a klasszikus darabot egy stadion díszletbe álmodták bele: szerinte így működik a hatalom bírálatának üzenete, milyen pompás, találó.

Mácsainak abban igaza lehet, hogy a színháznak reagálnia kell a közélet dolgaira. Viszont az felettébb visszatetsző, mi több, hitelteleníti ezt a színházi elvet, hogy a magyar színházi szakma élvonalában valamiért mindig a konzervatív kormányok idején horgad fel a közélet fonákságait láttatni óhajtó szándék és a politikát kritizáló hajlam. Hogy, hogy nem, az MSZP-SZDSZ kormányok regnálásakor – emlékeim szerint – sehol sem volt ez a fene nagy, igazmondó akarat. Mi több, akkoriban a köztévé műsoraitól kezdve a színházakon, filmeken át egészen a kabarékig mindenhol a kacagányos, bő gatyás, mucsai magyar ellenzéket pellengérezték ki. A gyűröttebb homlokúak felidézhetik, mit kapott az első Orbán-kormány, amikor 1998-ban ráijesztett a fősodorra és egy cikluson át irányíthatta az országot. Utána – ahogy a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kabinetek váltották egymást – hamar helyreálltak a paradicsomi állapotok, nem volt itt semmi áthallás egyik színműben sem, a kortárs és a klasszikus darabokban sem, hisz virágzott a demokrácia: Mácsai és társai szerint. A színház élt, virult és szemérmesen kussolt a Tocsik-ügyről, a puccsról, a kilőtt szemű tüntetőkről, hogy csak egy-két példát említsek, aminek bírálata nem érte el az akkori színházcsinálók morális ingerküszöbét. Azóta viszont ismét gőzerővel politizál a színház, immáron tizenhárom éve. Merthogy ez a kötelességük, nyilatkozta Mácsai. Higgyünk neki. Ő csak tudja.

Pósa Károly: Igaz mese

Tündérmese is lehetne,
miként zsebemben
dadog a szél.
Hat és fél hónap kellett,
míg megjártam Gyimest.
Tisztán olybá tűnt,
mint egy Voyage en Orient,
széthúzott szájam sarkáig
virított a szenvedély.

Nyelv és szemek nélkül
világra jöttem, tartalom híján,
futottak az Olt habjai
pók lábam alatt,
Júliát vittem karomon
és egy békát,
aki királyfit kuruttyolt,
titokzatos hangnemben
fölül és mögöttem, alant.

Pósa Károly: TÁN

 

Talán elvittem a napot, talán elhoztam,
fényűzőn éltem, ahogy a világ fölém hajolt.
A pogányok könnyeit fél szemmel sírtam,
sosem tudtam, ki volt szerettem, ki nem volt.

Van igét mondó tenger, akad még síkság
és léteznek felemelt, ködbe vesző városok.
Éjjel, esőben ázó utcákon lehet járni-kelni,
ahol sáros kővel kirakott a puha vánkosom.

Váltott bolondként megszoktam az igazat.
A szóra végtelenség jön – majd szenvedély.
Alig van senkim, fel-felnyögök álmomban,
görbe utakra visz, lökdös el a hideg éji fény.

Pósa Károly: MI LESZ?

Mi lesz,
ha a kar elgyengülve a kortól
lehull a tinta áztatta papírról?
A Holdat-Napot
megörökölvén
előbb betű kopik, majd a szó,
aztán meg tort ül a törvény,
s távol, a kishomoki dűlőnél
a magyar, a szerb lét-örvény
egyaránt aléltan forog-forog.
Gördülnek a barlangó bokrok,
a szikest karistoló széllel tova,
keletnek, a kövek mellé, oda,
ahol a jó Bartók elkomolyodva,
fejgörccsel, lázzal alkotott.

Mi lesz,
ha a karsztos, tarajos hegyeken
a tenger igéjét-dalát megértem?
Majd ortodox
kősírokon
néma körösztöt ír a rovás,
leples tánc lesz, ugrándozás,
olyan, akár ha szellem járna
a kanizsai Vigadó csorba teraszának
küszöbén: egyszer láttam,
unottan nézett, az élőket várta.
Közben kint, az elkékült hidegben
a dermedt Ötödik Kerületben
a Kálvária dombot el fogja nyelni
a kiszáradt ős-Pannon tenger árja:
az Úr közönye: legyőzhetetlen.

Mi lesz,
ha a messze révedő szemekben
köddé válik a tegnapi lehelet?
A holnapot
sem fogja megérni 

a szerelmes révedés.
El fog hervadni a szívverés.
Kígyó úton, üres zsebbel kaptat,
mászik föl és csúszik le majd

bennem a Járás kettős léte.
Öblöm partján csönd guggol magában
ahol tántorogtam nagykabátban,

ismeretlen, semmi nők álmában.
Amott rögök, vadakácok terhével
elgyengülő, suta kezem
jelet hagyott egy fejfában.

                                                                        (Budapest, 2023.01.31.)