A NULLADIK NAPON

Végignéztem egy új amerikai sorozatot. 

Politikai thriller, és ezt a műfajt kedvelem, mert nem a patakvér látványával szédít, inkább a színfalak mögötti drámát-tragédiát hozza kamera közelbe: feltéve, ha jó a széria, és nem pusztán valami fölkapott eszmei áramlatban sodródik a történet.

Kicsit fáztam tehát, mikor belekezdtem. Mégiscsak egy hollywoodi produkciót látok majd, ráadásul kevéssel a valós elnökválasztás után debütált a sorozat, egy raklapnyi Demokrata Pártnak elkötelezett sztár szerepel benne, vérmes reményeim nem voltak.

Aztán mégis megtetszett a Zero Day.

A mese dióhéjban: a családi tragédiája miatt nyugállományba vonult amerikai elnököt váratlanul visszakönyörgik egy fontos feladatra, az ország elleni legnagyobb terrortámadást kivizsgáló testület vezetésével bízzák meg. Az ex-elnöknek hamar be kell látnia, a küldetése bonyolultabb, nagyobb veszélyekkel jár, mint azt hitte volna. Máról-holnapra az agg prezident egy összeesküvés kellős közepén találja magát.

Rólam nehezen lehet elmondani, hogy Robert De Niro kései alakításáért rajonganék. A gagyi komédiás szerepeiért sokat kárhoztattam, de most valami egészen jó sült ki az öreg színész főszereplésével. 

Persze, egy csomó áthallás van az epizódokban. A milliárdos tech-guru a bézbólsapkában egyértelműen Musk női megfelelője, De Niro az elhülyülő, de nemes lélekkel felvértezett Joe Biden halvány célzata, a fekete elnöknő a korábban vágyott Michelle Obama bazári dublőrje, ahogy a titokgárda kenyai származású főnöke is csak egy Barack Obama áthallás, hadd ne soroljam tovább. 

Ettől eltekintve élveztem a sorozatot, és örömmel vettem, hogy csak ennyi áthallásos propaganda elemmel sikerült megúszni – ezúttal. Viszont a vége felé jóval fifikásabb csavart vártam. Nagyobbat is szólhatott volna a csattanó, ha a filmeseknek van merszük tovább boncolgatni a volt elnök pszichés állapotát, meg a CIA-s kapcsolatát... A másik megjegyzésem: borítékolni mertem volna a fő gonoszt körülbelül a széria középső felétől. Nem írom ide kicsoda. Aki az elmúlt évtizedben nyitott szemmel járt a világban, annak úgyis nyilvánvaló lesz a negatív figura kiléte.

Csak a szépre emlékszem alapon megpróbáltam felidézni De Niro szerethetőbb korszakát. 

Az igazán nagy alakításai: A szarvasvadász, Taxisofőr, Dühöngő bika, Éjszakai rohanás, Misszió, Volt egyszer egy Amerika, Keresztapa, Angyalszív... (Hirtelen ennyi jutott eszembe, de kétennyit is írhatnék.) És ezeknek a filmeknek az egyik kivételével (Éjszakai rohanás) a jellemzőjük, hogy messze vannak a habkönnyű komikus műfajtól, klasszikus, örökbecsű alkotások és maradandó színészi teljesítményt mutatnak fel. Írtam volt máshol: De Niro közéleti szerepvállalása nekem is irritáló, tahó. 

A saját művészi (és emberi) mítoszát rombolta le. Ettől függetlenül engem jobban zavar(t), hogy vénségére ZS kategóriás mozikban grimaszkodott csupán. Kár lenne a filmművészi kvalitását a politikai naivitásával összekutyulni. Cserhalmit se a politikai-erkölcsi magatartásáért kedveltük, ellenben mindig ő marad a Keselyű taxisofőrje.

BETEG VILÁG

A rajzom ezúttal nem illusztráció

Isten kegyelméből fordulatos és mozgalmas életem egyik újabb epizódjának ismérve lett, hogy mind sűrűbben járok színházba. Magamtól nem mentem volna: ezt belátom. Beismerem.

Mikor mehettem, jobbára akkor is kihagytam. Furcsán hangzik, egyik alkalmat se bánom.

Ha kérdezik miért, mindig el szoktam mondani, immáron ódzkodok a kortárs színházi produkcióktól.

Régtől rá kellett döbbenjek, nem nekem lettek kitalálva. Természetesen általánosítani nem akarnék, a távolabbi és a közeli múltban is akadt, láttam majdnem kifogástalan produkciókat, amik után elragadtatással tapsoltam. De ezek ritka gyöngyszemek voltak. Sajnos az esetek többségében kiábrándultan fixíroztam a legördülő függönyt.

A csalódás még hagyján! Volt, amikor háborogtam, volt, hogy dühös lettem, olykor fölidegesített a darab. Viszont a legsilányabbak után már csak az undor maradt: el is ment a kedvem a színházazástól.

Röviden összefoglalom.

Nem szeretem a didaktikus előadásokat.

Azt tartanám kívánatosnak, hogy elsősorban a néző egyéni szemszögéből adódó értelmezését hagyják szabadon. Utána következhet a darab szerzőjének, vagyis az előadásnak az üzenete, legvégül pedig a rendező mondandója.

De hát ma minden visszájára fordított. Miért lenne a színház kivétel?

Éppen emiatt a fonák módi úgy igazítja a dolgokat, hogy általában a darab rendezőjének a koncepciója a vezérsík. A rendező víziója a kinyilatkoztatás. Ezt megtoldva az előadásba visszamenőlegesen beleszuszakolnak egy csomó “korszerű” ideológiát, nem ritkán köznapi politikát, mindenféle propagandisztikus, szájba rágott gesztust, felvonásonként túladagolva ömlesztik a publikumra az “eszmét”. Így sikkad el a mű igazi szellemisége. A legrosszabbul jár a kiskorúsított közönség, aminek a torkán lenyomkodják a mirelit “igazságok” bonbonjait. Kinek hiányzik ez? Nekem nem, annyi szent. Mégis - ahogy kezdtem - mostanában ismét jegyet váltok egy-egy ígéretesebb produkcióra.

Nem válogatunk: a kísérleti kamaraszínpadoktól kezdve a táncszínházakon át a Nemzeti Színházig mindenütt áhítjuk a katarzist. Eltagadhatatlan, néha bekövetkezik. Néztünk már előadást, amit minden szempontból hibátlannak, szerethetőnek találtunk.

Gondolkodtam is rajta, egy-egy rövid kritikával megírhatnám a véleményemet.

Ha másra nem, magamnak, emlékeztetőként jó lenne, hogy a sűrű hétköznapok, a hónapok tovatűnő eseményeibe legalább jegyzet formában megmaradna mit láttunk, mit indított meg bennünk, miként sikerült az este? Aztán inkább letettem róla.

Példának okáért itt van a múlt csütörtöki színház.

Bizony, jobban jár mindenki, ha nem írom ide, melyik intézmény melyik színdarabjáról van szó: a békességet szeretem, utólag már fölösleges felkorbácsolni az indulatokat, megtette ezt a darab, mégpedig olyan vehemenciával, hogy negyven perc után felálltunk és kijöttünk az előadásról. Teszem hozzá, az első sorból távoztunk, kamaradarab lévén aligha sikerült feltűnés nélkül. Némi elégtétel, hogy a mellettünk ülő pár női tagja, egy idősebb hölgy rémült tekintetéből kiviláglott, itt és most szívesen utánunk indulna.

A katarzist emlegettem: művelődni, szórakozni, érzelmileg gazdagodni megyünk színházba. Elegem van a szennytengerből, a parttalan trágárkodásból, a blaszfémiából, a túltolt pornográfiából, a szerző-rendező öncélú, köldöknézegető bazsalygásából, az aberrált mondandóból, amit abszurd gyanánt jelenítenek meg a színpadon, de ami nem abszurd, hanem csak egy minden értékrend híján lévő beteg agy- és torzszülemény sötét végterméke, a pokol küblijének a legalja.

Szóval, mikor a szülni készülő apából a szakállas doktornő láncfűrésszel kezdte kiszedni a születendő gyermeket, akkor nem a köldökzsinór, hanem a cérna szakadt el nálunk.

Kívül tágasabb és jobb lett.

Egy budai kisvendéglő teraszán megtelepedtünk. Akusztikus duó játszott, a gitárakkordok elültek az esti, ondolált szellőben.

Nem igaz, hogy színház az egész világ. Van amikor kifejezetten kellemes, derűs a lelkünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy nem is olyan élhetetlen a mindenség, amikor eluralkodik rajtunk a szépség nyugalma.

TÚLÉLÉS

Túlélő túra

Európa oktondi vezetői addig-addig játszották a tévedhetetlen, bátor stratégát, míg Paulus tábornok vagy Napóleon helyzetébe faroltak, de tövig…

Most már semmit sem tehetnek. Kívülről óbégathatnak maximum, a karaván halad…

Putyin köszöni, szélütötten, az infarktusos ràk utolsó stádiumában, maláriás kolerában totál demensen is eléri a háborús céljait, hályoggal a szemén, félsüketen és félvakon egyre csak nyomul előre.

Nekünk meg marad egy újabb történelmi tanulság: Moszkvát nem ajánlatos ingerelni, Brüsszelre pedig egy kétszobás lakás lomtalanítását sem szabad bízni.

Annyi már látható, ennek a háborúnak is egyszer vége lesz, ám a halottakat egyik oldalon sem fogják feltámasztani. Majd százezernyi emberélet után lesz egy sajtónyilvános és egy zártajtós tárgyalás, ahol aláírják a békét. Nem mellesleg akkor lesz lerakva az új világrend alapja, de ez nem fogja vigasztalni sem az árvákat, sem az özvegyeket, senkit, aki a tragédia részese volt.

A XX. századot elvesztettük, mert rendre egy-egy hülye szövetségesi rendszernek volt muszáj megfelelnünk. Most legalább időben retiráltunk, az önálló magyar politikának hála!

Míg lessük a frontharcok híreit, Brüsszel politikuma óva inti a kontinens népét, túlélő csomagot reklámoz az egyik politikusnő, nem fogják elhinni, három napra bespájzolt a nagysága.

A hírre eszembe jutottak a nagyszüleim. Ők felszólítás nélkül is annyi zsírt, cukrot, sót és mindenféle alapélelmiszert tároltak, hogy azon nem egy szűkös hétvégén, hanem egy-két évig is kitartottak volna. Ha csak felidézem a bácskai éléskamrákat, némelyik spájz akkora még most is, mint Pesten egy kisebb garzonlakás. Még a szüleink is tudtak előrelátón gondoskodni. Ha nem volt kenyér, sütöttek egy-kettőt. Volt lekvár, befőtt, a veremben krumpli meg zöldségek. A padláson a dió száradt, a vitrinek tetején meg kosárszám almák illatoztak.

Európában meg a vészhelyzeti tartalék hetvenkét órára vizionált fejadag, röhej kategória.

Az albán-görög határövezetben az 1989-es évben sorkatonaként már akkor arról értesített a szakaszparancsnokunk, hogy Svájc országos hadgyakorlatot tart. Azt szimulálták, mi történne, ha egy napon megszűnne az áram- és vízellátás. Az Alpokban sem láttak a jövőbe, de valamit tudhattak. Milyen bájos ez a háromnapi elemózsiás öjrópai optimizmus! Mintha bizony szerdáig kéne csak kibírni, csütörtökön visszaáll a Kánaán, Ursula újabb nembináris gyereket szül Webernek, megjön Tusk esze, kieresztik az antifákat a magyar vármegyei tömlöcökből, az oroszlánok mellé antilopok hevernek majd, Nyugaton kel a nap és már a lengyel keleti határon dacosan a Föld alá bújik, százmillió litván fog ötvenkétmillió észt osztani a tízmilliós lett metropoliszoknak, miközben Putyin gyalásóval lesz kénytelen a moszkvai mosógépek chipjeit a harci szamovárjaikba applikálni... Mindenek tetejébe Magyar Péter háremébe végre bekerül Lendvai Ildikó és Karácsony Gergelyt a Duna jegén Nyírtass főpolgármesterévé kiáltják ki.

Szép kilátások.

Plánum

Új fogalom született a szerbiai sötét, közéleti égbolt politikai csillagjai között.

"Plénum". Az utcáról összefütyült ismerősök ügydöntő bizottsága amolyan laza átmenet vérbíróság és a lakóközösségi gyűlés között, de mintha elmegyógyintézetben tartanák.

Majd a plénum eligazgatja a szerb társadalmat.

Megáll az eszem. És ezt nyíltan be is vallják, ezt képviselik, hirdetik, szemben a szerb alkotmánnyal és minden demokratikus törvénnyel...

Retorzió – egyelőre – semmi, mert Vucsics dicséretére legyen mondva, kesztyűs kézzel, önmérséklettel kezeli a helyzetet. Az a "plénum", hogy összeül pár önjelölt bölcsész hülyegyerek és elkezdenek okoskodni, dirigálni, hogyan tovább... A balos szépelgők, fotelkommunisták, elméleti proletárok és más válogatott gazemberek úgy akarnak három havonta új ájfónt, hogy közben a fújszemétkizsákmányoló piacgazdaság omoljon össze, mert jajj szegény pandák, indiánok, elembéték, jéghegyek, satöbbik. Ők csak mindenki más szabadságát, véleményét akarják visszafogni, a sajátjukat soha. Miért is kéne, hiszen ők egyenlőbbek, és az új ájfont is csak azért veszik, hogy ezzel belülről bomlasszák Vucsics kapitalista rendszerét.

KUTYA ÉLET

Az Apró-tanya őrei

Kuvasz élet

A magyar rendőrség kutyás egységénél ezentúl kuvaszok is teljesítenek majd szolgálatot. Néhány kölyökkutyával már el is kezdték a kiképzést.
Érdekes kísérlet. Egyelőre megtartom a véleményemet, annyit viszont megjegyeznék, tamáskodom a sikert illetően. Egyedi a kezdeményezés, kétségtelen. Meglátjuk. A kuvasz kiváló őrző-védő, egy emberhez ragaszkodó fajta. Hogy a rendőri állományban miként fog viselkedni, na, ezt nem tudom…Efelől akadnak kétségeim.

Öreg tanyás barátomnál jelenleg is tucatnyi kuvasz vigyázza a gazdaságot.
Európai bajnokok a kutyái, jó kis tenyészet.
Tapasztaltam, ha belül vagyunk, szelídek. De a kerítésen, placcon kívüli világ jobban jár, ha kikerüli őket. Hobbiból aranysakálokat hoznak haza hajnalonként. Kiterítik a trófeát a küszöbre. Már ami maradt belőle…

A tanyaudvaron belül semmihez sem nyúl a kuvasz. Jellemzően a telekhatáron kívül is békén hagyja a haszonállatokat, tehát a dűlőúton poroló birkanyájat, lovaskocsikat meg se ugatja, az elhaladó forgalmat fél szemmel nézi, de nem zavarja, mint egy-két idegbeteg városi bolhazsák, amik – ha kell, ha nem – képesek kirojtozni a biciklisek nadrágszárát, vagy rárontanak boldog-boldogtalanra.
Nem, a kuvasz nem alattomos. Tisztában van az erejével, ám csak akkor használja, ha az indokolt. Mondjuk, ha egy konkurens kankutya koslat a környéken, annak nekimegy: elzavarja, vagy ha más mód nincs az odébb tessékelésére, meg is küzd vele.
Viszont a kuvasznak hely kell. Nemhiába a rideg pásztorélet az övé. Hallottam öregkorára megbolondult kuvaszról, amit az ismerős vadász a tetőről lőtt agyon, mert már nem bírtak vele. Csak azt nem teszik hozzá, hogy egy életen keresztül harminc négyzetméteres "udvarban" tartották. Még rosszabb, ha megkötik. Más is megőrülne ettől.

Rend, rend, rend

Napok óta közbeszéd tárgya, hogy a magyar rendvédelmi szervek hadat üzentek a kábítószer maffiának. Az országos szintű akció révén egyre-másra iktatják ki a drogüzéreket.

Dicséretes a buzgalom – hajrá, hajrá!

Lenne viszont egy kis hozzáfűznivalóm.

Ugyan kedves policájok, tessenek néha Budapest belvárosában is razziázni!

Mokány terepjárók, drónok, de még nyomkövető kutya se kell hozzá!

Pusztán a múlt vasárnap, a Keleti Pályaudvar környékén, a Bethlen sétálóutcán félórányi teraszos kávézás alatt vagy húsz drogdílert számoltam össze, s csak azért nem többet, mert a mellékutcákba nem néztem be. Az arrafelé lakók gyakorlatilag már arcról ismerik a cuccos neppereket. Szívesen meg- és bemutatjuk őket.

Tudjuk, melyik padon időznek, melyik sarkon alkudoznak, és melyik vonattal húznak el a vérbe...

Ha a magyar rendvédelmi szervek átütő sikerre vágynak, tiszteletüket teszik a pályaudvarok környékén: a Nyugatinál se jobb a helyzet. Legyenek előrelátóak, minimum egy rabszállító autóbuszt biztosítsanak, mert a sima rabomobil ide kevés lesz.

Monomániám: két darab posztos rendőr állandó, sétáló jelenléte minden pályaudvar környékén normalizálná a közállapotokat. A fűtött-hűtött rendőrautóban könnyű tespedni. Nehezebb két lábon üldözni a bitangokat.

Persze, van, amikor a rohamkocsis járőrnek is melege lesz.

Videó készült róla, ahogy az egyik Párizs környéki kerületből az autóikba menekülő egyenruhások pánikolva hajtanak tova az utcán randalírozó csőcselék elől. Az egyenruhásoknak sikerült a kitörés, nyomták is a gázpedált, szélsebesen robogtak vissza a biztonságosabb belvárosba.

A söpredék gátlástalansága a francia mindennapoknak részévé vált. Ahogy a német karácsonyi vásárok hozadéka lett a beton úttorlasz, pont úgy megszokható a napi rendszerességgel zajló göteborgi bandaháború. A társadalmi közöny bizonyos szintje után pedig vonogathatóak a vállak.

Mindez álprobléma. Tudjuk.

Nincsenek is NO-GO zónák.

Berlinben, Párizsban a zsinagógák környékén önkéntes arab polgárőrök – civilben zömmel agysebészek, de legalább informatikus főmérnökök – vigyázzák a rendet, sőt szólnak, ha egynémely zsidó feledékenységből nem viseli közterületen a kipáját. Ha nincs nála, adnak neki: mármint kipát…

A brit protestánsok mostanában a mecsetekbe járhatnak misézni, beengedték őket a pakisztániak, miként örvendetes az is, hogy a Charlie Hebdo végre megjelenik pastu nyelven, mert a főszerkesztőségét áthelyezték Iszlámábádba, ahol a főimám további Mohamed karikatúrákat vár tőlük! Rijád önkormányzata nemzetközi pride-ot szervez, sörrel, disznótorossal, és a szabadszellemű félmeztelen stoppos svéd lányok végre biztonságosan kirándulhatnak Algéria vadregényes hegyi falvaiba.
21. század, mi így szeretünk!

HIÚSÁGOK MÁGLYÁJA

Hiúságok máglyája

Szoboszlai Dominik milliós jegygyűrűt vett a kedvesének – ezt tálalja olvasóinak egy világhálós felület.

Bulvárhír. Így kell olvasni a "cikket".

Ráadásul az emberi kicsinyességet birizgálja, az irigységre játszik, mert ni, ez a csodalábú csirke mit meg nem engedhet magának?!

Tényleg megengedheti. Mi ebben a pláne? Biztos megérdemli a mátkája, sok boldogságot nekik.

Némi joggal állítom, másokhoz hasonlóan az egyheti bérezésemet én is akármikor szívesen ráköltöm a páromra, mert ő is megérdemli. Az más lapra tartozik, hogy a Liverpool támadójának fizetése mellett az én javadalmam a fasorban sincs.

A hírcsárda írását olvasva aztán a horvát Luka Modrić jutott eszembe, aki a lakóhelyének szennyvízhálózatát saját pénzből kiépíttette, elsőként adakozott a földrengés áldozatainak, közismert jótékonykodó, és az összefocizott vagyona dacára mégis szerény ember maradt.

Közben nálunk Dzsudzsák a Lamborghinijét zúzta totálkárosra, százmilliós gyémánt karórákat villantanak gagyi tévés „sztárok”, és egy megye kettes csatár is többet visz haza, mint mondjuk ugyanott egy harminc éve becsülettel dolgozó közterületes kertész.

Értem én, ne keressek igazságot a világban, de azért szédületes, mekkora különbséget tesz a pénz ember és ember között.

Aztán persze a végén kisül, "isa pur, isa chomu vogmuc". És már nem számít sem a puccos járgány, se a briliáns karikagyűrű, se a hosszú combú barátnő, se semmi, csak az, hogy tettél-e valami hasznosat, jobbítottad-e mások életét, örültek-e neked, vagy elpocsékoltál mindent a hiúságok máglyáján.

Sajtószabadság?

A Hír TV tudósítani szeretett volna egy tüntetésről, ahol a szabadságért, vagyis inkább a szabadosságért ágálók durván nekiestek a mikrofonos hölgynek. Botrányos és elítélendő ez az erőszakos virtus.

A "gyülekezés alapjog", ahogy a sajtószabadság és a média zavartalan munkája is az.

Viszont a pride (így, kisbetűvel!) pusztán provokáció, egy ideológiai performansz, ami évente, ha kell, ha nem, megzavarja egy világváros központját. Ahogy a Városligetben törvénysértő nyilvánosan szeretkezni, vagy nudistaként mezítelenül napozni, úgy az Andrássy úton is közszeméremsértő a latex tangagatya, meg az aberrált viselkedés.

Ha elszigetelt helyen művelik, ám legyen, csinálják. De ne a legelőkelőbb, leglátogatottabb városrészben reklámozzák a devianciát. A szólásszabadság élharcosainak lelepleződését most is egyenes adásban lehetett nézni, akárki láthatta, miként zaklatták egy nekik nem tetsző tévécsatorna riporternőjét. Tessék, ez a liberális tolerancia. Meg se nyikkanhat a másik, belefojtják a szót a tudósítóba. Ha netán mégis sikerül megszólalnod, menten fasiszta, náci meg mindenféle szörnyeteg vagy. Mondják mindezt ők, hamisítatlan náci, fasiszta tempóban.

Női kvóta

Egyszer valaki azt mondta, de jó lenne, ha a nők vezetnék a politikai elitet, sosem lenne többé háború.
Hogy ez már akkor is milyen fokú naivitást feltételezett, hagyjuk…

Mára tudható, hogy az élet, a valóság alaposan rácáfolt minderre. Ma a női kvótának "hála", látjuk miféle kvalitású és eszmeiségű hölgyemények kavarják a káoszt. Én Angela Merkelt kifejezetten rühellem, de még ő is egy etalon a mostaniakhoz képest, nem beszélve Thatcherről vagy Golda Meirről... Bevásároltunk a hétgyerekes Ursulával is, pedig bizakodtunk, mégiscsak anya. Hát...

Új hír, mundérba bújtatja Dánia a nőket. Kérem szépen, szívük-joguk. Aki akar, mehet rózsaszín tankokkal vagy szivárványos koszorúval a nyakában Ukrajna keleti felébe. Majd rájönnek, hogy ajakrúzzsal aligha fogják túlélni. Bár – ha Dániáról van szó, és ott mindig bűzlik valami – azért vigyázó szemem inkább fordítanám nyugati irányba, mert Izland kapcsán nem biztos, hogy Moszkvából érkezne az első robbanófej a Dán-félszigetre. Ne legyen igazam.

A dánok amúgy sem normálisak. Skandinávia parasztjainál a hetvenes évek elejéig legálisan lehetett gyermekpornót (!) forgatni, mígnem valakiknek leesett a tantusz, ezt már azért mégse...

Ettől függetlenül a többi beteg ideológia tovább burjánzott, és a tízezer disznót számláló farmok között a jólét mostanára teljesen elvette az eszüket. Tulajdonképpen minden megtollasodott nációra igaz, hogy beletunyulnak a komfortba.
A nagyon gazdag ember is hamar elveszíti a valóság fonalát, pláne, ha érdemtelenül hullik az ölébe a pénz. A régi dánok verítékén egy ideje új generációk sarjadnak, akikben a földtúró ősök életösztöne már alig pislákol. Hasonlatos a mi belpesti "éttermiségünk" is. Rendes munkát sosem csináltak, Soroksáron túl számukra Mordor következik, és bár a nagyapának is ezres könyvtára volt a pianínó mögött, tőlük mostanra csak annyi telik, hogy fanyalognak, pofáznak vég nélkül, és úgy áhítják a hatalmat, hogy az nekik veleszületett joguk, az nekik jár. Hát nem jár.