Kis Kanizsai Enciklopédia - 5. rész

’acskó – Jellemzően kanizsaias nyelvi szörnyszülött ez a szó. Valójában zacskó lenne, de valami érthetetlen, a közbeszédben gyakran előforduló hangelspórolás miatt a „z” mássalhangzó rendre elmarad. Számolatlan ízben hallom a boltban, a péknél:

 - Kér ’acskót?

Eleinte próbáltam helyesbíteni a nekem szegezett kérdést, de vagy az oktatási rendszerünk olyan-amilyen, vagy a pultos lánykák, hölgyek nem egykönnyen meggyőzhetőek, mert egy ideje fölhagytam a folytonos kiigazítással. Nem éri meg. Még a végén rám mondják a verdiktet, hogy tudálékoskodok! És ahogy a katonaságnál ajánlott volt keresni a szakács rokonszenvét, úgy a kereskedőket sem kifizetődő sokat bosszantani. Pláne akkor, ha hiányos műveltségükkel szembesítjük őket. Menten neked adják a szárazabbik kenyeret, és nincs mit csodálkozni, ha sokadik alkalommal is éppen nálad fogy el a friss gyümölcs, vagy ha megbarnult parizer végen túl egyebet sosem mérnek a kosaradba.
Van ám az ’acskónak más egyéb különlegessége is! Míg mások bélyeget, érméket, régiségeket, csupa haszontalanságot gyűjtögettek, addig a kanizsai idősödő asszonyok a régi tejgyári, kék-fehér tejes-zacskókat halmozták egy rakásra! 

„Ami többet ér egy döglött tetű bűrinél, azt vidd haza” – tartja az itteni mondás. A naponta vásárolt tejes zacskókat, pedig szorgos kezek mosogatták tisztára, és csipeszekre aggatva lógtak az udvarokon, a kifeszített kötélen. Aztán megszáradva begyűjtötték mindet – esküszöm, hallottam, hogy akadt olyan öregasszony, aki még vasalta (!) is a nejlonjait -, majd lesimogatva, dúcgumival a fiókba rakva várták új szerepüket. Lett belőlük sokfunkciós háztartási ’acskó, amibe prézlit pont úgy lehetett tárolni, mint törött paprikát, vagy szárított kamillát. Egy pár éve még a dédmama tyúkjai által tojt tojásokat is azokban a kipreparált, gondosan eltett tejes-zacskókban kapta a család. A tojások frissek voltak ugyan, de az ’acskók vagy harminc-negyven évesek: menten a gyerekkoromat juttatták az eszembe… (Ezt úgyse érti az, akinek ma a piacon, önkiszolgálóban, szupermarketben számolatlanul, ingyen adják a különböző reklámszatyrokat, a méretes, és kisebb nejlonzacskókat.) Pedig a nehezen húzódó konyhai kredencek fiókjaiban tán még ma is lelni tucatszámra szabadkai tejes ’acskót, ahogy a szúette komódok alján összegumizva lapítanak. Így, a mostani, hálátlan, pazarlóbb korban emlékeztetnek bennünket arra: hajdan éppen akkora becsülete volt az ’acskónak, hogy ma szemérmes illemből talán, de még mindig a leszegényített, zöngétlen változata forog közszájon.  

Pósa Károly

Az előző négy részt az alant lévő vékony, piros betűs Kis kanizsai Enciklopédiára kattintva elolvashatja!    

AZ ÉJJELI LÁTOGATÓ

Látom a madarat a fán.

Látni lehet a csőrét, a fölborzolt fekete tollát. Ül az ágon a tél szegénylegénye. Vigyázza a pusztaságot.

Nézi a fehér szemfödél alatt dermedő tájat.

A hóból kibukkannak a kukorica-kutúk csonkjai, csorbult fésű fokaiként követik a sorokat. Lépésnyi távolságban párhuzamos, egyenes vonalak. Mindnek ott az utolja, a horizont mögé dugott végtelenben. Mered az őszön levágott megannyi szárcsutak a nedves ég felé. Egy-egy bökődő arasznyi karó. Csak ki ne szúrják a kásás havat ígérő fellegeket!

Éppen elég hideget, erőszakot, nyomorúságot hoztak az idei emberes hónapok. Alig-alig tért magához a falu, a háború, a szenvedések, a padlássöprések óta.

Előtte is sokan tűntek el. Vitték szekereken, teherautón meg gyalogosan őket. A férfiakat terelték, és velük együtt gyakran a fiaikat is, az ég nem tudja megmondani pontosan hová, és miért. Hírmondójuk sem maradt.

Hát csak böjtelőkor, most már ne kapcáskodjon a tél! Nyugalmazzon egy kicsit a tengelyéből kifordult világ!

Néz a varjúmadár.    

A keleti peremen, ott, ahol a dűlő errefelé karéjoz, mint borzolt üstökű, megszaggatott szajhák, néhány csipkebogyó bokor kínálja jég aszalta, savanykás portékáját. Szegényes eleség. De a hóban lassan lépdelő vándornak éppen elég. Szed róla egy kevés piros bogyót marékkal, és szájában összefut a nyála. Rég nem ehetett, ha az ilyen komisz ennivaló is a kedvére való. És régóta nem alhatott, mert a szeme jócskán karikás. Kékes árnyalatú szemgödrében szürke tócsa a tekintete. Az utat nézi, míg halad a falu felé, és a lába nyomán a fagyos kérgű hóbuckákon kirajzolódik a kalucsnijának vonala. Ilyesmit ma már kapni nem lehet. Csizmát visel, akinek sárban-hóban muszáj a mászkálnia. De a vándor nem sokat törődik a mostanság szokott dolgokkal. Sötétszürke felöltője alatt vastag tweed-zakóját szorítják az ezüstözött gombok. Nadrágja vasalt. Meleg posztó, finom, angol matéria. Kalapja is furcsa, széles karimájú. A kopott gúnyájú valami úriember -féle lehet. Szokatlan az egész lénye.

Megy a falu felé. Horgas alakja már a Kálvária domb tövében jár. Ott olvad bele az első utca sötétjébe.

Čortan Péró napok óta rosszul érezte magát. Nem ízlett neki a cigaretta, meg már a pálinka sem. Kedvét szegetten bámult a semmibe. Ódzkodott alágyújtani a kályhába. Inkább fagyosan hagyta a szobát. Spórolt. Az ágyába húzódott, s ahogy forgolódott a meg-megnyikkanó matracon, egyre elárvultabb mivoltán gondolkodott. Az asszonyát rég elzavarta, és a silány kedélyét – amit röstellt - a sarokban tojó pókon kívül éppen nem volt kinek elmondania. Magába zuhantan, néha aprókat nyögdécselve feküdt a cirombás dunyha alatt, miközben régi szokásához híven ujjaival morzsolgatta koszlott párnájának a csücskét. Vasárnap este járta. Már éppen álomba akart szenderülni, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását. Jó lett volna fölkönyökölnie, de az ereje elhagyta. Így csak a szemével kísérte a jövevényt, aki úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Kalapja, ruhája hószagot hozott, és kamáslis lába után a padlón vizes tócsák maradtak. Egy széket fogott, akkurátusan maga alá húzta, és leült az ágyával szemben. Čortan Péró először kiáltani akart, ám árva hang nem jött ki a torkán. Feküdt, paplanba temetve, ijedten, magára hagyatottan. Előtte a vadidegen vendég, akit minél tovább nézett, annál ismerősebbnek tűnt. Bámulták egymást hosszú perceken körösztül, végül Čortan Péró összeszedte magát, és színtelen hangon megszólalt:

-         Jó estét!

 A látogató nem köszönt. Szemüregének az árnyéka két sötét folt. Mit lehet ilyenkor tenni? A dunyha mögül egérhangon próbálkozott tovább. Čortan Péró kedélyes mosolyra húzta el a száját, a ravaszabbik énjére bízta magát. Sokért nem adta volna, ha a hívatlan vendége végre megszólal. De az - hallgatott. Udvariasan, kimérten, de valami olyan gyanús fegyelemmel, távolságtartóan figyelte a dunyha alatt lapulót, hogy a másik beleborzongott.  

 -  Jó estét, jó estét…hehe. Hideg van odakint, ugye? Ejnye, látom jócskán átfagyott. Hát csak üljön meg itt nálam barátom. Szólíthatom barátomnak? Hát persze hogy!... Hisz régi ismerősök lennénk. A neve…a neve ugyan nem jut eszembe, bár itt van a nyelvemen… Ejnye, ez az öregség… Már a fejem se a régi. De hát gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nemde bár?

 Az idegen udvariasan bólintott egyet. A házigazda hálásan nézett rá, és folytatta:

 - Hát persze, most már lassan eszembe jut! Hisz mikor az a szörnyű tragédia történt! Emlékszik? A kocsmáros kisfia a Tiszába fulladt! Mekkora jajveszékelés volt, mi meg gyerekként álltunk a parton, és nem értettünk semmit. Mennyi minden történt azóta! Az első nagy háború! Együtt a lövészárokban, ugye barátom! Azok a bolond harcos évek, amikor hullott mellettünk a sok bajtárs! Tán rokonok is lennénk, hisz még édesanyám temetésén is találkoztunk! Maga itt élhet a közelben, alighanem, mert azért sűrűn-sűrűn összefutottunk. Aztán meg ez a másik háború. Örülünk, hogy vége. Szintén a partizánokkal harcolt, ugye? Én is. Le a fasisztákkal! Úgy is van! Rendet csináltunk! Maga is, én is.

 Az idegen másodszor is bólintott. Čortan Péró ettől egészen nekibátorodott:

 - Úgy is kellett! Rendet tenni! Hulljanak a férgek! Maga is kiverte belőlük a fasizmust? Én is! Azt a bitang papot két napig ütöttük! Többet nem prédikál! Meg jó ideje az a bajuszos vasutas se magyarkodik! Hacsak nem a halaknak…hehehe.

 Egyre vadabbul dörgölte a párnája sarkát, a hangja megemelkedett, de a vendége néma, és moccanatlan maradt. Čortan elhallgatott, aztán egy kis szünet után, magában motyogni kezdett.

 - Az igazság az, hogy már sajnálom. A papot. Azt nem kellett volna. Annak a papnak egy ideje minden éjjel látom a szemét. Néz rám, szelíden, pont úgy, mint maga, kedves barátom. És nem szól, nem vádol. Csak néz. Látja, ezért nincs tükör se a házban. Minek? Hogy nappal is meglássam a tekintetét? Maga megért, barátom. Én vagyok ennek a háborúnak, ezeknek a szörnyű eseményeknek a legnagyobb áldozata. Én, Čortan Péró. Én vertem agyon embereket, és nem vettem észre, hogy minden ökölcsapásom saját magamon puffan. Így van. A papot, azt a szegény papot azért már sajnálom… De rend kellett. Ugye, maga megért, öreg barátom? Ugye, legalább te megértesz?! – fölkönyökölt az ágyában, és sírós eszelős hangon üvöltött, majd teljesen váratlanul visszahanyatlott. Nagy csönd lett. A szobában csak az óramutató ugráló percegése hallatszott. Dermesztő hideg telepedett a sarkokba. Nesztelenül kelt föl ültő helyéből a látogató. Kalapjának karimája alól előtűnik sápadt arca, de a cirombás dunyhából Čortán lelógó feje, félre fittyedt borostás képével még hókábban világít. Az idegen megigazítja a kalapját. Fázósan föltűri gallérját, majd megfogja a kilincs jéghideg nyelvét. Visszafordul. Tekintete lassan végigmászik az ágyba dermedt testen, aztán az órára néz. A másodpercmutató megállt. Éjfél lesz mindjárt. Hét perc híja van. Egy kripta mozdulatlan némasága ereszkedik a szobára, míg a látogató beteszi maga mögött az ajtót. A sarki lámpa fényében elimbolyog felöltős alakja.

Néz a varjúmadár. Egy ideig még látja, aztán eltűnik az idegen. Beleveszik az éjféli, havas éjszakába.

 

Szöveg és illusztráció: Pósa Károly

KOCSMÁK NÉPE - 4.

Gilice Pista
kasírozott karton, 30x42 cm

"- Akkó' lenne csak igazságos, szép a világ, ha annyiér' lehetne embereket venni, amennyit érnek. Oszt aztán annyié' árulnánk űket, amennyire tartik magukat."

OKTÓBER 20. - Magyarkanizsa - (Mérleg)

A Mérleg jegy szülöttei számára nagyon fontos a kommunikáció, a kapcsolatok, a két ember közötti zökkenőmentes információcsere. Az elkövetkező hetekben bőven lesz alkalma ezt élvezni, ugyanis rengeteg találkozó, beszélgetés, utazás várja most. Sok új ismerősre tesz szert és nagyon népszerű lesz. Most a társulások kialakítása is szerencsés, legyen szó üzleti kapcsolatról vagy közös építkezésről, vásárlásról. Mindenki korrektül, becsületesen viszonyul Önhöz.

(forrás: velvet.hu)

Megkímélem az olvasót attól, hogy bővebben kifejtsem, mennyire becsülöm a magazinok horoszkóp rovatait. Legyen elég annyi, hogy az újságokban többnyire az utolsó oldalakra szerkesztik őket, a kötelező keresztrejtvény, a vicc-csokor meg a színes, buta, pármondatos „hírek” közé. Ezúttal mégis egy kísérletet teszek. Városunk napját alapul véve, a világhálóról (!) leböngészve megpróbálom a reánk váró időket a 2014-es októberi csillagállás alapján fölsejtetni.
Mivel manapság számolatlan módon igyekszünk kitudni a jövőt - ember nincs aki legalább a következő hónapok eseményeit előlátná, Szerbia nem a távlati perspektíváiról elhíresült ország… -, ezért ajánlom mindenkinek úttörő kezdeményezésem megbecsülését. Annál is inkább, mert úgy, ahogy létezik kutya-, menedzser-, álom-, sőt, haj- és frizurahoroszkóp (!), találkoztam már az országok domináns csillagjegyeivel is. Ezen az alapon miért ne lehetne egy városnak – ha már van születésnapja - asztrológiai bilétája, annak összes tulajdonságával?

Frappánsabban nem is történhetett volna: Magyarkanizsát a Mérleg jellemvonásai alapján ismerhetjük meg.
Lássuk hát!
Mi történik, ha a személyesség elvonatkoztatásával, mindenhová a „közösség” vagy a „város” szót illesztjük be?

A két közösség – esetünkben találóan a magyar meg a szerb – között zökkenőmentesek-e a kapcsolatok? Nyugodt szívvel elmondhatjuk: e téren talán nincs miért szégyenkeznünk. Ez a város, a község hosszú ideje bizonyíték arra, hogy a sokat szajkózott toleranciát nem lehet esti kurzusokon a fejekbe önteni, mert az nem tanulás, hanem természetes ösztön dolga. A lelkekben van. Az előzékenység, az odafigyelés, a tisztelet hangja éppen annyira fontos az ittenieknek, amennyire elvárjuk másoktól ugyanezt. Annak is csak örülni lehet, hogy a közösségünket az elkövetkező időben utazások, találkozók és beszélgetéseknek ígért események fogják gazdagítani. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy akármilyen nehéz is a helyzet, az élet nem áll le – mi több, lesznek rendezvények, ilyen-olyan megmozdulások, építő jellegű közös programok. Ez is jó a városnak. Nincs szomorúbb látvány, amikor egy embercsoport tétlenségre van kárhoztatva. Magyarkanizsának sok új ismerőse lesz? Ez is kipipálva. Megannyi testvértelepülésünk már van, és a fentebb említett jó kapcsolataink szavatolják a népszerűségünket.

Azt csak erősen remélni tudom, hogy a „társulások kialakítása”, az „üzleti kapcsolatok” szerencsét fognak hozni. Nagyon ránk férne. Amikor naponta halljuk az egyre lesújtóbb gazdasági híreket, jó lenne abban bíznunk, hogy legalább a bolygók állása, a Naprendszer azt sugallja: nekünk még így is futni fog a szekerünk; a kertek alatt kotyog már az aranytojást tojó tyúkunk; egy titkos ólban az aranyszőrű báránykánk megellett, és még csak smirglizni kell, de elkészült a terülj-terülj asztalkánk is…

Akárki készítette az idei október 20-ára illeszkedő Mérleg horoszkópját, most már bizonyos, hogy látnoki képességekkel bírt. Az „építkezés” olyannyira stimmel ránk, hogy erről a bátor jellemvonásáról Magyarkanizsa, és a környéke messze földön közismert. Igaz, néha szárnyaló vágyainkat vissza-visszanyesegeti a Valóság nevű nagybácsink, és az is megtörténik, hogy gáncs ér bennünket megannyi Pató Pál úr részéről, meg a fösvény állami eklézsia sem úgy virít a hozzájárulásokkal, ahogy ígérte, de azért elvitathatatlan tény: időnként huszáros bravúrral „tudjuk, merjük, tesszük” ami tőlünk telhető.          

Kíváncsiságból kikerestem az 1751-es évet, a számmisztika módszerével értékelve. Azaz más szempont, vagyis inkább számpont révén jósolni. (1+7+5+1=14 vagyis 1+4=5)

„Ha 5-ös az életútszámod, és állandóan kritika, gúnyolódás, a viszályok, és stabilitáshiány kísér, akkor valószínűleg letértél az életcélod felé tartó útról, vagyis arról az útról, amelyen nagylelkűbb és utópisztikusabb jövőt teremthetsz másoknak.”

…

Már előre fázom a gondolattól, mi lenne, ha megvizsgálnám magunkat a maja-, az inka-, a kínai, a maláj- az indián vagy a jóég tudja miféle népek jóslatait követve! Ne higgyünk a horoszkópban! Inkább egymásban, de leginkább önmagunkban. Akkor bizonyosan beteljesül majd, hogy: „Mindenki korrektül, becsületesen viszonyul Önhöz.”

Pósa Károly

AMIKOR ZORRO CSAK EGY CSUPASZ MAJOM

Gabe Ibáñez : AUTOMATA

(filmkritika)

Bizony mondom néktek, egy ideje tényleg azt hittem, hogy többet én már nem fogok jó mozit látni! Amiért mégsem így történt, örökké hálás lehetek a hispán Ibáñeznek, ennek a trükkmesterből avanzsált írónak-rendezőnek, aki egy olyan - látványvilágában páratlan - filmet készített, amitől csak a mondanivalója veretesebb. Tette mindezt amerikai-spanyol koprodukcióban: de nem kell megijedni! Esetében Amerika legföljebb a pénzt gurította, csapnivaló ízlésükkel nem rondítottak bele ebbe a nagyszerű tudományos-fantasztikus filmbe. Milyen jól tették!

Mert így az AUTOMATA hosszú-hosszú kivárás után végre egyesíthette magában a sci-fi műfajának minden zsenialitását, gondolati és képi értékével ötvözött erényét!

Valószínűleg pusztán generációs oka van annak, hogy a csiszoltabb, életszerűbb vizuális elemek vonzanak a jól kigondolt, majdnem hibátlanul megkomponált tudományos-fantasztikus filmekhez. Először persze olvasni tanultam. Verne Gyulával kezdődött, Asimov regényeivel, meg H. G. Wels viselt dolgaival folytattam. Aztán kisiskolásként a kanizsai moziban végigköpködtük a Csillagok háborúját, meg a kiábrándító folytatásait, és onnét kezdve megállíthatatlanul kerestünk mindent, ami a közeli és távoli jövőnket vizionálta. Így lett örök hivatkozási alap a Szárnyas fejvadász, a Harmadik típusú találkozások, a 2001 – Űrodüsszea csak úgy, mint a felülmúlhatatlanul „B” kategóriás Carpenter hófúvásos-hideglelős filmje: A Dolog. Mire jött az új, számítógépes éra, a maga digitális, átrajzolós, blue boxos fortélyaival, meg a háromdimenziós praktikákkal, addigra mi – a hetvenes évek makett asztalaihoz szokott, a ráúsztatott, kinagyított képi teremtéshez edződött nemzedék – már csak hüledezni tudtunk például az Avatar művi moziján, majd lemondó sóhajjal tudomásul vettük, hogy Hollywood a Terminátorral, az Aliennel, meg a Predátorral együtt végképp kiiktatta a magvasabb képzeteket mindabból, amit sci-finek nevezünk.

És „az évek szálltak, mint a drága percek”. Kutattam egy-egy jobbnak vélt film után, ha ígéretes volt a szereplőgárda, vagy annak tűnt a rövid beharangozója. Mindhiába. Jobbára csak a csalódottságom és dühöm fokozódott. Terry Gilliam 12 majomjának lassított befejezésétől számítva: mintha megszűnt volna a műfaj. Tucatszámra szenvedtem végig azt a sok fércművet, amit nem átallottak tudományos és fantasztikus jelzővel illetni. Csupa-csupa kókler szerzemény, ötlettelenség. Ezek után, mint ajándék fölüdülést éltem meg a Hold című alkotást, meg nem is olyan régen a District 9-et. Alig pár éve készültek, de már most is igazi kultuszfilmnek számítanak. Nemhiába mondják – vakok között a félszemű a király. A maga nemében mindkettő hozott valami egyedi szemléletet, újdonságot. És ha figyelembe vesszük a filmgyáraknak a konzumidiotizmust kiszolgáló, tömegfogyasztáshoz karcsúsított igénytelenségét, akkor ez nem is olyan kis teljesítmény.

Bevallom: a fentebb taglalt kiábrándító tapasztalataim miatt féltem megnézni az AUTOMATA c. filmet. Pláne, amikor kisült, hogy a főszereplő Antonio Banderas… Hogy lehet egy latin macsóból shakespeare-i lelki mélységeket megjáró, a világvége reménytelenségében vergődő, érzelmileg kiszolgáltatott antihőst faragni? Hát: valahogy így.

Kétség kívül a széles vigyorú hajdani Zorro furán fest kopaszon, önmagától évtizedekkel nyúzottabbra sminkelve, üres tekintettel maga elé meredve, annyi ambícióval, amennyi egy kinyalt tonhalas konzervdobozt jellemez.

Az AUTOMATA ugyanis erről szól. A teremtett világnak és benne egy embernek a fokozatos összeomlásáról. 2044-et írunk, a napfolt-kitörések miatt már csak az emberiség pár tized százaléka tengeti nyomorúságos életét a savas esőktől, elsivatagosodástól pusztuló Földön. Mindenütt a régi, lerobbant életforma mementói: szemét és káosz. Viszont az, ahogy a rendező mindezt megjeleníti olyan, mintha az apokalipszis nevű hangszer húrjait pengetné. Nincs rá találóbb szó – mesterien játszik. Gabe Ibáñez érti a dolgát. Bár megtehetné, de nem lihegi túl a történetet csak keretként kiszolgáló látványt. Pont emiatt már a film elején érezzük, hogy a gyomrunk fokozatosan szűkül. Hol a borzongás fut át rajtunk, hol pedig tenyerünkbe temetett arccal figyeljük a fejleményeket, hogy a vége felé a gombóc a torkunkban maradjon, és megrendülten dőljünk hátra, megannyi vegyes érzéssel a szívünkben. A sztori a kegyetlen valóság ábrázolásán túl sokkal szigorúbb kérdéseket vet föl. Mi az ember? Van-e közünk a teremtéshez, önsors-rontásunkhoz? Vagy bámész módon csak statiszták vagyunk saját tragédiánk zárójeleneténél? 

Az író-rendező a létezés ethoszát boncolgatja, az ember és a robot kapcsolatát, de valami olyan pőrén, egyszerűen, ahogy utoljára tán valamikor a megsiratott Szárnyas fejvadászban láthatta a mozi közönsége. Banderas kitűnően alakítja az erkölcsiség mezsgyéjén helyét nem lelő tömegembert, akit váratlanul ragad el az események sodra, hogy a saját megváltásán túl, az emberiség hűlő hús- és csonthalmazán kozmikus méretűvé növelje a szeretet misztériumát.

Az AUTOMATA nem tudja ugyan a kész válaszokat, de ma már egy idejében jól föltett kérdést is meg kell becsülnünk. Ezért szerethető, tiszteletre méltó a spanyol alkotó mozifilmje.

Magyarul még kritikát nem olvastam róla. Ezen sincs nagyon csodálkozni való: nem egy kifejezetten profitorientált, sugárpisztolyos, lövöldözős kalandtúra lett vászonra álmodva. Innét nincs kilúgozva semmi. A szereplők tudják a dolgukat. Erre legjobb példa a mellékszerepében is vérfagyasztó – amúgy a Sztárom a páromból (!), meg más, habkönnyű komédiákból ismerős - Tim McInnerny, akiben a közöny kel versenyre a gonoszsággal. A profi fényképezés, a dramaturgia feszültsége és nem utolsó sorban maga a látvány teszi feledhetetlenné Banderas játékát, és Ibáñez forgatókönyvét. Azt hiszem, immáron eggyel több helyet lesz illő szorítani a sci-fi műfajának képzeletbeli panteonjában.

Ha valaki megnézi – ebben majdnem biztos vagyok - egy életre sikerül majd a memóriájába rögzítenie: „A robot nem árthat az élet semmilyen formájának.” Már csak abban lenne jó hinnünk, hogy ugyanez egyszer igaz lesz ránk, emberekre is.

   

Automata (2014) amerikai-spanyol koprodukció

Rendező: Gabe Ibáñez

Főszereplők: Antonio Banderas, Birgitte Hjort Sørensen, Melanie Griffith, Dylan McDermott, Robert Forster, Tim McInnerny

Itt megnézheti a film magyar feliratos előzetesét

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. október 15.