SEHEREZÁDÉ

A történelmi föníciaiaktól aligha lehet rafináltabb népséget említeni, nem véletlenül először nekik jutott eszükbe, hogy naptárat készítsenek. Kellett az idő méréséhez valami rendszer. Ideje korán – pár ezer évvel Krisztus előtt – körbehajózták az akkor ismert világot. Kereskedtek, csereberéltek, és megalapozták a mediterrán térségre jellemző civilizációt. Amerre megfordultak telephelyeket, városokat teremtettek, letették az ókori műveltség fundamentumait. Közben üzleteltek, a pénzüket szaporították, gyarapodtak, de amikor elérkezettnek látták, akkor vitorlát bontottak, és sosem felejtették el megfordítani a hajójaikon az idejüket porciózó homokórát. 

Mindeközben Európa belsőbb területein, a hegyek és az átláthatatlan rengeteg erdők mélyén jóformán még prémekben vadásztak, gyűjtögető életmódot folytattak rettenetes, torzonborz embercsoportok. Emitt délebbre, Kréta és Egyiptom környékén már ismerték a pénz fogalmát, és nem tülkökből ittak, ha inni volt kedvük, hanem finom mívű égetett porcelán csészékkel koccintottak. Azt viszont senki emberfia még ki nem találta, hogy vajon a föníciaiak voltak-e a boldogabbak, vagy emezek, a barbár, büdös lábú, vad figurák?

2016 legelején hajlamos vagyok azt hinni, hogy mégis csak az erdőlakó hordák tagjai jártak jobban.
Meglehet: toprongyos lehetett a kinézetük, és a földbe vájt szegényes viskóik sem tűnhettek túlontúl lakályosnak. De az is biztos – nem fájt a fejük a drága percekért. Eszük ágában sem volt fém érméket, pláne színes fecniket rakásra halmozni. Tehát a kelleténél jobban egyik sem bonyolította túl az életét, mert a teli has, valamint a tűzhelyen lobogó láng éppen elég életörömre adott nekik okot. A pénz, amit a kaparcsi föníciaiak olyannyira szerettek, a vadonban nem ért semmit. Egy támadó medvét nem állított meg az előtte lengetett aláírt váltó, és a falkában vadászó farkasok sem tértek jobb belátásra a lábukhoz vetett ezüst tallértól. 

A kontinens vad lakói a kötelező vagyonosodás zsákutcás gondolatisága nélkül éltek. Az időt elnagyolva tartották számon. 

Holdhónapokat, nagyobb ciklusokat jegyeztek ugyan, ám az ötpercnyi késésre majdnem biztos, hogy legyintettek. Az évek elejével nem foglalkoztak. Legföljebb csak annyira, amennyire a magas hó állása, a zegernye fagyos idő, vagy az áradó folyó vize indokolttá tette.

Hát: akad mit elirigyelnünk tőlük… 

Mi már végérvényesen betáblázódva vagyunk kénytelenek létezni.

Kidekázott percek, órák, napok szerint. Robog velünk az idő vonata. A masiniszta régtől megkergülhetett, mert úgy érezzük, napról napra gyorsabban száguld alattunk az a bizonyos szerelvény. Nincs módunk rácsodálkozni az út menti fákra, szünetelni kicsit a mezők virágait szagolgatva. Hovatovább köszönni is képtelenek vagyunk a mellettünk elhussanó ismerős arcoknak. A mozdony fülsüketítő zakatolása elnyomja az emberi szót. A látvány csalóka. A sínek melletti telefonpóznák egymásba érnek. Tapasztaljuk a sebességet. És le nem ugorhatunk, mert aki a mozgó vonatból ugrásra szánja magát, az többnyire nyakát szegi. Vagy minimum nyomorékká válik, mindenki sajnálatától övezve. Nem sok választásunk marad tehát.

Esetleg annyi, hogy ilyenkor év elején igyekszünk fogadkozni. 

Hogy hanyagolni fogjuk az erős fűszerezést. Nem prédikálunk vizet, bort fogunk ezután inni. Több halat eszünk, és hetente csak kétszer kerül majd az asztalra édesség. Tornázunk esténként. Megeshet reggel néhány fekvőtámasz. A fizetésből minden alkalommal húsz eurónyit külön borítékban félre rakunk. Biztonságból. Sose tudni. Időben elindulunk a dolgunkra. Inkább tíz percet várunk, mint ötöt késsünk. Ha dicséretre nem érnénk haza, szidásra már nem sietünk. Visszavisszük a kölcsönkért talicskát, a hosszabbító kábelt, a vasvillát, és a rosszabbik, munkára való kötőféket. Nem csámcsogunk, teli szájjal nem beszélünk. Társaságban vigyázunk, hogy ne böfögjünk hangosan, és az utcán járva még a kóbor kutyának is illedelmesen, előre köszönünk. Cigarettára nem költünk. Megjavíttatjuk a fogainkat. Vasárnaponként legalább egy órácskányit kézen fogva sétálunk. Az idén be lesz meszelve a spejz is. Tavasszal pedig rászánjuk magunkat, és elutazunk azokhoz az utálatos ismerősökhöz. 

Elvégre 2016-ot írunk! Hovatovább ötven leszek. 

A fele már biztos kipipálva, atyaúristen, hogy múlik az idő! Hisz majdnem tegnap volt, még tisztán emlékszem rá, hogy a Kisstadion pályájáról a házunkig hallatszott az Omega együttes ’76-os koncertje. Mondjuk az sem ma történt, negyven éve, de akkor is… Attól még itt van előttem a Rózsa Pista bácsi, a két bitang nagy szürkéjével, ostorostul, érzem, hallom a suhogó csattanást a meztelen hátamon! A ballagás a Zárdában! A szegfű szaga az orromban! Az imént kaptam pofont attól a szabadkai rendőrtől! Azóta sincs biciklilámpám! Ültem a gimnázium padjában, reménytelenül beszerelmesedve; kísértem a lányt; táncoltunk, fogtam a derekát; aztán géppisztollyal célba lőttem; hazaengedtek Macedóniából öt napra; autót stoppoltam Budapestre; tüntettem a többiekkel, a meccsen szurkoltam, ugrabugráltam egy rock-koncerten; feszengtem nyakkendőstül az esküvőmön…Születtek a lányok; egy, kettő, három, jézusmária, már ők is bérmálkoznak; viszik a középsőt tánciskolába; a kisebbik házőrző kutya jóformán alig volt bolhás kölyök, most meg már az enyémhez hasonlóan neki is őszül a szőrös pofája; hát mi lesz itt kérem szépen?! Kettőt pislant az ember, és lezárják a szemünk?

Ejnye, ejnye.

Seherezádé! Te meg a környező népek, annak idején valamit nagyon elronthattatok!

Mesét ígértél. Ezeregy éjszakát. Ehelyett ezt kaptuk, amink van. Rövidke, valóságos gondokkal kistafírozott, kérdésekkel, kételyekkel átszőtt 2016-ot. És ez is csak el fog szállni. Mint a füst a szélben.           

Pk

Új Kanizsai Újság

2016.01.14.