A TÁBLA

Az elmém az univerzum. Olykor jókat kerülök-fordulok benne. A legolcsóbb utazás.

Ezen túl, még a magamfajta egylyukú, tyúkhúron és ketrecben tartott kappannak is külön izgalommal szokott járni minden valós kirándulás. Ilyenkor egy kórházi beutaló már élményszámba megy. 

Zenta, sebészet, röntgen! A várótermi nyüzsgés! A sok érdekes, új arc! Még az ottani szagok sem tapasztalhatóak idehaza.

Nem beszélve a színekről. 

A zentai levegő sárgásabb. Talán azért, mert porral telítettebb. Kanizsa városi zászlaja kék-ezüst (fehér) színe vizenyős, légnemű, esőszaga van, meg Tisza szaga, és a pocsolyák jutnak róla az eszembe, valamint a közelmúltig a tóparti házikók ereszein lógó jégcsapok, amiknek kihegyezett végébe bele szokott bújni a napsugár, hogy utána minden elpárologjék, föligya a levegő, majd másutt, eső, hó, pára formájában elölről kezdődjék az örökös körforgás.

Ám a zentai zászló fele-fele kék és sárga. Homokot, meg port idéző. Ha azt a városi lobogót látom, rögvest a Tisza-partra, a zentai kikötő fölött kockázottan feszülő, merev szerkezetű hídra, és a pillérek alatti strandra gondolok. Kicsit idegen a látvány, mi tagadás. Ámbár Zenta földje nagyon hasonlít a miénkhez. Hol termékenyen fekete, a régi folyómeder kiöntéseinek üledékéből származó, a világ egyik legjobb termőföldje; hol pedig löszösen hóka, vagy mostoha agyagos, amin a kamillán és a porcfüvön kívül csak a legigénytelenebb növényfajták élnek meg, úgy-ahogy. Néhol egészen fehér, mintha még most, kora tavasszal is hófoltok borítanák a határában sarjadó legelők füvét.

Ebben is hasonlítunk kicsit. Nemhiába: ez a dél-alföldi Tisza-mente tájjellege.

Ahogy az utazóval halad az autó, jobbról kifigyelhető az Oromhegyes után merészen fülgyűrődő löszhátság dombvonulata, ami Csantavéren körösztül haránt húzódik Közép-Bácskán át, egész a Dunáig. A lankákon, ahol a szél árnyékát minden időben tapintani lehet, ott teremnek a délkeleti tájolást megháláló mandulafák. Gyümölcsösök érnek egymásba, és a katonás sorokba ültetett, rizlinget termő tőkéken fakad a homoki borászok öröme. A szédületes „S” betűt karéjozó kettős kanyar után úgy tárul elém a vasúti fölüljáró tagbaszakadt látványa, hogy vele együtt óhatatlanul megint fejembe tolulnak a régóta függőben lévő kérdések. Ugyanis gyerekkorom óta talány, a „híd” előtt leszúrt tábla szerepe. (Hídnak mondom, mert nekem most már örökre híd marad életem első, valóságos vasbeton fölüljárója, amit vagy negyven éve pillantottam meg legelőször. A félelmetes, zömök monstrum a lapos vidékhez szokott zsenge lelkemet sokáig foglalkoztatta, mert sehogy sem akartam megérteni, minek a híd, ha folyó nincs alatta, és miért kell a mozdonynak ilyesmit építeni, mikor másutt – közönségesen – a sínek a földön körösztözik a kocsiutat. Erősen ajánlott megállni előttük, valahányszor a távolból közeledvén zakatol a szerelvény, és kész. Szóval – már akkoriban: eleve gyanús volt nekem ez a szörnyeteg építmény…)

Hát még az előtte árválkodó tábla! Ki ne tudná, arra hivatott az a rozsdaette, girhes, tilalmat jelző transzparens, hogy óva intse a közlekedőket: Tilos a fotózás! 

Máig oda van döfve. Az aszfalt mellett szerényen dacol az idővel, mintha csorbítani akarná annak tekintélyét. Felemás érzésekkel húzom vigyorra a számat akárhányszor fölbukkan a kanyar mögött. Nem a digitalizált, űrtechnológiával, műholdakkal patkolt mostani időkre fittyet hányó igyekezete, a megléte ad okot a keserédes derűre. Hanem a tábla üzenete. A rajta lévő piktogram. Tudniillik azon egy olyan ódivatú, a néhai fekete-fehér burleszkfilmekben szerepeltetett fényképező-masinának a sziluettje díszeleg, amit legutoljára talán már csak a boldog emlékezetű spagetti-westernfilmek kellékeként láthattunk. Három lábával, a róla lógó fekete függönnyel, és a mögéje kushadó pepita öltönyös, kalapos, vikszelt bajszú hajdani fotográfussal – ténylegesen mosolyt fakasztó látvány. Így az útjelzőre biggyesztett fényképezőgép árnyfoltja inkább hasonlít sárga alapon félig csukott fekete harmonikára, semmint bármiféle kép készítésére alkalmas eszközre. 

Mindenesetre egy interneten csüngő, kakaós zabkásán nevelt mai gyereknek hosszú magyarázatot, tán egy egész osztályfőnöki órát is igénybe venne mire megértené, mi a rosseb az az elfuserált – nagy vonalakban radiátorra emlékeztető – fekete paca, a háromszög tábla közepén? 

Majd nevetne nagyot:

 „Fotózni tilos? A vasúti fölüljáró titkosított, stratégiai célpont? Na, ne vicceljünk öreg! Röhög a vakbelem. A GPS, a Google Maps, meg az okos telefonok idején is? Dugdosunk egy bazi nagy objektumot, takarnánk, mint macska a piszkát? Hát hol élsz te, öreg?  Kossuth megpattant és nem emigráltál vele?”

Én valahogy mégis: szeretem azt a táblát.

Jelzi, hogy bár az idő mulandó, azért csak-csak kifog rajta egy-egy ilyen, sokat megélt öreg jószág. Magányosan ittfelejtett ő a világban, mint mi.

Célja, ha kérdik (nem kérdik, csak én tűnődök rajta), már nincs neki, de a rá testált föladatot pusztulásig végzi. Mint az a japán katona, aki a háború után a dzsungelben harcolt tovább jó negyven évet, mire nagy nehezen, kései leszármazottai könyörgésére különbékét kötött a győztesekkel, és letette a fegyvert.

Igazi végvári vitézként őrködik a korrodálódott tábla. Vigyáz valamit a múltamból. Jelzi most is, hogy odahagyva a szülőváros határát, máshová léptem, távolodok az otthonomtól.

Mert lelkük van az ilyen öreg portékáknak. Az ősök – akik még tudtak egyet s mást a mindenség törvényeiről, volt tartásuk, erkölcsiségük és belső rendjük – nem hiába süvegelték meg a magukban álló feszületeket, az útkörösztöződéseket, a viharral dacoló fákat, a villám sújtotta helyeket. 

Ahogy a bedőlt falú tanyáknál én is meg-megállok. Röstellem, de ilyenkor mintha imádkozhatnékom ébredne. A megsüppedt sírhant gyanánt domborodó, akác- és olajfáktól gazosan benőtt egykori tanyaházak hantjain buján nő a vadliliom. A virágok sokasága illatos, könyörületet váró szemfödőként borul a régmúltra. Eltemettetett, ami volt. Úgy Zenta környékén, ahogy Kanizsa körül.

Csak a tábla. Az jelzi, hogy a feldúlt teremtettségben is maradt remény.

Vinni kéne rá virágot.

Pósa Károly