Őszi képaláírás

Szálas eső a Rét partján

Kijátszotta terített betlijét végre az Ősz is: szálas eső esik, méltó részletességgel áztatva a szent réti anyaföldet, ami átázva tengelyt akasztó fekete lekvárként nyúlik a legelső tiszai ligetek alá, ahol már az árterek fűzfái kulcsolják össze ágaikat.
A néma, összefont ágak között Miatyánkot susog november szájából a szél. Keserű fátum annak, akit ilyentájt vet a dolga a Rét dűlőútjaira. Rabmunka az összes lépés a minduntalan csizmákra tapadt sár koloncától. Traktor- és kocsikereket is marasztal a dágvány. Szerteszéjjel pocsolyák. Vakfoltosan tükrözik vissza az égboltozat ónszínű kedélytelenségét. Abban elütő az előzőtől ez a hónap, hogy végre kidőlt az ősz tintatartója. Ha nem csorog, csöppenget. És ezekből a csöppekből lesz holnapra tenger. Sártenger, amiben a magasabb lankákon még lábon álló kukoricatáblák a szigetek. November nem valami derűs vendég. Meggyomlált a cicomáktól. Szomorú, szép ünnepekkel, szürke felhőnyi vízköpőkből zsinóros meg permetes esőt küld a gyalog járó lelkek gallérja mögé, s ha kalap nélkül vág neki az ügye után iparkodó, megtörténhet, az esernyőjét is kitépi kezéből egy-egy csintalan, utcavégi huzatocska.

De a Réten nincsenek esernyős emberek. Ázott szőrű kutya bóklászik a keréknyomok mentén, múlt nyári száraz kórón rongyként lóg a valaha dús fű tépett szőttese, és csak az vigasztalja a földig lógó felhők alját szagláló blökit, hogy álmában tort ülnek majd a gazdái, s hajdani lakomát csapnak majd megint.

Mindeközben a nappal sunyi lassúsággal átmázolódik őszi éjjellé.