 |
| A kép illusztráció. (internet) Nem B. Krisztinát ábrázolja. |
Ahogy indul az ősz, szeptember
tájékán megszaporodnak az amerikás cikkek. A szerkesztők által megbízott
kiscserkészeknek olyan sok újdonságot sem kell kitalálniuk. Panelekből összeállítanak
egy pár flekkes eszmefuttatást, és a fejlécnél csak az aktuális dátumot
cserélik frissebbre. Mandzsettából kirázva tudom idézni őket. 2016-ban
ilyesmiken pörög az internet fura népe: “Tizenöt
éve már, hogy megtörtént a terrortámadás, amely túlzás nélkül megváltoztatta az
emberiség gondolkodását. Azóta tudjuk, hogy bárhol bármi megtörténhet, sehol
nem vagyunk teljes biztonságban." Hab a tortán, hogy az idei évben
választások is lesznek az USA-ban, tehát jó darabig akad majd muníció például a
Bombera Krisztina-féléknek. (Az imént említett hölgyeménynél egyébként sosem
tudom eldönteni, hamarjában mire asszociáljak ha a képernyőn meglátom:
alighanem a tévéstúdió ügyeletes sminkesétől függ, hogy szopott gombóc-e az
ábrázata, vagy inkább egy fáról leszedetlen, szikkadó aszalt szilva? De ha
netán a fejét ki is lehetne cserélni, az irritálóan nyers, affektáló modora alighanem akkor is megmaradna. Úgyhogy amint bejelentkezik, nálam tévé-rádió
kikapcs!)
Tizenöt éve minden szeptemberben a New Yorkot ért merényleten rugózik a média. Elegem van abból, hogy szeptember 11-ét hosszú ideje mintegy szent támpontként illik emlegetni. Lehet, hogy az amerikaiak gondolkodását igen, de az enyémet nem változtatta meg. Szeptember 11. velem együtt minden délvidéki magyarnak inkább a zentai csata diadalmas évfordulója volt és marad, punk-tum. Egyetemes nemzetünk emlékezete szerint meg az 1741-es rendi országgyűlés, a nemesi felkelés időpontja, és ha szabad ennyire intimnek lennem: nekem külön piros betűs ünnep, mert a legidősebb lányom születésnapja. Azon kesereg a kiemelt szöveg írója, hogy szeptember 11-től gyakorlatilag falhoz vagyunk állítva. Csak jelezném – eddig is megtörténhetett bárhol, bármi. Legföljebb azok, akik most picsognak, nem ilyen hévvel szoktak megemlékezni Ruandáról, a szudáni keresztények sorsáról, és a mai napig beletörik a nyelvük abba a szóba, hogy Srebrenica. Mondjuk, ha már itt tartunk Kennedy elnököt se az influenza vitte el, ahogy az iraki tömegpusztító fegyvereket is jó ideje a cirmos cica bajsza mögött keresik, most lesz nekik jaj!...
És újfent választási év van náluk.
Megmondták már jó régen a bölcsek: minden népnek olyan a vezetője, olyan a politikai garnitúrája amilyet választ magának, vagyis amilyent megérdemel.
Ezzel gond egy szál se. Szidni lehet őket, elsősorban nekik, de nekem is, hiába tudom-tudjuk, hogy mindez pótcselekvés csupán, mégsincs más alternatíva.
Szóval, akárhogy kalapálom a billentyűzetet, irkálom a dühösködő véleményemet, minden erőfeszítés pusztába kiáltott szó marad, sokra vele nem megyek, nem megyünk.
Viszont az azért jelzésértékű, hogy két nagyon hülye közül köll most megválasztani egy háromszázmilliónál nagyobb népességet számláló ország vezetőjét, aki állítólag szuperhatalmat irányít majd, és ráadásul négy éven körösztül kénye-kedve szerint, a csuklójához bilincselt aktatáskában babrálhat az atomrakéták indítógombján.
A Főnéni egy személyiségzavaros, frusztrált mama, emez meg nettó elmebeteg, orvos, szakember sem kell hozzájuk, repülőről látszik hogy klinikai esetek, kéz a kézben zárt osztályra csukandók.
Mégis megy a cirkusz, választást játszanak. Valójában választási lehetőség nincs, egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz.
Akkor sem nyughat a bolhacirkuszt áhító tömegember. Tegnap megszólalt Robert De Niro, ez a kivénhedt ripacs, és útszéli stílusban üzengetett a republikánus ellenjelöltnek. Közismert dolog Hollywood kinek szokott szurkolni. Ismerős ez a hisztéria. Barack Obama megválasztásakor nyíltan miatta, mellette kampányoltak a fekete emberjogi szervezetek legismertebb arcai, csak azért, hogy végre színes bőrű elnöke lehessen Amerikának. Megszűntek erre a faji különbségek az USA-ban? Ugye, mintha még most sem lenne felhőtlen a fekete-fehér-drapp tömegek együttélése? Obama felkészültségével, az emberi, a vezetői kvalitásával a lőtéri kutya nem törődött, a lényeg a bőrének színe volt, a külcsín. Tudjuk, pont emiatt kapott Nobel-díjat is, amin – hetekig nevettünk rajta – még ő maga is értetlenkedett egy darabig. Most, a régi recept szerint Clintonné nőiségére apellálnak, merthogy kijár az afroamerikai úriember után egy asszonynak is a történelmi esély.
Csak nyilvánvaló tény, vagy legalábbis gyanítható: attól, hogy valaki szoknyát hord, guggolva pisil, időről-időre elájul, mert a szétcsúszott szervezetének sok a kampánysorozat, és nagymamának szólítja az unoka, még nem lesz egy csapásra kiválóság, politikai felelősségéhez felnövő, hiteles elnök. Sosem lesz ő a nép vezére, a De Gaulle-i, Reagani értelemben.
Ezért vicces, akárhányszor hallom a demokrácia szót a Nagy Vízen Túlról. Ennyi idő alatt, az Alapító Atyák korszakától a 2016-os Lapító Atyákig egy harmadik pártra se futotta az igyekezetükből? Lehet persze, igényük sincs rá, de akkor meg ha ekkora a nihil, a mások szemében miért szeretik annyi élvezettel meglátni és piszkálni a szálkákat? Kevésbé közismert, hogy a Római Birodalom létezésének végső szakaszában a cirkuszi játékokon már nem csak gladiátorok küzdelmét nézhette a publikum, hanem például azt amint emberek fajtalankodtak állatokkal, a leggusztustalanabb, látványos kivégzésekre, hatalmas, nyilvános orgiákra fizetett be a lelátók népe. Tombolt a deviancia. Ma meg a tévé közvetít. Elnökválasztást, háborút, gazdasági krachot, szétzüllést, patakvért mindenfelé, és mi nézünk báva szemmel.
Egy nagyhatalom végnapjaihoz se kéne asszisztálni. Messzebbről, zsebre tett kézzel lenne jó figyelni, mi történik. Csak hát a történelem már egy párszor megtanított bennünket arra, hogy ha Rómát fölgyújtják, akkor Róma határában a putrik is égni fognak. Ez az ami nekünk kínos, ez ami aggályos, zavaró.
Tehát nem köll sürgetni a kollapszust, eljő az magától. Tartok tőle, sokan lesznek, akiket magával ránt a mélybe.
Tizenöt éve minden szeptemberben a New Yorkot ért merényleten rugózik a média. Elegem van abból, hogy szeptember 11-ét hosszú ideje mintegy szent támpontként illik emlegetni. Lehet, hogy az amerikaiak gondolkodását igen, de az enyémet nem változtatta meg. Szeptember 11. velem együtt minden délvidéki magyarnak inkább a zentai csata diadalmas évfordulója volt és marad, punk-tum. Egyetemes nemzetünk emlékezete szerint meg az 1741-es rendi országgyűlés, a nemesi felkelés időpontja, és ha szabad ennyire intimnek lennem: nekem külön piros betűs ünnep, mert a legidősebb lányom születésnapja. Azon kesereg a kiemelt szöveg írója, hogy szeptember 11-től gyakorlatilag falhoz vagyunk állítva. Csak jelezném – eddig is megtörténhetett bárhol, bármi. Legföljebb azok, akik most picsognak, nem ilyen hévvel szoktak megemlékezni Ruandáról, a szudáni keresztények sorsáról, és a mai napig beletörik a nyelvük abba a szóba, hogy Srebrenica. Mondjuk, ha már itt tartunk Kennedy elnököt se az influenza vitte el, ahogy az iraki tömegpusztító fegyvereket is jó ideje a cirmos cica bajsza mögött keresik, most lesz nekik jaj!...
És újfent választási év van náluk.
Megmondták már jó régen a bölcsek: minden népnek olyan a vezetője, olyan a politikai garnitúrája amilyet választ magának, vagyis amilyent megérdemel.
Ezzel gond egy szál se. Szidni lehet őket, elsősorban nekik, de nekem is, hiába tudom-tudjuk, hogy mindez pótcselekvés csupán, mégsincs más alternatíva.
Szóval, akárhogy kalapálom a billentyűzetet, irkálom a dühösködő véleményemet, minden erőfeszítés pusztába kiáltott szó marad, sokra vele nem megyek, nem megyünk.
Viszont az azért jelzésértékű, hogy két nagyon hülye közül köll most megválasztani egy háromszázmilliónál nagyobb népességet számláló ország vezetőjét, aki állítólag szuperhatalmat irányít majd, és ráadásul négy éven körösztül kénye-kedve szerint, a csuklójához bilincselt aktatáskában babrálhat az atomrakéták indítógombján.
A Főnéni egy személyiségzavaros, frusztrált mama, emez meg nettó elmebeteg, orvos, szakember sem kell hozzájuk, repülőről látszik hogy klinikai esetek, kéz a kézben zárt osztályra csukandók.
Mégis megy a cirkusz, választást játszanak. Valójában választási lehetőség nincs, egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz.
Akkor sem nyughat a bolhacirkuszt áhító tömegember. Tegnap megszólalt Robert De Niro, ez a kivénhedt ripacs, és útszéli stílusban üzengetett a republikánus ellenjelöltnek. Közismert dolog Hollywood kinek szokott szurkolni. Ismerős ez a hisztéria. Barack Obama megválasztásakor nyíltan miatta, mellette kampányoltak a fekete emberjogi szervezetek legismertebb arcai, csak azért, hogy végre színes bőrű elnöke lehessen Amerikának. Megszűntek erre a faji különbségek az USA-ban? Ugye, mintha még most sem lenne felhőtlen a fekete-fehér-drapp tömegek együttélése? Obama felkészültségével, az emberi, a vezetői kvalitásával a lőtéri kutya nem törődött, a lényeg a bőrének színe volt, a külcsín. Tudjuk, pont emiatt kapott Nobel-díjat is, amin – hetekig nevettünk rajta – még ő maga is értetlenkedett egy darabig. Most, a régi recept szerint Clintonné nőiségére apellálnak, merthogy kijár az afroamerikai úriember után egy asszonynak is a történelmi esély.
Csak nyilvánvaló tény, vagy legalábbis gyanítható: attól, hogy valaki szoknyát hord, guggolva pisil, időről-időre elájul, mert a szétcsúszott szervezetének sok a kampánysorozat, és nagymamának szólítja az unoka, még nem lesz egy csapásra kiválóság, politikai felelősségéhez felnövő, hiteles elnök. Sosem lesz ő a nép vezére, a De Gaulle-i, Reagani értelemben.
Ezért vicces, akárhányszor hallom a demokrácia szót a Nagy Vízen Túlról. Ennyi idő alatt, az Alapító Atyák korszakától a 2016-os Lapító Atyákig egy harmadik pártra se futotta az igyekezetükből? Lehet persze, igényük sincs rá, de akkor meg ha ekkora a nihil, a mások szemében miért szeretik annyi élvezettel meglátni és piszkálni a szálkákat? Kevésbé közismert, hogy a Római Birodalom létezésének végső szakaszában a cirkuszi játékokon már nem csak gladiátorok küzdelmét nézhette a publikum, hanem például azt amint emberek fajtalankodtak állatokkal, a leggusztustalanabb, látványos kivégzésekre, hatalmas, nyilvános orgiákra fizetett be a lelátók népe. Tombolt a deviancia. Ma meg a tévé közvetít. Elnökválasztást, háborút, gazdasági krachot, szétzüllést, patakvért mindenfelé, és mi nézünk báva szemmel.
Egy nagyhatalom végnapjaihoz se kéne asszisztálni. Messzebbről, zsebre tett kézzel lenne jó figyelni, mi történik. Csak hát a történelem már egy párszor megtanított bennünket arra, hogy ha Rómát fölgyújtják, akkor Róma határában a putrik is égni fognak. Ez az ami nekünk kínos, ez ami aggályos, zavaró.
Tehát nem köll sürgetni a kollapszust, eljő az magától. Tartok tőle, sokan lesznek, akiket magával ránt a mélybe.
Pósa Károly
