2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. augusztus 11., szombat

Harcz!


Egy elszegényedő társadalomban sosem a kultúra lesz, amire az emberek a legfontosabb kérdésként tekintenek, hanem a túlélés, a napi betevő előteremtése. A létfenntartás ösztöne nem kíváncsi a finom etűdökre, a kellemes rímekre. A testileg nyomorított embertől a lelki nyomorral sújtott még szánalmasabb. Aki nélkülözni kénytelen nem ájul el a legnagyszerűbb alkotásoktól sem, mert a kopogó ínsége miatt a könyvben csak kilóra mért papír alapú gyújtóst, a faragott köztéri szoborban köbméternyi fát lát elpocsékolva, a festményt haszontalan vacakként éli meg, amit sem megenni, sem meginni nem lehet, és még ha lenne is rávalója, ingyen sem kéne neki koncert-, pláne színházjegy.
Kisebb gondja is attól, hogy művelődne.

Hun - rajzom

Éppen ezért kötve hiszem, hogy 2018 Szerbiájában sokakat rendít meg az a hír, miszerint magyar-magyar szinten elkezdődött a kultúrharc. Vagyis – nem jól mondtam. Ugyanis elkezdődni már régóta elkezdődött, évszázadok óta tart, minden túlzás nélkül állítom. Ami most következik, mégis rendhagyó lesz. Eddig a harc úgy folyt, mint a búvópatak: magyar a magyar ellen feszült, ez igaz, viszont az idők sokaságában a vértelen küzdelem színtere jobbára a háttérben zajlott. Kulisszák mögött mentek a csörték, mert a magyar kultúrharc – az említett búvópatak hasonlattal élve – csak nagyon ritkán csillámlott meg a nagy nyilvánosság előtt. Pláne ritkán vonta magára az egész magyar közösség figyelmét.
De napjainkban kurzusváltásnak vagyunk a tanúi, s mint minden gyökeres átalakulásnak, most is a nemzet vezető politikai rétege az, ami megfújta a kürtöt. Jól tette, jól tették, mert ha a művészvilág élbolyában lévőkre kellett volna várni, akkor még ma sem történne semmi, meg holnap se.  
Bevallom, régtől fogva lestem ezt a pillanatot. Csöppet sem volt kétséges, hamarosan bekövetkezik. Nem volt nehéz megjósolni, mert a jelen közállapotok már olyan szinten nivelláltak, amitől minden jobb érzésű embernek a bicska nyílt ki a zsebében, és az égbe kiáltó igazságtalanság még a legsüketebb zugokat is beharsogta.
Megérett tehát a pillanat rendet tenni. Mást nem tudván, csak hálát adhatok a gondviselésnek, amiért úgy időzítette ezt a nehéz és keserves harcot, hogy tanúja, részese lehetek. Hogy milyen érzés kavarog bennem, egy régi, hadiösvényen járó préri indián mondás szépen illusztrálja:”Végre megjöttek, akikre idáig vártunk! Mi magunk vagyunk azok.”
Igen, ennek a generációnak lesz megadva a történelmi esély, hogy középre állítva, a szárnyakon a nagyon fiatalokkal, a másik szárnyon a kiöregedő félben lévő embereinkkel, a háttérben pedig a régi – magyarul még tudó – óriásaink segítségével helyére tegyük, ami olyan régen tévúton viszi a magyar szellemet. Az önmaga farkába harapó kígyónak a fejére kell taposni.
Lehet, nem szerencsés, ha egy politikus adja meg a felütést, a harci jelet – elvileg ugyanis művészetről esne szó. De mivel itt Közép-Európában minden kicsit más, és a művészek gyakorlatilag mindannyian politizálnak (arra kevesebb példa akad, hogy a politikusok művészkednének), nagy az átjárás a két műfaj között, megengedhető tehát, ha a magyar politika első embere adja ki a hívó szót. Orbán Viktor székelyföldi, tusványosi beszéde egy új korszak nyitányát jelenti.
Volt szerencsém élőben hallgatni, látni. Nem a retorika, a mondandó nyűgözött le, hanem a beszédet követő frenetikus hangulat, ahogy a közönség – szerte a Kárpát-medencéből odasereglettek – fogadták a magyar miniszterelnök előrevetített terveit.
Szerencsés a csillagzatok állása. Magyarország, ma, harminc évvel a rendszerváltoztatás után újra Európa egyik középhatalmává vált. Visszavettük történelmi helyünket, és úgy tűnik, a szerepünket is. (Sőt.) A rendteremtés évtizedeiben hanyagolt kultúra nem kapott méltó figyelmet. Fontosabb volt a gazdasági és politikai erőviszonyok kiegyenlítése, a nemzeti vonal megerősítése, később a médiaegyensúly helyreállítása.
A Fidesz harmadik kétharmados diadala után most lesz lehetőség, alkalom arra, hogy bizonyítsa a generációm: nem hiába voltunk. Hatalmas feladat elé nézünk. A XX. század mocskát kell a helyére tenni, kitakarítani a szennyet a magyar művelődéspolitika istállójából. Mindezt véghez kell vinni Budapesten csak úgy, mint Újvidéken, Szabadkán, Brassóban, Kolozsváron vagy éppen Pozsonyban.
A világ nagyot változott negyven-ötven év alatt, s a magába zuhant, nemzetietlen erők egyeduralma helyett tisztább, értékállóbb és hasznosabb dolgoknak kell következniük.
Elég volt a posztmodern szarlekvárjából! Elég volt a még ma is dívó jugoszlávizmusból, a vajdmagyar bolhacirkuszból, a tokaszalonna macák, bányarémek és a kardigános elmebajnokok hisztériájából, az elefántcsonttoronynak hazudott – valójában hokedlin álló – megmondó uraságok és hölgyek igazságosztásából, a protéziscsattogtatásból! Elég volt abból, hogy egy szűk, belterjes társaság egymásnak adogatva pénzt, fegyvert, paripát, a művelődés pocsolyájában dagonyázva – amit ők tettek márvány fürdőmedence helyett a téveszmék, a nihil mocsarává – a mai napig kizárólagossággal bírnak. Mindeközben, amikor csak tehetik, oda ürítenek a küszöbre, ahonnét egyébként enni kapnak. Vízgereblyézéshez értenek, maradandót alkotni képtelenek. Ebből egyszer és mindenkorra: elég.
Tudom, nagy sivalkodás lesz. Nem baj. Az sem biztos, hogy sikerül mindent helyre tenni, amit szeretnénk. Az sem baj. Majd azon leszünk, leszek, hogy sikerüljön.
Az életben egyszer adódik egy kegyelmi pillanat, amikor a csillagok állása nekünk kedvez, amikor hosszútávon tervezhetővé lesz a jövő. Most ez megadatott. Élni fogunk vele. Nincs más választásunk. Harcz!

                                                         Pk

2018. augusztus 4., szombat

A trombitás

Trombitás – rajzom


Ma, 117 éve látta meg a napvilágot Louis Daniel Armstrong, amerikai néger jazztrombitás, énekes, zenekarvezető, a jazztörténet egyik legnagyobb és legismertebb alakja.

Miles Davis mondta róla: „Nem tudsz olyat játszani a modern trombitán, ami ne tőle származna, főleg a modern vackokat figyelembe véve. Nem emlékszem, hogy valaha is rosszul játszott volna. Soha.”

Jóformán akkor születtem, amikor ő meghalt. De a legendák nem halnak el, hanem csak átminősülnek, megdicsőülnek. A fekete trombitás alakja örök. A játéka, a szeme fehérjének a villanása, a vigyora, a ráspolyos, borízű hangja: az egész lénye egy gesztus maradt, ami most már – merem hinni – végleg beleégett az emberek tudatába. Az enyémbe mindenképpen.

Odahaza, Kanizsán, ha egy-egy öregebb, sok vonót elnyűtt cigányzenészt láttam záróra tájékán muzsikálni, időről-időre a jó öreg Satchmo kifejezésteli zenélése köszönt vissza. Hol erősebben, hol halványabban, de fölfedezni véltem a lüktetést, a dinamikát, a dallam hullámzása révén a lélek rezdüléseit. Romantikus vadságát, valami érinthetetlen tiszta minőségnek. Nagy élmény volt. De az is egészen bizonyos, hogy a zenére születni kell. „Amit játszunk, az maga az élet” – mondta egyszer a hunyt néger trombitás, és ez a keresetlen pár szava maga volt az igazság.

És az ő szerény hitvallása, a pár szavas ars poeticája – megízlelvén a tömör kinyilatkoztatást – nem csak a zenére vonatkozik. Hanem mindenre. Ilyen egyszerű ez. Amit játszunk, az tényleg maga az élet.

2018. augusztus 1., szerda

Pósa Károly: 48-ra



Annyi a valóság, amennyi annak tetszik.
Kibékíthetetlen az ellentét:
ki felhasználható – felhasználtatik.
Fénytelen szemekben éhség.
Csillagok születnek tenyerünkön,
aztán kihunynak,
a Mars most vöröslik
rőt színe csorog az Olt folyóba,
az éjszaka a partján állva,
hosszú árnyékok ugrándoznak,
szétesőben, el-elfogyóban.
Nincs mélye, sem iránya
az univerzumnak.

Mert úgy tűnik, különben nem lehet,
noha parancs sincs rá, csak valami
belső rendelet,
amitől olyan lett, amilyen
a múltam.
Dünnyögtem magam elé,
felhők úsznak hazafelé,
majd belebolondultam,
s csak az éji levegőt szabadott
vagy muszáj most vennem.
Amúgy: akármi ellen
– bármennyire szeretném – nincs mit tennem,
nincs mit tennem.

Külsőségekből vannak a hurkok, a pántok.
Külön-külön idegenek, kövek között hideg patak,
a jég erezet.
Nem szép az összkép, inkább átok.
Vargabetűs etűd
amit komponálok.
Egy nagyon nagy sós óceán.
Odaföntről tétován
pörögve hullik bele, ami voltam,
és elnyeli híg nyugalommal,
ami lehetett, ami lehettem volna.
Negyvenhéten, 
negyvennyolcan.

                                                                                          (Tusnádfürdő, 2018.július 24.)