ESŐ UTÁN - skiccem

A nyár csak riszálja, kelleti magát. Feszélyezve nézem, kínos félmosollyal, lévén sosem szerettem a nyarat, ki nem állom a nagy meleget, azt a kaján léhaságot, amit a nyári hónapok szoktak magukkal hozni, miként a vásári bazárosok cipelik magukkal a fröccsöntött bóvlijukat.

Manapság már rendes nyár sincs. Csak hőguta ütötte hétvégék vannak, meg olyan töltött káposzta szagú csütörtök délutánok, amikor az ájult kánikulában a tespedtség lerogy az ablakpárkányokra. Júliusban szilványi jég esik, augusztusban meg a Tiszába csap a villám, emberhalált okozva. Szent Illés próféta hiába rázza az öklét. A nagybetűs Nyár olykor máról-holnapra sarkvidéki hideget áraszt, hogy kora reggelente kesztyűt kell húzni a biciklire ülő nők kezére. Aztán fél napra rá tikkadt meleg következik. Megfejthetetlen az egész folyamat... Ha olykor megszán bennünket az időjárás, enged a forró tepsi légköre, érkezik egy kis nyári zápor, mint akkut hidegrázásos roham a lázra, és lecsillapítja a veszett tempóban kalimpáló szíveket. Hát ezért szeretem én az esőt. 

A nyárit is, az őszit is, meg a mindenféle esőt. 

  

FILMES NAPLÓ - 10.

 

Homoródalmási skiccem

Forbannelsen (2022)

Odafönt, északon sem fenékig tejfel a norvégok élete. Ám mióta van kőolajuk, azóta futja a bevételből a filmiparukra is. Meglátszik a skandináv igyekezet, ügyesen másolják a svédek által jól bevált mozgóképes receptet, egyre-másra gyártják a borúsabbnál borúsabb mozikat, szívszaggató horrorokat. Ebben a műben egy rosszarcú lelkészt bíznak meg azzal, hogy döntsön a helyi bányavállalat új templomának helyéről, amelyről kiderül, hogy pont egy régi szamojéd temető tetején van. A maradványok eltávolítása után a halottak életre kelnek és kísérteni kezdik a telepeseket. Ez a film – majdnem szó szerinti – beharangozója. Megzizzent bennem a nyárfalevél, mikor nézni kezdtem. Attól tartottam – a rövid, de buta ismertetőt olvasva némi joggal –, hogy húszpercnyi idegborzolás után előjönnek majd a fagyott, északi sarkköri földből a szamojéd halottak, csupa égszínkék szemű, jávorfaggyú szagú, bomló hulla, norvégmintás, piszkos pulóverekben, akik zavarászni fogják a norvég tundrán a száz évvel ezelőtti szegény Norvégia ottani lakosságát. Jólesik kimondanom, tévedtem, ez mégiscsak egy európai mozifilm. Méghozzá nagyszerű produkció, már-már lírai képsorokat megelevenítve megy a horrornak gyenge, inkább keményebb drámának ható eposz. Megelevenedik rajta keresztül a múlt század elején élt skandinávok nyomora, a szinte a középkorból rögtön az első világháborúba beletántorodó norvégok értetlensége, akik hozzák magukkal a mítoszaikat, a tempójukat, az összes lelki nyavalyát, amit egy eldugott, kietlen környezetben menteni, dugdosni érdemes. Majdnem Shakespeari a történet. Egy bigott lelkész szadizmusán át látjuk, hogy roppannak össze az emberek. A számi szál pusztán a misztika miatt fontos. Az igazán sejtelmes sugallatokat a film képsorai adják: le a kalappal az operatőr és a rendező előtt! Ezt már évtizedek óta nagyon tudják a skandináv filmesek – előnyt kovácsolnak a szürkeségük százötven árnyalatából is. Nagyszerű svéd, dán, izlandi és most már norvég krimik és thrillerek igazolnak. Utóbbiak közé sorolnám ezt a filmet is, a mese szerűség miatt, akik a The Walking Dead jégcsaposabb, norvég változatát lesik, csalódni fognak. Nekem kifejezetten tetszett. Nem bírtam ki, furdalt a kíváncsiság, mit jelent a cím. Utánanéztem, norvég szótárral. Meg is lett, a Forbannelsen annyit tesz, Az átok. Ennyit ma már tudok norvégul. 10/8

Vortex – Örvénylés – 1. évad (2023)

Már nem vagyok nagyon fiatal, megettem a kenyerem javát, a B oldal forog az életemről, szóval láttam már ezt-azt, jó filmeket és rosszakat is, ahogy voltam boldog és szomorú is, de nem mondhatnám, hogy az utóbbi időben sikerült volna bármilyen filmnek megríkatnia. A Vortexnek összejött, megkönnyeztem a végét, kicsit szégyellem, de elérzékenyültem. Szép film. Faék egyszerű pedig a történet, a közeljövőben játszódó francia sci-fi szerűség, úgy is mondhatnám, hogy a szegény ember Pillangó hatása. Több dimenzió akad benne, idősíkok váltakoznak, ám csöppet sincs összekuszálva a mese, ez (is) tetszett benne. A cselekmény alapötletét egy hipermodern számítógépes program adja, amely egy csodás szemüveg révén a rendőrség helyszínelőinek a munkáját segíti. Hála Istennek, ennyi a tudományos-fantasztikus szál. A francia rendező – helyesen – itt be is húzta a kéziféket és inkább az érzelmekre, az emberi kapcsolatokra fókuszált. Két ember időtlen szerelme pedig igényli a papír zsebkendőt. Ez a fránya romantika! Mindenkinek megnézésre ajánlom. Izgalmas krimi, fordulatos, cselekményes epizódok, végig nyitott kérdésekkel, csavarokkal. Egy fiatal nyomozó 1998-ban elveszíti a csinos kis feleségét, aki egy tengerparti sziklás részről lezuhan. Baleset, vonogatják vállukat a rendőrök és sajnálják a megözvegyült kollégájukat. Aztán elmúlik 27 év, már 2025-ben járunk és a nejét azóta is gyászoló detektív a már említett új technológia révén rájön arra, hogy az asszonyával nem véletlen szerencsétlenség történt, hanem gyilkosság áldozata lett. Vissza lehet-e csinálni a múltat? Mi a szerelem és meddig tart? Van-e isteni igazságtétel a Földön? Ezekre a szimpla, ám súlyos kérdésekre keresi a választ a hat epizódos sorozat.
10/9

FILMES NAPLÓ - 9.

 

A Lokomotíva kocsma ablakából - skicc

To Catch a Killer (2023)

Tulajdonképpen jól indul a film. A bevezetőben feltüntetett "misztikus" szócikket túlzásnak találom, a "dráma" sem igaz rá feltétlenül. Inkább – amolyan – egy estés, egyszer nézhető krimi szerűség, aminek a végén egy Istennek sem jön a katarzis, kicsit becsapottnak is éreztem magamat. Tapintatlanul és léha következetességgel összevillázott a tartalma, ami hozza a szokásos elemeket, ezzel nem foglalkoznék. Kisezer sorozatgyilkosos film készült már, jók is, rosszak is. Ez olyan – közepes. A színészek elszínészkednek, a rendező próbál valami lehengerlően súlyos igazságokat sejtetni a nézővel, de egy nagy igazság marad a film után: ettől bizony többet ért volna egy jó kis régimódi detektívregényt olvasni. (Lehetőleg a sárga Albatrosz könyvek kiadásában, azokat szerettem az igénytelen küllemükért.) Megint egy rendőrnő, tele lelki nyavalyával, aki belecsöppen egy, az átlagostól nagyságrendekkel különb, kacifántos nyomozásba. A mentorát alakító Ben Mendelsohn jó színész, körülötte forog sztori. De aztán az egész film megbicsaklik. Nincs isteni végzet. Vártam volna valami üde poént, fordulatot, bármit. Úgy látszik, elszámítottam magamat. Ez a film ennyi volt, bele kell törődni. 10/5

Uspjeh (Siker) (2019)

Így kell! Kezemet az égnek löktem és örültem, hogy megnéztem. Szívemnek kedves horvát krimi-dráma, az utóbbi műfaj vaskosabb elemeivel. Kicsit emlékeztet Az alku című brit sorozatra, csak ott négy középkorú barátnő szembesült a bűnnel és a bűnhődéssel, ebben a zágrábi történetben pedig négy, majdhogynem ismeretlen sorsa fonódik egybe, egy tragikus kimenetelű éjszakán. Az élet felé van fordítva ez a produkció. Ebben jók a balkáni rendezők. Nincs vérfürdő, lassú folyású, szépen fotózott a széria, nekem A híd utánérzés megmarad a sok éjjeli drónfelvétel miatt, de a képi világ igényes és a színészek is jók. A sztori önmagában soványka, de pont emiatt az emberi, családi drámák jobban kibonthatók, érezhetően a rendező is inkább ebbe az irányba vinné el a néző figyelmét. Nincs ezzel a horvát produkcióval semmi gond. Hat rész. A vége felé kimondják: "Ez a világ nem érdemli meg a hősöket. A rosszak győznek. Mi meg visszamászunk a búvóhelyeinkre." Pazar logika, bár nem túl derűlátó. De a széria ezzel a sötét tónussal is elgondolkodtató, mert végig ott erjed a levegőben a kisemberek tehetetlensége a nyomasztó hatalommal bírók árnyéka ellen. A világ olyan, amilyen, és a megváltás csak rajtunk múlik. Talán ez a szentenciája a sorozatnak. Ezzel együtt is: jó. 10/8

Drift (2023)

Ez egy tipikus német sorozat annak minden előnyével és hátrányával. Én soha nem néztem a Cobra-11-et, csak mozzanatokra futotta belőle, de most úgy érzem alaposan "kárpótolva" lettem a mulasztásért. Hat rész után autós akciós krimi, kihagyhatatlan homokos mellékszállal: majd egyszer megértjük, miért jó a németeknek, hogy folyton kötésig muszáj beleállniuk valami aktuális, szirupos ideológiai maszlagba. Az epizódokban meghökkentően nagy számú BMW-t és Audit vernek össze – roncsderbire emlékeztet egy-egy rész. Így megy ez, ha másként nem tudnak a filmesek feszültséget gerjeszteni. A két főszereplő testvér között kínnal-keservvel összeszálazott családi történet inkább nevetséges, mint tragikus. Céltalan, mint egy szétszakadt esernyő. A többi szereplő magánéletéről meg még ennyi sem derül ki: mintha senkinek sem lenne családja, normális rokonsága, jó ismerősi köre meg végképp. Aztán van egy kis hójárós üldözés a vége felé, már-már James Bondi utóízzel, várjuk, mikor lép elő Őfelsége 007-es ügynöke. Jó tudni, hogy a hójárós üldöző gazemberek megmaradtak jogkövető német állampolgárnak, mert sebtében is bukósisakot húztak a fejükre, nehogy sérülés essen, ha már gyilkolni indultak. De hát mondtam az elején, gyermeki naivitású germán széria, gyermekbeteg megoldásokkal. 10/4

A pápa ördögűzője (2023)

Russell Crowe most is jó: ezt szögezzük le. Mindjárt hatvan éves, és mert a hajdan snájdig gladiátor felszedett két süldő malacot hastájékon, sokan megszólják, sőt leírják. Nem kéne. Marlon Brando kétmázsásan is jó színész volt, ahogy a faggyú- és viszkiszagú Crowe-nál sem a túlsúly számít. Sokkal inkább a karizmája a meghatározó. Az meg van neki, ezt még az ellenfelei sem tagadják. Jól áll neki a vagány, öntörvényű, ördögűző pap szerepe. A színészi játékkal semmi bajom nem lenne. Még egy manószerű kisfiút is sikerült beválogatniuk a szereplők közé, akiből ritka csúf szörnyet csináltak. (Kisiskolásokkal foglalkozó ijedősebb pedagógusoknak nem ajánlott a film megtekintése. Még valamelyik tanügyes képes lenne egy-egy csintalan gyerekben magát a sátánt felfedezni...) Viszont a filmtől – hogy fogalmazzak szofisztikáltan – nem dobtam hátast. Igaz történetnek mese, mesének meg túl komoly. Érezhetően a filmesek sem tudták eldönteni, meddig feszíthetik a húrt a horror műfajában. Egy sort nyűglődnek a közhelyes képi megoldásokkal, a történet gyolcsát toldozva-foldozva. Ám a spanyol kolostor már olyannyira elátkozott, hogy azt lestem, a teremburáját, valahonnét előlép Johnny Depp, a hóna alatt hozott fejével, mert mintha Tim Burton rendezőt kérték volna fel a díszletek összeválogatására. Összességében – csak az "öreg" Crowe miatt – megérte megnézni. Rémüldözésre semmi okot nem adó mozi. Még nevettem is rajta. 10/6

A PADOMON

Ezek a napok!

Kétségbeesetten hajszolok valamit, aminek csak érintőlegesen vagyok részese, mert több köze van a megfelelési kényszerhez, a tisztességes munkához, a jóeNberkedéshez, a normális családapai kötelességekhez, mint ehhez a túlságosan gyanús élethez, amit mostanában már csak félvállról szerettem volna nézni, mert úgy tetszik, az élhetőség iránya mégiscsak ez lenne.

De nem! Helyette többet dolgozom, mint az elmúlt években valaha. Nehezebben is megy: megint egy új rendszer. Idő, beletanulás. Félelmetes. Fárasztó. Mire nem vagyok képes?...

Napok óta a kezembe sem vettem a ceruzát. Az ecsetet sem. A múlt vasárnapi kis tárlatmegnyitóm olyan, mintha tavaly lett volna. Elolvadt, emlékké zsugorodott.
Most szinte elképzelhetetlen, éppen emiatt riaszt már maga a kérdés is: leszek-e valaha megint annyira szabad, hogy kedvemre alkothassak? Ha netán mégsem, nehéz eldöntenem, ez a mostani állapot megéri-e? Ezen sokat töprengek. Akad bennem tűnődő kétellyel együtt bizonyos rejtett sértettség is. A reményeim, a vágyaim után kissé szabadabb légkör járt volna, ami áthatol énrajtam éppen úgy, ahogy mindenen. Nem így történt.

Az élet – miként a sors – engesztelhetetlen. Van kisugárzása, van értelme. Amit csinálunk, azzal csak igazoljuk azt a veszélyes igazságot, amit megtanított velünk a múltunk. Hát most akkor szépen gyakorolom a tegnapok után rakni a mát, hogy lássam a holnapokat. Keserves dolog. Bírni kell. Nem keresek magyarázatot, ahogy a válaszokra sem vagyok már kíváncsi.

Van egy padom a Városligetben.

Annyi pont elég.

Azon a padon szeretek ülni.

Olyan, mint én. Már nem új, régi bútordarab.

Hiányzik az ülőkéjéből egy léc, meg háttámlája sincs már, miként nekem sincs már meg mindenem, ami harminc évvel ezelőtt még természetes tartozékom volt. Néha fáj a térdem, időnként a könyököm is. Egykedvűen veszem, hisz a padom sem sóhajtozik az elsinkófált régi tökéletessége után. Itt egy csavar, egy lakkozott léc, hajdan piros zománcfesték. Emitt egy metszőfog, megőszült haj és néhány illúzió. A padom mindezt érti. Mélán gunnyaszt a park eldugott sarkában és rajtam kívül a társaságát csak a fölötte lógó fagyöngyök adják. Nem egy szószátyár kompánia, annyi szent. Pusztán a nyesdeklő szél zizegteti olykor őket. A pad – ahogy jómagam is – túléltünk minden ármányt, és a nyűglődő létünk révén rájöttünk: a csendes elmúlás is egyfajta kegyelem, az élet ajándéka. Óvatos kézzel szabad csak kicsomagolni.
A padomnak sincs kalendáriuma. Nincs kalandja, szövevényes története. Nekem sem. Úgy bukkantam rá, elhagyatva, eldugva, hogy már az időnként arrafelé bóklászó csöveseket sem érdekelte. Nem lehet rajta rendesen ülni, feküdni meg pláne. Maradtam hát egyedüli látgatója, az árnyékot vető falombok alatt. Oda nem hallatszik sem a gyermekzsivaj, sem a kutyaugatás, arrafelé nem kocognak sportos férfiak és könnyű léptű, futócipős nőcskék, ott megszűnik a polgári léttel meg a csavargók korhelységével együtt a külvilág is, csak a lila rongyú este jár arrafelé, a kendőjében nehéz illatát maga után húzva, és gyöngéd hozzánk.
A padomhoz is, meg énhozzám is.  

FILMES NAPLÓ - 8.

 

A katonaszökevény (2022)

Régóta gyanítom, hogy a 2001-ben forgatott Ameddig a lábam bírja óta (eredeti cím: So weit die Füße tragen) a németek nem hogy képtelenek rendes háborús filmet csinálni, de nem is akarnak. Egyszerűen nem tudnak szembenézni a II. világháborús szerepükkel. Vagy – mint a jelen filmben – a komplett német társadalom jóeNberkedik és egytől-egyig utálják az nácizmust (ami még finoman szólva is erős torzítása a történelmi tényeknek), vagy a másik végletbe esnek, és velejéig gonosznak ábrázolják az akkor élt, kötésig háborúban álló német tömegeket. Pedig az igazság valahol a kettő között lenne. Értem én, hogy ez egy akciófilm-szerűség. A múltkor láthattunk hasonlót, a Sisot, ahol egy finn veterán ment neki egy Norvégiába készülő német szakasznak. Az a film is nagyjából ennyire hitelesnek tűnt. Lehet persze "szórakozni" az értelmetlen vérontáson, a furcsábbnál furcsább erőszakba torkolló jeleneteken: kérdés, mennyire egészséges emberi lélekre vall, ha valaki teljesen ismeretlenek filmes halálát, akasztását, széttrancsírozását élvezetként éli meg?

Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a pap, ha mégoly becsületesnek tűnő is, persze összeszűri a levet egy özveggyel, a terhelt, szellemileg sérült öcs meg seperc alatt lődözni kezd egy ismeretlen géppisztollyal, majd célzott sorozatokkal ontja ki a három-négy frontot megjárt SS kommandósok életét, és hogy ne legyen illúziónk, a falu temploma sem ússza meg. (Abból mára biztos diszkót csináltak a derék németek. Még örüljünk, hogy nem állatos bordélyt...) Félnek ezek a németek a háborús múltjuktól. Attól nem kéne. Viszont a kortárs művészetüktől annál inkább. 10/3

A konstrukció (2023)

Roberto Rodrigezről tudtam, hogy elmeháborodott, hisz Tarantinoval is remek barátságot ápol: az utóbbi rendezőt meg ki ne állhatom, sajnálom. Ez a latin képregényes-filmes az El Mariachi - A zenész elkészítője, de forgatott a Ponyvaregényben is. Az Alkonyattól pirkadatig (vámpíros) filmet, vagy a Sin City fekete-fehér jeleneteit pedig úgy gondolom minden filmrajongó ismeri. Szóval, ki sem néztem volna belőle, hogy most az emberi psziché legmélyebb bugyraiba vándoroltatja a gyanútlan nézőt. Ben Affleck főszereplése miatt evett a kíváncsiság. Hozta a kötelezőt, de semmi többlet. Amúgy ezt a filmet már Nolan is megcsinálta, más módon, de nagyjából ezekkel a trükkökkel. Spoilerezni nincs szándékom, de a film több mint felénél átvált a történet, a kétharmadánál meg már kapjuk is a csavarokat, rendesen. Valahogy mégsem lesz a kedvencem, nem fogom a nagy mozgóképes élmények között emlegetni. Akkor inkább a Viharsziget, Di Caprioval. A Konstrukció egyszer megnézhető, egy estés kikapcsolódás. Többször nem érdemes látni. 10/5

A siló – 1. évad (2023)

Bírom a posztapokaliptikus történeteket, de csak ha rendesen filmesítik meg őket. Legyen világvége, de ahhoz akkor járuljon hozzá a díszlet élethűségétől kezdődően a jelmezek hitelességén át a történet hihetőség faktora is. Belátom, ezek az igényeim nem egy alacsony költségvetésű produkció jellemzői. A siló képi világa a 10-es skálán azért a közepestől jobbén mozog. Jobb, mint Paul Verhoeven borzalmas mozija volt – Az emlékmás –, aminek a gagyiságát a kilencvenes évek abszolút sztárjával, Schwarzeneggerrel sem lehetett feledtetni. Úgy volt szar a marsi kolónia megjelenítése, ahogy. És rosszabb például az orosz Vongozéróétól, aminek látványvilágát nem győzöm eleget dicsérni. Hogy a film mennyire követi a regényt, nem tudhatom: a könyvet nem olvastam. Most megint a jó öreg, megbízható Krúdy Gyula bátyám könyvét forgatom. Egy biztos: kezd elegem lenni a negyvenöt kilós főhősnőkből, akik húszkilós csavarkulccsal váltják meg a világot. Hogy Tim Robbinsot miképpen tudták rávenni erre a viszonylag jelentéktelen szerepre, rejtély. Vagy ha nem az, akkor bizony pénzt kapott érte, meglehetősen sokat. A történet elég lassan, mondhatni rétestészta nyújtásként indul, és ezen még a drámai gyilkosságok sem segítenek, hiába hullanak a főszereplőnek gondolt színészek. Egy rakás kérdés miatt végig fogom nézni a szériát. Leginkább az érdekelne, hogy az eltemetendő hullák után miért pazarolnak el több mázsányi félbe harapott almát, gyümölcsöt? Ennyire gazdag a készletük? 140 év után is teremnek a gyümölcsfák? És egyáltalán: napfény híján, a földalatt hogy képes bármilyen növény ehető termést hozni? Tán az a bugyuta, behemót központi gőzgép (!) látja el őket is tápanyaggal? Kifaggattam volna a regény íróját. Szerintem bukásra állhatott biológiából, vagy komplett iskolaéveket aludt végig. 10/6