HŐŐŐ!

- egy rendhagyó osztályfőnöki óra -

  - Jó napot gyerekek! Köszöntelek benneteket a szeptemberi tanévkezdés alkalmából! Én leszek az új tanítótok. Engedjétek meg hogy bemutatkozzam! Engem úgy hívnak, hogy Nagybetűs Élet. De ti csak szólítsatok egyszerűen Életnek, jóllehet tudom, hogy a szüleitek gyakorta inkább cifra jelzőkkel szoktak emlegetni. Sebaj! Őket is tanítottam eleget. Lehet, meghökkentek rajta, de egy viccel szeretném elkezdeni az órát. Később majd, ha megismertek, rá fogtok döbbenni arra, hogy még mennyi meglepetést tartogatok számotokra… Tehát a vicc:

A székely bácsi ül a szekéren. Egyszer csak megállnak a lovak. A bácsi jól odasóz nekik:
- Gyííí!
A lovak meg sem moccannak. A bácsi újra odacsap az ostorral:
- Gyííí!
A lovak megint nem mozdulnak. A bácsi leszáll a bakról, előremegy a rúdhoz, és észreveszi, hogy közvetlenül a lovak előtt egy óriási szakadék tátong. Erre visszamászik a bakra és így szól:
- Helyesbítek: Hőőő!

Meglehet, nem túl szerencsés az indulásotok pillanatában ez a megtorpanásról szóló és erőszakos történet. Biztos lesz olyan, aki majd nehezményezi, hogy járomba fogott jószágokkal, igénytelen parasztemberrel példázódok, aki kihasználja, sőt testileg is fenyíti a lovait. Az a förtelmes ostorozás sem európai, demokratikus módszer, ugye. Mégis, ebben a röpke mesében, mint babszemnyi kőben az egész hegy: ott van minden, amiről én most szólni akarok nektek. E tanmese ugyanis számolatlan igazságra világít rá.
Először a legfontosabb! Véssétek jól az agyatokba! Bár úgy tűnik, az út egyenesén álltok, de a szakadék észrevétlenül mindig ott leselkedik a lábatok körül! Aki bedől a látszatnak, a messziről mutogatott dolgoknak, a manipulációnak: az elveszik. Szemléld kimérten, amiről még saját tapasztalatod révén nem győződhettél meg. Ha csak a villogó képernyőn láttad, hangszórón keresztül hallottad, mások sugalmazták: a felét se hidd el! Majd ha kezeddel illetted, megláttad, kiismerted - és igen! - átérezted: akkor fogadd el! Bármi is legyen az.
Másodjára: sose becsüljétek le a tőletek másmilyeneket! Akár négy lábuk van, akár csonkák. Lehet, hogy képességeik révén sokkal különbek, mint ti azt hinni mernétek! Nincs két egyformán megélt pillanat. Nincs két egyforma ember. Látjátok gyerekek: én is milyen tarka, sokszínű vagyok! Tudok komolyan nézni rátok, és nevetve – aztán megint haraggal. Idővel majd megszokjátok...
A harmadik igazság: könnyű a bakon ücsörögni, de leesni is. Nem biztos, hogy az látja a valóságot, aki odafentről nézi, meg dirigálja a világot. Mi több! Ahogy okítani foglak benneteket, egyre-másra megértitek: mindig akad majd valaki, aki magasabb polcon van, és a kezében szorongatja a gyeplőt. Valószínűleg függő viszonyban lesztek. Az a rend, hogy húznotok kell az igát. De az értelmetek, gondolatotok révén mindig szabadok maradhattok. A szerencsésebbek - tényleg csak a legkiválóbb képességűek -, olykor diadalmaskodhatnak majd a följebb helyezkedőkön. Hisz erősebbek vagytok! Hisz ti a földön álltok! Ép lábbal, szilárdan. Amannak meg izzadó tenyerét örökké sütni fogja a gyeplőszár.
Negyedik tanulsága a történetnek, hogy a nyers erőszak sosem old meg semmit. Az értelmet pótolni nem lehet. De ha  kevés is az eszed, esetleg elboldogulhatsz, ha a kitűzött utadat becsülettel végigjárod, mindig a lábad elé nézel, és nem hagyod befolyásolni magadat, akárhogy irányítanának is másfelé. Manapság a konokság már erénynek számít, de a megátalkodottság sosem volt az. Ha így élsz, utad vége felé jó esélyed lesz rá, hogy meglásd az összefüggéseket. Sok olyannal fogtok találkozni, aki a fajkutyája hasa alján lévő csecseken kívül soha semmit nem olvasott, mégis könyvekkel hadonászik. Mások izmaikat fogják mutogatni, erőltetik majd a semmit. Ők, akik gilisztától kaptak kölcsön gerincet. Ne figyeljetek rájuk! A szívetekre hallgassatok, és nevessétek ki őket! A rátartiság álarca le fog hullani róluk.
És mivel a kezemen elfogynak az ujjaim, ötödikként tanuljátok meg, hogy időnként azért nem árt önkritikát gyakorolni. Hibátlan ember még nem született. Nem az lát, aki magasabban hordja a fejét, és rajta az orrát, hanem az, aki elöl van, és használni sem rest a szemét. Figyel kifelé, éppen olyan állhatatosan, mint befelé. Ezért mondom nektek: ne csak az út kanyarait vigyázzátok! Néha-néha pillantsatok önmagatokba is. Készítsetek leltárt! Azt hiszem, ha megfogadjátok a tanácsaimat, jól ki fogunk jönni egymással. Még az is megeshet, hogy kényeztetni foglak benneteket. Akkor majd édesnek hívtok, és felétek mindig a szebbik arcomat mutatom.
Most azt kéne mondanom, hogy hajrá gyerekek! Mint a székely bácsika: Gyííí! Ám a fölgyorsult időben sokkal hasznosabb megállítani a pillanatot, emlékezetessé tenni az első szeptemberi iskolaórát. Megjegyezni - míg veletek leszek - a csengő szavát. Ezért inkább azt kérem tőletek: Hőőő!

Meglátjátok: én leszek a legjobb tanítómesteretek.
Szeressetek hát. Jó tanulást kívánok!

Pósa Károly

Új Kanizsai Újság - vezércikk - XXI. évfolyam (716) 34.szám - Magyarkanizsa, 2014. augusztus 28.

Matador

tus, pasztell   30x30 cm

"Amíg arasznyi banderillával a kezedben szorongva lesed a feléd robogó, szarvaival öklelő úthengert, szinte követhetetlen tempóban leperegni látszik eddigi életed minden színes, és színtelen kockája: utolsó kívánságként csak egy tojásfőzetnyi időcskét kérnél, hogy elbúcsúzhass szeretteidtől. Nem kapsz. Hisz az arénában teérted tombol most a közönség, és a palánk mellett lila palástjával, egy kis széken ücsörögve már várakozik Rafael. Tűhegyes capotéján megcsillan a napfény. De te csak a port látod, a tarka kavargást, miközben az őrjöngő tömeg kellős közepén magányosabbnak érzed magadat, mint az életben valaha."

A KIS HERCIG

 „Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon.”

A kutyákat mindig közel éreztem magamhoz. Általában szeretem az állatokat. Igaz: nem mindig és föltétlen, a mostanában szokott divathoz igazodva. Szerintem ugyanis nem az kedveli az állatot, aki agyonsimogatja, babusgatja, mindenféle finom falattal tömi tele szőrös-, tollas-, pikkelyes- vagy netán csupasz védencét. A mértékkel történő intenzív gondoskodás sokkal meghatározóbb. Rendszerességgel, tapintattal, és a kiszámíthatóságunkkal erősebb, mélyebb bizalom ébred irántunk, mintha édibédi gügyögéssel tetszelegnénk a kedvencünknek. A tévében látható állatos műsorok émelyítő nyelvezetét megvetem. A „kislány-kutya”, „fiú-kutya”, „gazdi” kifejezésektől hemzsegő adások szűnni nem akaró szenvelgése mindig meggyőz arról, hogy permanens az emberiség elhülyülése. Ettől csak az a bosszantóbb – ami ma már szinte parancsolatszerűen kötelező -, hogy az adott jószágot már a szakemberek is „aki” vonatkozó névmással emlegetik. Például:

 - Ő egy mókus, aki magvakkal táplálkozik. (?)

Régebben, amikor még viszonylag rendes kerékvágásban haladt a világ - és nem a zűrzavar, az álszent szóhasználat finomkodó cafrangjait fújták az új szelek -, így fogalmaztak volna:

 - Ez egy mókus, ami magvakkal táplálkozik.

Értetlenkedek a sikoltozó állatvédőkön, megannyi aktivistán, amiért nekik tetszőbb egy kétmázsás ártány disznót is embernek kijáróan megszemélyesíteni. Pedig csínján kéne osztogatni az „aki”-t, mint kizárólag személyekre alkalmazható vonatkozó névmást, mert már az „ő” személyes névmás használata is kezdi az elmebaj határát súrolni. Amikor a piacon ilyeneket hallok:

-         Dinnyét is kér?

-         Igen. Őt!

Nincs abban semmi lenéző, ha a nőstény kutyát – nem kutyust! - szukának nevezzük, a párját meg kannak. És a macska sem „hal” bele (legföljebb elpusztul, vagy kissé durvábban kimúlik, horribile dictu: megdöglik…), ha nem cica lesz a riportban, hanem az, ami: macska. Gazdástól.

Talán mondtam már, a nagyapám a város utolsó sintérjeként szolgált. Gyepmester azért nem lehetett, mert abban az időben gyep még a gazdagabb párttitkárok udvarában sem volt. Közterületen meg pláne. A komisszárok, fő elvtársak kerítésén belül is baromfik kapirgáltak. Az utcákon, a tereken meg rendes fű nőtt. Időnként lekaszálták, és szénaként hasznosították. Gyep? Legközelebb tán Gödöllőn, a kastély parkjában. (Ha addigra le nem tiporták a szovjet katonacsizmák.)

Keringhet ereimben némi nagyapai vér, mert odahaza két eb is örömmel, nyüszítve szokott várni. Az egyik egy öreg „tacsi-féleség”. Tudják: az olyan korcsot hívják így, aminek egyik szülője is tacskó-szerű testi jegyekkel bírt. A Kóbászt fialó szuka hiába volt pedigrés fajkutya. Amint összeszűrte a levet egy rangon aluli bajnokkal, borítékolható volt, hogy a kölykei inkább az apjukra fognak hasonlítani. A tacskó gének ugyanis legendásan erősek, strapabíróak. Így is történt. Avatatlan szemlélő a Kóbász kutyánkat simán törzskönyves tacskónak vélné. Csak a hozzáértők látják azonnal, hogy nem valami puccos alomból jött vérvonalú. Ezzel együtt a vadászösztöne, az állhatatossága és a ragaszkodása tüneményes. Immáron tucatnyi éve az udvarunk lakója. A másik egy fiatal német vizsla szuka. Állatmenhelyről vettük gondozásba. Lelkes házőrző. Jól megfér az öreg Kóbásszal.

Megannyi kutyát tudnék fölidézni. Volt hogy kijöttünk egymással, és megtörtént ennek az ellenkezője is.

A hősöket bizonyára a csatában szerzett sebeik emlékeztetik. Büszkeség a karddal vágott váll, a szúrt sérülés nyoma mellkas tájékon! Mind-mind férfias erényről tanúskodik. Akár háború után a golyó ütötte hegek dicsősége.

Nekem csak egy kutya harapása jutott. (Eddig.) Az sem valami presztízzsel bíró helyen. (Mondjuk nyak tájékon, hogy mesélhessem az unokáknak – a tata régen bizony vérfarkassal birkózott…) Nem. A jobb vádlimon húzódik a heg. Olyan szerencsétlenül, hogy ha netán kíváncsi lennék rá, akkor is legföljebb hátratekert nyakkal, kínos pózban láthatnám csak. 

Még kis srác voltam.

Minden reggel a suliba bandukoltam. Az szomszédos utcában építkezés zajlott. A léckerítésen túl egy ismeretlen, ádázul ugató, acsarkodó kutya vigyázta a készülő házat. Többszöri próbálkozásomra sem volt hajlandó megbékélni velem. 

Elhatároztam, hogy megszelídítem. Fél órával korábban indultam hazulról, hogy a kerítés előtt guggolva valahogy magamhoz szoktassam leendő pajtásomat. Tanítás után magánszorgalomból megint egy órácskát időztem a kutya előtt. Mondanom sem kell, kezdeti – keresztényi szeretettel átszőtt – kísérletezésem nem hozott átütő sikert. Az a dög egyre csak tombolt. Aztán megvilágosodtam! Valahol olvastam, hogy ennivalóval a legvérmesebb vadállat is csitíthatóvá válik. Attól kezdve, ha konyhai maradék nem akadt, a szomszédos Fejős-boltba is befordultam, és olcsó kolbászt, szafaládét vettem. Vagy két hétig a legjobb falatokat szervíroztam a kutyának. Nem hatotta meg a balekságom. Ráadásul a boltosnő – Marika néni – jelezte a szüleimnek, hogy valami nem stimmel velem: reggelente csomagszámra viszem tőlük a mócsingot. Miután otthon kérdőre vontak, és nadrágszíjjal lezártuk az ügyet, már nem volt kedvem állatidomárt játszani. Ahogy a szerelem átcsap gyűlöletbe, úgy utáltam meg máról holnapra a kutyát. Többet nem hordtam neki az ételt. Sőt. Megálltam előtte, és hergeltem. A kutya persze tépte a kerítést, habzó szájjal őrjöngött, de az építkezést végző culágerok jó erős palánkot húztak a porta köré. Észrevehette a kutya is, mert egy idő után már akárhogy incselkedtem vele, nem volt hajlandó a placc sarkáig kísérni. Csak a szeme sarkából figyelt, tákolt háza előtt elnyúlva a porban. Pedig még dobáltam is.

Sokadszorra mehettem el ház előtt, rutinból a léceket rugdalva, amikor döbbenten vettem észre, hogy a kerítésből egy tábla hiányzik. A kutya meg már várt, és a vicsorgása olyan volt mintha nevetne.

Nem futottam el rögtön. Nem is tiltakoztam. Túl fiatal voltam. Hogy nem a torkomnak ugrott, hanem csak a vádlimba mart, azt a nagyvonalúságának köszönhetem. Felelős volt értem, az emberért. Akkor még nem ismertem a rókának a Kis Herceghez szóló intelmeit. Arról, hogy egyébként kinek kit kell szelídítenie.  

   

Pósa Károly

 

Páros portré

grafit, ceruza  60x40 cm

A szkenner csíkja középen tekinthető vízjelnek...

KÖNNYV...

Olvasó nő
Tus, pasztell, ceruza

Ádáz emberek vitatkoznak azon, hogy kellenek-e a könyvek? Szükséges-e olvasni? Ha igen, akkor mit, és legfőképpen: hogyan? Mindezt persze jobbító szándékkal, a reformok jegyében. A gyerekeink érdekében. Hogyne.

A véleményem régtől fogva változatlan. Gondolom sejti, aki kicsit is ismer. Nem szeretném ismételgetni, ami nyilvánvaló.

Inkább: amolyan vallomás-félével próbálkoznék.

Amint iskolába indultam, lettek könyveim.

Néhány meséket tartalmazó, gazdagon illusztrált kötetet innen-onnan megörököltem. De a szívem mindig arra a képes Bibliára fájt – paprikapiros műbőr remek, sok háznál láttam azóta -, ami az anyai nagynéném birtokában volt. Látogatóban náluk járva a világ legcsöndösebb vendég-kölyke lehettem. A sarokba húzódva nézegettem a bámulatosan élethűre megfestett ószövetségi jeleneteket. (Odahaza most már van Biblia, tán hat-hétféle is. De az a piros, a képes… Bizony hiányzik. Pedig azóta átlapoztam, és az illusztrációk sem tűnnek már olyan zseniálisnak. Csak szimplán szépek. Megkapóak. Magyaráznak.)

Apámtól, vagy tán öregapáméktól is jutottak hozzám példányok. Hamarjában négyre emlékszem. Mivel ezeket a sorokat fejből írom, az írójukat, az illendő bibliográfiai pontosságot ezúttal ne kérje tőlem számon senki. Az egyik könyv valami csehszlovák ifjúsági regény volt, Az Octavia százzal megy címmel. A másik Curt Corrinth regénye, A trójai fiúk. Ebből hét-nyolc évesen nem sokat értettem, de a csendőrös részt, amikor rímekben beszélve felesel valamelyikük, számolatlanszor elolvastam, és mindig megnevettetett. Azóta tudom, mit jelent a dichteritis. Harmadik emlékezetes könyvem igazi matuzsálemnek számított emezekhez viszonyítva. A XIX. század vége felé adták ki, (odahaza meg fogom nézni, pontosan hol, és mikor: esküszöm!). A világ legnevezetesebb találmányai címet viselte. Az akkori technika sikolyaként helyet kapott benne a léggömb, a villámhárító, a Morse-távíró, de még a gőzzel hajtott szekér is. Az autó, a repülőgép, a villanykörte meg más haszontalanság még nem volt fölfedezve. Veretes mondatok, szép tipográfia jellemezte a kötetet. Annak volt ám igazán pazar a borítója! Az avítt helyesírása is megmaradt bennem: például amikor Watt Jakab úr megfigyeli a thea-főző fedelét emelgető gőz erejét… A negyedik Móra Ferenc Dióbél királyfija volt. Pergamensárga, régi kiadás, még apám kapta az ő szüleitől. Megsirattam a Vak Csihát furulyástól (ehol-e, már gyűlik megint a könny a szemembe…), meg a cigányt, aki honvédként csak titkon hegedülhetett, és mégis hős lett belőle… Később, amikor az iskolában tananyagként vettük a Kincskereső Kisködmönt – tán ha tíz éves lehettem – váltig bizonygattam a megdöbbent tanító nénimnek, hogy Móra bizony küzdött a szabadságharc alatt, a kisködmönös történetei a kitaláltak, mert azok már újabb mesék…

Elkezdtem az iskolát, és ilyen-olyan rajz- meg egyéb versenyeken kapogatni kezdtem a jutalomkönyveket. Így lettem gazdagabb a Mazsolával, A Pál utcai fiúkkal, A koldus és királyfival (Kass János illusztrációival – na, azok nyűgöztek le egy életre, máig hatóan!), majd A holtágban ősszel (Arsen Diklić) mellé odakerült a Tüskevár és így eshetett meg, a kényszer hozta, hogy nyolc éves koromban végre saját könyvespolcot kaptam. Fölszaporodtak a köteteim. Az ágyam fölé kerültek, két gyalult deszkára. Ha a nyakamat tekerve fölpillantottam, a kiadványok aljáról, vastagságukról is meg tudtam mondani, mi hol van. Fontos megjegyeznem, hogy mindet el is olvastam. Abban az időben – ahogy megismertem a betűket – azonnal bújni kezdtem a könyveket. Gyakorlatilag minden kezem ügyébe kerülő kiadványt átböngésztem. A leírtak ugyan olykor meghaladták az értelmi képességeimet, de például A Pál utcai fiúkat a második osztály végére legalább tucatszor kiolvastam. (Ne érjen a hencegés vádja, érjék be ezzel a szerény számmal. Valójában tételesen többször.) A kezdő sorait még ma is fejből fújom. Hörcsögként kezdtem halmozni a könyveket. A legelső ingóságaimat képezték. (Biztos nem egy sikertörténet, de tény, hogy a könyveimen kívül ma sincs sokkal több mindenem, ami a tárgyi vagyont illeti.)

Aztán jött Karl May, meg a jó Cooper és évekre átköltöztem a Nagy Tavak mellé, meg a Missouritól nyugatra terülő prérire. A régi könyvtárba járva a könyvtárosnő az asztal alól direkt nekem adta át a legújabb, visszahozott indiános regényeket. Olvastam Vernét, meg a Világjárók sorozat összes kapható kötetét, csak úgy, mint ötödiktől Rejtő Jenőt, akinek sárga Albatroszos kiadású könyveiért két-három burekkal együtt az uzsonnapénzemet is odaadtam. Tőlem idősebb volt a nagylány, aki a kereskedelmi utazó apjának impozáns könyvtárából észrevétlenül lopogatta el mindet. (A hölgy nevét fedje a titokzatosság jótékony homálya.)

Az első verseket egy agyonkoszolódott, szakadozott, Petőfi összes műve kiadványból kezdtem olvasni. Hál’Istennek: az elbeszélő költeményei is szerepeltek a tartalomjegyzékben!  A helység kalapácsa lett a kedvencem.

Írok... Megragadott a téma. Egyre-másra tolulnak föl bennem a régi könyvek címei. Látom a kötésüket, érzem a papírlapok simaságát, az ódonabb példányok szaga az orromban maradt. Választani sem tudok közülük. Melyik volt kedvesebb? Melyiket emeljem ki a sok száz közül? Egyformán szerettem az összeset. Hamarjában annyi minden jut eszembe róluk, hogy már leírni sincs érkezésem.

A könyvek adtak értelmet nekem. Hálával gondolok rájuk.

Nem végszóként, de ennyi most tényleg legyen elég.

Pósa Károly