Ahogy karikaturista szemmel látom

Persze, az sem mindegy, kinek miről szól a fohásza... 

Igazán nem akarnék egy bizonyos francia szatirikus szennymagazinnal ízléstelenség-versenyre kelni, de a több napja tartó mizéria kapcsán azért csak előbújt belőlem a döfölődő rajzoló.

Viszont még e képes látleletemen is túlmutat az az imént olvasott mondat, ami a Hegyi Gyula tolla által jegyzett  Népszava cikkére érkezett, olvasói kommentárként.
(A kijelölt részre kattintva olvasható az teljes cikk szövege.)

A belgiumi fővárosból lihegve jelentkező baloldali (magyar?) politikus azzal henceg, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mert ehol-e, bárki utána nézhet, Európában a közúti balesetekben nagyságrendekkel többen veszítik életüket, mint a terrortámadásokban. És hogy nincs félelem, á dehogy. Különben is a választott politikusok a helyzet magaslatán vannak. Például a lakossághoz intézett tanácsaikkal mérsékelik a merényletek kockázatát. Teszik ezt jó humorral, civilizáltan. Ahogy Európaiként illik. 

Úgyhogy marad minden a régiben. Szeressük egymást gyerekek.

Na, erre érkezett a válasz, egy fanyarabb kedélyű olvasótól, bizonyos "balbakó" felhasználótól: Hát, ha ez a "bátorság" akkor mi a hülyeség?  

Ott a pont "balbakónál".

Pk

NAPLÓ 24. - Klubrádió

Piszkos a kezem. Nem volt időm megmosni, fölrohantam ide a számítógéphez. Kihagyhatatlan, bocsánat!

Eddig fát pakoltam. Bátortalanul ugyan, de csöpög az eső, meg még vár rám a hátsó udvarban a tegnap lerakott 110 bála préselt szár (nem elírás!). Az utolsó pillanatban sikerült beszereznem, köszönet érte Libás Tibi bátyámnak. A kazlat is tető alá kéne rakni.
Közben összevitatkoztam a fél családdal, itt is hagytak. A másik felével csak azért nem lett konfliktus, mert verbális lőtávolon kívül vannak: tegnap óta nincsenek idehaza.
Az én hibám, persze.
Nem maradt más, se Jóska, se Tamás.
Munkaterápia.
Való dolog, most köll tenni érte.
Úgyhogy a kinti farakásnak nekiveselkedtem. Príma anyag, nem kevés fenyődeszka akad közte. Onnét tudom, mert ragad a kezem a gyantától, a csoda tudja mivel lehet majd lesikálni. A mélabús takony idő erre nem ad választ.
Míg tettem-vettem, unalmamban, magányomban beüzemeltem a telefonomon lévő rádiót.  Van bennem valami latens aberráció, kétségtelen. Kisgyerek koromban, ha bánáti beteglátogatóba vittek, fél órákat voltam képes várakozva álldigálni a törökkanizsai kórház mellett. Lestem a drótkerítésen a bolondok házát. (Ilyen nincs Magyarkanizsán. Pedig hát igény....)
Néztem az udvaron sétálgató bolondoknak mondott ápoltakat, és mindvégig vártam a szenzációt. Pizsamás békaügetést, tomboló pácienst, zavart elméjű zsenit, aki Petőfit szaval. Vagy legalább egy félmeztelen ámokfutót. Sose láttam ilyesmit. A zárt osztályon többnyire üres tekintetű, csöndös figurák tartózkodtak. Cigarettáztak, sétáltak, ültek a padon. Némelyik még köszönt is. Tisztára mint a parkban, odahaza a Népkertben – gondoltam, és rém csalódott voltam.
Mondom, valami geller azért munkál itt legbelül.
Mert a mai napon arra gondoltam, ezen a csordogáló, nyákos délelőttön – ha már a Kossuthon nincs rádiókabaré –, hadd szórakozzak kedvemre jókat: megkeresem a Klubrádiót. Az említett balliberális, vérbe menően ellenzéki adó szerényen csak A Szabad Magyarország Hangjaként definiálja magát. Szó mi szó: tényleg szabadok. Olyannyira, hogy a műsorukat hallgatva megáldottam a sorsomat, a kegyemet, ami pont rájuk irányította a félfüles figyelmemet.
Én ilyen jót régen nevettem. Milyen rádiókabaré! A söprűgyári kanyarban sincsenek emehhez képest.
Klubrádió forever alone! De - ezerrel. 
Éppen a matiné beszélgetős műsorába csöppentem. Egy Kun (nem tudom, tán Erzsébet) nevű riporter faggatta alanyát, Dr. Erdélyi Ildikó pszichológust (ezt bezzeg megjegyeztem!) arról, hogy a hírhedt párizsi merényletek miként hatnak a túlélők és a családtagjaik lelki, szellemi hogylétére. Kérem szépen ennek a beszélgetésnek tudható, jobban mondva "köszönhető", hogy a Pósa család tartalékként vásárolt, egyelőre összerakatlan tűzifáját még most is a lassú szálú kanizsai eső nedvezi... Vagy áztatja, ha úgy tetszik.
Kun a szakmája mesterséges körülmények között létrehozott, valami laborban érlelt mintapéldánya lehet. Nem egy sarki gyufaárus kislány. Igazi mikrofonállvány. Alákérdez, érződik rajta a segíteni akarás. Kedvesen szájba adja, amit a firma hallani akar. Dicséretes, bár egyáltalán nem szokatlan ez a megfelelési kényszer.
És megy a diskurzus a tragédiát túlélőkhöz tartozókról, a tragédiáról utólag értesülők pszichéjéről.
A meginterjúvolt doktornő is nagy talány. Nekem, mucsai gumicsizmás parasztnak, akit holmi farakás és préselt kukoricaszár aggaszt, kissé szokatlan, ha valaki mintegy dicsekedve világgá kürtöli, hogy hat évig pszichoanalízisre volt muszáj járnia. Jó. Épp annyira érdekel, annyira publikus, mintha én elmesélném a nagyközönségnek, hogy akadt egy időszak, amikor reggelente véres volt a székletem. Gusztus dolga, ugye.
Ám ez még hagyján! Kisvártatva jöttek a még élvetegebb kérdések, majd érkeztek rá a válaszok, amelyek hallatán eldobtam a deszkákat, és a falnak támaszkodva röhögni kezdtem. Nem, nem diszkréten nevetgéltem. Hangosan, ordenáré módon, gurgulázva, hörögve hahotáztam. A galambok elrebbentek az eresz alól. Át is jött a szomszéd, tán valami baj van. Pedig csak akkor szokott, ha még inna egy kis pálinkát, vagy mást. Most kérdőn nézett. Intettem neki, hogy á' dehogy, kösz, miközben törölgettem a könnyeimet.
Ha szerencséjük van, valahol a világhálón föllelhető a műsor archivált változata. Meghallgatható. Nagyon tanulságos, de nem írnék róla többet, mert már megint rángani kezd a rekeszizmom. (Így nem lehet gépelni...)
Kiemelt lényeg tőlem, szerényen, minden idézgetés kényszere nélkül. Azt is kérdezte a szerkesztőnő, hogy a párizsi tragédiában érintettek hozzátartozóinak érzelmei vajon összevethetőek-e a harmadik generációs holokauszt-túlélők érzelmeivel.
Sosem találnák ki, mi volt a válasz.

Akit érdekel, ide kattintva meghallgathatja az említett beszélgetést, ami cirka 20 perc.
10:35 -től érdemes a füleket hegyezni! 

Pósa Károly

KARAKTER-GYILKOSSÁGOK

 

Igen.

Most az ilyesminek a szezonja van. Ugyanis gyilkolni nem egyszerű, ám meglehetősen könnyű, és még mielőtt önellentmondásba keverednék, elmagyarázom mire is gondolok. Bizonyos emberek – magukat értelmiségiként definiálók – szerint, ha valaki megír egy verset, még nem föltétlenül tekinthető költőnek. Ám ha az első rímeket, versszakokat több is követi, majd sorrendben megszületik a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik vers, az alanyunk csakhamar rákap a költészetre, és végül költővé válik. Azt most ne firtassuk milyen költővé! Költővé és kész.  

Ugyanez a helyzet a gyilkossággal. Abból a hóhértanoncból, aki elundorodik az első kivégzése után, már sosem lesz hóhér. De ha túlteszi magát a biszbasz lelki nyavalyákon, ha egyféle szakmai kötelezettségként tekint arra, hogy mások életét kioltja, ne adj Isten még élvezi is amit csinál, akkor bizony menthetetlenül hóhérrá válik. Jön majd a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik delikvens. Jobbik esetben közszolgaként teszi a dolgát, akasztgat; egy-egy elutasított kegyelmi kérvény után meghúzza a villamos kart; méreginjekcióval hajtja végre az ítéletet. Az a rosszabbik verzió, ha a szenvedélye folytán sorozatgyilkos lesz belőle, és magányos elmebetegként öldökölni kezdi a gyanútlan polgártársait. Mert ilyen egyszerű költővé vagy gyilkossá válni.

Esetleg karaktergyilkosságra vetemedő újságíróvá.

Akárhogy is van, valljuk be: ép elmével pont olyan nehéz hátba szúrni például egy közparkban sétáló ismeretlent, mint a halálsor legvégén a gázkamra piros gombját kezelni. Vagy valakiről, annak háta mögött hamis pletykákat terjeszteni; rágalmazni. Mocskolni a személyét.

Ezek után mit mondjunk arra az emberre, aki pusztán hobbiból szeret gyilkolni? Aki a kényelmes otthoni íróasztala mögül lődöz másokra, nyakszirten szúr orvul, nyomja amannak a bordái közé a vádaskodással mérgezett tőrét?

Divat lett a karakter-gyilkosság. Fegyver sem kell hozzá, csak néhány ezer leütött betű. Egy blikkfangosan megírt jellemrajz. Régi történet, újratöltve. Néhány homályos utalás, a dolgok rosszindulatú tolmácsolása, tetézve az érem másik oldalának fölvillantásával, mindezzel rájátszva az örök emberi irigységre: már kész is a bűntény. A gyilkos elégedetten dől hátra. Személye oltalomban, lehetőleg álnév, vagy legalább szignók mögé rejtve. A földrajzi távolság is őt segíti. Biztonságos odújából vigyorog – nehezen kérhető számon, és nagy valószínűséggel pont a virtuális messzeség okán még az egyébként nagyon is jogos, indulattal adott nyakleves sem abszolválható neki.

Honi, és az egyetemes nemzeti közéletünk is hemzseg az efféle szellemi alultápláltságtól. Olyanok nem röstellenek számon kérő hangon óbégatni, akik dekádonként buktak már vagy háromszor. Szanaszét pártok katonáiként, az éppen előttük fölsugárzó valagban, mind-mind élő bizonyítékai annak, hogy a demencia nem életkor-, sokkal inkább lelki alkat függvénye, és ha rájuk tekintünk rögtön nyilvánvaló lesz, hogy finoman szólva sem az aranymetszés szabálya szerinti a személyiségük. Ha nekirugaszkodnak, bírnak ezek szemét dolgokat művelni.

Csak egy pár példát hadd hozzak föl. 

Messzebbről indítva: Magyarországon a minap egy volt köztársasági elnököt temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Köztársasági elnökségig vitte az életműve. (Gondoljon bárki, bármire.)

Őelőtte pár hónappal szintén egy magyar írót temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Nemhogy köztársasági elnök, de a római magyar nagyköveti posztra sem engedték kinevezni. Valakik. A média hiénái szétszedték, jóllehet Szentmihályi akkor már a súlyos betegsége végső stádiumában volt. Alig egy évig még bírta a meghurcoltatást, azt ahogyan gyalázzák. Aztán meghalt.

Ennyit az írók, a politikusok, meg a másik oldalon állók egyenlőségéről.
(Meg a hangnem... Hogy kiről mit írtak a halálakor - na, azt is meg lehetne nézni. Egy szerény összevetés erejéig érdemes lenne egymás mellé tenni a sajtóban megjelent nekrológokat.Úgyhogy én nem is áltatom magamat.)

Vagy itt van a legújabb. A Nógrádi György jelenség. Bizonyos köröknek már nemhogy megengedett, hanem napi rutinnal kötelező a tévében gyakorta szakértőként fölbukkanó elemző torkának nekiugrani. A bérért ugye illik megdolgozni? Miért? Mert menekült-ügyben Nógrádi következetesen kemény álláspontját hangsúlyozza, expressis verbis ugyanazt mondja mint a magyar kormány. Ennyi. Máris kinyírható a személye.

De azt még a passzátszelet fújó ellenfelei sem tagadhatják, hogy messze ő a legfölkészültebb, leggördülékenyebben előadó, a lényeget láttató, világosan fogalmazó biztonságpolitikai szakértő, akire most mint egy falat kenyérre van szükség ahhoz, hogy az egyszerű televíziónéző agyában is kikristályosodjon a kép: kik, miért és mit is hazudoznak nekünk világpolitikai játszma címszó alatt.

Nógrádi  - ráadásul - azzal a logikával érvel, amit a sok bárgyú európai politikus, rövidlátó vezető képtelen fölfogni. (Ámbár, épp mai a hír: úgy fest, hogy egyre többen fogadnak szót neki.)

Hát persze, hogy ilyenkor leszedik a szájkosarat a médiakutyákról, napiparancsba adottan, hogy szépen kicsinálhassák a nekik nem tetsző vélemény képviselőjét. Ezzel együtt Nógrádi csak tegye tovább a dolgát, oda se bajszintson a vonyíkoló kórusra.
A cipője sarkáig nem ér föl egy sem.

Saját bőrünkön tapasztaljuk a média alantas eszközeit. Fél éve, a nyár elején az egyik hírhedetten szabadelvű kereskedelmi adó (én bizony ide nem írom a nevét!) szenzációra éhes stábja a Magyarkanizsát ellepő emberáradat kapcsán megszólaltatott egy helybéli, járókelő asszonyt. Szegény nő a könnyeivel küszködve elmondta, hogy mi is nyomja a szívét. Amit mi már akkor is tapasztaltunk. Persze, a tévések szépen átvágták. Jobban mondva – megvágták. A mondandót. Kihámozták belőle, amit hallani akartak. A többit elsumákolták. Tették ezt akkor, amikor még Magyarországra csak szállingóztak a jövevények, nálunk viszont már itt táboroztak ezrével a köztereken. Pontosan látszott, kifélék, mifélék. Aztán az anyaországban is megismerhették, mi fán terem az őáltaluk elképzelt szép új migrációs világ. De állítom, hogy ha a Keleti Pályaudvarnál, meg a horgosi határátkelőnél nincs a balhé – a közvélemény, a megmondók jó részét még mindig az izgatná: volt-e bugyi Ördögh Nórán vagy sem.
Az érintett helybéli asszony egy darabig közröhej tárgya volt az interneten. Senki nem kért tőle bocsánatot.

Ekképpen nem kérnek elnézést azoktól sem, akiket a porba döngölnek. A média szabadságára hivatkoznak, a vélemény szentségére, miközben az érinthetetlenségük tudatában játszadoznak adatokkal, nevekkel, események ferdítésével, hamis tükrözéssel. Mi tagadás: manapság erős a mezőny az aljasság-bajnokságon.

Ezért nekünk sem kell megbocsátanunk akkor, ha szótöviseket hintőbe botlunk.

Ragadjuk meg a grabancát és nézzünk a szemébe.

Patkány fog rángani az íriszében.

Pósa Károly

PÉNTEK 13. – PÁRIZS...

A második világháború óta először - Franciaország lezárta a határait.

Párizsban kijárási tilalmat vezettek be.

A taxisok – állítólag – ingyen fuvarozzák a lakosságot. A francia elnök drámai hangú tévébeszédében mindenkit otthonmaradásra szólított fel. Az intézmények a szombati – mai – napon bezárva tartanak. 

Hat helyszínen, minden jel szerint összehangolt támadás érte a francia fővárost. Legalább 153-an haltak meg. A súlyos sebesültek száma is százas nagyságrendű immár. Így félő, hogy emelkedni fog az ártatlan áldozatok száma. A legtöbben - 119-en - egy rock-koncerten vesztették életüket, ahol a beszivárgó terroristák válogatás nélkül kezdték lőni az 1000 – 1200 fős tömeget. Szemtanúk beszámolója szerint a mészárlás – jobb szó nincs az iszonyatra – gépies rutinnal folyt. Ha kiürültek a fegyvereik, a hóhérok újra táraztak. "Legalább 10-15 percig tartott. Újratöltöttek. Nem kellett sietniük. Háromszor-négyszer is újratöltöttek" - mondta el egy túlélő. Aztán túszokat ejtettek, majd tovább folyt a vér, mígnem a francia speciális alakulat megérkezett, és villámgyors akcióval kilőtte a támadókat. A legfrissebb információk szerint közel sem biztos, hogy mindegyiket. Több terrorista élve megúszhatta. Ők most valahol a körbezárt Párizsban lehetnek.

A francia-német barátságos focimeccsen – egyelőre úgy hírlik - öngyilkos merénylő robbantotta föl magát. A meccset félbeszakították, az emberek, a nézők a pályákra tódultak. A német válogatott még a hajnali órákban is a stadion öltözőjében várakozott. Ugyanakkor két étteremben többtucatnyian vesztették életüket, szintén terrortámadások következtében.

Mínuszos hír, de mégiscsak hír, hogy a U2 rock banda lemondta a ma estére tervezett párizsi koncertjét.

Mint ahogy mínuszos hírek azok is, ahogy a világ, vagyis pontosabban Európa vezetői teszik közzé sajnálkozó, együtt érző nyilatkozataikat. Most megint (Charlie) hebegnek. Kérnének inkább bocsánatot. Amiért idáig hallgattak, elhallgattak vagy egyszerűen tudomást sem vettek a rettenetes valóságról. Például arról, hogy csak idén októberben az iszlám terror 31 országban szedett áldozatokat. Ennyi helyen volt terrortámadás, ennyi helyen történt merénylet. A borzalmak százak, vagyis jobban mondva ezrek életét követelték. Pontos számukat soha, senki nem fogja meghatározni.

Én nem vagyok elemző. Csak egy ember lennék, aki – amennyire lehet - igyekszik a dolgokat tisztán látni. Olvasok. Rádiózok. Megnézek egy-két híradót. Több helyről tájékozódok. Az egymásnak ellentmondó információkat is mindig megbecsülöm: kihámozható belőlük a viszonylagos igazság. Aztán megírom a véleményemet. A saját weboldalam az egyetlen fórum, ahol mindezt megtehetem. Pénzt nem kapok érte, viszont lelki szemeimmel már látom, hogy a média hiénái a koncra vetették magukat. Megint lesznek szakértő kommentárok a tévéstúdiókban. A hallatlanul fölkészült szaktekintélyek, az egyetemi tanárok, a hozzáértők falkája kikészítette már az öltönyt-nyakkendőt. Már várják a szerkesztői telefonokat, hogy mint közvetített focimeccsen szokás, lejárt szavatosságú edzőként a mikrofonokba magyarázzák a magyarázhatatlant.
Az öngólt. Ahogy tökön rúgta magát a csatár. 

Remélem a német vasútállomások falain még ott vannak a Migranten Willkommen grafittik.

Remélem az általam megnevezni nem kívánt, elhíresült, viccesnek mondott francia szennylap valami blikkfangos, csöppet sem kegyeletsértő karikatúrával rukkol elő.

Remélem, hogy Merkel, a svéd szélső balosok, a Calais-nál a csőcseléket hergelő „humanitárius civil szervezetek” beteg lelkei, vagy a mindenfelé bégető Egyesült Európai Álmokat kergető liberális birkák most látják az iszonyatos képeket, nézik a televíziót. Hát persze hogy nézik. Közben a seggükben az ujjuk. A szivárványos multikulti zászló meg a spájzban.

Rossz dolog lehet a bűntudat. Nem egyszerű földolgozni a traumát: cinkos vagyok abban, hogy mindez tegnap Párizsban megtörténhetett. Holott tudván tudtuk – előtte megesett Londonban, Madridban, és fölsorolhatatlan az összes helyszín. Mégis akadnak olyanok, akik a szivárvány zászlaját emelik a magasba, a nemzeti lobogók helyett. Most a sarokban van az összes rózsaszínű transzparensük. Kussban.
De nincsenek kétségeim.

Majd előveszik, amint elült a lőporszag. Köll az még. Amikor majd megint lehet vonulni. Abban jók vagyunk itt Európában. A sajnálkozás, a részvét, az emberi nemességre való hivatkozás kultúrájában. Az önsorsrontásunkban. Ahogy magunk reszeljük el alattunk az amúgy is kikorhadt faágat. Csak egy valamiben nem vagyunk jók: önmagunknak beismerni azt, hogy tévedtünk.

Hogy az az út, amire egyes nyugati politikusok terelnének bennünket, a józan többség szerint is járhatatlan.

Mit járhatatlan!

Mára kiderült, beigazolódott: zsákutca. Most fájdalmas a fölismerés.

Részvétem! Az ártatlan áldozatok nyugodjanak békében!

A vérük meg szálljon azok fejére, akik ezt a tényt még mindezek után sem hajlandóak tudomásul venni, és farizeusi képpel elmennek a rosseb tudja hányadik konferenciára, megvitatni a nagy büdös semmit, vonulgatni akarnak a kamerák kereszttüzében, miközben a szabadságról, az együttélés szépségeiről, a másság mindentől szebb értékrendjéről a politikai korrektség nyelvén papolnak.

Azokéra a gazemberékére, akik tönkreteszik Európát.

Pósa Károly

AZ UTOLSÓ VÁSÁR

Nincs rosszabb, kínzóbb meg gyötrőbb annál, 

mint az apától örökölt sapkában ott ténferegni a vásárban, 

látni, hallani, érezni és szagolni,

 amikor egyetlen fitying sincs a zsebben.

A. P. Csehov

A Kanveréb mindig számolt.

Különösen most, amikor a tél idejekorán derékon szorította az őszt. Noha már nem volt szokás ajándékra költeni, járni esküvőre, komatálra, körösztölőre, újbor-kóstolóra, a Kanveréb mégis erősen ráncolta a homlokát. Most kellett a pénz.

A mindenszenteki mécsesek is régen leégtek, a hűdötten csáléra álló réti szárkúpok alatt rókák húzták meg magukat, a város szélen meg a novemberi szél elhordta sírokról a dércsípte krizantémok szirmait. A disznóvágások és az utolsó vásár ideje következett. Ahogy fogyott az élet az esztendőből, úgy kurtultak meg a nappalok, amiknek a java részén napsütés helyett rosszkedvű köd ülepedett meg az utcákon, és esténként a kéményekből előgomolygó füstcsíkokból pörnyefelhő indult fölfelé a szurokfeketébe borult égnek.

Végét rúgta minden országos dolog.

A Hosszúsoron, a söprűgyár mögötti keskeny úttal kettéfűrészelt, ám így is jócskán elnyúló utca közepén, egy lapított, hulló vakolatú, zsúpfödeles házban lázasan folyt a számítgatás.

A merev tekintetű Kanveréb pont ezt az időt várta.

Régtől fogva tervezett, osztotta-szorozta a pénzét. Motort akart venni. Amikor a régi lován – a Rezeda kancán – túladott, eltervezte: neki már soha többé lova nem lesz. Motort áhított, bőrüléseset, cseh gyártmányt. Arra gyűjtött.

Azidőtájt – aki legény volt és tehette – mindenki motorra cserélte az igavonóit.

A Kanverebet is erősen foglalkoztatta a gondolat. A gebéje helyett éjjelenként a motor nyergében ülve álmodta magát. A csehországi robosztus gép zakatolt alatta, gyönyörrel hörgött az ötven lóerős masina, és ahogy a főúton, egyenes derékkal a kormányt csavargatva kerülgette a lovas parasztok szánalmasan cammogó ganajos kocsijait, a kipufogó koromfüstje büdös gomolyt húzva megkönnyeztette, betaknyalta a patkolt rudasokat és a gazdákat. Hogy vidult ilyenkor! Csak a hajnali kakas akasztotta meg jókedvű álmát. Az ébredése keserves volt. Mosakodás után márvány arccal vette elő a vitrinből a kockás noteszét, megnézte a számokat, amiket egyébként fejből is tudott – nehezen szaporodott a kívánt összeg. Bosszankodott miatta eleget.

Pedig szorgalmasnak ismerték a Kanverebet.  

Takarékosan kosztolt. Nem hazardírozott, nem kocsmázott, nem cigarettázott, mindemellett igénytelen volt, akár a pocok szőre. Valahogy mégsem sikerült neki soha egyről a kettőre jutnia. A szerencse fajgalambja mindig elpárzott tőle, rendre máshol talált fészket. Emiatt a Kanverébnek a nyomorától csak a keserű kedélye volt nagyobb. Egymaga lakott, agglegényként. Asszonnyal hírbe soha nem hozták. Ifjoncként megtagadta apját-anyját, csak hogy részt vehessen a párt által rendezett árvák vacsoráján. A nővérével annak lakodalmán összeveszett, nem is köszöntek egymásnak. Nagy ritkán, jókedvében, rend szerint akkor, ha káröröm érte, ha valakin nevethetett, fölböffent belőle a vigalom. Ilyenkor saját magán is meglepődött. A lopott gyönyör pillanatában elhúzta a száját, villant az ínye, s olyanfélén hangtalanul vigyorgott, mint a kutya szokott, ha baszni viszik.

Egyébként a padlásra járt nevetni – tartották róla mások.  

Tavaly tavasszal adta el a Rezedát. Egy használt cseh motor felét majdnem futná a ló ára – számolt magában. Nagyot csalódott: az áprilisi vásárban az áruba bocsátott lovakkal valósággal Tiszát lehetett rekeszteni. Csak Boszniából hoztak vagy kéttucatot, csupa-csupa mokány, erős csontú kis jószágot. Mind szebbnek tűnt az övénél. A Rezeda az alvégi kanyarban sem volt hozzájuk képest. A szürke kanca öregségére meddővé is vált – a bocskoros kupecnak sem nagyon akaródzott megvennie, szemtelenül alacsony árat ajánlott. A Kanveréb káromkodott, ám módfelett kellett a pénz. Hamar nyélbe ütötték az üzletet.

Világgá akarta kiáltani bánatát!

Jó lett volna, ha a cseh motor két kerekére futja a Rezeda ára! Becsapottnak érezte magát. Mérhetetlen dühében még könnyezett is. Makacs tulok módjára akkor fogadta meg erősen, hogy összespórolja a maradék pénzt, s addig nem nyugszik, míg a motort, a drága motorját meg nem szerzi.

Másfél évig majdhogynem kenyéren-vízen tengődött. A fűtetlen alsó konyhában vackolt, és elvállalta a legalantasabb munkákat. A régi gúnyáit hordta. Borbélyhoz sem ment. Torzonborzan, összeszorított fogakkal tette a dolgát napestig. Szappanra is sajnálta a pénzt. Számára örömtelenül pörögtek a hetek, a hónapok.

De: Krisztus urunk se szenvedett örökké.

Íme, annyi nélkülözés, kuporgatás után: egy rakásra került a kívánt összeg. Mégiscsak eljött a nagy nap! Az év végi nagy kipakesz! Az utolsó vásár ideje!

A hónapot záró vasárnap reggel megborotválta ragyás képét. A szebbik ingjét öltötte magára.

Újságpapírba csomagolta a gondosan kisimított bankjegyeket. Öles léptekkel vágott át az utcákon.

A vásártérre érve azonnal az eladó munkagépek placcát kezdte kémlelni. A szíve kalapált, ahogy egyre zavartabban, összeszűkülő szemmel nézelődött. Ráfos lovas szekerek, spediterek, pótkocsik, rozzant traktorok, hatsoros ekék, tárcsák és megannyi vaseszköz között akadt még kombájn, kettő is, de ó borzalom, motor – éppen egy sem. Ötször körbejárta a vásárt, hátha rosszul lát. Hátha elkerülte a figyelmét egy nyamvadt motorbicikli, amit máshová parkolt az ismeretlen gazdája. Nem járt sikerrel. Kiábrándultan lófrált, majd egy kósza ötlet elhatározásával a lacikonyha-sátorba fordult, és a szokásával ellentétben pálinkát rendelt a pirosra sminkelt, kicsattanó húsú kocsmárosnétól. Hamar szóba elegyedett egy faluról szalajtott gumicsizmás paraszttal, akitől megtudta, hogy már hónapok óta vége a szép életnek: a gazdasági válság miatt megugrott a gépjárművek ára, különösen a luxusszámba menő cseh motoroké. Aranyárban sem válik meg tőlük senki. Az a hír járja, hogy örülni kell ennek az idei, semmilyen kis esztendőnek, a következő még ilyen sanyarú sem lesz. A világ nagyot fordult. Folyton esett a pénz becse, napról-napra kevesebbet értek a bankók. Mindent megevett az infláció. Az ínség fölverte az igás állatok árát is. Újból keletje lett a lónak.

A Kanverébben a mindenség omlott össze.

Nem tudta hogyan került az eladó jószágok sorára. Malacok sivalkodtak, mekegtek a kikötött jerkék, meleg birkaürülék szaga érződött a kalodák, a tákolt kerítmények között. A bikák karámján túl sorjáztak a lovak. Nem volt nagy a választék. Néhány közönséges rudasnak való között látott ugyan egy remek tartású, högyös léptű csődörcsikót, amit hajtószáron ott táncoltattak az orra előtt, de amikor meghallotta mennyit kérnek érte – menten odébbállt. Végigfaggatta az összes kupecot. Ácsorgott egy-két versnyit a párás tekintetű heréltek meg a viselős kancák előtt, de mindnek olyan árat szabtak, amit az ő zsebe nem bírt el.

Véreres szeme legvégül megakadt a vásártér szélén rostokoló ismeretlen cigány lován, s bár az a gebe messziről sem volt szépnek mondható, a Kanverébben megmoccantott valamit. A lónak olyan színe volt, mintha száraz agyaggal kevert ganajból lenne a szőre. A sörénye, farka tompa, föld-barna tónusokban játszott. A kis kanca talán szégyellte is testi rútságát, mert a kosorrú buszma fejét lógatva, a pilláit félig leeresztve közönyösen bámult a deres fűcsomókra.

Odament.

Megnézte elölről.

Megvizsgálta hátulról.

Föladja mind a négy lábát, mutatta készségesen a messziről elbitangolt cigány. Nagyon jó kis ló ez, dicsérte teli szájjal. Hét éves múlt. Amúgy meg két hónapos hasas! Eddig már négy kancacsikót adott! Szánt, vet, napi tizenkét holdat kuszturázik, elhúzza a tonnás kocsit, és a tetejébe beéri szénácskával, kevéske abrakkal. Zabot, kukoricát ez sosem evett, és mégis, látja-e, harsogta a kupec: így is milyen inas, milyen csontos jószág, igazi munkaló. Rúgni-harapni sem szokása…

A Kanveréb eleresztette a füle mellett az ömlengő szavakat. Befelé nyelte somolygását. Korábban keljen föl a more! Nem engedi becsapatni magát!

Széthúzta a ló száját és alaposan belenézett. Hümmögött.

A füstösök huncut betyárok! Mind egyformák. Gyakran megreszelik a ló fogait, hogy akár tíz évet is elhazudhassanak a korából.

Tapsolt kettőt a lovacska orra előtt. Jól viselte, meg sem hőkölt. Belefújt előbb a ló jobb, majd a bal fülébe, utána egyenként a szemébe. Azután a szeme bogarát fürkészte hosszú perceken körösztül, hályog van-e rajta. Lehajolt, studírozta a körmöket. Tapogatta a csüdöt, pókos-e a lába? Mindeközben a cigány a tenyerét csapkodta. Szélesen gesztikulált, és teli torokból néha szerbül, néha magyarul hencegett a lóval.

Látva a faszarági Kanveréb bizonytalankodását, utoljára – mondott egy árat.

Nem túl borsosat, de mintha látnokian tudná amannak mennyi az összespórolt pénze: éppen eleget ahhoz, hogy egy lyukas garas se maradjon a zsebében.

Alkudozni kezdtek. A cigány hangosan méltatlankodott, a Kanveréb szívta a fogát és kemény szavakkal kontrázott. Avatatlan azt hihette, menten összeverekednek. Jó tízpercnyi huzavonát követően végül paroláztak. Kevéske híján, a motorra szánt összeg a cigány bekecsének a zsebébe vándorolt.

A Kanveréb a bolyhos kötőfékjénél fogva ballagott haza a jószággal.

Szélesre tárta a ház udvarának kapuját, ám ekkor a legnagyobb megdöbbenésére a lovacska kitépte magát a kezéből, hátulra döcögött, és a nyitva hagyott istállóajtón befordulva engedelmesen megállt a ló-jászol karikája előtt.

A Kanveréb előbb betette a szárnyas kaput.

Hátra ment.

Az istállóban a frissen vett szerzeményéhez lépett.

Kigombolta nadrágja sliccét, majd a pálinkától hajtva íves sugárban lehugyozta a ló hátsó lábát. A lecsorgó vizelet nyomán, a furcsa színű, agyagos pej lovacska lábszárán a szőrzet kezdett fakulni, és csakhamar előbukkant az eredeti szürke, őszesen fehér lószíne. A lószőrt megfestő diófa pác átható szaga terjengett a levegőben.

Nem szólt egy árva hangot sem.

Elgondolkodva nyomta le az alsó konyha kilincsét. A vitrinből elővette a kockás noteszt. Ácsceruzájával áthúzta a motorra gyűjtögetett számsorokat, aztán nagy, bukdácsoló ákombákomokkal bejegyezte az aznapi dátumot, és alá odaírta:

Máma megin megvettem a Rezedát. Jézus segíccs.      

Pósa Károly