Mr. és Mrs. Johns

"ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. 

Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; 

ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. 

Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; 

ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek." 

(Préd. 3:2-8)

Csak a skótokat sajnálom kicsit. Ők is voksoltak már egyszer, nem is olyan régen, és azt elbukták a függetlenség-pártiak: a britekkel közös államban maradtak William Wallace leszármazottai. A változatlan állapotok mellett kampányoló erők hívei kiörülték magukat, a szuverenitást áhítók meg lenyelték a sokadik angol békát, és megnyugodtak. Úgy gondolhatták, legalább az Európai Unió, meg a hagyományosan pragmatikus London biztonsága szavatolt lesz. Most, hogy az elégedetlen vidéki, jobbára tősgyökeres angolok milliói akaratából Nagy Britannia faképnél hagyja Brüsszelt, az Európai Egyesült Álmoknak borítékolhatóan vége szakad. Az ébredés pedig hagymázasabbra nem is sikerülhetett volna: ma reggelre az Észak-Írek után a skót miniszterelnök-asszony is meglebbentette egy újabb népszavazás lehetőségét, ami a jelenleg létező Nagy Britanniára nézve nem éppen beláthatatlan, hanem nagyon is belátható következményekkel fog járni. Akkor fog a skót Felföld népe igazán nézni nagyot, ha se EU, se pedig Anglia nem fogja többé a kezüket. Ha beválik ez a ma még horrorszámba menő forgatókönyv, és a szigetország így vagy úgy, közjogi értelemben darabjaira szakadozik, olyan történelmi példát statuál, hogy ahhoz képest a hajdani Harmincéves Háborút laza vasárnapi pikniknek értékelik majd a jövő generációk. Ha lesznek.
Mert most már látszik: az EU koporsója megácsoltatott. Friss a fekete festés rajta, a gyalult deszkák, a forgácsok szaga még a levegőben, de már keveredik egy másik szaggal, ami az odakozmált tervek, a beégett brüsszeli diplomácia odőrje. Akármilyen hihetetlen, az EU koporsóját ugyanis nem a londoni Cityben, hanem a kontinens jelentősebb fővárosaiban tákolták össze. Párizs, Brüsszel, Bécs, Athén de szerény véleményem szerint főleg Berlin politikája az oka annak, hogy ide jutottunk. A bizalmatlanság magva mindig csírázott, akárki megmondhatta volna. Nem kellett hát olyan nagyon sok, csak az utóbbi egy-két év történései, s immáron jóvátehetetlenül szárba szökkenhetett az indulat: by-by Unió!
Nincs kétségem afelől, hogy a vidéki angol toronymagasan tesz arra mit akarnak az európai vezetők mondjuk egy Bukarestben megrendezett tanácskozáson. Az albioni kisvárosban élő Mr. és Mrs Johns a maguk rögvalóságát élik. Látják amit látnak. Érzik, amit a bőrükön tapasztalnak. Utálnak a nagyvárosokba menni, mert ott már nem a nagyapa fotóalbumából ismert és szeretett Anglia fogadja őket, hanem valami féle egzotikus náció-katyvasz. Pakisztáni a postás, indiai a boltos, arab a taxis, koszovói meg másmilyen albánok futtatnak mindenféle fajú és színű prostituáltakat, ugyanott heroin alkalmi áron vehető a nap bármely szakában, és ha nem lenne kiváló a cucc, a frekventáltabb utcasarkokon non-stop jelleggel bérelhetők orosz-ukrán vagy csecsen pénzbehajtók, akik hozott eszközökkel családirtást is vállalnak. Mindehhez fekete Afrika összes törzsének képviselői ott lambadáznak a köztereken, imbolygó fölsőtesttel, vakargatva mogyorónyi köldöküket, a hasukat, amit – a nagyvonalú angliai szociális rendszer révén – a Mr. és Mrs Johns által befizetett adókból tömhetnek degeszre, egy szalmaszál odébbtételének igénye nélkül.
Eközben London új polgármesterét, egy importált, más kultúrából, hitvilágból átigazolt idegen légióst (a különírás szándékos) csupa olyan (ál)problémák aggasztják, amikről Mr. és Mrs Johns nemhogy vitázni nem szeretnének, de hallani sem akartak soha. Például a melegek megszentelt házassága, a főváros közlekedési vállalatában dolgozók bőrszín szerinti pozitív diszkriminációja, meg még számos olyan dolog, amiről épeszű ember esetleg eltöpreng a budin, vagy a hálószobájában szokott elintézni, csakúgy, mint a hagyományos értékrendjükhöz ragaszkodó Mr. és Mrs Johns. Meg a kerti Anglia fölbosszantott többsége.
Őket nem a lózungok érdeklik. Csak azt vélelmezik, amit minden normálisan gondolkodó ember azonnal belátna: zsarolással egyetlen közösség sem tartható egyben. Megette a fene, ha egy házasságot, egy családot, egy csapatot alkotó embert – vagy mint ma még: egy európai, 27 államból álló szövetséget – jobb híján pénzügyi, gazdasági függőséggel, brókerekkel riogatva lehet csak így-úgy egyben marasztalni. Ezt szem előtt tartva vastagon benne van Washington keze abban, hogy az EU mára a tönk szélére jutott. Úgy gazdasági, katonaipolitikai, mint morális értelemben megbukott.
Az ne tévesszen meg senkit, hogy Barack Hussein maradásra szólította fel a briteket. Obama a XXI. század Piszkos Fredje. A jóakarata olyan kontra produktív, mint a regénybeli hírhedetten szutykos kapitányé. Az is addig szerette, dicsérte szegény Fülig Jimmyt, míg emiatt mindenki meg nem utálta…
Rossz hírem van. Tudott dolog, hogy minden társulás, lett légyen szó házasságról vagy államok közösségéről – érdekek mentén jön létre. Éppen ezért, ha valami valahol hasadni kényszerül, ha megromlik, ha szétszakad: az is csak a már adott érdekek mentén történhet. Tudjuk mi hozta létre az Európai Unió elődjét. A szén, az acél, a pénz. Vagyis egyszerűen: a pénz. Azóta ugyan sok víz folyt le a Szajnán, meg a Rajnán is. Ám amit nem a szellem ereje, a népek közös akarata, a valós egység áhítása, hanem egy szűk elit gazdasági érdekeit szolgáló szándék tákolt össze, s amit ráadásul mindenféle igazságosság, arányérzék, hosszú távú, a népek majdani sorsának alakulását mellőző, az ő akaratukat semmibe vevő elképzelések, bürokrata csűrcsavarok és végletekig pökhendi brüsszeli vezetők kiskirályok módjára ukázokkal igazgatnának – az nem életképes. Annak nem lehet történelmi a küldetése. Önmagát fogja fölszámolni.
Tovább ragozni nincs értelme. Már csak az a kérdés, ki lesz a következő?     

Pk

Napló 39.

2016. június 16. csütörtök

"Nem is olyan nagyon régen, egy ballagóünnepségen Ady Az öreg Kúnné versét szavalták. A költemény arról szól, mennyi vesződéssel jár egy asszonynak tíz gyermekét emberré nevelnie. Hogy az utódokra rámegy a szülői élet. Kezdő sorai: „Tíz gyermeket hozott a világra, / küzdésre, búra, de vitézül.” Erre a közönségben egy mögöttem álló, csinos kosztümös hölgy félhangosan megjegyezte: „Elég nagy marha volt.”  Ez jutott most eszembe, ahogy látom a televíziós képsorokat. Szakértő statisztikai okfejtése: csak a Közel-Kelet lakossága negyven év alatt megkilencszereződött(!). Hab a dögkukacos tortán, hogy a térség sosem volt a béke oázisa. Most sem az. Eredendően mégsem az akkut lövöldözés zavarja a vándorbotot ragadó ottani lakosságot. Sokkal inkább az egyre élhetetlenebb körülmények. Nincs víz, az elsivatagosodás gyorsuló ütemű, nincs termőföld, forrósodik a klíma, a túlnépesedett városok már régen fölszívták a munkalehetőségekre pályázókat. Képzetlen, írástudatlan tömegek, tíz- és százmilliók tengenek-lengenek. Az ő szemükben Európa az új Ígéret Földje. A Mindenvan Országok csodálatos, mesés képződménye. Ahová őket várják. Tárt karokkal, vagy széttett lábbal: nekik édes mindegy. Akár ha analfabéta, ha három feleségét viszi magával, ha életében egy napig nem dolgozott nyolcórányi gyári munkát, és nemhogy villamosbérletet, mágneses kártyalehúzót, de még havat sem látott. Föl is kerekedik. Hozza magával a hitét, a szokásait. Törvényekre sincs szüksége. Megvan neki a sajátja, igaz, legalább félezer évvel ezelőtti korhoz igazított. Olyan, mintha mi magyarok még holnap is az Anjou királyaink idejéből származó ítéleteket vennénk alapul, mondjuk egy becsületsértés esetén… (Halkan jegyzem meg: nem is olyan rossz az ötlet. Néha nem ártana ezt-azt pallossal lerendezni.) Eközben Nyugat-Európában mára olyannyira digitalizált a technológia, robotizáltak lettek a nagyvállalatok, hogy immáron a közönséges melós sem elegendő a napi munkafolyamatok elvégzéséhez: jobbára magasan kvalifikált, főiskolai, mérnöki diplomával nyomkodhatók a futószalagok melletti gombok. A cég kerítésén belül, és a vezetésben olyanok találhatóak, akiknek egy vagy két, netán ideális esetben három gyerekük van. Vagy egy sem. Emitt kívül meg mindinkább szaporodnak azok, akiknél a kilenc-tíz csemete sem ritkaság. Képesítésük ugyan nincs. De majd ha egy palack ásványvíz lesz a túlélésük záloga, be fogják dönteni a kapukat, és nem az egyetemi leckekönyvükkel hadonászva szerzik meg a maguknak kívánt dolgokat.

Ugyan hol lesz akkor az a finnyás, kosztümös dáma?"

2016. június 17. péntek

"Délután tárlatmegnyitó. Tóth Margit topolyai festőnő kitett magáért. Félszáz képét hozta el a galériába. Univerzális asszony – így jellemezte a barátnője, egy nyugdíjas pedagógus. Valóban. A régi kínai mondás szerint ahhoz, hogy az ember mindig ugyanolyan maradjon, folyamatosan változnia kell. Margit asszony amellett hogy fest – aktív sportoló. Ha kell cukrász, ha kell pék, profi sofőr, népdalénekes, a szabás-varrás szerelmese, esküvők dizájnere, fölsorolhatatlanul szerteágazó az érdeklődési köre és mindemellett immáron nagymama. Képei virágoktól tarkállanak. Nyoma sincs rajtuk a kapkodásnak, az élet bonyolultságának... Odakint párás, nagy a meleg. Harapjuk Margit süteményeit, beszélgetünk. Fél nyolc tájékán előszedem a galéria raktárból a munkás gúnyát.

Aztán majdnem éjfélig sikerül kazalba rakni a háromszáz bála szénát."

2016. június 18. szombat

"Juhászfesztivál. Ilonafalva. Rekkenő a meleg, már-már bántóan szúr a nap, szorul a levegő. Mégsincs vihar előtti csend. Sőt! A rendezvény hangszóróiból harsog a lakodalmas muzsika. Néha el-elhalkul a bömbölő zenebona. Magyar és szerb néptáncosok ropják a színpadon, meg a tribün előtti füvön, citerazenekar, népdal-kórusok mutatkoznak be a nagyközönségnek. Jó hallani őket. Ugyanis mostanára a zene perszonális tere végleg semmivé foszlott. Élvezhetetlen, fülsüketülésig turbózott erősítéssel ölik meg a dallamot, a ritmust. Már nem is beszélhetünk muzsikáról. Elektronikusan torz hangok, zörejek halmazát kapjuk. Valamiféle akusztikai közeget, de abban sok köszönet nincs. Szokott-e még valaki dúdolni? Kisgyerek koromban azért szerettem volna piktor lenni, mert akárhányszor meszeltek nálunk, a létra tetején pemzliző mester napestig fütyült, cifrázta a melódiákat, hogy csak úgy zengett, visszhangzott tőle a kipakolt bútoroktól üres, s így megváltozott akusztikájú szoba belseje. Sajnos ma más a divat. Sztereó torony lármázik, ha megy a reggeli adás. A helyi rádióban is két-három műsorvezetőnek mondott pojáca rikácsol mostantól. Beszélgetés helyett ők már csak dumálnak. Ez a módi, úgy látszik. Nevetik egymást, mert azt hiszik viccesek. Nem azok. Csak a kelleténél egy kicsit beképzeltebb ripacsok.
A birkapörkölt nagyszerű, az ilonafalvi focipályán olyan vastag illatok terjengenek, hogy kalapot lehetne rájuk akasztani. Odébb a befejezetlen pravoszláv templom. Egy céltalan épülettől csak egy céltalanabb ember megléte a kínosabb.
Nekikészülődök a meccsnek. Nyakamba kötöm a ritkán hordott Szent Madonnás  medálomat. 

A szegedi Fogadalmi Templomból való. Sose tudni. 

 – Ria! Ria! Szűz Mária!"

2016. június 22. szerda
"Este fociőrület lesz. Itt Bácskában is. A Taverna kerthelyiségében nézzük a meccset. Egy emberként ordítunk majd mint pár napja szombaton, amikor vak volt az orosz bíró. Az kérem bíró sporttárs nem volt tizenegyes! Aztán az utolsó pillanatban egyenlítettünk. Nyolcvan torokból robbant ki a diadalordítás, a hajrá izgalmának fölszabadító energiája. Tiszta véletlenből egy szerb sráccal ölelkeztem össze. Túlzás lenne, ha azt hinném, most velünk rajong a magyar válogatottért.
Nem. Nem szurkol és nem is fog szurkolni a magyaroknak.
De mert érdeklődik a labdarúgás iránt, és mert a barátságot előbbre valónak tartja holmiféle előítéleteknél, nemzeti verdiktnél, az átpolitizált szerb közélet előírásainál, eljött és tisztelve az én hirtelen jött boldogságomat, látva a frenetikus hangulatot velem együtt ugrált, ordított, hejehujázott, nevetett s öröme, a kacagása szemmel láthatóan, szívvel érezhetően nem megjátszott volt: belülről fakadt.
Köszönöm a sorsomnak hogy megélhettem a pillanatot. Nem csak az egyenlítő gólt. Inkább azt az érzést, mekkora dolog az összetartozás. Amikor ugyanúgy emberien egyszerű és mégis nagyszerű dolog bácskai jó szerbnek és bácskai jó magyarnak tudni magunkat. Embernek. Itthon vagyunk. Együtt. Ilyenkor mi vagyunk Európa.
Egy kedves ismeretlen kolléga, egy internetes csevejben "gyönyörű zugként" jellemezte a mi szeretett vajdasági életterünket.
Megtetszett a kifejezés. Használni fogom. Azonnal.
A gyönyörű zug szorgos kis népe idelenn már trenírozza magát az esti (délutáni?) mérkőzésre: hűlnek a palackok, az asztalokat összetologatta a pincér, a hiteleket jegyző füzetébe plajbászt hegyezett, a technikát, hangosítást kipróbálta, új tekercs WC papír került a férfi és a női mosdóba. (Koedukált harmadik itt Szerbiában egyelőre még nincs. Mondom egyelőre...)
Az esti műszak téglagyári gépsorai Dzsudzsákkal, Gerával álmodtak, és a Döglött Tisza árterén minden körösztös pók Király Gábor hálóját akarta megszőni. Erre a napra egy villanydróton a karvaly odaült a verebek közé, a sintér az összes befogott kóbor kutyát elengedte, a napon maradt tehéntej elfelejtett megsavanyodni, a portölcsér inkább leült a dűlőút keréknyomába, a párnák cihája pillanat alatt megszáradt, és a trafikos néni most az egyszer nem csalt el a visszajáróból egyetlen dinárt sem.
Ünnep lesz ma, meglátjátok, mondta a templom kisharangja a többieknek. Ezt is megértük, bólintott a fiatorony szoborfülkéjében a megszentült ács, József.
Hajrá, hajrá, lelkesedtek a susogó hársfalevelek. Ritka békességes szép szerdát írunk itt a déli végeken."

SAVAZÁSRA JOGOSULTAN

A szokott júniusi zöldár. Dagad a folyó szintje. Most virágzott, régen láttunk ekkora rajzást. Örültem. Sok a víz a Tiszában. Folyik lefelé jó bőven a nagy szőke áradatunk, miként hömpölyögnek a szavak, a közbeszéd hullámzása közepette dagályos körmondatok születnek, a poétikus fecsegő felszín alatt kavarognak a gondolatok. Ezzel az is együtt jár, hogy időről időre a fenékiszapból előkotort vélemények buborékjai rossz szagún pukkannak el a folyóvíz tükrén. Vajmi keveset zavarnak. Legföljebb a békalencse tutaja billen meg tőlük. Az is csak egy szemhunyásnyira, majd a sodrásban csurog tovább a torkolat irányát tartva. A két part nincs is olyan messze egymástól.

Távolról nézve idilli a Tisza képe. Közelebbről viszont olykor mégiscsak megcsap bennünket a bomlásos lepedék szaga. Mert akadnak, akik orral túrják a folyófenék üledékét. Tán keresnek valamit odalent, a sötét homályban. Tán csak bújnának, minél mélyebbre. Jó ott nekik, úgy látszik, és ha már egyszer ott vannak, kavarják a meder valagának a hordalékát.Ugyan kit érdekel a vízmély nyákos lucskából fölposzogó orrfacsaró bűz? Ugyan kit hoz lázba, ha nagy néha egy-egy publicistának mondott hiszterizált figura világgá kürtöli dühödt kétségbeesését, bánatát, a beteges lelkének nyavalyáit, a hazátlanságát, az Orbán-fóbiáját, a magyar focisikerek miatti elkámpicsorodottságát, vagy szimplán csak a félelmét, hogy megint látni valami féle közösséget, hogy a nemzeti összetartozás érzését egyre többen fölvállalják, és ezt egyre gyakrabban és egyre hangosabban meri mondani a magyar nemzet nevű eleddig jobbára csöndös lakosság ? 

A fenéklakók álláspontjának buborékja rendre semmivé pukkan: a büdösét hamar elviszi a szél, s csak a sérült szellemiségű alja lény hiszi azt, hogy rondulmánya nagyot szólt, hogy a hegyek verték vissza beszélyének ekhóját. Kár erőlködni! A buborék rosszindulatú pukija csak halk pukkanat. Nem szokás belesüketülni. Annyira zavarkeltő, mint egy társaságban eleresztett alattomos,  zajtalan szellentés. Egy darabig érződik, kicsit forgolódunk tőle, ám – mert jól neveltek vagyunk – illedelmesen kivárjuk míg seperc után eloszlik. Emiatt még soha nem ért véget egy születésnapi buli sem, nem vészfékezett a villamos, és tudtommal ilyen esetben a sörözőben sem szokás zárórát hirdetni.  

Így, közéleti púzásként  tessenek kezelni – műfajilag a cikktől-esszétől, a publicisztikán körösztül a kommentárokat, a posztokként mostanában megjelenő zakkant írásig – mindent, ami a magyarországi, meg elvétve az itthoni sajtóban, de főleg a világhálón destruktivitásáról elhíresült.

Mást böngészve ugyan, de valahogy nekem is sikerült belelépnem beleszagolnom egy régi Népszavás irományba. 

A minapi jeremiádák mellé szépen beilleszkedik, máig aktuális a vállalhatatlan tartalma. 

Odőrje a többi, serblibe való fölött lebeg immáron két éve... Valami Sütő Imre a gazdája.  S mivel "határon túli" vagyok, meg a könyökömön jönnek ki az elvbarátai, megcselekedem most az egyszer, nem a kedvükre, hanem a vadul bántott lelkiismeretem végett, hogy reagálok rá.

Tudniillik itt élek Szerbia északi csücskében. Nem messze a magyar határtól, de mégis csak ideát, tíz-húsz kilométerre Szegedtől lejjebb. Sütőt eddig egyet ismertem, az írót, pontosabban az életművét. Köszönöm, hogy elolvashattam az Anyám könnyű álmot ígért, és láthattam színházban az Egy lócsiszár virágvasárnapját, és az Advent a Hargitánt. Hamarjában ez jutott eszembe, amikor rá gondoltam.
Köszönöm hát a néhai Sütő Andrásnak, a nagyszerű embernek, az írónak, a magyarnak, hogy volt és alkotott.
Bármennyire visszatetsző, de köszönöm Sütő Imrének is, hogy megírta, amit- és ahogyan gondolja. Kicsit pirulva írom le a teljes nevét, mert egy lapon kell emlegetnem a nagyszerű "határon túli", amúgy Kossuth-díjas íróéval.
Mindazonáltal emez az irdancs Imre fontos dologról írt, és a véleménye sem pusztán az övé, hanem azé a kortüneté, jelenségé, ami elvezetett odáig, hogy Magyarországon őt, és a hasonszőrűeket nekünk – határon túl élő magyaroknak – immáron komolyan sem kell vennünk. Nem illik, mi több undorító döglött lóba ellenfélbe rugdosni. Nem mi akartunk velük konfrontálódni – teszem hozzá az igazságosság kedvéért – hiszen még most, ma is tisztán látszik, hogy ők azok, akiknek szálka vagyunk a szemükben. Lelkük – ha van (ez vicc volt...) – rajta.
Imre: békélj meg a gondolattal, hogy az elutasításod sosem fog szeretetet szülni. Maximum közönyt, félrenézést minden átkozódó óbégatásotoknál, mert kicsit kínos hallgatnunk a lamentálásotokat, mert azon a nyelven szólsz-szóltok, amin az anyáink altattak bennünket. Értjük hát, és mégsem. Ezt a modortalan kicsinyességet, sértő hozzáállást még magyarul sem vagyunk hajlandóak.
Ha valaki, hát mi tudjuk, hogy a sasok körül is mindig ott repkedtek a döglegyek.
Hát elfordítjuk inkább a fejünket.
Mert tőletek mi itt, szerteszét a Kárpát-medencében, meg hál'Istennek Magyarországon jóval többek vagyunk. És egy ideje jóval többen is. Nem csak az általatok annyit fájlalt kétharmaddal. A ti szemszögetekből sokkal félelmetesebb a tömegünk. És a rossz hírem nektek, hogy napról-napra még többen lesznek, leszünk akiknek többé nem mérgezhetitek az életüket.  
Mivel egyike lennék azoknak, akiktől kvázi bocsánatot kért az elveit feladó – pontos terminus technicus híján – baloldal(?) kompánia, így jó szívvel tudom mondani, hogy mifelénk valóban nincs már nyerni valójuk. Ha rajtam-rajtunk – határon túliaknak mondottakon – múlik, bizony még nagyon sokáig nem is lesz. A nép emlékezete ugyanúgy nem véges, mint a türelme. Megbocsátani is csak annak lehet, aki őszintén vezekel miatta, és ugyanilyen őszintén kéri azt.
De ez a levitézlett galeri az első adandó alkalommal már megint "románozik", ami nekem ugyanúgy fáj, mintha engem és családomat “lerácozna”, esetleg lebozgorozna  egy pesti ficsúr. Pláne, hogy volt rá példa: a hivatásos magyar politikum egyik hangadója is könnyen elkövethetett ilyesmit. Ma is megteheti. Egyelőre – büntetlenül. Láttuk: buzizni és hazudni is szabad 2016 Magyarországán. Hamarosan jogerős lesz az ítélet. Mégis.

Az ellenszellentgetők érvrendszere – hogy miért nem járna nekem magyarországi szavazati jog – harmatgyenge. Rajtam kérnék számon a járulékok befizetését, amikor a jelenlegi magyar állam lakosságának mintegy tizede nemhogy a törvénybe foglalt közteherviselést nem vállalja, hanem inkább élősködik a szociális rendszerben, és a saját portáján sem hajlandó összeszedni a szemetét, netán megkapálni a kertjét?! Ugyanott, ugyanakkor szép számmal lelhetők olyanok, akik bár megtehetnék, inkább elcsalják az adójukat, és ügyvédi papírokkal kiügyeskedik a könnyebbik végletet.

Bizony furcsállom, hogy valaki a nemzeti hovatartozást, az egyetemes magyarság politikai véleménynyilvánításának alkotmányban szavatolt szabadságát az anyagi hozzájárulások mércéjével tudja csak értelmezni. Mintha csak a guruló adóforintok jelentenék a tisztes magyarságot, a jogokkal járó kötelezettséget. A nemzet iránti hűséget. Ilyetén az identitás fokmérője a pénz?

Ha így lenne, igen sok tisztességtelen ember élne körülöttem. De hát nincs így.
A tisztesség az egy, és nem pénzfüggő. Akkor sem, ha egy ideje a vagyon mértéke szabja meg az ember érdemeit.

A szegénység nem azonos a nyomorral. Mi, mostanában megtanultuk a leckét. 

Lehet méltósággal is viselni a nincstelenséget.

A lelki nyomort viszont nem. Még Magyarországon sem. Sajnálom.

Pk

TIZENEGY PIROS EMBER

Hétfői írásom, ami csütörtökön jelent meg.

Még hogy vezércikk! Még hogy közérdekű meg szép is legyen! Kár a gőzért! Ezekben a napokban-hetekben úgyis minden a fociról fog szólni… Ettől nagyobb magánügyet, ami közügy is egyben, úgysem lehet most találni. Hát persze, hogy a vezércikk sem íródhat másról. Kedd délután végre-valahára kifutnak a pályára a címeres mezbe bújt legényeink, és csak remélni tudjuk, hogy a meggyszín-piros gúnyás magyar válogatott a debütáló meccsén nem fog csalódást okozni: jó lenne győzelemmel kezdenünk az osztrákok ellen. Annál is inkább üdvös lenne megverni őket, mert hírlik: a sógorok nem mennek a szomszédba egy kis előzetes mocskolódásért. A minapi bécsi sajtó egyenesen a jó és a rossz párharcaként értelmezte a találkozót. 

Gondolom kitalálták, hogy már megint mi vagyunk a gonoszok, a nácik, a kirekesztők meg az antidemokraták… Mintha Magyarország lenne Mordor vidéke, a Bécsi medence meg kicsiben az angyalokkal tömött mennyország. Pusztán emiatt is megérdemelné az osztrák kompánia a magyar győzelmet. Remélem Geráékba szorult annyi szufla, amennyi elegendő lesz megmutatni a fenekedő ellenfélnek: attól hogy pampognak, még a magyar tud(hat) focizni. A pályán legyen nagy az arcuk, ne a sajtóban üzengessenek.

Aki ennyire osztrák, mint Ramazan Özcan, Aleksandar Dragović, Garics György, David Alaba, Marko Arnautović, Zlatko Junuzović, Rubin Okotie, Marc Janko, annak álmából riadva sem biztos, hogy a labanc himnusz első két sora az eszébe villanna… Meglátjuk. Mire a friss Új Kanizsai Újság megjelenik már okosabbak leszünk. Vagy az elégedettség, vagy a kiábrándultság fog dúlni a férfiúi keblekben. Pedig ránk férne egy kis sikerélmény! Negyvennégy éve nem rúgott labdába magyar játékos Európa Bajnoki gyepen, s bár a generációm nem tegnap jött le a falvédőről, a legutolsó ilyen rangos meccset is csak másfél-kétéves csecsemőként szurkolhattuk volna végig, ha ragaszkodtunk volna hozzá, ami persze nonszensz. Akkoriban egészen más foglalkoztatott bennünket. Anyánk teje, a tiszta pelenka, a pempő meg a mély álom. Jóllehet azóta eltelt bő négy évtized, a labdarúgás mit sem vesztett a népszerűségéből. Igaz kicsit korruptabb lett, botrányok tucatja rázták meg úgy a nemzetközi szövetséget, mint a fogadóirodák tájékát, és az átigazolások is menetrendszerűen ordenáré disznóságoktól szaglanak. Hiába. Ha valami gyanúsan sikeres, ha nagy pénzek áramlanak keresztül rajta – borítékolható módon gazemberség van mögötte. 

Nincs mit szépíteni. A sportot, vagyis jobban mondva az élsportot elég régóta behálózta a biznisz. A tévé előtt szurkoló jámbor néző persze ennek az ellenkezőjét szeretné hinni. Kéne hogy legyen némi betyárbecsület, kurázsi a fiúkban, ezekben a szidni- és szeretni egyaránt való aranylábú csirkékben, hisz némelyik sztárjátékos akkora pénzeket tesz zsebre, hogy idehaza annak töredékéből nemzedékeknek lenne elvetve a gondjuk. Ennek dacára, vagy éppen emiatt a mai labdarúgás lassan inkább hasonlít az ókori gladiátor-játékokra, semmint arra az örömmel teli viadalra, amit még a pesti grundok szelleme vitt a világ élvonalába, amikor még méregdrága stoplis-cipők helyett mezítláb rúgták a rongylabdát az árokparton éppen úgy, mint a brazil strandok homokfövenyén, vagy a latin-amerikai nyomortelepek fojtogató porában. Nosztalgiával emlegetjük az akkori magyar válogatottat, ám ha őszintének kell lennem, bevallom: nekem régóta a púpomon jön ki a 6:3 fölemlegetése, a Puskás-éra folyamatos hozsannázása. Mert szép volt, de elmúlt. Ahogy nem lehet a nászéjszaka gyönyöreiből az aranylakodalomig eléldegélni, úgy az sem járja, hogy még mindig a hatvan évvel ezelőtti dicsőséget mantrázzák a szakkommentátorok, miközben akkorát fordult a labdarúgás világa, hogy a jó Minarek Ede – tudják, Garas Dezső felejthetetlen figurája a Régi idők focija című filmből – csak hümmögne és a borzalmas, bokáig érő kabátjába temetkezve pislogna. De hogy ne csak szapuljam a labdarúgást, illik szóba hozni a foci egyetemes erényeit. Ahogy a guruló bőrlabda összekovácsolja a tömegeket. Átnyúlik a nyelvi határokon, átível nemzetek, sőt mostanában fajok fölött is. Ki hitte volna például, hogy a magyar válogatott csatára egy zentai szerb legény lesz? Ugyanígy soha a legvadabb álmomban nem gondoltam volna – és ez egy ideje Moszkva környékén is erős fejtörést okoz –, hogy miként kapott helyet az orosz nemzeti tizenegyben egy néger? Ettől már csak egy tyúklépés a hajdani viccek világa, amikor Szerjózsáék pirosra mázolják a holdat, majd az amerikaiak kiírják rá nagy fehér betűkkel, hogy Coca-Cola… 

A hetvennyolcas argentin világbajnokságra már én is emlékszem, volt is egy kék-fehér kabalafigurám, de aztán úgy alakult az élet, hogy elmaradt mellőlem a foci. Nem sikerült törzsszurkolóvá válnom, olyan rajongóvá, aki vasárnap délutánonként a népkerti pályán rázza a biciklipumpát az ellendrukkerek irányába, s hangja rekedéséig biztatja a hazai csapatot télen-nyáron, ha győzelemre, ha vesztésre állnak: akkor is. Kell egy adag fanatizmus a focihoz, kétségtelen – anélkül nem megy, tán a labda sem gurulna. Csak a helyes mérce megléte ugyanilyen fontos. Szóljon a meccs a labdarúgás szépségeiről, és ne az önjelölt törzsgárdák utcai balhéiról. Legyen sportbarátság, gólöröm, mezcsere, hirdessenek győztest és szomorkodjon aki kikapott: de ha lehet mindez erőszak nélkül, a lovagiasság szabályait betartva valósuljon meg. A pályán dőljön el egy meccs, ne az utcán. Enélkül is van elég ok aggodalomra. Csak nagyobb baj, lőporszag ne legyen! 

Hajrá magyarok!

Pósa Károly
(Új Kanizsai Újság eheti vezércikke)

MEĐUGORJE, A CSODA

Idejét sem tudom megmondani utoljára mikor gyóntam. 
Áldozni sem áldoztam. 
Nem szép dolog, kicsit röstellem is magamat, de ez az igazság. Belőlem még mindig hiányzik a hit buzgalma. Az ájtatosságra való hajlam. Mindazonáltal ha kérdik, kiféle-miféle vagyok, általában megvallottam katolikus mivoltomat. Ám volt már rá példa elégszer, hogy ezen túlmenően arról is számot kellett (volna) adnom: hiszek-e Istenben?
Az ilyenféle faggatózó kérdéseket szép körmondatokkal, a visszafogott indulatoktól nagyokat nyelve megkerültem, mert túlontúl tolakodónak találtam az ez irányú érdeklődést – kinek mi köze hozzá? –, és mert tántoríthatatlanul azon az állásponton vagyok, maradok, hogy a személyes Isten keresése, a hit, a bizonyosság megélése mindenkinek a legbizalmasabban kezelt magánügye kéne hogy legyen.
Intim szféra, mondaná aki művelt.

Nekem a kifelé mutogatott vallási hevület régtől fogva gyanús.

És azon túlmenően, hogy leleplezhetően hamis, mert az esetek túlnyomó többségében csak póz, tetszelgés mások előtt – már abban a minutumban kínossá is válik. Nem annak, aki lépten-nyomon körösztöt vet, fönnhangon imádkozik (ha akad hallgatósága a háta mögött), és képes áldást osztani a délutáni tököskalácsra is – mert lám-lám: milyen jó emberek, jámbor lelkek lakoznak itt miközöttünk! –, hanem annak, aki mindezen átlát és zavarában nem tudja hogy nevessen, vagy a fogát szívja, ha a ripőkök szenvelgését látja.

Éppen ennek a szkeptikus hozzáállásomnak tudható, hogy amikor a múlt hónap végén alkalmam nyílt Međugorjéba ellátogatni, jó előre föltarisznyáztam magamat a már megszokott körültekintő óvatossággal elegy iróniámból.

Némileg megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én érkeztem oda tamáskodva, hanem a hivatalos katolikus egyház véleménye sem egyértelmű Međugorjét illetően. Mivel nem szeretnék a Vatikán dolgaiba beleszólni, ettől a mondattól kezdve pusztán a saját benyomásaimat fogom leírni. Hátha ebből egy kis szelete megmutatkozik az ottani valóságnak, minekutána ki-ki leszűrheti saját maga ítéletét, meglátását.

Azt bármikor aláírom, hogy Međugorjéhoz legalább egy csoda biztosan köthető: az alig négyezer lakosú település három évtized alatt úgy kikupálódott a zarándokturizmusnak köszönhetően, mint egy menőbb tengerparti üdülőváros. Ahol februárban még parkoló volt, ott most frissen bepucolt, mésztől szagló többemeletes panzió terpeszkedik, hüledezik az évente többször is ide kiránduló fotós kolléga. Bár a vidék jobbára egy dimbes-dombos kősivatag, nap mint nap zarándokok tízezrei duzzasztják fel a városka lakosságának létszámát. A központban üzletek, kirakatok tán kilométernyi hosszan: soha ilyen bazársort! Sehol egy pipa, muszlim fakard, csecsebecse, ami Boszniában máshol szakmányban kapható. Međugorjéban minden Szűz Máriáról szól. Rózsafüzérek, matricák, szobrok százezrével, kegytárgyak, illóolajok, áldásokkal teleírt kendők, imakönyvek a világ összes nyelvén, bizonyságául annak, hogy a nagyon is deszakralizált biznisz mennyire oda tud simulni a szakrális miliőhöz.

De van egy másik Međugorje is, ami a város szélén, a Jelenések Hegyénél kezdődik. Ahol mezítlábas fiatal nő megy elöl, mögötte nyomorék fiatalembert húznak fölfelé a barátai, ahol egy koreai házaspár latinul imádkozik a stációknál, ahol a nagydarab tetovált fiatalember is magába roskad, s ahol a vörös, emberfejnyi kőkoloncok között befelé figyelő emberek százai haladnak fölfelé, kortól, nemtől, nációtól függetlenül, gyakorlatilag megállás nélkül, a nap 24 órájában. Azon az úton elindulva aztán egész furcsa érzés keríti hatalmába az embert, hogy a hosszú kapaszkodás után nem a fáradtságtól borul térdre, imára, hanem valami mástól. Međugorjéban megtalálni önmagunkat. Ritka kegyelmi állapot. A Jelenések Hegyéről mindig más ember jön le, mint aki fölment. Milliónyian indulnak kaptatva fölfelé, s ahogy nincs két azonos élet, nincs két egyforma ember, úgy Međugorjéban sincs két teljesen egybevágó útvonal. Ki-ki a sajátját járja. A borotvaéles vörös kőrengeteg között a saját ösvényemet keresgélve erre ébresztett rá Međugorje.

Meg arra, hogy a csodát nem okvetlen máshol kell keresni. A csoda bennünk van.

Pk