NAPLÓ -115.

A Járáson

FÉLÚTON

Úgy volt, júniusban lesz a Tisza-parton egy közös randevúnk. Készültem rá. Aztán közbeszóltak a bacilusok.  

A nemzedékem nem tud osztálytalálkozót tartani. Nem ért váratlanul a kényszer szülte lemondás. Megint egy korlátozás. Ezen meglepődni csak az igazán ostobák lepődnek meg. Az ifjúságunk a határokról szólt, megtanulhattuk. Ma meg végképp így van. Nem most ismertem föl, de most írom le először: a jövő mindig mögöttünk volt. Az én generációm ilyen kusza örökséget kapott.  Nem vagyunk ezzel egyedül. Már az előttünk érkezőknek és az utánunk csatlakozóknak is ez jutott.  

Akadályok, korlátok, mezsgyék, választóvonalak, tűréspontok, kordonok. Torlaszok meredtek elénk. Kijutott nekünk a barikádokból is, ebben talán kissé különbözünk a többiektől.

Mindenütt a határok.

Persze régebben mintha másként viszonyultunk volna korlátainkhoz. Akkoriban úgy gondoltam én is, akképpen kerek az életem, hogy ha vannak is határok, azokat átlépem. A valósakat, az őrbódésokat, a sorompósokat is, ám szívesebben hágtam át a rendszer által diktáltakat. Az írottakat meg az íratlanokat. Gátlástalansággal éltem – a szó jó értelmében véve. Gyorsan, színesen pörgött a film.

Hétmérföldekkel hagytuk el a nagykorúságot. Aztán nagyon sokan úgy döntöttek, mégiscsak az útlevéllel átléphető határ lesz életük talán legnagyobb lépése. Elég sokáig abban a hitben ringatóztam, ettől ment leszek. Nem így történt. Sajnálom. Nehéz beismerni a vereséget. Sokat vesztettem. Mindenesetre egyedüliként a hitem megmaradt. De már nem ringatom magamat semmiben. Érdekes az élet? Már nem tudom mi számít érdekességnek.

Húsztól harmincig egy hónap sem telt el, harminctól negyvenig két hét, az utóbbi tíz év meg úgy szállt el, mint a novemberi füst a kéményből. Sírni emiatt dőreség. Kevesebbel is beérni, végre. Az jó, hogy fölismerni már az összefüggéseket. Hasznosabb lett volna előbb, talán. De ne telhetetlenkedjek. Visszacsinálni is ostobaság lenne. Ahogy mások, jómagam is elvoltam a saját kertem művelésével. Harminc éves korunkban még a pozícióért küzdöttünk. Negyvenen a pénzért. Ötvenen túl meg alighanem jobbára a presztízsünk miatt csináljuk majd.

Meg ami adatik. Amiért dolgozom. Egy zug, ami az otthon. Fák, szoba, lóca, kemence. Egy ló, két kutya. Sok könyv, kevés fájdalom.

Nem tudom mi vár még rám. Mindenki bűnös. Mindenki vallani akar. Az a tragédia, hogy igazi föloldozás itt a Földön jobbára nem létezik. Helyette azt remélik sokan, hogy az emberi agy gyorsan felejt. A rosszat iparkodnak kiradírozni az emlékezetükből, holott nem az ész, hanem a lélek, ami munkál. Mindenért felel, mindent eldönt. Jót és rosszat is. Mindvégig kérdéseket intéz hozzánk. Örülsz? Szomorú vagy? Bántottál valakit? Kértél-e bocsánatot? Téged ért sérelem? Nagyvonalú vagy, netán bosszúszomjas? Tudsz segíteni? Tényleg tiszta szívvel mondtad, hogy köszönöm?  

Az összes közül a legnagyobb kérdés, felismerjük-e a boldogságot? Vagy csak várjuk az infarktust, a rákot.

Hogy én mit kívánok? 
A fényt. Arra kész vagyok megesküdni. Nem a tudományos biztosság fénye a fontos, ha értik miről van szó: hanem azt a másfajta fényt tartom kívánatosnak, ami megemel. A virágillatra, arra a három egyszerű akkordra, és a harmatra a szemben – ezekre, ilyesmikre gondolok. Sorolhatnám tovább is, de minek?  

Majd este, amikor már megfeleltem minden elvárásnak, s magam maradtam, kettesben a lelkiismeretemmel, fölteszem magamnak a kérdést, megérte-e? És akkor is ugyanolyan kétely fog munkálni bennem, mint most. Vagy úgy, általában.

A világban, itt lent egyelőre semmi nincs megoldva. Mindenkit, engem is árnyékok vesznek körül. Az egyetlen közelséget a fényhez a csönd adhatja meg.

                                 Pk 

MINDEN JÓL VAN*

Egyperceim

Az Egy - fotóm

Láttam nemzedékem legjobb elméit a D1-es motorvonatokon, Kádár-vonatoknak neveztük őket, Magyarországon készültek, lassan, olajosan, büdösen, fapadosan, pirosan brummogtak-zakatoltak a falvak és a városok között, vittek bennünket innen oda szombatonként, és vissza vasárnap. Hiába voltunk szinte még gyerekek, az idő mégsem tűnt végtelennek akkor, és az útjainknak sem voltak elágazásaik, lehetett tudni, hogy hova vezetnek. Hogy két év szünet jön hamarosan, és ez ellen nem tehetünk semmit. Volt, hogy úgy éreztük, üvölteni kéne, hadd hallják az emberek, hogy van hangunk, de hát nem volt, még csak kerestük, egymásban, könyvben, zenében, filmben, a kocsmák savanyú sörében, és a vonatokon, amikor együtt utaztunk, a fapadokon ülve, a sorok közt szorongva, a két év szünet felé.

Aztán ez elmúlt, és az a két év is elmúlt, kibírtuk, hazajöttünk mindannyian, nagyon-nagyon messziről, és folytattuk, ahol abbahagytuk. Másképpen, igaz, és másokkal, mert a többiek élete nem állt meg, amíg mi messze jártunk, ők mentek tovább addig is, és nem voltak ott, vagy nem úgy, ahova mi visszatértünk. Ez rossz volt, kényelmetlen, de nem merenghettünk, nem búslakodhattunk sokáig fölötte, dolgunk volt, rengeteg tennivaló, és úgy tűnt, hogy frissebb a levegő, szabadabb, beszívhatóbb napról napra.

Ha beszívhatóbb a levegő, akkor tágasabb lesz a világ is hamarosan, gondoltuk, nem vonulunk ki a társadalomból, különben is, az csak illúzió volt, hogy megtehetjük, átverés, délibáb, amerika, hanem megváltoztatjuk.

Illúzió volt azonban a forradalom is. Elmaradt, és ami helyette történt, nem felemelkedést hozott, hanem összeomlást, szétesést, káoszt.

Láttam nemzedékem legjobb elméit a határátkelőkön. A határátkelőkön hosszú sorok álltak, Ladák, Moszkvicsok, Volgák a sárban, a porban, lassan-lassan araszoltak, megtorpantak, elindultak, bennük sápadt emberek, fáradtak, reménykedők, hogy a túloldalon tényleg máshogy lesz.

Ültünk az Irinyi utcai lakásunk konyhájában, tágas konyha volt, sokkal nagyobb, mint előtte a Mező Imre úton, körbe lehetett ülni az asztalt kényelmesen, a gyerek aludt az egyetlen szobában, és a professzor, aki akkor még nem volt professzor, de mindannyian tudtuk, hogy az lesz, egyszer csak azt mondta: pillanatokon belül negyvenévesek leszünk. Nevettünk. Közben boroztunk, száraz vörösöket ittunk, miért vodkáztunk volna ideát, kiürült bikavéres és cabernet-s üvegek porosodtak a sarokban.

Később is sokat nevettünk ezen, ironikusan, másfél évtizeden át. Majd azután is, múlt időben. Pillanatokkal ezelőtt negyvenévesek voltunk.

Az is az Irinyi utcában volt, hogy a politikus, aki akkor még nem volt politikus, de tudtuk, hogy az lesz, azt mondta: neked nem kellett volna eljönnöd onnan, ott voltál valaki, itt nem vagy senki, egy vagy a sok közül, van ilyen, mint te, több száz vagy ezer is. Nem baj, válaszoltam, megbirkózom velük, és megittam a boromat.

Az énekes is azt mondta a Kecskeméti utcai kocsmában: te ott tiszt voltál, érted, tiszt voltál. Mire én: pacifista vagyok, nem hiszek a háborúban, és ambícióim sincsenek.

Sok lakásunk volt máshol is. A Szőlő utcában, a Váci Mihály téren, a Váci úton, a Kassai utcában, változtak a tulajdonviszonyok, nőttek az alapterületek, a többieknek is lakásaik vagy házaik lettek, autót vásároltak, utódokat nemzettek, odaát és ideát is, telt-múlt az idő, három nap egy esztendő.

Tudósok lettünk, tanárok, politikusok, orvosok, színházi emberek, vezetők, újságírók, szerkesztők. Tisztek. Apránként, fokozatosan, lépésről lépésre.

We done our thing. The problem solved. Some of us hold extremly high positions.

A politikusnak, aki persze politikus lett, nem volt igaza az Irinyi utcai konyhában. Nekem sem egészen, birkóznom sem kellett, hagyni csak, hogy megtörténjenek velem a dolgok.

Egy kérdés maradt, amire nem született válasz soha. Hogy ez mennyire a miénk. Kívül-belül. Mennyire a mi világunk, mennyire a mi életünk. Ha igen, vagy ha nem, akkor dráma-e mindez, vagy komédia. Vagy színtiszta leíró próza csupán, amely lineáris időkezelési technikákat alkalmaz, és nem tűri a romantikus-szenvedélyes hangütést. Kézenfekvő, hogy nem elbeszélő költemény. Nem is szabadvers.

But we are tired. We’re hardly breathing. We got nothing to believe in.

Tudom, hogy nem egyformán fáradtunk el. Az lehetetlen. Nemzedék voltunk, de nem voltunk egyforma erősek, egyformán szerencsések, és két egyforma forgatókönyv sincs. Nem minden út kanyarog ugyanúgy, az akadályok, a falak is különbözők, amikor muszáj visszafordulni.

Van, hogy hiába volt valami csúcs, majd veszett el később, lehet keresni hozzá hasonlót. És van, hogy kiderül: arra és amarra menni is hiábavaló, fölösleges, mert minek.

Most nem bírok futni, fáj a lábam. Nem bírok olvasni, romlik a szemem. Nem bírom a zenét, zúg a fülem. Nem ihatok bikavért, kikészül a gyomrom. Így írok. Minden jól van.

Odaát ma is járnak a D1-es motorvonatok. Ugyanazok, szó szerint, amelyek ezer éve is. Lassan, olajosan, büdösen, fapadosan brummognak-zakatolnak a falvak és a városok között. De rég nincs közük nemzedékem legjobb elméihez. Talán az utánunk következőkéhez sem. Már nem is pirosak. Kékre és sárgára festették őket időközben.

Gazda Albert

Az eredeti írás a Tiszatáj irodalmi folyóiratban, 2020.07.11-én jelent meg.

*Egyik kezemen meg tudom számolni, tizenegy év alatt, amióta létezik a Bácskai diárium hányszor kölcsönöztem írást másoktól. Az, hogy most Gazda Albert esszéjét közzétehetem azon túl, hogy örömmel teszem, egyúttal nagy megtiszteltetésnek is veszem.
Több ilyen írástudó kéne, mint az Albert. Több ilyen ember. 

KIÉ A FELELŐSSÉG?

Egy ismerős ajtó.

Hanyatlás.

Ezt a szót hallom úton-útfélen, azaz jobbára a négy fal között ezt olvasom. A negatív kicsengésű fogalmak idejét éljük.

Válság, pusztulás, katasztrófa, világvége, káosz…

Mintha a társadalom akut talajvesztése kényszeresen előhívná a teljes megsemmisülés rémképét. Kéretlen próféták végítéletet vizionálnak.  

Szerintem azért ez túlzás. Ennyire tán nem kellene pesszimizmusba ragadnunk. Még akkor sem, ha a jelenlegi körülmények meglehetősen ködös jövővel, füstbe ment tervekkel lomboznak le bennünket, sok bizonytalanságot, és számos terhet raknak a vállunkra.

Mert csak egy biztos: nem vagyunk könnyű helyzetben.

A közösségünk vívódik. Most nem állunk jól hit dolgában.

Az önbizalmunk megfakulóban.

Egyfelől évek óta a vezető elitbe vetett bizalom megrendülése tapasztalható. Mindenhol.

Emerről meg a féktelen individualizmus jelenik meg. Újból és újból.

Hogy a politikum iránt a közembernek fenntartásai vannak, istenem, tudható. Olyan nagyon sok minden nem kellett ahhoz, hogy ez a bizalomvesztés bekövetkezzék. (Köztünk legyen mondva: az ingatag szimpátia a közember és a politikai elit között deficitben van körülbelül Mezopotámia óta.) Ebben erősen ludasok a politikusok, kétségkívül. Csapjuk hozzá: a tetteikről számot adó források is hibáztathatóak. Ám némi önvizsgálat árán fölsejlik – a mi lelkünkön is szárad, hogy privát dolgaink takarásából képtelenek vagyunk messzebbre látni. Néha pedig nem ártana a jóindulatot megelőlegezni. Csillapodottan körbekérdezősködni, tájékozódni, mielőtt óbégatni kezdenénk. Értem én, egyszerűbb, szimpatikusabb az örök ellenzékiség talapzatáról lóizéket mutogatni fölfelé, és habzó szájjal keresni a kákán lévő csomót. Egyszer azért nyüszíteni, mert nincs rend, a járványban eleresztette a hatalom a kisember kezét. Másnap meg pont amiatt sikítani, mert túl nagy a rend, odaföntről vasszigorral bánnak az ország lakosságával.

    

Ez a másik, ez a végtelenített nyafogás különösen bosszantó.

Főképpen, mert leginkább azok részéről megy a kesergés, akikről tudván tudni, ahogy korábban úgy most sem lenne erkölcsi joguk a panaszra. Álságosak a kritikáik. Rossz szájízzel olvasni őket. Önös érdekűek. Kilóg a lóláb alapon minden jajszavuk mögött fölsejlenek a hatalmi ambícióik. Magyarán: vannak emberek, akik még ebben a nehéz helyzetben is csak a politikai zsinórmércék mentén képesek értelmezni a valóságot. Mindazonáltal olykor az őszinteség is áthatja mondandójukat. Kár, hogy ez csak akkor nyilvánvaló, amikor az önsajnálat írat velük mindenféléket. Ebben prímák. Elvégre, amióta nem a nekik tetsző garnitúra országol, egyfolytában az üldözöttségük hősies pózába meredve lamentálnak. Tudniillik őket üldözik. (2020-ban, könyörgöm!) Meg ellehetetlenítik. Meg mellőzik. Meg fenyegetik. Meg elhallgattatják.

Holott az a nyomorult nagy igazság, hogy pont ugyanők szeretnek fenyegetőzni, listázgatni, kirekeszteni. Más lassan nem is marad nekik: a majdani számonkérés jegyében édesded bosszút forralnak. És ezt nem is rejtik véka alá. Titkon remélem, már világos számukra is, ám ha nem, egyszer talán megértik, hogy az ellenségük immáron csak az idő, amivel kénytelenek versenyt futni. Tudniillik biológiailag ki kéne várniuk az annyira áhított hatalomra/pozíciókhoz kerülésük dátumát, ami – félő – nem megy majd egykönnyen. A hülye szavazó, a sok bugris a jövőben is inkább adja voksát a látható, tapintható, megtapasztalt dolgokra, mintsem a „majd mi jobban tudjuk” kompánia ígérvényeire. Fájó, de a nép döntési szabadságát még egy világjárvány sem képes megszüntetni.

Nincs tehát más hátra: diktatúráról kell búsongani.  

Így lesz közröhej tárgya a Kossuth díjas musical szerző, a hajdani, szépreményű jazz-muzsikus, aki havi kétmillió forint járadékával sem átallja magát nyomorgó kisnyugdíjasként meghatározni. Emitt meg olyan levitézlett politikus bírálgat vehemensen, aki míg volt valaki, akkor is senki volt, és az értünk tett összes érdeme nagyjából annyiból állt, hogy egy idő után a szolgálati autója sofőr nélkül is eltalált a szegedi fodrászához. Karöltve a Savanyú a szőlő dalt megéneklőkkel, a megfellebbezhetetlen ítéletű éttermiséggel, a függetlenek függetlenebbjeivel, a képernyő elé csirizezett örökifjú nyugdíjas kommandóval, meg úgy általában azon polgártársainkkal, a facebook univerzuma által beszippantottakkal, akiknek a közösség fogalma túl általános, és a pártszimpátiájuknak napi rendszerességgel hangot adva tudnak csak nyugodt lélekkel álomba szenderülni. Köpnek egyet. A haragvó emoji, vagyis sárga piktogramocska amint morcul nagyokat: letudva az ellenzéki dac. Az egó megnyugszik. Csitul az én, az én, a fejben, hátul örökkön kopogó ÉN kényszere.

Mindeközben közönyösek maradnak arra a tényre, hogy éppen a megszűnés fenyeget egy teljes generációt. Egy nemzedék tagjai, apáink és nagyapáink vannak a halál peremén, akiknek egykoron nem a lassú internet miatt szorult össze a gyomruk, hanem az éhségtől. Akiknek nem volt külön cipős szekrényük, mert azt az egy párat a lábukon hordták. És ha már kinőtték, azon kopottan átadták a kisebb testvérüknek. Ez a generáció bő fél évszázaddal ezelőtt még mindig romokat takarított, és a háború utáni Európát újjáépítette. Azt az Európát, ahol – leszámítva a Balkánt – úgy élte le életét egy-két új nemzedék, hogy a fiai hetven éve nem szagoltak lőporfüstöt, nem ettek utcáról bevonszolt lótetemet, nem ittak keréknyomból vizet, nem tudják mi a jegyrendszer, a valódi megkülönböztetés.

Ők, a most veszélyeztetett társaság tagjai voltak az utolsók, akiknek a vasalt nadrágnál és a tiszta ingnél kezdődött a tisztesség, és az embert a verítékével összedolgozott értéke alapján rangsorolták, amihez arc, név, teljes életút járt, szemben a virtuális üzenő falak anonim handabandázóival. Mert aki posztol, ír, vagy csak bekapcsolja a gépét – kávéfőzőt, mikrohullámú sütőt, netán felnyitja laptopot, mint te vagy én –, amiért létrehozták a kényelmünk világát, a jólétünk alapjait: éppen nekik tartozunk hálával.

Hálával és felelősséggel.

Mondom: felelősséggel!*

                                                         Pk

*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.04.18-án.

NAPLÓ – 114.

Hannah Powell

„Megint egy új vasárnap. Megint reggel öt óra.

Richard Wagner háromfelvonásos operájának negyedórányi részlete szól: a Tannhäusert vezényli Herbert von Karajan. A Berlini Filharmonikus Zenekar játszik. Harsonák és hegedűk vívnak csatát és szeretkeznek eggyé. A zene klasszikusabb, németesebb nem is lehetne. Megriadt és nyugtalan napjainkban az időnként zaklatott ütemű, harsány, majd hömpölygőn melodikussá szelídülő muzsika szépen illeszkedik az ablakpárkányra kopogó esőcsöppek ritmikusságához. Nem költői a hangulatom. Inkább csak a magam módján úgy kezdem a napot, hogy szembehelyezkedek a dolgaim prózaiságával.

Visszagondolok.

A múltam törmeléke alól próbálom magam kiásni. Rákényszerülök az eddigiek végiggondolására. Néha sikerül, csodálkozok is rajta eleget.

Aztán, ritka kegyelmi pillanatokban kiemelkedem.

Itthagyom a civilizációban ringatott világot. Ellépek az asztali villanylámpa sárga bűvköréből, el az íróasztaltól, a Kossuth rádió szignáljától, a bevégeztetettségtől és a bezártságtól.  Ilyenkor a rám tapadt éveim száraz, szikes sárdarabkáit lerázom. Kidörgölöm a szememből a régi boldogságok mézgáját, egyúttal átöblítem számon a régi szavakat, a fülemből pedig kicsorog az a sok, ismerős, régi hang. Nem összetett mágia ez, inkább a tudatom űzi megnevezhetetlen játékát a valóság elől. Más-más vonalon gondolok vissza mindenre, ahogy a szétfutó szálak egy pászmába szoktak összesimulni, egységként összefogom az életem.

Egyik eltűnt korszakomban még volt rá igényem, látni és kívánni akartam az egzotikumot. Úgy véltem, őszintén tudom szeretni, tudok neki gyónni, és nyers rajongással lehetek egy számomra ismeretlen világ iránt. Ám egy ideje már akárhogy szeretném másra cserélni, a retinámra égett az a régi horizont. Odatépett vagyok én a Járás meg a Tisza közé. Ez az őrlő végtelenség hív. Minden nap várom a jeladást. A nagy távlati tervek szinte parancsszóra sejlenek elő. Alighanem Kishomok van Wagner operájában is, a Járás szike festi deresre az üstökömet, az első dűlő követi gerincem görbületét, és a folyó lüktet a verőeremben. Hiszek Bácskában. Szeretni és hinni pedig egyet jelent. 

Hagyom, másutt hadd mélyüljön a gödör. Egyelőre megnyugvás, hogy a napot még látni. De nincsenek kételyeim. Franciaországban katedrálisokat gyújtanak fel, a kontinens nyugatos szelleme inkább kísértetjáráshoz hasonlít, sötét árnyak és a tagadás uralják el Európát.

A mostanság valósága az összeroppanást vetíti előre. Már a világ végén járunk, csak egy tyúklépésnyire vagyunk mindattól, ami értelmes. Hadüzenetet küldtek az Égnek, a közösségeknek, az egyéniségnek.

A zene tagolatlanná vált, a szó elsilányult, majmolás lett a tettekből. Az ostobaság dirigál, a rövidlátók pedig mostanra a legfölkapottabb jósok.

Közepesnél kevesebb érdeklődéssel olvasom a híreket. Megállapítom: immáron alig-alig találni tényeket. Ezzel szemben mindenütt megszaporodtak a vélemények – azokat közlik úgy, mintha a realitást, az igazságot közvetítenék.

Bárhogyan is szeretném, nem tudom mi az igazság. Gyanítani gyanítom, de százszázalékos pontossággal nem merném állítani. Már az is megfordult a fejemben, hogy tulajdonképpen nincs is igazság: csak egyénekre szabott külön-külön igazságok léteznek, és az embert fölruházó szabad akarat sem egyéb, mint a saját igazságunkkal való folytonos küzdelem megélése. Így szembesülünk a privát kis világunk magánjellegű tényeivel.

Föltétel, megalkuvás nélkül önmagunknak maradni: talán ez lenne az élet értelme. Talán. A váratlan és örvendetes sikereket ugyanúgy méltósággal átélve kéne fogadni, mint a sorcsapásokat, a kéretlenül ránk zúduló bajokat. Egyszerűbb az örök egyformaságot fölismerve vallani azt, mintsem a folyton változó szerepeinket cserélgetni. Talán azért érzek ellenszenvet a tettetés nagymesterei iránt, mert nem értem meg őket. Mikor azt gondolom róluk, hogy aljasok, ravaszkodón számítók, sunyik, vagyis köpönyegforgató svindlerek, akkor valójában nem azok, csak pragmatikus emberek. Alakulnak, mint a zselészerű, tengerfenéken lakó, növényszerű állatok. A veszedelmek árnyékában mentik a menthetőt, amiből mára csak a legfontosabb kincs maradt: önmaguk – az én, az én, az én…

A lefelé tartó úton félre lehet állni. Pont most, lassan a félúthoz érkezvén.
Hálátlan szerep. De legalább tisztességes.

Az eső meg közben elállt."

NAPLÓ - 113.

festményem

Szombat. Vihar van készülőben. Nem bánom. Bármi lehet: jöjjön égszakadás, kristályosra fagyott reggelekkel, vagy akár békaeső is eshet, csak végre maradjon abba ez a mindent belakkozó hőség, ez a ragacsos hőguta, ez az aszfaltszagú, beteg kánikula. Sosem szerettem a meleget. Mostanára meg már kifejezetten gyűlölöm. Forró béklyót pakol rám a július, és a bénaságom csak esténként ernyed, amikor a hűs levegő ízéért, zamatáért végre megéri lélegezni. Addig valahogy ki kell bírni. Az éjszaka jótékony, gyors transzfúziót ad. Ilyen ez a nyár.

Egész nap a kínai nő járt az eszemben.

A kis kínai kifőzde a szép nevű Nefelejcs utca egyik árnyékos sarkán van. Előtte görbe törzsű, erősen fölnyírott hársfák elmondhatatlan unalommal meresztgetik ágaikat a trolibusz vezetékek párhuzamosai fölött. A mohos cserepeken légvonat szele matat. Parkoló autók cigánykaravánja szegélyezi a mocskos járdát, ami nyílegyenesen visz a Keleti pályaudvar irányába. Itt-ott a nyitott ablakokon át lárma, veszekedés szokott hallatszódni. A kapualjakban félmeztelen, papucsos alakokat látni, akik már délelőtt is részegek. Kapaszkodnak az olcsó, dobozos sörükbe, és barbár hiedelemmel figyelik, de nem értik a körülöttük kavargó városi világot.

A kicsiny kifőzde olyan puritán, olyan alázatosan kínai, amennyire csak a képzeletünk engedi. Meggypiros csempék és arany sárkányos papírmasé a dekoráció: a Mennyei Birodalom kulissza elemei huszonvalahány négyzetméteren. Avatatlan belépő azt hinné, a szügyig csempézett üzletecske valójában egy parányi vágóhíd, ahol zughentesek mérik a szalontüdőnek valót, tőkevakarékból házilag pacsmagolt parizert, meg csirkelábat a kutyáknak. Igazából egy csöppnyi Kína van ott, és valahol, legbelül tudom, történelmi asszociációktól terhelt tudatom sejti, hogy az eredeti, hatalmas birodalom is hasonló hangulatot áraszthat. Pont ilyen fűszeres szagú, émelyítőn önérzetes, ugyanakkor gyermeki módon pingált színkavalkád, foszló drapériákkal, kipucolatlan zugokkal, és papírmasé kacatokkal. Hiába, hogy csillagmérföldekkel odébb, a Föld túlsó fertályán van az az ország. Egy óceánt a vízcsöppjéről, a hegyláncot egy kődarabkából is be lehet azonosítani.  

A Terézváros koszlott szögletén egy másik civilizáció ladikja feneklett meg. Középkorú házaspáré a kifőzde. Hátul laknak. Nem hinném, hogy túl komfortos lehet egy raktárban bevackolva, de illetlenség az ilyesmit fölhánytorgatni. (Laktam én anno liftaknában is.)

Belépve az üzletbe szíven rúgott a látvány.

Ketten ültek az üres firma pultja mögött. Az idős férj ölébe dőlve ott feküdt az asszonya. Nézett rám az ember. Zavart és udvarias is volt egyben. A groteszk helyzetet csak fokozta, hogy az asszony mindeközben hangosan énekelt. Hogy a dal miről szólt? Fogalmam sincs. Színpadiatlan, nyers, elviselhetetlenül monoton dallama éppen úgy lehetett kínai szerelmes ének, mint halottsirató. Nem értettem a szövegét, de a fájdalmát igen. Éreztem, hogy abban a középkorú kínai nőben most veszett el megint valami. Nem egyszerre vesztette el: lassanként lépdelt el tőle, kiolvadt belőle. Az elhagyatottságának és a magányának az adóját fizette ott és akkor az a nő. A férj gép módjára ringatta nőjét, és a kínai kereskedők szenvtelen mosolyával bámult rám, európai, magyar idegenre, aki a legvalószínűtlenebb helyen, egy kifőzde vevőterében lépett be a családi drámába, úgyszólván áttétel nélkül egy másik, privát, kiismerhetetlen szcénába.   

Elfelejtettem mindent. Csak a megokolatlanul fennhangon szóló dalt hallottam, azt a szomorú, kínai nótát, aminek melódiája – akár egy szélkergette ördögszekér – odébb gurította képzeletemet. Lódult velem a világ egyet, és már nem a belvárosban voltam, hanem a kanizsai Nagytemplomban, ahol az odaadás végtelenített illata lengte be a padokat, és a színes vitrázsokon a magyar szentek – utalva valami magasabbra –, fölfelé mutató mozdulatot tesznek. Az egész Tisza-part a médiumommá lett, minden, ami a tájban, a Járásban és az erdőkben közös bennünk, a nyárfapihétől a felrobbantott régi hídlábak beton pilléréig, a kanálistól a pókhálós padlásföljárókig, Deszka barátom sírjától a hajdanvolt Kismuki utolsó füttyéig.
A rejtélyeket megoldó igét énekelte az asszony. Az elrendeltetettségét. A vállalásét. A sorsa elől ki nem térő ember hangján szólt, és mégis szomorúan. Nem nyilatkozott meg általa az élet ezoterikus értelme, dehogy.

Mindösszesen annyi történt, hogy egy kínai nő Budapesten megértette velem, hogy a szelíd, de szilárd kötelességteljesítésbe olykor bele lehet fáradni. 
Hogy olykor meghajlik a hát, a gerinc. Gyógyír, megoldás erre nincs. 
Egyetlen vigasz talán, hogy a kanizsai templomablakok metszett üveg szentjei figyelnek. Az alázatos kéz még így sem görbedhet, ha teli van másoknak szánt ajándékokkal.

                                               Pk