BÉLA NAPJA

 

A híres névadó

Hamis a cím, félrevezető, nem névnapról van szó. Február 25-én egyébként a Géza nevűek ünnepelnek, Isten éltesse őket!

Ma mégis Béla napja van. Nekem. Bélával nem régi az ismeretségünk. Mindössze két napja találkoztunk, de a kapcsolatunk hamar kikerekedett, és mostanra az indokoltnál is bensőségesebb. Béla itt lakik nálam. Nem ajánlkozott, nem is kért szállást: én invitáltam lakótársnak. A fürdőszobában kapott helyet. Kedd óta a mosógép tetején egy cipősdobozban tartózkodik. Amolyan ideiglenes albérlőm. Nem egy kellemetlen lakótárs. Csöndös, álmodozó, meglehetősen visszahúzódón él. Béla a kartondoboz falára kapaszkodott, és fejjel lefelé lógva azóta is alszik.

A folyosó hideg kövén láttam meg. Kora este volt, majdnem ráléptem. Béla hanyatt fekvő, kiszolgáltatott, törpe denevér testének élettelenségén túl csak a törékenysége volt megindítóbb. Óvatosan megpöcköltem a cipőm orrával. Rándult egyet, és olyan hangot hallatott, mint mikor rozsdás szöget húznak ki egy régi deszkából. Lábbal a fal mellé toltam, agyon ne tapossa valaki, majd kerítettem egy cipősdobozt, amibe egy régi magazin segítségével gyöngéden belesöpörtem. Béla és fajtársai nagy néha veszettség hordozói, még kesztyűs kézzel sem akartam volna megfogni. A világjárvány óta meg amúgy sem túlontúl pozitív a bőregerek PR-indexe. Teszem hozzá: módfelett igazságtalanul és teljesen indokolatlanul, ugyanis a denevérek rendjébe tartozó állatok mindegyike teljesen ártalmatlan. (Föltéve, ha nem vacsorálunk meg egy fertőzött egyedet.) Még a dzsungelekben élő nagyobb méretű, ténylegesen vérszívók is jobbára csak a négylábú, vagy kérődző emlősökből – marhákból, disznókból, kecskékből, esetleg lovakból – csapolnak le egy-két deci vért, az emberre veszélytelenek. Az Európában élő kisebb denevérektől pedig végképp nem kell tartanunk. Hasznosak, és sajnos az emberi tevékenység miatt immáron minden példányuk veszélyeztetett, védett is. Béla és társai, ezek a tenyeremnél nem nagyobb, gyakran boszorkánylepkényi kis emlősök hatalmas jótevőink. Egy törpe bőregér élete során többtonnányi szúnyogot fogyaszt el, az egyéb zsákmánynak számító éjjeli rovarok tömkelege mellett. Mégsem becsüljük Béláékat.

Nem teng túl bennünk a hála irántuk. Én már láttam gyerekcsapatot focizni labda gyanánt egy denevérrel. Láttam – amúgy a természetet kedvelő – horgász fickó pecabotos raktárajtajára kifeszítve odaszegezett denevér tetemet. A minap pedig akárki láthatta filmen, ahogy egy társasház felújítása során több tucat hibernált denevér hever a februári betonon, ahová a tetőjavító munkások skrupulus nélkül lehajigálták valamennyit. 2021-ben, Európában.
Ha belegondolunk, hogy felelőtlen emberek az idén is fecskefészkek százait (de akkor sem tévedek, ha azt állítom: ezreit) fogják majd leverni, tulajdonképpen nincs is min elszörnyülködnünk. Ha már a kedves fecskemadaraink sem számíthatnak tőlünk irgalomra, mit várjanak a babonás hírű denevérek? A külsejük a cukiság faktor szempontjából reménytelenül előnytelen. Az életmódjuk bizarrnak tűnő, titkokkal övezett, nagy a homály körülöttük a szó minden értelmében: egy csomó ok, vagyis ürügy arra, hogy a világ utálkozzon rajtuk. És amilyen elbaltázott ez a világ – utálkozni is fog tőlük. Pedig nem ők a vámpír szörnyek, hanem mi magunk vagyunk azok. Ahogy érzünk (érzéketlenek vagyunk), ahogy gondolkodunk (nem használjuk az eszünket), ahogy cselekszünk (restek vagyunk): semmiben sem különbözünk a mesebeli vérszívó rémalakoktól.  

Mikor hozzám került, gyors keresztségben részesítettem Drakula gróf attribútumát. A némafilmek vámpír sztárja, a hollywoodi Lugosi Béla után a lakótársam a Béla nevet kapta. Nyugi. Ha netán nőstény, akkor meg Bella. Tegnap egy csomó szakemberrel beszéltem. Ma elviszem Bélát egy menhelyre, ahol kedvére alhat az övéi között, míg el nem ér ide a tavasz, az a meleg alkonyati nap, amikor Béla és a többiek szabadjára eresztve éji vadászatra indulhatnak.

Akkor majd március végét írunk. Egészen szagos éjjelek lesznek. Ahogy eddig, bámulni fogom az éjszakát. De valahol tudom, eztán kicsit figyelmesebb leszek a kandeláberek sárga fényében csapongva cikázó árnyak iránt. Azt fogom képzelni, hogy az egyik közülük Béla. Majd intek neki.

Utóirat: A mai nap folyamán Béla jó kezekbe került, ahol megállapították, hogy egy szoprán törpedenevér (Pipistrellus pygmaeus). 

Azt sem tudtam, hogy van ilyen család a bőregerek alrendjében. Viszont kétségkívül szoprán: cérnavékony hangja volt. 

 Pk

 

NÉGY ÁLMOM

Az ébrenlét berámázott. Ám az álomnak, az én álmaimnak már nincs keretük, korlátjuk. Parttalanok, akár az univerzum óceánja. Mégis, majdnem minden éjjel nagyon különböző szálakat sikerül össze-összeszőnöm. A fonalaknak más a színük, más az anyaguk és a vastagságuk és az irányuk sem egy: százezernyi szögből gomolyognak egybe. Vagy milliónyiból. Nem tudom mennyiből, csak annyi biztos, hogy némelyiken csomók, sőt egész bogok vannak. Vagy megereszkedettek, alaposan összekuszáltak. Ritka a nyílegyenes szál. Nem bosszankodok rajta, már nem. Csukott szemmel talán igazibb kihívás látni.
Mert bár sokféle a fonal, a cérnaszál – a spulni én vagyok. A végpont, amelyben az álmom magánya egy másik valóságot fog létrehozni. Néha pusztán egy színes, kimerevített fotóra telik. Akad, hogy épp csak elkezdett skicc lett az éji látomásból. Ilyenkor eszmélésem pillanatában a vonalam vége a levegőben marad, és a reggelem első döbbenetében még a bal csuklómban érzem a vonal ívét, mintha egy hirtelen megfagyott karmester feltartott keze lenne az enyém… Az esetek többségében viszont filmszerű dolgaimon ámulok. Hiába, hogy megszoktam már: minden egyes alkalommal, minden nekilóduláskor különös izgalom lesz úrrá rajtam. Megújulok. Akár egy sutba dobott régi furulya, amiből az éji huzat incselkedése mindenféle hangokat csalogat elő: várom a légmozgást, a változást. A nem evilági szólót. Mert a koncert csak nekem szól, magamnak játszok, a saját dallamfoszlányaimat. És mi kell a léleknek, ha nem az nóta, amit a szív komponál, teljes öntudatlanságban, egy másik szférában, egy másmilyen hangrendszer harmóniája szerint?
Tegnap a szokott időben, éjfél előtt oltottam lámpát.
Három óra tizenegy perckor fölneszeltem, aztán gyorsan visszaaludtam, majd véglegesen negyed hat után ültem föl az ágyban. Ceruza és notesz után nyúltam, gyorsan jegyzeteltem, címszavakban leírtam az éjjel látottakat. Majdnem mindenre emlékezni szoktam. (Talán, ez is egyfajta átok, hogy nem érdemlem meg a felejtés kiváltságát. Talán kegyelem. Valószínűleg, mint annyi minden: ez is csak nézőpont kérdése.)
Négyfélét is álmodtam.

Álom 1.: Egy vak nőt vezetek a Hatcsöcs kocsmánál, a Széles utcán. A nő azon túl, hogy világtalan – érzem, valahonnét mégis bizonyosan tudom – szeret. Karol, bújik hozzám, bízik bennem, elmondhatatlanul bizsergető állapot! Nem tudom miért, olyan érzésem van, hogy ismerem, de az arcát nem látom, arra valahogy nem emlékszem, csak arra, hogy világos színű, barackvirág rózsaszín ruha és kötött kardigán van rajta. Utánunk jönnek valami démonok, menekülünk a város központja felé. Én jobban félek, mint a nő. Aggódva pislogok hátra.

Álom 2.: Másodjára egy Horgosra vivő új útnál ácsorgok, friss az aszfaltozás, épül. Álmomban is csodálkozom, ugyan mi értelme van, minek? Snitt. Megint az álombeli falumban vagyok. Sokszor megfordultam már itt. Okkersárgára mázolt verett falú parasztházak, tágas, árnyékos utcák, diófa sorok. Nyár van, érzem a diólevelek áható szagát. 1000 euróért veszek egy házat ott, ahol se fürdőszoba, se konyha. Döngölt földes az alja. Egy néni mutogatja milyen szegényes, nekünk "moderneknek", ni, szujos a gerenda, mondja. Nekem mégis tetszik, fejben rendezem az L alakú vályog épületet és beleélem magamat az új otthonomba.

Álom 3.: B. új házában vagyok, a Balatonnál. (Sosem jártam ott, nem is tudom, hogy néz ki.) Az én éjjeli látomásos világomban kétemeletes, puccos, belső körfolyosós. Amolyan újgazdagon bézs színűre meszeltek a belső terek, sok a meleg szín, az ízlésemnek túl sok is. Ráadásul egyben minden, amerikás stílusban. Fölmegyek, benyitok egy helyiségbe, alighanem vasalós szoba vagy lomtár féle. A polcokon kimustrált, nem olvasott könyvek. Azok tetejére akarom rakni a keskeny kis kiadványt, ami a kezemben van, de összeomlik a polc. A sok könyv lezúdul. Zavartan iparkodok visszarakni mindent a helyére. B. jön, szorulok. Nem szid le, hanem flegmával közli: vele is megesett már, neki két órába tellett rendet rakni. Hatalmas megkönnyebbülés!

Álom 4.: Tisza-part. Áradáskor, fatörzseken lépkedek, be a vízbe, most egy ismerőssel vagyok. Árral úszok, nagyon visz a víz. Zavaros a folyam, közben cserkészek jönnek, mondom, nézd, a nyakkendőjükről látom, écskaiak, nem kanizsaiak, noha kék egyenruhát viselnek. A fák derékig vízben állnak, alsó ágaik belelógnak a Tiszába, árnyékot vetnek a folyó tükrére. Nagyon fáradt vagyok, úszok, nincs nap, a levegő hűvös és az ártérben ázó erdő sötétjében igazodási pontként nem látom már sem Bánátot, sem Bácskát.

Virrad. Fölkelek. Hosszú perceken át még a víz szagát is érzem.

                  Pk

Szindbád elhajózott Đenović-ról

 

Vasilije Žugić 75 évet élt.
Hogy nem csak az illúziók hoztak neki örömet, arra mind a 75 éve a cáfolat.
Ez így nem pontos.
Vajo – így hívta mindenki – sokkal többet, sokkal hosszabban létezett. Aki úgy és akként jár-kel a világban, mint ő, annak nem a közönséges, emberi léptékkel mért idő a jussa. Annak évtizedek tucatjai sem elegendőek, hogy a létének összes forgácsából, a története szilánkjaiból kirakhassuk teljes tükörképét. 

Így valahogy van Vajo bátyámmal is. Az ő templomán a rózsaablak ólomüveg mozaikja sosem lesz tökéletes.
Gyanítom, az én kis montenegrói falumban kevesen vannak, vagy tán egy ember sincs, aki Krúdy Gyula köteteit ismerné. Pedig most milyen jól jönne, hisz visszaemlékezve Vajora holnap már egy lenne Krúdy regényalakjai mellett! Ott a helye, én tudom. Bátran besorolható egy még meg sem írt múlt századi, misztikummal és fölösleges szerelmekkel teli kalandos kiadvány főhősei közé.
Alakja még nincs papíron. Ahhoz leülepedett idő kell. Távolság.
Ám a lelke bizonyos, itt van, velünk, most is, amolyan 21. századra itt felejtett Szomjas úrként, Szindbádként vagy Czifra Jánosként. Váltott helyén ül az öböl partján a kocsmaasztalnál, s mint valami régen lemosott, homályos ablaküvegen át bámulja, nézi a múltat. Elmondja, elismétli magának a pályáját, a kanyarjait, a hajójának kikötőit. Négy szívműtét, hat feleség: gombócból is sok, ám Vajo bátyám szívével ahogy a műtőorvosok, úgy a féltucat nősülés sem bírt elbánni. Maradt neki szíve: mindenre és mindenkire.
Bohém, akszamétos mozgású úriemberként ismertem meg. Választékos modora és elragadó humora volt. Több nyelven beszélt, párszor körbejárta a világot. Rengeteg tapasztalat állt mögötte és mégis nevetett. Lényének egyszerűsége volt emberségének a bélyege. A hosszú idő alatt nem változott semmit: húsz éve mindig ugyanúgy kacsintott, fújta a füstöt, s ahogy elfogyott az ital, a pincért udvariasan megkérve rendelt még egy kört. Régebben, miközben mesélt magáról – kacskaringós útjairól – a keze kísérte a mondandóját. Viszkit vagy gint ivott, sok citrommal, és a holland dohányának szagát a tenger felől érkező sós pára sokáig megőrizte. A kocsma teraszát hullámok paskolták, Vajo napszemüvegében láttam a Luštica kefesűrűn bozótos hegygerincét. Latin zene szólt, rumbatök meg szaxofon, és úgy éreztem – hazaérkeztem.
Már csak emiatt is nagyon hálás vagyok neki.
Vasilije Žugić nem kereste az igazságot, csak iparkodott aszerint lenni. S így könnyedén meg is találta, mert fölismerte, és belül hordozta a saját igazát, a szeretettel és a csöndös boldogsággal. Van mit tanulni tőle. Hiányozni fog. Épp most, délben temetik, viszik föl a hegyoldali kis temetőbe. Az öböl rezesbandája fújja neki a gyászindulót. Ha netán hallaná, bizonyos, mosolyogna rajta. Messze van már. Szindbád barátunk vitorlát bontott.   
Legyen áldott az emléked, Vajo!

                                          Pk

A PERASTI ADMIRÁLIS

Perast

Fodrozódnak a fehér gyöngyház színű habok Perast kikötőjében. A kék ég teljessége a vízen ring, amióta világ a világ, amióta a Kotori-öböl létrejött. Gleccserek alakították ki. Egykoron irdatlan szurdokban folyómeder lehetett, a földtörténet korai időszakának valamelyikében.

Két moccanatlan, tömör óriás árnyképe sötétlik az öböl vizében: a karsztos Orjen- és a Lovćen-hegység. Ez utóbbinak az ormán – amely egyben a Fekete Hegyek Országának legmagasabb csúcsa is – a helyiek által tisztelt uralkodó-költő, Njegoš mauzóleuma található. A tüdőbeteg fejedelem mindössze 37 évet élt, ám rövid földi pályája dacára XIX. századi filozófusként, és egyházi tanítóként is beírta nevét Montenegró nagykönyvébe. Máig jó szívvel emlegeti a népe. A szomorú pályájú herceg síremléke fölött a kelő holdnak szerelem színűre szokott kerekedni a képe, az éjszaka lila leplén pedig a csillagokkal versenyt ragyognak a parti városkák fényei. Százezernyi pulzáló, parányi csillogás fönt és alant: a hegygerincek és az épületek elmosódó kontúrjait az éj sötétje fölszívja.

Olyan, mintha az öbölben minden este a világűr néhány emelettel lejjebb, a földszintre költözne. Egybe ér az egész világ, nincs különbség a létezés síkjai között. Körös-körül sugárzanak az aranypor szemcsék. Tivat sétálóutcájának kandelábereivel versenyt csillog a Tejút égi sztrádája, és a Fiastyúk konstellációja hajnali egy óra tájékán a megsimult tenger vizében kotlik. A mélyben neonszínű halrajok örvénylenek, a kompot vigyázó reflektor fényére pedig csápos, zselészerű, fenéklakó szörny bújik elő, mintha kötelessége lenne megbámulni az izzó villanyégőt. A groteszk lény méretét nézve korántsem ijesztő: akkora, mint egy közönséges vekni. De az áttetsző bőrének a hullahalványsága, a bőrén át látható szerveinek pulzálása taszító. A kocsonyás szörny nem tudja, hogy a gyengébb idegzetűek és a gyerekek félnek tőle. Mint engedelmes kutya, naponta előbújik rejtekhelyéről, és éjfél után megy, lebegve, egész a sekély vízhez óvatoskodik, hogy az ezer wattos fényáradatban napfürdőzhessen. Szépszámú nézőközönsége a partról figyeli. Utálkozásomat legyőzve éjjelenként én is meglestem a szörnyet. Kérdeztem egy helybélit, aki pincérként mellettünk hordta az italt: az isten szerelmére, mégis, mi ez a rémséges valami? Nikola a válaszát megtoldva sercintett egyet a tengerbe, és ugyanezen flegmával nekem bökte: zver. Magyarul: szörny. Hát, ettől nem lettem okosabb.

Perastnak ma is hét temploma van. A balkáni kis ország legnagyobb katolikus szentélye a város dísze. A püspöki székhelyként is szolgáló templom Szent Nikola nevét viseli, mert a hajósok, matrózok, halászok, vagyis az összes vízen járó ember védőszentjének az erős hitű öböllakóknál régtől nagy az ázsiója.

A szentély mai formájában, véglegesen 1616-ban lett kész. Fehér márványból építették. Nem is akármilyenből: Korčula szigetéről hozták a köveket, az Adriai tenger közepéről, ahol a híres utazó – Marco Polo – szülőháza napjainkban is látogatható. Kőfaragó mesterek százai dolgoztak a Szent Nikola késő reneszánsz stílusú falain, a már barokk harangtornya kifejezetten impozáns lett, 55 méter magasan nyúlik az égbe. Giuseppe Beati, egy velencei építész tervezte. Lélekvesztő csigalépcsőt megmászva a csúcsából szavakkal le nem írható panoráma nyílik a Kotori-öbölre. Ez a templom volt a Tengerész Testvériség központja.

A perastiak vitézségét az előző bejegyzésemben már említettem. Egy személyt mégis érdemes kiemelni a sok bátor harcos közül. A perasti Matija Zmajević az orosz flotta admirálisaként a legmagasabb rangig jutott, amit tengerész megkaphat.  Egy emberhalállal végződő csetepaté miatt a fiatal Zmajević kénytelen volt elhagyni szülővárosát. Előbb Dubrovnikba emigrált, majd onnét az orosz nagykövet ajánló levelével I. Péter cár szolgálatába szegődött. Hamar kitűnt a bátorságával, a svédek elleni balti-tengeri csatákban egymás után aratta győzelmeit. Zmajević diadalainak eredményeként Nagy Péter néhány fiatal tisztjét, vagyis bojárját a Kotori-öbölbe, Perast városába küldte, hogy ott a legjobb szakemberektől tengerészeti tudományokat tanuljanak. Ezt követően a mediterrán vizekről érkező harcost ellentengernagyi rangra emelték, és az uralkodó megbízta a Don folyó flottájának felépítésével. 1725-ben Zmajevićet az az egyedülálló megtiszteltetés érte, hogy Nagy Péter temetésén a császár koronáját viselhette. Az orosz uralkodó utódja, I. Katalin pedig Alekszandr Nyevszkij renddel tüntette ki Zmajevićet, aki végül 1727-ben admirálisi rangot kapott. A sikeres katona sosem feledkezett meg a gyökereiről: számos adománnyal támogatta az öböl népét, és a szülővárosának fejlődését segítette mindvégig. Katonai pompával temették el, a moszkvai Szent Ludvig katolikus templomban.

Mindez nem csupán a régi idők csodás meséje. Erről szól a tenger. Ahogy a múltban, úgy ma is ezt jelenti az ottani élet. Az örvényeket, a szél ekéjével szántott hullámzó vad vizeket, a létezést és elmúlás tisztességét, amit csak az arra érdemesek, az igazán tiszta szívűek képesek elviselni, és legfőképpen megérteni.  

Perast előtt a két szent szigetecske

                    Pk

PERAST LELKIISMERETE

 

Perast - sikccem

A Kotori-öböl zegzugos bugyrának mélyén, a kettős „Z”-re hasonlító mediterrán fjord második „Z” betűjének derekán keresd a várost, ami nem is az. Perast félezer lelket sem számlál, viszont a múltját illetően bátran beállhatna a tőle nagyságrendekkel népesebb, fölkapott nevű történelmi városok közé. Beállhatna – ha akarna. De nem akar. Még akkor sem, ha a perasti bátorság – nem költött mese, hanem dokumentált tény – világhírű.

Valósággal szégyenlem magamat, belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hová tűnt mára belőlünk, férfiakból a legendás perasti virtus. Vagy az árnyéka. Vagy annak legalább a halvány utánzata. Könnyű azt kereken kimondani, hogy a perastiak mind merészek voltak, sőt, időnként vakmerőek is, és a halált megvető bátorságukhoz többnyire piszok nagy szerencséjük is volt. Így van ez rendjén. Hittek önmagukban, mertek, és az évszázadok alatt rendre nyertek is: csatákban, ütközetekben, hadjáratokban jeleskedve ámulatba ejtették a világot, hol a hősiességükkel, hol a pimasz rettenthetetlenségükkel, hol pedig a halált is kinevető hatalmas szívükkel. 

Egy epizódot elmesélek: jellemzi a perasti kurázsit.
A középkor végén az oszmán terjeszkedés az Adriai tenger városállamait is fenyegette. Akkoriban merőben más értékrend alapján méricskélték az emberek az identitást: nem a valamely nemzethez tartozás számított, hanem a szülőföldhöz való ragaszkodás, vagy ahol volt, ott a királynak, a mindenkori uralkodónak tett hűség parancsa írta elő, ki hová sorolható. Peraston már akkoriban is féltucatnyi templom állt, de a katolikus és az ortodox perastiak is ugyanazzal a hévvel védték a városuk érdekeit, ha kellett vállvetve küzdöttek az ellenséggel, és ha kellett, meg is haltak Perast szabadságáért.

Megjegyzem, a várost számos alkalommal próbálta bevenni a török, akiket a helyiek annak rendje-módja szerint alaposan megvertek. Volt, hogy a muszlimok hajóhadát küldték az öböl fenekére, akadt, amikor a várfalakról űzték messzire a hódítókat. Egy idő után a szultán is belátta, hogy a perasti kaland túl sokba van neki, föladta, inkább ment a serege a kontinens belseje felé.

Egy ízben a török haderő a montenegrói királyság akkori fővárosát, a fekete hegyek között megbúvó Cetinjét kezdte ostromolni.
A sokszoros túlerő eleve reménytelen helyzetbe hozta a védőket. Csak idő kérdése volt, mikor törnek be a városba a janicsár hadak.
A jó cetinjeiek segítséget sehonnét sem remélhettek. Imádkoztak hát, kegyes véget, gyors halált adjon nekik a Teremtő. Hogy az Úr meghallotta-e a fohászukat, nem tudható. De a perasti férfinép füléig és szívéig bizonyos, hogy valami hír eljutott.
Mivel azidőtájt a perasti hajók a város kikötőjében horgonyoztak (nem volt szezonja a kalózkodásnak, és a török is nagy ívben kikerülte a harcias öböllakókat), a derék perasti férfiak megköpték tenyerüket, nótaszóval fölkerekedtek. Mentek „balhézni”. Jó mókának tartották kéretlenül beavatkozni egy számukra idegen népség, egy távoli város élethalálharcába. Mindezt pusztán a hecc kedvéért. Az eredményt sejthetik: a hátba támadott törökök riadt tekintetétől csak a cetinjeiek szeme kerekedett nagyobbra, mikor a nekitüzesedett perastiak hirtelen fölbukkanva, lezúdulva a hegyoldalból tönkreverték az ostromló erőket, és hazazavarták a pogány sereg maradékát. Ennek a nem mindennapi historikus eseménynek a hálás cetinjei uralkodó rendelete állított emléket. Odáig a városba csak fegyvertelenül lehetett belépni. Szigorú szabály volt, ami ellen a vétkező a fejével lakolt. Viszont a diadal után ezen szabály alól uralkodói pátens mentette föl örök időkre (!) az összes perastit. Ekkora volt a bizalom és a megbecsülés irántuk.
Nem hiába tartják: bajban ismerszik meg, ki az igazi barát.