„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így – kérdezem én.”
(Bereményi-Cseh)
Mondta volt a Csillagok háborúja
matyóhímzéses magyar változatában Darth Vader, a Sötét Nyalúr. Régen láttam,
nem biztos, hogy betűhív a közlésem. Mivel egy jó ideje tévét nem nézek,
megkímélem magam attól, hogy bizonyos arcok, vagyis karakterek, bizonyos
képsorok és általában mások által fontosnak, nélkülözhetetlennek vélt dolgok
mentén kelljen szerveznem az életem. Mert nekem nem azok. A Bódi Guccsik meg a Bangó
Margitok nélkül is elég sok a nyűg van az ember vállán, nem tetézném sem Kiss
Ramónákkal, az összes guminővel, a celebekkel, a hetvenen túli Koncz Zsuzsával,
pláne a Pa-dö-döhöz hasonló silány viccekkel. Amikor még néztem tévét, akkor
sem szenvedhettem a kereskedelmi adókat, hát nem is gyakorta kapcsoltam oda. Jobbára,
ha véletlenül elsült a távirányító. Esetleg. Ám nyomban elragadott a pánik és
menekültem legalább a közszolgálati csatornák felé. Most meg már azokat sem.
Rádiót hallgatok. Abból is csak egy
adót, a Kossuthot. Középhullámon. (Kereskedelmi rádióktól is ment vagyok! Azt
még nem sikerült eldöntenem, ott a szöveg vagy a zenei kínálat a borzalmasabb?)
Ahogy ébredek, már bekapcsolom a készüléket, és a reggeli kávé mellé gyakran
napközben is duruzsol a hangszóró. Hírek, időjárás, Hajnaltájt, Vendég a háznál,
este Jó éjszakát gyerekek. Ha sokat
beszél, süketel, még azt is kikapcsolom, hiába bülbülszavú a bemondó. Alapból
viszont elégedett vagyok a királyi magyar rádió adás- és értékrendjével.
Kivéve akkor, ha nem.
Még pénteken hallottam az írásom
apropójául szolgáló szösszenetet. S bár cukor nélkül iszom a kávét, menten
keserűbb lett a szám íze, és fulmináns dühömben a mosogatósba löttyintettem a
maradékot. Azóta is visszacsöng a fülembe az a pár szó. Nem hagy nyugodni.
Történt, hogy 1956 ünnepe miatt,
továbbá, mert hosszú lett a hétvége, középiskolás korú fiatalok kirándultak
Erdélybe. Hadd lássák a magyarországi gyerekek is Kolozsvárt, a
Tordai-hasadékot, meg mindent, ami arrafelé megtekintésre ajánlott! Szép.
Hasznos. Helyes az elképzelés.
Fölcuccoltak hát féltucatnyin, és
felnőtt kísérettel elmentek határon túli fiatalokkal barátkozni. Dicséretes. A
rádió – az eset kapcsán – meg is interjúvolta őket, hadd számoljanak be az
élményanyagról, hisz Erdőelve csodálatos, akad ott min ámulni, gyönyörködni. A
rádióműsor szerkesztői élő adásban kapcsolták a Csipet csapatot. Vesztükre.
Sablonszerűen indult a beszélgetés, már-már eleresztettem volna a fülem mellett
az egészet, amikor az egyik bakfis lányka, arra a kérdésre, mit tartott
furcsának a kolozsvári kiránduláson azt nyilatkozta bele a mikrofonba:
„Hát…, furcsa volt hallani, hogy itt is
milyen szépen beszélnek magyarul…”
Könyörgöm.
Kolozsváron. 2017 októberében. Az
ottaniak. A székelyek. Majdnem három évtizeddel a rendszerváltozás után, a
határok és a berlini fal leomlását követően…
A nagylány fél mondata kicsapta nálam a
biztosítékot. Muszáj volt előkészítenem a tartalék alsógatyát, mert ha ilyen
épületeseket mond még többet, szükség lesz a váltásra. Úgy látszik a kérdést
föltevő, jóval tapasztaltabb rádiós hölgyben is megrezdült a nyárfalevél, mert
gyorsan elkapta a mikrofont a lányka szája elől. Nehogy elkezdje lerománozni a
kolozsvári líceum vele egykorú székely tinédzserjeit, mert azok ettől
kevesebbért is már megkérdeznék:
–
Osztán, kicsi barátom! Hoztál-é tekenyőt a beleidnek?
Amikor Székelyföldön „kicsi
barátomoznak”, olyankor ajánlatos a kijáratot legalább szemmel megtalálni, és a
legrövidebb menekülési útvonalat nagyon gyorsan már fejben megtervezni.
A kislány következmények nélkül
megúszta. Én nem.
Még ma is azon studírozok, mennyi
hiábavaló, elvesztegetett év múlt el úgy a közoktatásban, hogy egy viszonylag
képzettebb, érdeklődőbb budapesti tizenéves előtt sem világos, hogy a Gyáli
úton túl is folyik meleg víz a csapokból, vannak és élnek magyarok nem csak
Kolozsváron, de Kassán, Szabadkán, sőt ha úgy vesszük talán még Újvidéken, a
Futaki-úton túlonnan is. No de, Jar Jar Binks erre mondta Obi-Wan Kenobinak,
hogy „…fogdossa rá arra…” ez a tudatlan fruska, aki mindezt őneki 15 esztendő
általános képzése folyamán sem tudta a fejébe plántálni. Nem lehetett
megértetni vele egy életre: nem csak szépen beszélnek magyarul a határon túli
nemzetrészek fiataljai, de sokszor szebben, közérthetőbben, szabatosabban
fogalmaznak, mint a budapesti flaszterek ifjúsága, akiknek pongyola,
magyartalan nyelvük sok tekintetben tényleg a Csillagok háborúja hibbant Jar
Jarjának szövegére emlékeztet.
„Valami
itt korcsosul”
– énekelte a jó CsehTamás.
Ha nem csinálunk valamit, száz év múlva tényleg nem tudnak majd magyarul.
Ha nem csinálunk valamit, száz év múlva tényleg nem tudnak majd magyarul.
Nem Kolozsváron. Budapesten.
Pk
*Ez az írás 2017. október 28-án jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon.
1 megjegyzés:
Megjegyzés küldése