2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. március 29., kedd

"Tavasz van és én Szerbiában élek"



Kimaradt írás az eheti újságból.


Most, hogy túl vagyunk a március idusának fölemelő pillanatain, nem árt kicsit számot vetnünk viselt dolgainkról.

E hónap régi magyar nevén Böjtmás hava arra int bennünket, hogy a magasztos, emelkedett szólamokon, a koszorúzásokon és megemlékezéseken túl szükséges a délvidéki magyarságnak visszatérnie a dolgos mindennapokhoz, hogy hitében – az ünnep méltóságától - némiképp megerősödve mindannyian tanúbizonyságát adjuk közösségünk életerejének.

A címben idézett kellő erővel mellbevágó kinyilatkoztatás nem saját kútfőből fakad, hanem bő tucatnyi évvel ezelőtt volt szlogen, az akkori rendszerellenes tüntetéseken. Az Ellenállás (Otpor) fiatal aktivistái terjesztették el a nagyon is találó, kétértelműségében is a velejéig kritikus mondatot, ami pólókon, házfalakra pingáltan és transzparenseken egyaránt szerepelt, úgy Belgrádban, mint Vranjeban, Szabadkán meg Versecen. A rövid szentencia már-már szarkazmusba hajló élét az a düh, elkeseredés és lázadás eredményezte, aminek a végén Szlobodan Milosevityet meg rezsimjét az őket megillető helyre juttatta.

Azóta eltelt tizenpár év, fölnőttek a forrófejűek, és az idő megmutatta, hogy a történelem kereke itt a Pannon tenger meg a Balkán összefércelt mezsgyéjén mennyire nehezen mozog. Megannyi idealista, a jót és a haladást zászlójára tűző akkori ifjú mára belátta, hogy a magasztos eszmék, az igazság, a méltányosság nagyon sokszor csak szavakban, lózungok szintjén létezik. A kutyák továbbra is ugatnak, akikből ilyen-olyan rendszer- vagy módszerváltoztatás után sem lesz szalonna. Az éhes szúnyogok ugyan úgy szipolyozzák a nagy többséget, és jól elférnek egymás mellett a már jóllakott társaikkal.

A demokráciának nevezett népi játék vesztese lett a társadalom nagyobbik fele.
Sovány a vigasz, hogy annak előtte sem volt ez másképpen.

Annak idején erősen hittük – mi magyarok is – hogy megjavítható ez a minket körülvevő légkör. Hogy annyi év után megint mások beleszólása nélkül ismét magunk intézhetjük ügyeinket. Hogy a kontárok, az árulók, a bólogató jánosok ideje lejárt. Hogy a lojalitásunkért, szorgalmunkért, természetünkből fakadó szívélyességünkért cserébe valami hasonló, megbecsüléssel övezett tiszteletet kapunk.
Aki itt él, az mára tudja, mivé foszlott a kezdeti eufória.

A csúrogi dögtemetőbe még mindig kereszteket gyaláznak, nyögve-nyelve halad a történelmi bizottság munkája. Ellehetetlenül a nyelvünk a közéletben. Utcák, régen magyarlakta falvak néptelenednek el. Sorvadoznak intézményeink, a pénzhiányra, a gazdasági válságra hivatkozva zilálódik, forgácsolódik a kultúránk, szétszélednek szakembereink, elvándorol a fiatalságunk, másutt születnek meg unokáink.

És ha mindez még nem volna elég: lépten-nyomon emlékeztetnek bennünket arra, hogy ebben a társadalomban egyféle „megtűrt” kategóriába tartozunk. A képzeletbeli szerb nemzetiben most mi vigyázhassuk és tartjuk tisztán a mosdókat, esetleg perecet, tökmagot árusítanak velünk, pedig már régtől fogva bérleteseknek kéne lennünk, páholy dukálna, kezitcsókolom!

Így van ez a mostani Damjanich-féle üggyel is. Azok oktatnak, meg vonnak kérdőre bennünket, akiknek a közéletből pont a pozsareváci zsonglőrrel együtt kellett volna süllyesztőbe tűnniük, vagy mostanság a csetnikvajdával közös priccsen szorongva papírzacskókat ragasztgatniuk.

Ha valamicskét is adunk magunkra, ha maradt még önbecsülésünk ezeknek a károgására oda se figyelünk.

Sokkal fontosabb dolgunk is akadhat. Ezen a héten eleink szokása szerint ki kell nyitnunk az istállóajtókat, hogy az első fecskéink beköltözhessenek.
Mert mint tudjuk, a szívünknek oly kedves kis költözőmadár ezen a vidéken mindig a reményt hozta.

Pósa Károly

2011. március 28., hétfő

Vezérczikkem

Március idusa



Van e földnek bűbájos folyamja,
Mely forrón és titkos mélységből ered,
Meg nem rendül, míg ezt harsogni hallja…
Ez a hű, forró hazaszeretet!
(Tompa Mihály)

Februári ifjak...


A szabadságharc utáni időszak agyonhallgatott zsenijének a versét idézve kezdem mondandómat.
Azé a költőét, akit sorsa, életműve meglatolásakor egy másik, még nagyobb géniusz mellé, pontosabban alá rendelt Tompa Mihály végzete. Emberi tragédiája leginkább abban rejlett, hogy Petőfi mögé száműzte a magyar irodalmi köztudat.
Ráadásul – egykori költőbarátjával ellentétben, aki Segesvárnál az égiek közé zuhant – Tompának nem adatott meg a tisztes mártírszerep sem. Az 1849-es bukás után tömlöcbe vetették, annyi más névtelen szabadságharcossal együtt. De aki olvasta, vagy szavalatként már hallhatta A gólyához című megrázó és fájdalommal, hazaszeretettel átitatott versét, annak némi fogalma támadhat ennek a félreállított, meg nem értett költőnek a magyarság iránt érzett szeretetéről.
Tompa nem volt pragmatikus alkat. Petőfi Sándor sem a hideg fejjel számítgató gondolkodó ember alaptípusának számított. Közös volt bennük a fiatalságuk és a forradalom diktálta hevület, a nyárspolgári allűröktől való irtózat, a tagadás bátorsága és a vakmerőségig elszánt szókimondó igazság akarása. Aztán úgy hozta a sors, hogy egyikük megdicsőült, köztereken és sugárutakon egész alakos bronzszobrai állnak, a másik pedig márvány büsztöt kapott a magyar költészet halhatatlanjainak képzeletbeli panteonjában, annak is valamelyik szerényebb szögletében.
Magam sem tartozom a pragmatikus ember közé, vagyunk így ezzel jó néhányan. Tavasz közeledtével pezsdül az ember vére, és az egyik legszentebb ünnepünkön, március 15-én óhatatlanul is gyorsabban ver a szív, ha érezni tud. Mert ilyenkor sejlik föl legtöbbünkben az, hogy milyen fölemelő érzés lehetett bő másfélszáz esztendővel ezelőtt jó magyarnak és jó hazafinak lenni.
Ilyenkor egyenesül a gerincünk – mondaná öreg barátom.
Ebben az évben még az időjárás is kedvezni akart az ünneplő kanizsai embereknek, hosszú fagyos tél után először lengte be szellő tavaszi illatokkal a trikoloros zászlókat, a megemlékezés virágait.
Örömünk teljesedhetett abban, hogy mint minden évben, most is közösen tudtunk koszorúzni anyaországi magyarokkal, nagyszerű tanáremberekkel, akiknek mindenkor fontos, hogy valahol számon tartsanak bennünket, határon túl élő magyarokat. Így lehetett teljes és kerek a mi ünnepünk.
Mindazonáltal akadhatnak olyanok, akik mindezt fölösleges „magyarkodásként” ellenszenvvel figyelik. És most álljunk meg egy szóra!
Nem ismerek még egy nyelvet, amely ennél szomorúbb látleletet tudna kiállítani azokról, akik beszélik. Nincs „szerbeskedés”, nincs „németeskedés” és még nem találták fel a „franciáskodást” se. Ezzel együtt vannak jó hazafi szerbek, németek, franciák.
És magyarok.
Ilyen egyszerű ez.
Tudomásul kéne vennünk, hogy gazember volt az, aki kitalálta a mondást: „Szólj igazat, és beverik a fejed!”. Vagy: „Ahol jóllakom, az a hazám.”
Az ilyen és ehhez hasonló magtalan gondolatok hirdetői minden koron köztünk éltek. Lapítottak és számítgattak ’48-ban, a világégések alatt uzsorából, feketézésből gazdagodtak, éppen aktuális hatalmaknak csizmát pucoltak, előcsaholtak korteskedő hatalmasoknak, pártoskodtak és pártokat váltottak.
Egy valamit nem csináltak: ideológiát nem gyártottak, mert a gerinctelenségnek az olyasmi nem dukál.
Hívják ezt ma divatos szóval pragmatizmusnak, racionalizmusnak vagy csak egyszerűen „bölcs előrelátásnak”: majdnem mindegy.
Ilyen hozzáállással valószínűleg a márciusi ifjak is tovább biliárdozgattak, meg szivaroztak volna a Pilvax Kávéházban. Hogy nem így történ, hogy emberi és erkölcsi nagyságukból tanítani tudnak bennünket még a mai napig, az ő igazukat láttatja.
Mert a szegény kuruc és a borotvált képű lakáj labanc között gyorsan megmutatkozik az igazság.
Az előbbi a kútba eső fejszéért is képes ugrani, mert ha a fokát nem is, de a nyelét megmenti, amiből irányító marsallbotot farag nemzetének. És betört orral, vérző fejjel is az utat fogja mutatni magyarjainak.
A másik, a számítgató lakáj pedig jó kullancsként kivár – mindenkoron kivárt! - és saját hasznára fordítja a közösség erejét.
Ám ezért – anyagi hasznon túl – nem jár neki más, csak megvetés.
Mert az igazi hősök előtt kalaplevéve állunk meg minden évben.
Miképpen ma, úgy a jövőben is.


Pósa Károly

2011. március 2., szerda

Örök jobbik részünk: A nő


Kép és szöveg: Pósa Károly

Nőnapot megelőző írás



Belőlem valaki útra vált
Útra a jobbik részem
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen

Félre se néztem, annyi volt
Csak annyi volt, egy szót se szólt
Hirtelen elment, itt hagyott
Valaki útra vált, a jobbik részem.

Cseh Tamás


Megint a dalnok szól, aki megénekelte azt, hogy „elhagytam kérem vagy harminckilenc asszonyt és kétannyi elhagyott…”, mert ebben a mi szép új világunkban nő és férfi viszonyáról nagyon sok újdonságot már nem tudunk elmondani.

Mert mi, huszadik században megvajúdott emberek vagyunk a kötöttség és mélység nélküli nemzedék. A nemzedékünk nem ismeri a boldogságot, nem ismeri a hazát, nem szeretünk tenni, nem tudunk elbúcsúzni. Meghalni is csak kényszeredetten tudunk. A mi napunk csak egy rés, a szerelmünk kegyetlen, szokásaink berögzült mozdulatok, panelek, beszédünk közhely. Fiatalságunk nem is volt. Nemzedékünknek nincsenek határai, nincsenek gátlásai, minket nem véd meg senki.

Pedig mennyire szeretnénk teljes, egész életet megélni! Ám hamar észrevetetik velünk, hogy a világunk értékrendje ficamodottá lett. Úgy kell lennünk, ahogy ez a kerge korszellem diktálja. Az alanti kerül fölülre, a bal összecserélődik a jobbal, az ördög zsolozsmázik, míg az angyalok káromkodnak és jobbik részünk – a nő – valahogy mindeközben itt hagy bennünket.

Elmegy dolgozni két műszakban, élsportolónak készül, megmássza a hegyeket, egyetemen tanít, vagy esti iskolába jár, autót vezet, nyolc órán át gyári futószalag mellett áll, nyeli a füstöt, írja ki a számlákat, aktatáskát cipel, két mobiltelefonon üzletet köt, kalácsot süt és dunsztolja a meggyet, éjjel grafikonokat készít, óravázlatot ír, mosolyog a hűtőpulton túli vevőre, kenyeret szel, ablakot pucol, éjfélig könyvel vagy zárszámadást készít... És mi – férfiak - fokozatosan lemaradunk mellőlük.

A magyar nyelv alapvetően szókimondó.

A világos és a sötét, a hideg és a meleg, a száraz és a vizes csak egymástól kap értelmet, a másik függvényében lesz létjogosultsága. Ahogy a pohár víznek a szomjúság, úgy a férfinak a nő ad igaz és teljes létet. Kiegészítjük egymást az idők kezdete óta. Egymásé vagyunk. Nem egy másé!

A házastársak is házas felek. Az asszony - feleség - egy teljes, egész, ép közösség egyik fele! Még a barátság is bonthatatlanul egy, amelyet nyelvünk két ember – felebarát – egyenrangú kapcsolataként fog fel és tolmácsol. Feleségemmel, felebarátommal vagyok kerek egész!

A magyar nyelvi észjárásban a teljesség, az épség – szent.

A magyar családok közel 20 százalékában sajnos egyetlen szülő neveli gyermekét. Ez az egyetlen – az esetek döntő részében - az anya.
Kívánatos lenne, hogy csökkenjen a csonka családok száma. Növekedjen, épüljön az ép családoké! Ép ésszel csak ezt lehet kibírni. Féleszű az, aki ezt tagadja. A magyar nem egyszeműt, egylábút, egykarút mond az egyik végtagját vagy szemét vesztett ember esetében, hanem félszeműt, féllábút, félkarút. Mi ketten, feleség és férj lehetünk egy, és teljes, szervesen összetartozó erő. Csakis férfi és nő kapcsolata, a szent frigy az, amiből élet szökkenhet szárba.

Persze, vannak sokan, sajnos nagyon sokan, akik ködlovagok, a divathóbort és saját önzésük megszállottjai. A kényelem és a felelősség nélküli jómód bajnokai vagy éppenséggel amazonjai. Nem megvetnünk kell őket, hanem sajnálni.
Mert talán soha nem lesz alkalmuk megélni a csodát: a megújulást, a gyermekáldást, a család melegét, mindazt, amit kettősségében is egybeforraszt a Teremtő.

Mi, férfiak csak remélni tudjuk, hogy tökéletlenségünk okán még inkább szerethetőek leszünk. Hogy anyáink, nőink, lányaink eredendő kedvességük, lágyságuk simogató szeretetétől erőt kapunk. Hogy köszönetet mondhassunk a mindenkori örök nőnek.
Bizonyosan úgy rendeltetett, hogy ő legyen a jobbik részünk.

Aztán meg néha révedezzünk el – csak úgy, a játék kedvéért - hogy ezen a földön nő nélkül milyen egyszerű, milyen átlátható, milyen nyugalmas és megérthető lenne minden!

És milyen reménytelenül szomorú.

2011. február 17., csütörtök

A véletlen szülte könyvek hatalma - elbeszélés - (első rész)

Pósa Károly

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve




A véletlen szülte könyvek hatalma

(II./ 1. rész)



Lassú bizonysággal múlni látszó létemen körösztül kevés igaz baráttal kegyelmezett meg a sors.

Alkalmi ismerősöktől, cimboráktól, a kölcsönösség és a hasznosság elve szerint mellém sodort figuráktól tarkállott ugyan a mindennapi életem, de ezeknek előbb nevüket feledtem, némelyiknél, vállalhatatlanabb pajtásnál ez tudatosan történt - meglehetős gyorsasággal és némi szégyenérzettel elegyítetten -, mert úgy éreztem, hogy alakjaik ott tornyosodnak mellettem, és árnyékot vetnek reám is, kéretlen, kelletlen barátra.

Döntő többségük emlékezetét pedig már a felejtés homokja itta föl, mint ahogy a hajnali szél szikkasztja szárazra a harmattól gyöngyöző papiruszpálma levelét.
Ám az összes közül mái napig élénken él lelkemnek rejtett bugyrában annak az embernek az arca, akit még mostanság is egyre csöndösebben verdeső szívem összes melegével simogatok, és akire szeretetteljes tisztelettel gondolok. Megidézett szelleme előtt meghajtom gyérülő üstökömet, lévén neki köszönhetem a legtöbbet, mert a legnagyobb ellenségem volt.

Most is magam előtt látom görbedett termetét, amit derékfájás és ritka ízületi betegségek gyúrtak nyomorodottá.
Az ellenségem könyvekkel élt és könyvekkel hált.
Munkáját sárguló tekercsek és fóliánsok, a finom por, meg a lassan rothadó pergamenek fanyar szagától átitatott polcok és falak között végezte. Egy régi kushita mondás szerint, ha valaki nagyon ostoba, akkor az illető buta, mint a bazaltkő. Annak a könyvtárnak a kőkoloncai, a több mázsányi bazalt kubusok öklömnyije is több tudást szívott magába az évezredek folyamán, mint azt bármely emberi elme képes lenne fölfogni. Az eget döfködő csipkézett tornyokban ott gyűlt össze az a tudás, az emberi értelem által egybehordott esszencia, amit szorgos tudósok illesztgettek és írtak össze, majd rendszereztek, és raktározni kezdtek, régtől, nagyon régtől fogva, az idő első kondulása óta.

A szantálfából és cédrusokból faragott ládákban és szekrényekben egymás mellé vagy egymás tetejére pakolt írások őrizték és vitték tovább gondolatokat; tetteket, a megismerést és a nagy neveket. Dicső hadjáratokat, recepteket, titkos tanításokat és elfeledett nyelveket; népek szokásait, rejtjelezett térképeket; a föld és a csillagok közötti viszonyok bonyolult számsorait; a szerelemtől átitatott verseket; suttogva megmaradt legendákat, a hősi énekeket; ábrákat, amiket mára eltűnt állatfajtáknak a finoman kikészített bőrére festettek; képleteket, beavatottak által írott számkombinációkat; sorra beigazolódó sötét jóslatokat meg sok más egyéb, számolatlan titkot: mindezt rejtette a könyvtár.

Kénsárga jeggyel ellátott kötetekben az orvoslással kapcsolatos tudnivalók kápráztató választékát tárolták. A hajónaplók, hajdan volt vakmerő kapitányok gazdagon illusztrált térképeinek külön fülke járt, aminek bejáratánál zöld opál világított. Kékek voltak a grammatikákkal foglalkozó írások, feketék a filozófusok tanításai. A legbelső, legvigyázottabb helyiség, a vörös terem azoknak a gondolatoknak és szövegeknek nyújtott menedéket, amelyek minden korban az örök Isten létét kutatták. A szivárvány összes létező színével, és azok tónusaival megjelölt kincsek rendszerezése generációkon átívelő hosszú, fáradtságos munka volt.
Emberöltőket vett igénybe egy-egy témakör pontos körbeírása, földolgozása és megismerése.

Az áttekinthetőséget bonyolította a világ összes nyelvén íródott szövegek kavalkádja.

Óperzsául a költemények, arámin a növénytermesztésről szóló tanulmányok; görög és lúviai nyelven a kereskedelemmel kapcsolatos tudnivalók; a hettiták története a lydek szavai szerint és írásmódjukon megőrizve; akkád-babiloni aritmetika, a városalapítások könyve föníciai módozatban; meghökkentően elámin a test titkait, óegyiptomin pedig az üstökösök és a holdfázisok közötti kapcsolatok mikéntjeit örökítették meg. De volt luzitán, moáb és tokhár nyelvű részleg is; megannyi náció és hiedelem naptárai.
A napkeletről ide gyűrűző újsütetű játék alapszabályai szanszkritra fordított leiratban, amit Sziszla ibn Dahir talált ki, és sakknak nevezett el; sőt, még valamilyen titokzatos úton-módon a távoli szkíták rovott vesszőinek néhány nyalábja is a kutatások és a megismerés tárgyát képezte.
Förtelmes sok munka, hatalmas felelősség volt minderről gondot viselni!

Könyvtároshoz illő módon az ellenségem szeme igen korán romlani kezdett, farkasvakság kínozta.

Májfoltos csontos ujjai között ércvégű lúdtoll sercegett napestig. Az egész élete leltár volt.
Számvetés, összegzés és listázás, mellé-, alá- és fölérendelés, betű szerinti fölsorakoztatás. Külön e célra készíttetett vasalt pántos ormótlan ládafiájában céduláinak és lajstromainak irdatlan rengetege lapult, elefántfűből fonott kicsiny szalagokkal átkötötten: tenyérnyi irkálmányok, táblázatok, megannyi fontos utalás, kiegészítés és jegyzet, amelyeknek csak ő ismerte rendszerüket. A láda tűzhatlan volt, mert belülről különleges, tompán csillogó, nehezen olvadó fémlapokkal volt kibélelve és összeforrasztva.
A féltve őrzött ládafia háromszoros pánttal lelakatolt zárjainak jókora kulcsa tunikája alatt megfeketedett ezüstláncon örökkön a nyakában lógott. Soha meg nem vált volna tőlük.
Keveset és rosszul aludt. Álmából gyakran fölriadt és ilyenkor hosszú, gyakran pirkadatig tartó ellenőrző körútra indult, mert éjjelente csoszogó lépteitől visszhangzottak a folyosók. Áttetsző vulkáni obszidiánnal födött mécsesének fényétől felhőnyivé dagadt árnyéka ott imbolygott a lépcsőfordulókban. A Brucheion városrészben lakók gyakran látták az éjjel ki-kigyúló szédítő magasban hunyorgó ablakokat.
Emeletről-emeletre járva megvizsgálta, számba vette, végigvizitálta az egér és patkánycsapdákat. Ezek az oktalan férgek a tekercsek, könyvek, papírosok második legnagyobb pusztítói. A könyvtárakban a legrettegettebb veszedelem, a minden kori első rendű riadalom oka mégis csak a mécses gyenge lángja volt, az egyébként ártalmatlannak tűnő és erőtlenül pislákoló tűznyelvecske, ami megannyi könyvtár vesztét okozta már.

A főkönyvtáros pontosan tudta, hogy még az Impérium idejében, a város bevételekor jeleskedő pogány rómaiak minként dobtak csóvát a tekercsek közé: hogyan lobbant el fertályóra alatt és lett hamuvá tudomány, művészet. Akkor a könyvtár tekintélyes része a lángok martalékává vált.

Sóhajnyi idő emésztette el sok ezer esztendő egybe gyűjtött gondolatait.

Sóhajnyi idő alatt léptünk vissza a mából több ezer évet. Fényességes gondolkodó jelenből az oktondin vaksi múltba.

Utána valamelyest pótolni látszott a pótolhatatlan, mert a serapeioni és a pergamumi – eredendően ugyan jóval szerényebb gyűjteményből álló – de még így is mesés értékű könyvkincsekkel újból föltöltött könyvtár meglepően gyorsan visszanyerte régi világelsőségét.

Pompája, gyűjteményének nagysága és gazdagsága révén ismételten az áttekinthetetlen és mégis véges emberi tudás első számú szentélyévé vált.
És újból dagadni kezdett a lista.
Napról-napra látványosan bővült a vízhatlan ládákban, preparált bőrtömlőkben, viaszban gazdagon megfürösztött dobozokban, lepecsételten érkező kéziratokkal, a míves illusztrációkat és színnel festett képeket tartalmazó bölcsességekkel, kiismerhetetlen betűjegyekkel írott tekercsekkel.
Katáj országának a kikötőiből papiruszhajókon érkező – bámulatot és elragadtatást kiváltó – nyomtatott könyvei a legféltettebb részlegekbe kerültek.

A könyvtárban megint százhúsz tudós böngészte, fordította és magyarázta az írásokat, és mindegyikük parancsait hét beosztott leste, akik közül hároman kilenc különböző nyelvet és írásmódot ismertek, a maradék négy szolga pedig a mesterek és kisegítő tanítványaik kényelmét voltak hivatottak biztosítani. A háborítatlan elmélkedést szavatoló csöndöt, a napi étkezést, a kényelmet biztosító szükségleteket, és nem utolsó sorban a nagyon is emberi jellegű, de a jó munkához elengedhetetlenül hozzátartozó, ám mértékletes élvezeteket.

Mindazonáltal ezen pallérozott elmék, alantasaik, fölszolgálóik, inasaik és ágyasaik között is első volt az elsők között a legmegbecsültebb poszt birtokosa, a titkok tárházának legrangosabb gazdája, a könyvtár valódi ura: a főkönyvtáros maga.

Az én ellenségem a könyvtár daliás idejében került erre a megbecsült posztra. Akkoriban már ősz szálak serkentek szakállában, és nagy gonddal borotvált koponyáján görbe barázdákat vájt a halandók életkorát farktollain számon tartó trogonmadár karma. Homlokán három évtizede virított a kéken tetovált jel, a jámborság le nem törölhető foltja, beavatásának régi emléke.

Az Égi Kifürkészhetetlen – áldassék szent neve! – akaratából hamarosan főkönyvtáros lett belőle. Elaggott elődjét a városba behurcolt himlő vitte el. A gyilkos kórért való felelősség gyanújának árnyéka a sószállító karavánokra vetült, ezért a nekidühödött, bosszúért őrjöngő tömeg fölkoncolt boldog-boldogtalant. A halálfélelmet és a járványt betetőzte az iszonytató öldöklés meg a fosztogatás, aminek tizenegy napig történő tombolását végül a sivatagból visszavezényelt fegyveres numidák halállégiói tudták csak megfékezni. Karddal hasítva, ólomtüskés korbácsokat suhogtatva, szakállas kopjákkal nyársalva, kegyetlen kíméletlenséggel: és persze megint csak tengernyi vérrel.

Ám a himlő elmúlt.

Lehet, hogy a ragályt hozó démon végre jóllakott a foszladozó hullák bűzével, a kiömlött vér alvadt vörös színével, netán az üszkösödő paloták és üzletek látványával, amit aztán leöblíthetett az árvák és özvegyek könnyeivel.

Minden esetre bizonyos, hogy az újsütetű főkönyvtárost egyáltalán nem hatotta meg a falakon kívül, de körötte dúló erőszak. Első naptól fogva csak a hivatására összpontosított, arra, hogy a legnagyobb rendben és áttekinthetőségben vezesse a rábízott könyvtár mindennapi tudományos életét. Ekkor ácsoltatta féltett kincseinek faládáját, amelynek rekeszeibe az első napon sűrű fohászok közepette elhelyezte korábbi jegyzeteinek paksamétáját. Ettől a naptól kezdtek szaporodni a billogozott cédulák és a színekkel, titkos kézírással, és nem egyszer láthatatlan tintával vertikális sorokban írott jegyzetek garmadája.

Az évek teltek, garatban őrölt rozsmagok módjára lassú folyásban pörögtek a város és a híres könyvtár napjai.

Uralkodókat akasztottak föl, aztán meg az őket legyőző hajdani nagyságok koronás fejei hullottak porba, birodalmak roskadtak térdre hódítók előtt és népeket irtottak ki más népek. Dölyfükről hírhedett büszke városok kapui nyíltak meg a bűzlő bőrökbe bugyolált barbár hordák előtt, hogy a színházakban, az arannyal futtatott márvány medencék lapjain nyálukat fröcskölve gyalázzák meg az arany köldökláncaikra oly kényes városi dámákat.

Viharok, földrengések és tűzvészek pusztítottak szerte a nagyvilágban, toronymagasba ért a szenvedés, egekig a jajszó. A világ kegyetlenebbik arca vicsorgott az emberre.

Mindebből a könyvtár önmaga méltóságába merevedett hagyományainak ritmusában, a főfájdító munkákba elmélyülve mit sem lehetett érezni.
S bár mindannyian tudtak a remegő világ eseményeinek hánykolódásáról - hisz a híreket nem szűrték meg az irdatlan méretű hasított bazaltsziklából faragott falak, csak tompították a rémségek élét - mégsem törődött azzal senki.
Elhalkították, és jelentéktelenné tették a külső világ lármáját. A gigászi adathalmaz megismerése és értékelése mindennél fontosabbnak tűnt. A munka akadálytalanul folytatódott. Túlságosan messzinek tűnt a bajok forrása, mint ahogy a háborgó tenger fölött tomboló orkán süvöltését is közömbösíti a mélyre merült gyöngybúvár finom csöndből szövött magánya.


(A II./2. befejező rész folytatása következik!)

2011. február 9., szerda

A Balkán legnagyobb környezetszennyezője: Milosevity és a hazugság

Döglött tiszavirág


Pósa Károly

Sárgarigók mezeje



1989 június 28-án hangzott el Koszovón az a beszéd, amelyről sok szakértő állítja: az első szikra volt a fűrészporral megtömött Balkáni fészerben.

Sokan és sokat beszélnek a legendás fellépésről, de tudjuk-e mit mondott Szlobodan Milosevics húsz évvel ezelőtt? – teszik föl a kérdést napjaink zsurnalisztái.

És most itt kell egy pillanatra nagy levegőt vennünk és megállnunk.

Ez a szarházi miatt emberek százezrei haltak meg, lettek földönfutóvá, hullottak szét családok és szűnt meg a konföderális Jugoszlávia ötlete. Ne állítsa most nekem senki hüppögve, 2011 első fertályában, hogy tulképpen milyen helyre kis beszédet mondott az állatja Rigómezőn, mert ott olyan valaki szónokolt - aki mellé Néró vagy Caligula is bátran oda photoshoppolhatta volna magát -, és aki hidegvérrel kivégeztette tanítómesterét - Ivan Sztambolityot. Számolatlan gaztett róható a számlájára.

Személyes érintettségem okán alkotmányos jogomnak vélem őt utálni. Miatta hagytam ott egyetemet, szerelmet, boldog haveri kört és Pest alsóbb bugyrában húztam meg magamat egy évre, emberes hónapokon csövezve a Margit-szigeten, meg az akkori Széna téren.
Hát ne sajnálkozzon senki emberfia Milosevityen.

Pláne ne dicsérje. Történelmi féreg volt és akként is végezte.
Megérdemelte.

Mondják mostanság, hogy milyen okos és nagyra hivatott ember volt, mert például a Hágában folyó perében is magát képviselte, nem egyszer komoly zavarba ejtve az ügyészt és bíráit.

Hát erre nekem ez a pontokba szedett válaszom:

Első sorban - Minden diktátor valamilyen szinten okos.
Még az ellenségei húsából lakmározó Idi Amin Dada is az volt, ellenkező esetben nem élvezhette volna a rezsimjének bukása után még két-három évtizedig összegründolt millióit, valahol Afika boldogabb csücskében. Ha jól tudom, pár éve tisztes öregkort megélve múlt ki. Elhunyóban bizonyára hagymásan spékelt, grillezett politikai ellenzékiekkel álmodott.
A Duce, Mao, meg vonatrabló Dzsugásvilij-Sztálin apánk se hétköznapi fazonok voltak.
Emiatt fölösleges egy kicsit is fölnézni rájuk.

Másodjára - az öreg Isten csak a tudója, mi lett volna, ha Pozsarevácon időben megejtenek anno még egy abortuszt. Ahogy a bricsesznadrágos Führer is maradhatott volna a tájképfestésnél. Az akvarelljei látványába tán nem pusztult volna bele senki.

Harmadszor - Ha ez az agyament nyugati demokrácia emlőjén ellett igazságszolgáltatás úgy ahogy van alakilag elizélt már régen, és emiatt egy középszintű bűnöző is zavarba tudja hozni őket: az nem a vádlott szellemi színvonalát minősíti - sokkal inkább a maga végtermékébe fúló jelenkori - nyugatinak nevezett - gondolkodás csődjét hivatott bemutatni.

Parasztosan: prezentálni.

Igyekezzünk, nem sokáig dühönghetünk rajta.

Ennek az okcidentális civilizációnak már nem lesz még három évtizede se pojácának lenni.

A harmadik utas gazdasági modell most döglött be oly örvendetesen, gyorsan, látványosan, levegőért hüppögve, hogy attól csak a világot megrázó válság-valóság-show kéjjel bizseregtetőbb.

Mőszjők és miszterek, uraim és hölgyeim, immáron végleges bizonysággá vált, hogy mindazon hazugsághalmok, amelyeket jó száz éven körösztül lazán egymásra vasvillázott a művelt világnak hitt szellemi elit, nem egyéb, mint tudatosan elfuserált légvár-tákolás.
A nagybetűs Nyugat ezúttal Augiász istállójának kitakarítása helyett annak ganajjal való feltöltésén munkálkodott.

Tetszenek látni a következményeket?

Vagy inkább: tetszenek érezni ezt az orrfacsaró bűzt?

Tudják ez minek a szaga?
A salétromos puskaporé, a foszladozó emberi húsé, a kiömlött és égő kőolajé, a csernobili erdő korhadó fáié, a nagyvárosok utcáin lángoló gumiabroncsoké, a könnygázé meg a paprikasprayé, a folyóban úszó haltetemé, a vegyi tűzben szétrohadó műanyagé és még kismillió másé, amit ebben az ordenáré pöcegödör szagkavalkádban már meg sem érez kényes kis orrunk.

Mert mindezt belengi a hazugság és a pénz mocskos szaga.

Ami gyakran egy legyek által körüldongott gőzölgő végtermékből is képes nemzeti hőst láttatni.

Ideje lenne szellőztetnünk.