Akt a lépcsőn (grafika)

Akt a lépcsőn (grafika)
40x60

Biciklis tolvajtempó

(publicisztika)

Hadd kezdjem legelöl! A végére kiderül, mire föl volt a hosszabb bevezető.

Ugyanis a mamáról lenne szó.

Az öregasszonyról, aki immáron nyolc évtizede rakosgat, pakolássza a kacatjait, szortíroz, spórolgat és vigyáz az értékeire. A mamának többnyire minden szent, és semmi sem szemét. Inkább háromszor átnézi, átválogatja a kidobásra ítélt holmit, mintsem – ne adja az Isten! - egy valami kárba vesszen. Aki még a réges-régi, kék-fehér nejlonos szabadkai tej gondosan elmosogatott, megszárított és lepréselt, lesimított zacskójába pakolja a nekünk szánt friss tojásokat. Akinél 1965-ből származó csomagolópapírba kerül az, amit őrizni kell a rárakódó időtől. Akinek lomokban heverő műanyag rögzítő-szalagokból van szőve az elnyűhetetlen piacos szatyorja. Téli kabátomat is az ő gondoskodó szeretete révén viselem. Valahol találta.

Ez lenne a követendő példa?

Számos, hozzá hasonló öregről tudunk.

Ők voltak azok, akik egy pár cipővel járták ki a nyolc osztályt, sokszor testvéreikkel közös nagykabátban, hárman-négyen osztozva egy szalmaágyon. Az a generáció még nem kóstolta a mogyorókrémet. A fagyos földön hemperegve birkóztak az elhajított narancshéjért. Korán lettek fölnőttek csak úgy, mint koravének. Nekik még a petróleumlámpa fénye világított és nem hallottak a zsíros kenyér meg a koleszterin között fönnálló kapcsolatról… A mamához hasonló öregek becsülik a kevéske vant. 

Egy idős bácsitól tudom: még porszívót, rádiót, televíziót, sőt vasalót is csak úgy érdemes vásárolni, ha az minél nehezebb. Tudniillik: abból nem spórolták ki az „anyagot”. 

Húzhatjuk nevetősre a szánkat! 

Bármennyire tudománytalan a hozzáállás, de az élet az öreg bölcsességét igazolja. 

Nálunk még működik a negyven éves dög nehéz frizsider, amikor más ötévente kénytelen újat, tetszetőst, dizájnerezettet, agyonreklámozottat venni. Technikai termékekre legtöbbször egy-két év a garancia, néha annyi sem. A múlt héten vásárolt téli cipőmre nagyvonalúan 3 (három!) hónap szavatosságot mert vállalni az egyébként jó nevű gyártója. Tehát, előfordulhat az, hogy a szeptemberben megvett, fagyokra és térdig érő hóra szánt lábbeli pont december tájékán feslik föl a varrásánál, válik le a talpa, úgy hogy felelős nincs, csak a cipők gazdája nyúlhat megint mélyen a zsebébe. Ilyenkor gondolhatok arra, hogy az öregapám cipész által készített magas szárú cipője még ma is hordható, és a bő hetven éves, örökségből származó patkolt csizmáim szikrát vetnek a betonon. 

Hogy a régi bútorokról, ajtókról-ablakokról most ne is beszéljek, amikkel ezeket az új, műanyag, sperlemezes cuccokat ripityára lehetne verni…

Ugyan ez a helyzet a biciklivel. 

Míg valaki fölnő, nagyjából három-négy járgányt koptat el. Vagy kinövi, vagy szétesik alatta. A biciklijavító kisiparosok jelenléte viszont azt tükrözi, hogy manapság se olcsó mulatság mindig vadonatúj kerékpárt venni.
Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy a kanizsai Ady iskola előtt sokszor rinfúzba heverő gyerek- és sportbiciklik miért nem kapnak több törődést? Szülői értekezleten hallom egy anyuka panaszát: a gyereknek immáron a harmadik biciklijét lopják el az iskola elől. Bezárva tartja, mégis elviszik. Könnyű a tolvajok dolga: nincs, aki őrizze a kétkerekű értékeket, a sokszor száz-kétszáz eurót is érő járgányokat. Ha pedig nem lopják el, akkor a gumikerekeket bicskával hasítják ki haszontalan suhancok.

Ép ésszel föl nem érhető módon még egyetlen illetékes sem gondolkodott el azon, mi lenne, ha az oktatási intézményeink hátsó bejáratát (ami zömmel gazdasági célokat szolgál, mint pl. a szemétkihordás, teherszállítás…) megnyitnák a kisgyerekek előtt, akik százával hozzák a biciklijeiket az iskolába? Akadna melléjük egy ügyeletes is, mert a főbejáratnál két tanuló közül az egyik időnként kimehetne. A szünetben pedig amúgy is tanár fölügyel az udvar rendjére. Megérné szép hosszú kerékpártartókat készíttetni. Vagy – Uram bocsá’! – födél alá tenni valamennyit.

Mert így, a jelenkori szomorú állapotokat elnézve ma bárki kénye-kedve szerint garázdálkodhat a sok gyermekbicikli között, keserítve tanárt, diákot, nyomorgatva a szülők amúgy is keskeny pénztárcáját! 

A koromsötét estébe dolgozó délutáni váltás tanító nénije mesélte, hogy időnként tehetetlenül kénytelen szemlélni az osztályteremből, ahogy vandálok teszik tönkre mások értékeit. Kopog nekik az ablakon, de rá se hederítenek. Neki amúgy is az órát kell tartania, nem a bicikliket lesnie. 

Igaza van.   

Jönnek a korán sötétedő téli tanítási napok. 

Azzal, hogy reflektor szórja a fényt az iskola előtti térre, még nem szűnnek meg a lopások, garázdaságok. Csak lámpást adunk a tisztességtelenségnek.

Mintha nem lenne egyszerű, kényelmes és hatékony a megoldás. Mintha nem lenne igény az odafigyelésre, mások tulajdonának a megbecsülésére.

Hát: nincs is.

                                                                            Kép és szöveg: Pósa Károly

A gödény vére

(publicisztika)

1764-ből eddig egy sornyi írást sem találtunk, az akkori Kanizsáról.

Pedig ez a nevezetes esztendő az, amikor Erdélyben, a kőrösfői református templomban, egy szász mester - bizonyos Umling Lőrinc – ecsetet ragad, és a szentély fa kazettás mennyezetének 225 képéből 135-öt megfest. A magyaros lomb- és virágmintákkal, mértani alakzatokkal díszített káprázatosan színes alkotások a mai napig elbűvölik az oda látogatókat. A számos bibliai témájú kép között akad egy, ami az önnön testével fiókáit tápláló pelikánmadarat ábrázolja. Őseink hite szerint a pelikán - vagy régies nevén a gödény -, mesebeli tulajdonságokkal bíró teremtmény.

 

„A pelikán nagyon szereti a kicsinyeit. Amikor fiait világra hozza, és azok, amelyek valamelyest fölcseperednek, arcul ütik a szüleiket. A szülők erre megfenyítik és megölik őket. Aztán megesik rajtuk a szülők szíve, és három napon át gyászolják megölt fiaikat. Harmadnapra anyjuk föltépi oldalát, s a kicsinyek élettelen testére csepegő vére feltámasztja őket.”

Nehéz nem észrevenni a megható jelképrendszer utalásait.

Lépjünk vissza a mába.

A minap csörög a telefonom. Száraz férfihang köszön, nem mutatkozik be. Közli velem, hogy olvasta a helyi járulék fontosságát taglaló cikkemet. Nagyjából egyet is ért velem. De vegyem tudomásul, hogy ő akkor sem fogja megszavazni! Mert minek? – teszi hozzá a névtelen telefonáló, és rögtön válaszol is az önmaga által föltett kérdésre: Mindene megvan. Immáron több mint tíz éve. Víz, gáz, kanalizáció, aszfalt, járda. Az ő számítása szerint idestova egy évtizede teljesen fölöslegesen áldoz a fizetéséből, hogy másoknak jó legyen. Perceken körösztül, majdnem egy levegővel magyarázza igazát, mint aki betanult szöveget olvas. (Látszik, hogy készült.) Amikor végre szusszanásnyi idő engedi, és éppen belekezdenék a válaszba: már nem hallja. Letette.

Állok a monotonon búgó kagylóval a kezemben, és arra gondolok, hogy ez most mi végre volt? A polgártársnak rossz a lelkiismerete? Érzi, hogy az érvelése – finoman szólva – támadható? Netán magától is rájött arra, hogy a közösség érdekeiért önkéntes áldozata még mindig leginkább érette, szeretteiért, utódaiért van? Azokért, akiknek az iskoláit kell segíteni, mert a minisztériumi pénzek ígéret szintjén szoktak csak létezni? A sport- meg művelődési egyesületekért, akiknek pár tízezer dináros támogatásból, bizonytalan eredményű pályázatokból, málló vakolatú öltözőkből, fűtetlen edzőtermekből kell hozniuk gyerekeink által az országos és nemzetközi eredményeket? A már megépült utak, intézmények, infrastruktúra fönntartásáért?

Persze, mint máshol, itt nálunk is dívik az ellendrukkeri hozzáállás. A világhálós közösségi oldalakon egymást érik a bejegyzések. Jobbára névtelenül, de mindig erősen átpolitizálva.

Hogy dögölne meg a szomszéd tehene!

Mert a harcos kárörvendés és a mocskolódás, a féligazságok terjesztése mellé arcot, nevet fölvállalni már kissé kényelmetlen.

Itt egy gyöngyszem, Vörös Ördög álnév alatt rázza az öklét: „Kinek volt fontos a Halász tér? Az 5 milliós wc a Tiszán? Kinek volt fontos, hogy a szeméthordásból származó tiszta hasznot Ausztriába vigyék?! Ugyan igy (sic!) lesz ez a helyi járulékkal is. Valaki jól jár, de azok nem mi leszünk.”
Jelentem: én jól járok.

Meg rajtam kívül még azok a földijeim, akik kulturált körülmények között szeretnek strandolni. Meg azok a melósok, akik még ma is a szintén osztrák tulajdonú téglagyárban dolgoznak és több száz családot tartanak el jövedelmükből. Meg azok a kanizsaiak is jól járnak, akiknek nem az a fontos, hogy a szomszéd hogyan nem fizeti a helyi járulékot. Mert tisztábban nézhetünk a többiek szemébe. Hogy mi megtettük.

És nem bontunk pezsgőt, nem ujjongunk, röhögünk, amikor az internetes próba-szavazáson a tagadók kerekednek fölül, mert tudjuk, megtanulhattuk, hogy az elutasításból, a tagadásból, az áldozat nélküli cselekvéstelenségből soha nem születhet eredmény. (Lásd magyar a példát: 2004. december 5. !)

Az önzés a Pató Pálok nem fölvállalt szennyes inge. Az önzetlenség, pedig a pelikánmadár erénye. Aki szeretetben neveli fiait, bár hűtlenek lesznek hozzá. Mint a nemmel szavazók, ahogy Magyarkanizsát, az utánunk jövők lehetőségeit megtagadják.

Aquinói Szent Tamás szerint: a Pelikán a fiaival létünk alapkérdéseit hordozza, az élet megőrizhetőségének, folytathatóságának követelményeit évezredeken át.

Úgy vélem, semmi sem igazolja szebben a gödénymadár legendáját, mint az, hogy most a saját megváltásunk magunkon múlik.

Hogy elég kurázsi szorult-e belénk?

Hogy lehetőségeinkhez mérten képesek vagyunk-e mi is adni?
Vagy ücsörgünk inkább, a pelikánról mélázva és közben várjuk a sült galambot.

Pósa Károly

Pósa Károly: Somnium

"Rudolf Steiner szerint az álmok úgy jönnek létre, hogy vagy a testbe merülő,

 felébredésben lévő lélek, vagy a testből kiemelkedő (elalvó) lélek

 érzései a test áramló életfolyamataival való gyenge kapcsolatakor

 az áramló életben tárolt emlékképzetekkel kapcsolatba lépnek

 és e képekbe öltöznek."

Tudd meg,

Hogy igazán szabad

Sosem lehetsz.

Míg élsz,

Az aggály csak hasogat.

Számolsz véges perceket,

Amint ellepne a sár.

Akár a csodára váró

Pompeji lakosokat.

Kétség sző hálót,

Hogy ne emlékezz.

Rongy dolmányú időd vár,

Puha léptű balsejtelem

Környékez.

Itt lenn,

A pőre szükség síkján -

Nincs igazi jó.
Bajodra gyógyír hasztalan.

Léted maga

A béklyó.

S ez vigasztalan?

Nem ringhat hintaágyad?

Kalodába zárt értelmed…

Vergődünk mindahányan.

Uralja a tested,

Mi kincs.

Nincs unalmas este.

Van, hogy nap sincs.

Megmérhető vagy!  

Több hát tőled a végtelen.

Ahogy fénysugártól a világosság,

Rettenettől - a félelem.

Figyelj az éjszakákon,

Nézd: a hold sarlója kicsorbul!

Amikor a szél levelet zörget,

S az esthajnali,

 - A pisla csillag - elbambul.

Ha vánkosodon nyugszol,

És könyökhajlatodon pihen fejed,

Ösztönöd lomha ladikként merül

Illékony lelked útra unszol,
Eredj,

Mint Tiszába, ha vadvirág kerül.

Tükrén úszol az éjnek,

S visszainteget az éned.

Aztán:

Mint buborék a patakban.

Elpattansz.

Hallgass és mosolyogj!

Tán leszel:

Harmatcsöpp csillám.

Pókháló fonalán.

Tán, lobot vet rajtad

A fölkelő nap, a kegyelem.

Majd a semmibe veszel.

Álmodsz.

És álmodban leszel

A négy őselem. 

Magyarkanizsa, 2012. november 7.

Kis utca - grafikám

Kis utca - grafika
40 x 30 cm