AZ ÉLŐ TANÚ

Látják a kezem? Nézzék meg jól! Mit látnak rajta? Bőrt, szőrt, izmot, halovány kéken kitüremlő ereket: na jó. De ezeken kívül? Itt, ez a rézsút futó forradás, ezt látják-e? Ugye? Féltenyérnyi hosszan, centi vastagon húzódik a könyökömig.

Ha e forradás mesélni tudna!

Tudják mi ez? Régi sebesülésem. A belgrádi Adidas-üzlet kirakatüvegétől. Annakidején két év fölfüggesztettet meg tizenkét öltést ért. Pont annyit varrtak rám. Föl se szisszentem. Pedig az utcán látott el az orvos. Mégis: nem adjuk Koszovót, kiabáltam. Amerikát, és a NATO-t éltettem a transzparensemen. Az 1944-es magyar áldozatoknak emlékművét is megkoszorúztam. Megcsókoltam a német kancellár kezét. Ott a nevem a petíción az első tucat aláíró között, amelyben megköszöntük a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Fölvonultam a Meleg Büszkeség Napján. Mekkora volt a zűrzavar! Fuldoklottunk a könnygázban. Patakban folyt a vér a szocialista rezsim, meg a Jugoszláv Baloldal elleni tüntetésen. Mégsem jajgatott senki. Követeltük Vajdaság autonómiáját. Én vagyok az élő tanú. Jelen voltam. Az első sorban vittem a táblát, amelyben élesen elítéltem a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Kidobtam Tito összegyűjtött műveinek díszbőr kiadását. Aztán megrohamoztuk a Parlamentet. Lőttek ránk, ütöttek gumibottal. Helyt álltam. Buldózerrel rontottam a Knez Mihailovára. Lelkesítő beszédet mondtam Belgrád központjában. Szidtam a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vuk Draškovićnak. Magasra tartottam az Amerika és NATO-ellenes transzparensemet. Dicsértem a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vojislav Šešeljnek. Nem féltem. Elvégre Boszniában mesterlövészként szolgáltam. Lőttek rám Szarajevóban, álltam az éppen összeomló mostari öreg hídon. Pakracnal meg az autóútra döntött fatörzsek mögött kerestem fedezéket. Vukováron én voltam a víztorony. Előtte bojkottáltam a szlovén árut. Még előtte a horvát árut. Nevettem Tito sírjánál. Német márka helyett hazafiságból dinárban kértem a demonstrációkért járó napidíjamat. Tiltakoztam Vajdaság autonómiája miatt. Utána átadtam a mikrofont Radoman Božovićnak. Milošević elvtárs jobbján tapsoltam rigómezei beszédénél. Joghurtos teherautót vezettem Újvidékre. Szimultán fordítottam Mihalj Kertésznek magyarra, hogy én, ha magyarként nem félek Nagy Szerbiától… Tagadólag ráztam a fejemet, amikor Ante Marković bevezette a konvertibilis dinárt. Kirúgattam azokat, akik a horgosi templomban orgona-koncertet hallgattak. Védtem az önigazgatású szocializmust. Éltettem a testvériség-egységet. Csakazértis elmentem a horgosi templomba orgonakoncertre. Az első Yugo anyósülésén ültem, amit Amerikába behajóztak. Disznó vicceket meséltem Milka Planincról. Kölcsönt adtam Fikret Abdić Agrokomerc vállalatának. Zokogtam Tito sírjánál. Boldogan szaladtam az ifjúság-napi stafétával. Ódát költöttem Edvard Kardeljról. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportált zsidók és németek névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. Túléltem Goli Otokot. Megharaptam a német kancellár kezét. Én voltam a bérmakörösztapja Moša Pijadenak. Megvásároltam Tito összegyűjtött műveinek díszbőr kiadását. Velem söpörték a bácskai parasztok padlását. Lőttem rájuk, gumibottal ütöttem őket. Goli Otokra én küldtem az első transzportot. Az 1944-es magyar áldozatoknak tömegsírt ásattam. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportálandó németek névsorát, ezt megelőzően meg a deportálandó zsidók névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. A mellkasomra tetováltattam: Le a királyokkal! Le a diktatúrával! Vinnyogva, prémes testemmel takarva védtem meg gazdámat, Josip Broz Titot a drvari barlang offenzívájakor. A náci megszállás kezdetén - 1941. július 4-én az akkori Jugoszláviában, Bela Crkván - este én sültem el elsőként. Belgrád németek általi bombázásakor az állatkerti majomketrecből kiszabadultam. Leheltem a pecsétet Sándor király kikiáltott diktatúrájára. Én voltam a hotelszolga a Marseille-i királygyilkos merényletkor. Harcoltam a szaloniki fronton. Ott vesztettem el mindkét lábam tőből, amiket csak a csata után sikerült megtalálnom. Kézigránátot meg töltött pisztolyt adtam GavriloPrincipnek.  A II. Balkán háborúban ittam a bolgárok-, az elsőben meg a románok vérét. Szított láng voltam az összes törökellenes fölkelésben. Takovóban én tartottam rendben Miloš Obrenović főkenéz íróasztalát és saját kezűleg írott naplóját. Nagyon nagy titokban egyfolytában lázadtam a janicsár agák hatalma ellen. Ellenállásból a Mehmed beglerbég paripája után hagyott lócitromokat szétrugdostam. A nándorfehérvári toronyba igyekvő zászlóvivő török harcost magammal rántottam a mélybe.  Rigómezőnél vízzel itattam meg a sebesültek között tébláboló koszovói lánykát. Bátran ügettem a vesztes ütközetbe, a despota nyerge alatt. Az arany eszcájgot, a késeket és villákat velem tartatták számon Dušan cár udvarában, és Nemanja nagyzsupán az én alkarommal mutogatott lóizéket a hatalmában meggyengült Bizánc irányába. Ezek után csak a szerénységem okán nem részletezem, miként vívtam a kapuk előtt, föltartóztatva a Thrákiába beözönlő Római Légiókat.

Tisztelt Illetékes Hivatal! Tisztelt Harcos Szövetség!               

A komám, a sógor meg az átallsó szomszéd igazolja minden szavamat. Én meg azt, hogy ők is velem együtt küzdöttek. Ezért igényelem most teljes joggal a megérdemelt, nekem járó harcos nyugdíjat. A kifizetéseket készpénzben, euróban kérem. Csekket nem fogadok el.

Pósa Károly

SZEKÉRTÁBOR

COWBOYOK ÉS INDIÁNOK

Minap interjút készített velem egy vajdasági magyar hetilap. A magazin ismerős újságírónője kérdezett erről-arról. A hölgy több évtizedes szakmai gyakorlattal bír, meg a régi barátságunk okán sem lehetett feszélyezett a hangulat, ezért az interjú tulajdonképpen nem volt egyéb egy kellemes kis beszélgetésnél. Igyekeztem őszinte válaszokat adni, elvégre nem minden nap nyílik rá lehetőség, hogy a szélesebb néprétegeknek, az újságolvasó embereknek valamiről elmondhatom a véleményemet. És egyáltalán: mostanában ritkán adatik meg, így eleve jó érzés, ha valaki kíváncsi a meglátásainkra. Tehát nyilatkozgattam. Vette a szövegem a diktafon. Ennek dacára néha azért el-elkalandoztam. Ilyenkor az újságírónő nagy rutinnal visszaterelte a gondolatmenetemet a megkezdett csapásra, majd mint jelezte: a párbeszéd vadhajtásait utólag megnyesi, a szerkesztett, nyomdakész változatot pedig láttamozásra elküldi. Így is történt. Korrekt módon e-mailben megkaptam a textust, átfutottam, s egy apró módosításon kívül, úgy formailag, mint tartalmilag kifogástalannak ítélve – más észrevételem nem lévén – áldásomat adtam az írás publikálására.

Az interjú annak rendje és módja szerint szerdán meg is jelent. Azóta sincs semmi bajom vele.

Viszont – ahogy az már nálam lenni szokott – kicsit megkésve ugyan, de egy dolog gondolkodóba ejtett.

Vízválasztó időknek vagyunk tanúi. Mindenkit, mindenhol és minden napszakban ez a nyavalyás politika akar befolyásolni. A magasabb köröktől kezdve – ahol jellemzően dandárjában zajlik az „úri huncutság” –, a politika legyűrűzik, leszivárog a közélet alsóbb szintjeire; jelen van a munkahelyeken; bármiféle közösségi fórumokon; besunnyog a magánszférák meghittebbnek szánt berkeibe; és ha a csapot nyitjuk, ha a vécét húzzuk: mindenütt ott van.

Tudva, tapasztalva ezt, nem is nagyon hökkentem meg, amikor rögtön az interjú első fertályában fölmerült a kérdés: „Te melyik szekértáborba tartozol?” A válaszom ott olvasható az eheti 7 Nap hasábjain, akit érdekel – megnézi. Akit meg nem, röviden, tömörítve a lényeget: régtől fogva a VMSz tagja vagyok, jóllehet kicsit skizofrén a helyzetem, mert erősebbnek érzem a kötődésemet a kanizsai Rákóczi Szövetséghez. Ezzel együtt makacs hűséggel szoktam kitartani az elveim, a szokásaim, az ismerőseim és az életemet alakító vállalt szerepkörök mellett. Kutya vagyok a kínai horoszkópom szerint. 
Ugyanakkor – magától értetődően – a ragaszkodásom sosem végletes. 
Ha oldalba rúgnak, kihasználnak, előfordult már, hogy föladtam elveket, szokásokat, ismerősöknek hátat fordítottam és lázadtam bizonyos szerepköröm ellen. Minden szerénytelenség nélkül, sok más közéleti figuránál sokszor következetesebbnek hiszem amit csinálok. De most nem a hinta-palinta toprongy alakokról írnék. A szanaszét bukott pojácákra kár időt fecsérelni. (Nem csak mifelénk erős a mezőny a silány lelki alkatúak számbavételekor…)

Hanem ez a szekértáborosdi. Még most is a fülemben csöng a kérdés. Megzizzentette az ősziesen Mol - hangszínűre igazított lelkem húrjait.

Vajdasági magyar szekértáborok. Ej, beh furcsa kimondani!

Az a gondom vele, hogy amikor elhangzott a kérdés, akkor én hazudtam.

Nem. Ez így nem jó. Nem hazudtam, csak nem mondtam igazat. Az igazságot.

Az igazság ugyanis az, hogy abban az értelemben, ahogy az újságírónő föltette a kérdést, én biztosan nem tartozok semmiféle szekértáborba. Tehát nincs rá jó válaszom. Meg is indokolom, miért.

A szekértábor az kérem szépen egyféle háborús taktikai elem. Megette a rosseb, régen rossz lenne, ha nekem egy másik délvidéki magyar ellen kéne hadat viselnem. Ne érjem én meg azt a szégyent!

Aztán meg: a szekértábor statikus. Áll egy helyben. Lapít. Maga a bekerített bizonytalanság. Folyton (lő)résen állva, várni, őrködve a szemet meresztgetni beszari dolog. Külső támadóktól rettegve, kiszolgáltatottan lesni a látóhatáron fölbukkanó esetleges ellenséget: elég semmi kis vitézség. Fedezék gyanánt kocsik, batárok vesznek körül. Nem valami időt álló építmény. Hosszas ostromot ki sem bír. Tákolmány. Ez a szekértábor ismérve.

Ráadásul a szekértábor mindig az Amerikai vadnyugatot meghódító fehér ember stratégiája volt. (Meg a cseh huszitáké, de ezt most hagyjuk…)

Akar a nyavalya szekértábort! Ha netán valaki arra vágyik, húzza be magát egy ponyvás-szekér alá és lesse a jószerencsét.

A magam részéről inkább a szekér mögé állok, és nekifeszülök tolni. Bizonyos, hogy megugatnak majd a kutyák, de mi akkor is gördülünk tovább. Hogy haladjunk. 
Ettől azért még a puskaporomra ügyelek. Szárazon tartom.

Az alsó tízezerhez tartozom, akik között tudom bizonyosan, nagyon sokan hasonló módon vélekednek. 

Ővelük együtt inkább a préri-indiánokkal tartok. Elvégre olyanok, mint mi. Lassú kipusztulásra ítélt fajta.

Miként egykoron ott a Mississippin túl, úgy nálunk a Tisza és Duna közé ékelten is csak a leggonoszabb szándék akarhatja, hogy egymás ellen fordulva, egymást öldökölve, önnön kezünkkel irtsuk ki magunkat.

Remélem, azok akik most az ilyen-olyan szekértáborok tüzeinél szájharmonikáznak, miközben a pecsenyéjüket sütögetik – tisztában vannak ezzel.

       

Pk

HATVANAS

(B.A. születésnapjára)

fotó: Štefan Požonec (Zenta)

A napok hónapokba,
A hónapok évekbe utaznak.
Itt Bácskában
Jelölt, vagy többnyire
Jelöletlen sírba raknak.
Eresztő kötelék gyanánt,
Combkefével, szakállal
Dörzsölik pirosra a lányt,
S míg a Járás
A kibelezett kerékvágásból
A göröngyöt, a Tisza meg a
Gyönyör halált
Ontja:
Torony-alulról
Sötéten fénylik
A hatvanas
Tücsökhegedűs utak
Tompaszögű
Metszéspontja. 

Vivere komám, vivere!
Félrehúzott a firhang.
Jugoszláv koordináta:
Írjuk fecnire!
Ímhol –
„Az ablaküvegen
Látni kereken –
Rezeg az ősz léce.”
Dűl a temerini csárda.
A határban szélfútta
Megfogyott kazlak.
Fosznideszka gerincünk,
Jó szálkás.
Nem a búvárréce,
Csalogány lett a módi.
Amannyi dúr hang.
Lerántott firhang-szerű
Egyszikű-székű nyersek.
Jé! Hékás!
Vedd észre!
Koncz, Sziveri, Böndörös
Módon basztak
Ránk a kortyokban
Lassan benyelt versek.
Csupa-csupa
Elenyésző Tinódi.
Vogymuk.

A gyilkos apja mulat (tusrajz)

A4, toll

A Megkötözött Krisztus

Évtizedekkel ezelőtt már hallottam róla. 

Beszélték, hogy ott van valahol a templomnak a tornyában. 

Szavahihető tanúk állították, hogy látták. Mivel a templom mifelénk különösen fontos, vigyázva tisztelt építmény – elvégre magának az Istennek a háza – oda minden koron igen körülményes volt kutakodni járni. Persze, legfőképpen az éppen itt szolgáló pap hozzáállásától, kedélyétől, jóindulatától függött mikor és ki mehetett föl a harangokhoz, vagy a templom padlására. Éppen ezért kitüntetésnek számított, szerencsés volt az, aki odaföntről megnézhette Kanizsát, mászkálhatott az évszázados fa szerkezeten, meg a poros gerendákon. 

Évekkel ezelőtt aztán nekem is sikerült följutnom, már nem tudom kinek és minek köszönhetően. 

Első dolgom volt alaposan szemügyre venni a sokat emlegetett Megkötözött Krisztus szobrát. Készítettem róla fotókat. Mivel a fényképezőgépem házi használatra gyártott vacak kis masina volt, a képek elég gyengén sikerültek. Elmosódtak, sötétek lettek. Ezzel együtt még így is többet mutattak, mint a jóval korábbi hagyományos egy szem, kézről-kézre járó fotó, amit ha jól tudom a Szkipe csinált a kilencvenes évek derekán.

Bizonyítéknak az is megtette. Legalább volt valami kézzel fogható, szemben az unalomig tárgyalt kanizsai alagutakkal, amiket köztudomásúan mindenki látott, mert "annak idején" mászkált odalent, tudja az irányukat, a köréjük szőtt miszticizmus még most is élénken mozgatja a fantáziát, de több mint fél évszázada senki nem járt bennük, a bejáratukat is homály fedi, nem beszélve arról, hogy egy huncut fotó, netán onnét származó tégladarab se került elő. Hát ez így egy kalap kishomoki fosószilvát se ér.  

A múlt szombaton a sors kegyelméből aztán megint fölmehettem a toronyba. A technika fejlődését igazolandó most már telefonnal is ilyen – relatíve jó nagy képfelbontású – fotót sikerült készíteni róla. (A fényképért köszönet Búzás Hedvignek!)

A Nagytemplom tornyának első szintjén hever, láthatóan meglehetősen méltatlan körülmények között.

Fából készült, megemeltem, nagyon könnyű, nincs több 10 kg-nál. Teljesen kiszáradt az anyaga. Valaha festett volt. A corpus viszonylag jó állapotban van, csak mint látható, az egyik lába hiányos, ami – ha igény mutatkozik rá – könnyedén pótolható lesz szakszerű restaurálással.

Megérné lehozni ezt az "érdekes" szakrális szobrot.

Egyfelől a korát tekintve képvisel értéket. 

( Szerény megítélésem szerint a 19. század második felében készülhetett, jó 120-140 éves lehet, vagy az sem kizárható, hogy attól is több. Valószínű, hogy még a régi templomban volt a helye, és az új templom kibővítésekor, az átépítéskor már nem tartották megfelelőnek a barokkosan felújított belső miliőbe, a frissen faragott, díszes, zománcozott kőszobrok mellé visszaállítani.)

Amúgy meg művészettörténetileg is ritkaságszámba megy, vagyis hogy én még nem találkoztam ebben a pózban, térdelve, hátrakötözött kézzel megörökített Megváltóval. 

Jó lenne szép szóval megkérni, rábeszélni az atyát, hogy legalább az állagmegóvás miatt lekerüljön a toronyból. Aztán meglátnánk mit lehetne kezdeni a szoborral. Pénz a restaurálására bizonyos, hogy egy ideig nem lesz. 

(Beszéltem a templom-képviselővel, aki koordinálja a jelenleg folyó építkezést: tudniillik a Nagytemplom főhajójának a falát egy hónapja kezdték meg elszigetelni. A hatalmas vállalkozásnál csak a munkálatokért járó végösszeg irgalmatlanabb. Nyögni fogja az egyházkerület még egy jó darabig.)

Kedves kanizsaiak! Honfitársaim!

Ha másként nem, közadakozásból is meg lehetne oldani a szobor renoválását. 

Nincs sok mindenem, de szó nélkül hozzáteszek a közöshöz, ha lesz egy ilyen akarat. 

Tegyünk róla, hogy legyen.