A CSETNIK VIKTOR ORBÁN

Napra pontosan két hónappal ezelőtti az alábbi írásom. Ki-ki döntse el, veszített-e aktualitásából.

Orbán Viktor

Ajánlom mindenkinek a Lokomotíva-kocsmát!

A magyarkanizsai vasútállomással átellenben található, egy elvadult, dúsan benőtt park szélén, és a terebélyes falombok árnyékot vetnek a teraszára. A szénahordás után ott mindig jól esik megsörözni. Akár a minap, szombat délután. A rádióból lakodalmas nóta cincogott, és mi néztük a mellettünk húzódó főúton a Horgos irányába elsuhanó forgalmat. Figyeltük, van-e közöttük belgrádi rendszámú taxi, migránsok tömegét utaztató hírhedt közlekedési cég autóbusza. Nem véletlen az itteniek elővigyázatossága.

Magyarkanizsa lakossága az utóbbi két évtizedben rendesen megtanulta a leckét. Tudja, mivel jár, milyen az, amikor menekültek özönlik el a szülőföldjét. Még a kilencvenes években elkezdődött. A milosevityi diktatúrában Észak-Bácskába küldték előbb a boszniai háború elől érkezőket, majd a horvátországi válaszcsapás után elüldözött, vagy elköltöztetett szerbeket. A közelmúlt koszovói válsága nyomán szintén idegen népesség lepte el a környéket. A Tisza-mente magyar falvaiban Koszovóról származó cigány csoportok jelentek meg, akik nagy riadalmat keltve beköltöztek a helybeliek üresen álló házaiba. Közigazgatásilag követhetetlen módon, olykor többtucatnyian egy fedél alá. Azokban az utcákban egykettőre élhetetlen állapotok kezdtek uralkodni. Az idegen nyelvű, muszlim vallású, eltérő értékrendű, más közegben szocializálódott népség és a zömmel magyar lakosság között hamarosan viszálykodás alakult ki. Ez a feszültség csak akkor hagyott alább, amikor a jövevények szedték a sátorfájukat, és tovább költöztek. Többnyire a nyugati országokba, nem titkoltan a szociális segélyért, ami a szerbiai átlag béreknek a többszöröse.

Úgy tűnik: van az a pénz, amiért megéri hazát váltani. Csapot-papot otthagyni. Máról-holnapra kámforrá változni.

Eltűnésük pont olyan váratlan volt, mint a kocsmába újonnan jött vendég érkezése. Mire visszafordultunk, már mögöttünk támasztotta a söntést.

A jövevény egészen sötét bőrű, inkább négernek, mint arabnak mondható suhanc volt. Azért írom, hogy jövevény, mert Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal: egy ideje törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. (Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek tagjai javarészt Vojislav Šešelj tanodájában nőttek közéleti nagysággá. A hajdan volt radikális pártelnök a kilencvenes években, a háborús Boszniában járva, gépkarabélyos harcosok gyűrűjében még kiirtandónak ítélte a szerbséggel szembeszegülő muszlim bosnyákokat. A hírhedt Šešelj vajda bennünket - itt Bácskában - külön kedvelt. Előzékenységből a Délvidékről elűzendő magyaroknak egy-egy szendvicset is ígért a keserves útra. A maroknyi vajdasági szlováknak viszont fejenként kettőt: Pozsonyig hosszabb az út – érvelt, viccelődött a jótét lélek. És az akkori tanítványok lelkesedtek a mesterük elgondolásán.)

De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban most épp a legvadabb liberális elveket vallják. Nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.

A kocsmába betérő jövevény nem bégetett. A kamasz arab csak nézett bennünket. Egyike volt azoknak a tízezreknek, akik a nyári hónapokban a kertjeink alatt sompolyogtak tova Magyarország irányába, hogy a zöldhatáron átkelve nyugatra mehessenek. Akkoriban buszok tucatjai robogtak át Magyarkanizsán, észak felé utaztatott néptömegekkel. Nagy volt a rajzás, a zsivaj a helyi pihenőtáborban, ahol élelmet, gyógyszereket, takarót, ivóvizet vételezett, ingyen internethez jutott boldog-boldogtalan, hogy kisvártatva - szeméthegyeket hátrahagyva - istenhozzád nélkül távozhasson. Ám amióta elkészült, és hatékonyan működik a magyar határzár, a tábor állománya alaposan megcsappant. Tucatnyian, ha lézengenek a sátrak, barakkok között.

A fiú is közülük való lehetett. Angolul kérdeztem tőle, miért van még mindig itt? Mire vár? No english – rázta a fejét. Tovább próbálkoztam. Hová mennél? Ausztria? Németország? Erre már megélénkült a tekintete. Kézzel-lábbal magyarázni kezdte, hogy neki Szerbia tökéletesen megfelel. Föltartott hüvelykujjal bizonygatta, mennyire jó itt minden. Hogy nincs szándékában odébbállni. Aztán elkottyintotta, mire föl a lelkesedése:

 - Money change – vigyorgott ránk, és a koszos nadrágja zsebéből előhúzott egy vaskos köteg eurót.
Fölszisszentünk. A rakásnyi pénz összegét nem tudnám megmondani, viszont gyanítom, hogy akkor és ott a magát szíriainak és arabnak mondott ifjú nepper a Lokomotíva összes vendégének több havi keresetét villantotta elő. Tovább kérdezősködni időm nem maradt. A város felől megérkeztek a társai. Vadonatúj túrabicikliken tekertek, a védő nejlon még az üléseken csillogott. Arabul beszélgettek és nevettek valamin. A pénzváltós kis fickóval együtt csakhamar elkarikáztak az ideiglenes pihenőhelynek kinevezett tábor irányába.

A csaposnő leplezetlen megvetéssel nézett utánuk:

 – Az éjjel itt jártak megint – mondta – Mulattak. Rengeteg aprót tömtek a zenegépbe, bömböltették a bosnyák műnépdalokat. Közben vedelték a konyakos kólát. Muszlim létükre… Annyira megkergültek, hogy papírpénzeket kezdtek szórni a zenegépre. Képzelhetik! Már azon voltam, hogy kihívom a rendőröket, de épp jött egy ember, és lecsitította, majd elküldte őket. Reggel takarítván még így is találtam egy kétszázast a gép mögött. Négy kenyér árát – legyintett sóhajtva.

A kocsma közönsége emésztette a hallottakat, amikor a fal melletti asztalnál egy idős szerb ember megszólalt. Magyarul beszélt, bár a kiejtésén erősen érződött a szlávos akcentus.

 – Na: látják maguk! Ezért köll kerítés. Az ilyenfélék miatt. Én szerb vagyok. Szeretem a szerbeket. Öregapám volt csetnik az első nagy háborúban. Akkor voltak a szerbeknek jó vezetőik. Mint most a magyaroknak Viktor Orbán. Ha szerbnek születik, jó csetnik lett volna belőle. Igazi hazafi. Igazi vezető. Kár, hogy magyar. Nagy kár.

Erre már többen is beszélni kezdtek. Elindult a társalgás. Tucatnyi délvidéki magyar és nem magyar hányta-vetette meg a világpolitika kérdéseit. És a döbbenetes az volt, hogy a kétkeziek, a melósok, a parasztemberek kristálytiszta logikáját hallgatva nyomokban sem fedezhettem föl azt az álszent magatartást, ami a hivatalos európai politikumot jellemzi. Kitűnt, hogy a húsba vágó kérdésekre a legigazabb válaszokat elég csak őszintén kimondani. Egyszerű emberek, egyszerű válaszait meghallgatni. A bonyolultnak hitt világ mindjárt élhetőbb lenne.

Skiccem a Lokomotíva-kocsma ablakából

Éppen evégett – ahogy az elején kezdtem – a nyugati véleményvezéreknek, álszenteskedő emberbarátoknak, a kenetteljesen szónokolóknak erősen ajánlom a Lokomotíva-kocsmát. Ott van mindjárt szemben, a magyarkanizsai vasútállomással.

Pósa Károly

Ahogy karikaturista szemmel látom

Persze, az sem mindegy, kinek miről szól a fohásza... 

Igazán nem akarnék egy bizonyos francia szatirikus szennymagazinnal ízléstelenség-versenyre kelni, de a több napja tartó mizéria kapcsán azért csak előbújt belőlem a döfölődő rajzoló.

Viszont még e képes látleletemen is túlmutat az az imént olvasott mondat, ami a Hegyi Gyula tolla által jegyzett  Népszava cikkére érkezett, olvasói kommentárként.
(A kijelölt részre kattintva olvasható az teljes cikk szövege.)

A belgiumi fővárosból lihegve jelentkező baloldali (magyar?) politikus azzal henceg, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mert ehol-e, bárki utána nézhet, Európában a közúti balesetekben nagyságrendekkel többen veszítik életüket, mint a terrortámadásokban. És hogy nincs félelem, á dehogy. Különben is a választott politikusok a helyzet magaslatán vannak. Például a lakossághoz intézett tanácsaikkal mérsékelik a merényletek kockázatát. Teszik ezt jó humorral, civilizáltan. Ahogy Európaiként illik. 

Úgyhogy marad minden a régiben. Szeressük egymást gyerekek.

Na, erre érkezett a válasz, egy fanyarabb kedélyű olvasótól, bizonyos "balbakó" felhasználótól: Hát, ha ez a "bátorság" akkor mi a hülyeség?  

Ott a pont "balbakónál".

Pk

NAPLÓ 24. - Klubrádió

Piszkos a kezem. Nem volt időm megmosni, fölrohantam ide a számítógéphez. Kihagyhatatlan, bocsánat!

Eddig fát pakoltam. Bátortalanul ugyan, de csöpög az eső, meg még vár rám a hátsó udvarban a tegnap lerakott 110 bála préselt szár (nem elírás!). Az utolsó pillanatban sikerült beszereznem, köszönet érte Libás Tibi bátyámnak. A kazlat is tető alá kéne rakni.
Közben összevitatkoztam a fél családdal, itt is hagytak. A másik felével csak azért nem lett konfliktus, mert verbális lőtávolon kívül vannak: tegnap óta nincsenek idehaza.
Az én hibám, persze.
Nem maradt más, se Jóska, se Tamás.
Munkaterápia.
Való dolog, most köll tenni érte.
Úgyhogy a kinti farakásnak nekiveselkedtem. Príma anyag, nem kevés fenyődeszka akad közte. Onnét tudom, mert ragad a kezem a gyantától, a csoda tudja mivel lehet majd lesikálni. A mélabús takony idő erre nem ad választ.
Míg tettem-vettem, unalmamban, magányomban beüzemeltem a telefonomon lévő rádiót.  Van bennem valami latens aberráció, kétségtelen. Kisgyerek koromban, ha bánáti beteglátogatóba vittek, fél órákat voltam képes várakozva álldigálni a törökkanizsai kórház mellett. Lestem a drótkerítésen a bolondok házát. (Ilyen nincs Magyarkanizsán. Pedig hát igény....)
Néztem az udvaron sétálgató bolondoknak mondott ápoltakat, és mindvégig vártam a szenzációt. Pizsamás békaügetést, tomboló pácienst, zavart elméjű zsenit, aki Petőfit szaval. Vagy legalább egy félmeztelen ámokfutót. Sose láttam ilyesmit. A zárt osztályon többnyire üres tekintetű, csöndös figurák tartózkodtak. Cigarettáztak, sétáltak, ültek a padon. Némelyik még köszönt is. Tisztára mint a parkban, odahaza a Népkertben – gondoltam, és rém csalódott voltam.
Mondom, valami geller azért munkál itt legbelül.
Mert a mai napon arra gondoltam, ezen a csordogáló, nyákos délelőttön – ha már a Kossuthon nincs rádiókabaré –, hadd szórakozzak kedvemre jókat: megkeresem a Klubrádiót. Az említett balliberális, vérbe menően ellenzéki adó szerényen csak A Szabad Magyarország Hangjaként definiálja magát. Szó mi szó: tényleg szabadok. Olyannyira, hogy a műsorukat hallgatva megáldottam a sorsomat, a kegyemet, ami pont rájuk irányította a félfüles figyelmemet.
Én ilyen jót régen nevettem. Milyen rádiókabaré! A söprűgyári kanyarban sincsenek emehhez képest.
Klubrádió forever alone! De - ezerrel. 
Éppen a matiné beszélgetős műsorába csöppentem. Egy Kun (nem tudom, tán Erzsébet) nevű riporter faggatta alanyát, Dr. Erdélyi Ildikó pszichológust (ezt bezzeg megjegyeztem!) arról, hogy a hírhedt párizsi merényletek miként hatnak a túlélők és a családtagjaik lelki, szellemi hogylétére. Kérem szépen ennek a beszélgetésnek tudható, jobban mondva "köszönhető", hogy a Pósa család tartalékként vásárolt, egyelőre összerakatlan tűzifáját még most is a lassú szálú kanizsai eső nedvezi... Vagy áztatja, ha úgy tetszik.
Kun a szakmája mesterséges körülmények között létrehozott, valami laborban érlelt mintapéldánya lehet. Nem egy sarki gyufaárus kislány. Igazi mikrofonállvány. Alákérdez, érződik rajta a segíteni akarás. Kedvesen szájba adja, amit a firma hallani akar. Dicséretes, bár egyáltalán nem szokatlan ez a megfelelési kényszer.
És megy a diskurzus a tragédiát túlélőkhöz tartozókról, a tragédiáról utólag értesülők pszichéjéről.
A meginterjúvolt doktornő is nagy talány. Nekem, mucsai gumicsizmás parasztnak, akit holmi farakás és préselt kukoricaszár aggaszt, kissé szokatlan, ha valaki mintegy dicsekedve világgá kürtöli, hogy hat évig pszichoanalízisre volt muszáj járnia. Jó. Épp annyira érdekel, annyira publikus, mintha én elmesélném a nagyközönségnek, hogy akadt egy időszak, amikor reggelente véres volt a székletem. Gusztus dolga, ugye.
Ám ez még hagyján! Kisvártatva jöttek a még élvetegebb kérdések, majd érkeztek rá a válaszok, amelyek hallatán eldobtam a deszkákat, és a falnak támaszkodva röhögni kezdtem. Nem, nem diszkréten nevetgéltem. Hangosan, ordenáré módon, gurgulázva, hörögve hahotáztam. A galambok elrebbentek az eresz alól. Át is jött a szomszéd, tán valami baj van. Pedig csak akkor szokott, ha még inna egy kis pálinkát, vagy mást. Most kérdőn nézett. Intettem neki, hogy á' dehogy, kösz, miközben törölgettem a könnyeimet.
Ha szerencséjük van, valahol a világhálón föllelhető a műsor archivált változata. Meghallgatható. Nagyon tanulságos, de nem írnék róla többet, mert már megint rángani kezd a rekeszizmom. (Így nem lehet gépelni...)
Kiemelt lényeg tőlem, szerényen, minden idézgetés kényszere nélkül. Azt is kérdezte a szerkesztőnő, hogy a párizsi tragédiában érintettek hozzátartozóinak érzelmei vajon összevethetőek-e a harmadik generációs holokauszt-túlélők érzelmeivel.
Sosem találnák ki, mi volt a válasz.

Akit érdekel, ide kattintva meghallgathatja az említett beszélgetést, ami cirka 20 perc.
10:35 -től érdemes a füleket hegyezni! 

Pósa Károly

KARAKTER-GYILKOSSÁGOK

 

Igen.

Most az ilyesminek a szezonja van. Ugyanis gyilkolni nem egyszerű, ám meglehetősen könnyű, és még mielőtt önellentmondásba keverednék, elmagyarázom mire is gondolok. Bizonyos emberek – magukat értelmiségiként definiálók – szerint, ha valaki megír egy verset, még nem föltétlenül tekinthető költőnek. Ám ha az első rímeket, versszakokat több is követi, majd sorrendben megszületik a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik vers, az alanyunk csakhamar rákap a költészetre, és végül költővé válik. Azt most ne firtassuk milyen költővé! Költővé és kész.  

Ugyanez a helyzet a gyilkossággal. Abból a hóhértanoncból, aki elundorodik az első kivégzése után, már sosem lesz hóhér. De ha túlteszi magát a biszbasz lelki nyavalyákon, ha egyféle szakmai kötelezettségként tekint arra, hogy mások életét kioltja, ne adj Isten még élvezi is amit csinál, akkor bizony menthetetlenül hóhérrá válik. Jön majd a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik delikvens. Jobbik esetben közszolgaként teszi a dolgát, akasztgat; egy-egy elutasított kegyelmi kérvény után meghúzza a villamos kart; méreginjekcióval hajtja végre az ítéletet. Az a rosszabbik verzió, ha a szenvedélye folytán sorozatgyilkos lesz belőle, és magányos elmebetegként öldökölni kezdi a gyanútlan polgártársait. Mert ilyen egyszerű költővé vagy gyilkossá válni.

Esetleg karaktergyilkosságra vetemedő újságíróvá.

Akárhogy is van, valljuk be: ép elmével pont olyan nehéz hátba szúrni például egy közparkban sétáló ismeretlent, mint a halálsor legvégén a gázkamra piros gombját kezelni. Vagy valakiről, annak háta mögött hamis pletykákat terjeszteni; rágalmazni. Mocskolni a személyét.

Ezek után mit mondjunk arra az emberre, aki pusztán hobbiból szeret gyilkolni? Aki a kényelmes otthoni íróasztala mögül lődöz másokra, nyakszirten szúr orvul, nyomja amannak a bordái közé a vádaskodással mérgezett tőrét?

Divat lett a karakter-gyilkosság. Fegyver sem kell hozzá, csak néhány ezer leütött betű. Egy blikkfangosan megírt jellemrajz. Régi történet, újratöltve. Néhány homályos utalás, a dolgok rosszindulatú tolmácsolása, tetézve az érem másik oldalának fölvillantásával, mindezzel rájátszva az örök emberi irigységre: már kész is a bűntény. A gyilkos elégedetten dől hátra. Személye oltalomban, lehetőleg álnév, vagy legalább szignók mögé rejtve. A földrajzi távolság is őt segíti. Biztonságos odújából vigyorog – nehezen kérhető számon, és nagy valószínűséggel pont a virtuális messzeség okán még az egyébként nagyon is jogos, indulattal adott nyakleves sem abszolválható neki.

Honi, és az egyetemes nemzeti közéletünk is hemzseg az efféle szellemi alultápláltságtól. Olyanok nem röstellenek számon kérő hangon óbégatni, akik dekádonként buktak már vagy háromszor. Szanaszét pártok katonáiként, az éppen előttük fölsugárzó valagban, mind-mind élő bizonyítékai annak, hogy a demencia nem életkor-, sokkal inkább lelki alkat függvénye, és ha rájuk tekintünk rögtön nyilvánvaló lesz, hogy finoman szólva sem az aranymetszés szabálya szerinti a személyiségük. Ha nekirugaszkodnak, bírnak ezek szemét dolgokat művelni.

Csak egy pár példát hadd hozzak föl. 

Messzebbről indítva: Magyarországon a minap egy volt köztársasági elnököt temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Köztársasági elnökségig vitte az életműve. (Gondoljon bárki, bármire.)

Őelőtte pár hónappal szintén egy magyar írót temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Nemhogy köztársasági elnök, de a római magyar nagyköveti posztra sem engedték kinevezni. Valakik. A média hiénái szétszedték, jóllehet Szentmihályi akkor már a súlyos betegsége végső stádiumában volt. Alig egy évig még bírta a meghurcoltatást, azt ahogyan gyalázzák. Aztán meghalt.

Ennyit az írók, a politikusok, meg a másik oldalon állók egyenlőségéről.
(Meg a hangnem... Hogy kiről mit írtak a halálakor - na, azt is meg lehetne nézni. Egy szerény összevetés erejéig érdemes lenne egymás mellé tenni a sajtóban megjelent nekrológokat.Úgyhogy én nem is áltatom magamat.)

Vagy itt van a legújabb. A Nógrádi György jelenség. Bizonyos köröknek már nemhogy megengedett, hanem napi rutinnal kötelező a tévében gyakorta szakértőként fölbukkanó elemző torkának nekiugrani. A bérért ugye illik megdolgozni? Miért? Mert menekült-ügyben Nógrádi következetesen kemény álláspontját hangsúlyozza, expressis verbis ugyanazt mondja mint a magyar kormány. Ennyi. Máris kinyírható a személye.

De azt még a passzátszelet fújó ellenfelei sem tagadhatják, hogy messze ő a legfölkészültebb, leggördülékenyebben előadó, a lényeget láttató, világosan fogalmazó biztonságpolitikai szakértő, akire most mint egy falat kenyérre van szükség ahhoz, hogy az egyszerű televíziónéző agyában is kikristályosodjon a kép: kik, miért és mit is hazudoznak nekünk világpolitikai játszma címszó alatt.

Nógrádi  - ráadásul - azzal a logikával érvel, amit a sok bárgyú európai politikus, rövidlátó vezető képtelen fölfogni. (Ámbár, épp mai a hír: úgy fest, hogy egyre többen fogadnak szót neki.)

Hát persze, hogy ilyenkor leszedik a szájkosarat a médiakutyákról, napiparancsba adottan, hogy szépen kicsinálhassák a nekik nem tetsző vélemény képviselőjét. Ezzel együtt Nógrádi csak tegye tovább a dolgát, oda se bajszintson a vonyíkoló kórusra.
A cipője sarkáig nem ér föl egy sem.

Saját bőrünkön tapasztaljuk a média alantas eszközeit. Fél éve, a nyár elején az egyik hírhedetten szabadelvű kereskedelmi adó (én bizony ide nem írom a nevét!) szenzációra éhes stábja a Magyarkanizsát ellepő emberáradat kapcsán megszólaltatott egy helybéli, járókelő asszonyt. Szegény nő a könnyeivel küszködve elmondta, hogy mi is nyomja a szívét. Amit mi már akkor is tapasztaltunk. Persze, a tévések szépen átvágták. Jobban mondva – megvágták. A mondandót. Kihámozták belőle, amit hallani akartak. A többit elsumákolták. Tették ezt akkor, amikor még Magyarországra csak szállingóztak a jövevények, nálunk viszont már itt táboroztak ezrével a köztereken. Pontosan látszott, kifélék, mifélék. Aztán az anyaországban is megismerhették, mi fán terem az őáltaluk elképzelt szép új migrációs világ. De állítom, hogy ha a Keleti Pályaudvarnál, meg a horgosi határátkelőnél nincs a balhé – a közvélemény, a megmondók jó részét még mindig az izgatná: volt-e bugyi Ördögh Nórán vagy sem.
Az érintett helybéli asszony egy darabig közröhej tárgya volt az interneten. Senki nem kért tőle bocsánatot.

Ekképpen nem kérnek elnézést azoktól sem, akiket a porba döngölnek. A média szabadságára hivatkoznak, a vélemény szentségére, miközben az érinthetetlenségük tudatában játszadoznak adatokkal, nevekkel, események ferdítésével, hamis tükrözéssel. Mi tagadás: manapság erős a mezőny az aljasság-bajnokságon.

Ezért nekünk sem kell megbocsátanunk akkor, ha szótöviseket hintőbe botlunk.

Ragadjuk meg a grabancát és nézzünk a szemébe.

Patkány fog rángani az íriszében.

Pósa Károly

PÉNTEK 13. – PÁRIZS...

A második világháború óta először - Franciaország lezárta a határait.

Párizsban kijárási tilalmat vezettek be.

A taxisok – állítólag – ingyen fuvarozzák a lakosságot. A francia elnök drámai hangú tévébeszédében mindenkit otthonmaradásra szólított fel. Az intézmények a szombati – mai – napon bezárva tartanak. 

Hat helyszínen, minden jel szerint összehangolt támadás érte a francia fővárost. Legalább 153-an haltak meg. A súlyos sebesültek száma is százas nagyságrendű immár. Így félő, hogy emelkedni fog az ártatlan áldozatok száma. A legtöbben - 119-en - egy rock-koncerten vesztették életüket, ahol a beszivárgó terroristák válogatás nélkül kezdték lőni az 1000 – 1200 fős tömeget. Szemtanúk beszámolója szerint a mészárlás – jobb szó nincs az iszonyatra – gépies rutinnal folyt. Ha kiürültek a fegyvereik, a hóhérok újra táraztak. "Legalább 10-15 percig tartott. Újratöltöttek. Nem kellett sietniük. Háromszor-négyszer is újratöltöttek" - mondta el egy túlélő. Aztán túszokat ejtettek, majd tovább folyt a vér, mígnem a francia speciális alakulat megérkezett, és villámgyors akcióval kilőtte a támadókat. A legfrissebb információk szerint közel sem biztos, hogy mindegyiket. Több terrorista élve megúszhatta. Ők most valahol a körbezárt Párizsban lehetnek.

A francia-német barátságos focimeccsen – egyelőre úgy hírlik - öngyilkos merénylő robbantotta föl magát. A meccset félbeszakították, az emberek, a nézők a pályákra tódultak. A német válogatott még a hajnali órákban is a stadion öltözőjében várakozott. Ugyanakkor két étteremben többtucatnyian vesztették életüket, szintén terrortámadások következtében.

Mínuszos hír, de mégiscsak hír, hogy a U2 rock banda lemondta a ma estére tervezett párizsi koncertjét.

Mint ahogy mínuszos hírek azok is, ahogy a világ, vagyis pontosabban Európa vezetői teszik közzé sajnálkozó, együtt érző nyilatkozataikat. Most megint (Charlie) hebegnek. Kérnének inkább bocsánatot. Amiért idáig hallgattak, elhallgattak vagy egyszerűen tudomást sem vettek a rettenetes valóságról. Például arról, hogy csak idén októberben az iszlám terror 31 országban szedett áldozatokat. Ennyi helyen volt terrortámadás, ennyi helyen történt merénylet. A borzalmak százak, vagyis jobban mondva ezrek életét követelték. Pontos számukat soha, senki nem fogja meghatározni.

Én nem vagyok elemző. Csak egy ember lennék, aki – amennyire lehet - igyekszik a dolgokat tisztán látni. Olvasok. Rádiózok. Megnézek egy-két híradót. Több helyről tájékozódok. Az egymásnak ellentmondó információkat is mindig megbecsülöm: kihámozható belőlük a viszonylagos igazság. Aztán megírom a véleményemet. A saját weboldalam az egyetlen fórum, ahol mindezt megtehetem. Pénzt nem kapok érte, viszont lelki szemeimmel már látom, hogy a média hiénái a koncra vetették magukat. Megint lesznek szakértő kommentárok a tévéstúdiókban. A hallatlanul fölkészült szaktekintélyek, az egyetemi tanárok, a hozzáértők falkája kikészítette már az öltönyt-nyakkendőt. Már várják a szerkesztői telefonokat, hogy mint közvetített focimeccsen szokás, lejárt szavatosságú edzőként a mikrofonokba magyarázzák a magyarázhatatlant.
Az öngólt. Ahogy tökön rúgta magát a csatár. 

Remélem a német vasútállomások falain még ott vannak a Migranten Willkommen grafittik.

Remélem az általam megnevezni nem kívánt, elhíresült, viccesnek mondott francia szennylap valami blikkfangos, csöppet sem kegyeletsértő karikatúrával rukkol elő.

Remélem, hogy Merkel, a svéd szélső balosok, a Calais-nál a csőcseléket hergelő „humanitárius civil szervezetek” beteg lelkei, vagy a mindenfelé bégető Egyesült Európai Álmokat kergető liberális birkák most látják az iszonyatos képeket, nézik a televíziót. Hát persze hogy nézik. Közben a seggükben az ujjuk. A szivárványos multikulti zászló meg a spájzban.

Rossz dolog lehet a bűntudat. Nem egyszerű földolgozni a traumát: cinkos vagyok abban, hogy mindez tegnap Párizsban megtörténhetett. Holott tudván tudtuk – előtte megesett Londonban, Madridban, és fölsorolhatatlan az összes helyszín. Mégis akadnak olyanok, akik a szivárvány zászlaját emelik a magasba, a nemzeti lobogók helyett. Most a sarokban van az összes rózsaszínű transzparensük. Kussban.
De nincsenek kétségeim.

Majd előveszik, amint elült a lőporszag. Köll az még. Amikor majd megint lehet vonulni. Abban jók vagyunk itt Európában. A sajnálkozás, a részvét, az emberi nemességre való hivatkozás kultúrájában. Az önsorsrontásunkban. Ahogy magunk reszeljük el alattunk az amúgy is kikorhadt faágat. Csak egy valamiben nem vagyunk jók: önmagunknak beismerni azt, hogy tévedtünk.

Hogy az az út, amire egyes nyugati politikusok terelnének bennünket, a józan többség szerint is járhatatlan.

Mit járhatatlan!

Mára kiderült, beigazolódott: zsákutca. Most fájdalmas a fölismerés.

Részvétem! Az ártatlan áldozatok nyugodjanak békében!

A vérük meg szálljon azok fejére, akik ezt a tényt még mindezek után sem hajlandóak tudomásul venni, és farizeusi képpel elmennek a rosseb tudja hányadik konferenciára, megvitatni a nagy büdös semmit, vonulgatni akarnak a kamerák kereszttüzében, miközben a szabadságról, az együttélés szépségeiről, a másság mindentől szebb értékrendjéről a politikai korrektség nyelvén papolnak.

Azokéra a gazemberékére, akik tönkreteszik Európát.

Pósa Károly