ZSOLDTALANSÁG II.

Jelen írás előzménye, az I. rész ide kattintva olvasható.

Fotó: Vermes Tibor

Megoszlanak a vélemények arról, mi kíván nagyobb erőt. 

Mi a keményebb jellempróba, mi a nehezebb: elmenni valahová, messzi idegenbe, itt hagyni mindent és mindenkit; vagy maradni, tűrni és várva várni azt, ami lesz. Pontosabban fogalmazva: remélni azt, ami előre tudhatóan Szerbiában sohasem lesz. Egy helyben állni, vagy megindulni. Gyökeret szakítva kifordulni a földből, utolsó lobbanásunk erejével elengedni a virágunkat-termésünket, amerre a szél fújja, vagy az aszállyal dacolva még mélyebbre fúrni magunkat, nyelni az éhkoppot, és farkasszemet nézni a gyomorszorító időkkel.
Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárki helyzetét fehéren-feketén megítélhessem. Számon kérni meg pláne nincs jogom. A számonkérés és az ítélkezés egyvalaki privilégiuma. Majd Ő eldönti. Annyit tehetek viszont, hogy az elvándorlás témája kapcsán összecsengő gondolataimnak olykor hangot adok. Nem receptet kínálok. Hogyisne! Hisz magam sem tudom hol a boldogság bájitalának kelyhe. Néha mintha már megtalálnám, alig kéznyújtásnyira sejlik. Néha, mint egy sosem létezett valamire, csak úgy gondolok rá. Babona. Ásatag bácskai mítosz! Akárki megmondhatja: itt sosem volt jó. Hiányzott a világosság, a bölcsesség, a letisztult gondolat kikristályosodott öröke.
Volt helyette por, sáros barázda, földéhség – generációkra visszamenőleg. Nincs itt helyük az aranyló sorsoknak, a mesebeli lopott gyönyöröknek.
Nincsenek itt pompás legendák. Hétköznapok vannak.
Azokat megélve aztán újra keresni kezdem a babonát, miközben csak óvatosan remélem: legalább némi hittel hat, hogy leírom, megrajzolom-megfestem, rímbe szedem, ami örömöt okoz. Meg azt is, ami bánt.

Mert a tükörbe, még ha az homorú is, muszáj minden reggel belenézni. Szem előtt tartva a következményeket. Elmenni vagy maradni? Alighanem sejthető, melyik opciót tartom magamra nézve kötelezőnek. Az igazi férfi – igen, sokszor csak in effigie, de mégis – naponta borotvapengét szorít a torkához. Nem fél, mert tudja milyen az az érzés. Minden ember születésétől kezdődően magában hordozza a végzetét. Attól kezdve ráüttetik a pecsét. Áthatja egész lényét a törvény. Hovatovább semmi nem lesz olyan biztos, mint az elmúlása. A kiporciózott, drága ideje. A nő ettől a gyermeke(i) által valamelyest megmenekül. A férfi viszont nem. A férfinak a tettei fogják láttatni, mennyit ért. Akár itt, Bácskában, akár máshol a nagyvilágban. Ennek tudatában morzsolja a napjait, aki – nem csak biológiai értelemben, hanem sok egyéb tekintetben is – férfi számba lehet venni. Megszokta, hogy a fém kifent éle kaparász a nyakán. Makar Csudra, A cigánytábor az égbe megy hőse ösztönszerűen megérezte a mostani korszak jellegét, amikor azon bosszankodott, hogy már a cigányok is képesek aranyért odaadni a lovukat. Hát milyen világ ez már? 

Tényleg: milyen világ az, ahol sutba dobható több nemzedék teremtett valósága? Ahol hideg, számító és földi értelemben mindent az a rohadt pénz ural. Ahol már retorikai szinten sincs törvényesség, mert valakik megengedhetik maguknak, hogy hamis krupié módjára úgy kezeljék a sorsunk rulettasztalát, mintha az ókori kelet istenkirályai lennének? Azzal a biztos tudattal nehéz beülni az Élet nevű kaszinóba, hogy már előre tudni: itt csak veszít az emberfia. Ugyanis mifelénk régóta nincsenek nyerő számok. Szabályok se. Ilyen a rendszer. Álságos. Ha netán el is találnád mondjuk a fekete 13-ast, az asztal alatt futó láthatatlan csőből kifúvott sűrített levegővel menten kipenderítik a szerencsés helyéről a számodat. Mehetsz panaszra a cirill betűs sóhivatalba. Hoppon maradsz – a bank visz megint mindent. Fekete Péter nevet a markába. Lapot nem osztottak neked ebben a partiban. Sosem volt dzsókered.
Volt helyette szépen kistafírozott önképed. A politikai látványpékségben rád osztott szereped. Szavazó a neved. Nem a tiéd volt ugyan a rivaldafény, csak epizodista maradtál, néha mégis elhitted, hogy kicsit miattad is rándul a függöny, miattad is szól a taps. (Még véletlenül sem.)

Ezt gyakorolva, tapasztalva a föltett kérdésekre mindig magunknak kell megadni a feleletet. A mi válaszainkon múlik, mi lészen velünk, mert mi vagyunk a perdöntőek.  Létezni koldusként is lehet. Élni még gazdagon sem feltétlenül.
Nem mostanában döbbentem rá erre. Akármilyen szerénytelenül hangzik is, jó huszonéve számomra világos, hol, kik által és legfőképpen milyen kontextusban íródik a délvidéki magyarság drámája. 

Szerét sem tudom, hányszor hallottam már a “hallod-majd-mi-megmutatjuk” rikoltását. Mindig ugyanazoktól. Már az önigazgatású szocializmusunk is erről szólt. Voltak közöttünk, akik kiválasztottnak, különbnek hitték magukat. Ők jobban tudtak mindent. Kivéve a kapálást, mert ahhoz nem értettek. Hiába, hogy akadt közöttük, aki hajdan a libalegelőn szaladgált mezítláb, Újvidékre kerülve plüss fotellel a valagához csirizezetten alább – egyik sem adta. Mikor néha meg merte tőlük valaki kérdezni, mégis, honnét veszik a jogot, hogy a fajtánk érdekeire hivatkozva folyamatosan a helytelenebb útra terelnek bennünket, az volt a válaszuk, hogy ők a szakértők, mi hülyék vagyunk. Nem értünk hozzá. Punktum.
Aki szerint egy nép önazonosság-tudata fontosabb, mint a testvériség-egység, az nacionalista.
Ma: ugyanők fasizmusról, demokrácia-deficitről delirálnak, ha nem hajlandó valaki a másság langymeleg tőgyét szívni, azaz az ő elveiket vallani, a dogmáikat szajkózni. Menten veszélyes elhajló lesz belőle. Máglyára vele. 

Ezeknek a máglya tüzeknek a fényében akartak bennünket átvezetni a Nagy Sötétségen. Ismerjük, milyen következményei lettek. A máglyák még most is füstölögnek. 

Csakhogy napjainkra az önjelölt prófétáinknak, a bennünket ki- és eláruló értelmiségünknek már nem nagyon maradt kit, és mit fölgyújtania.

                                                                                  Pk

A fenti írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, március 28-án*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

NAPLÓ - 60.

4PC

Volt nekem egy osztályom. 4PC-ként jegyeztek bennünket. Pár napja tudom, megint találkozni fogunk. Huszonnyolc év után, azt hiszem – másodszor. Tegnap éjszaka negyed háromkor fölültem az ágyban. Az éjjeli lámpa fényébe lökött az emlékezet. Néztem magam elé, a szőnyeg mintái kacskaringóztak a szemem előtt, s én tenyerembe temetett homlokom mögött visszagondoltam a múltba, mert kicsivel korábban a régi alma materemmel álmodtam.
Ahol a szabadkai főút délnyugatnak veszi az irányt, annak a kanyarnak a könyökében állt az iskolánk. Rút építmény volt. Emlékszem, először megpillantván vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Ódzkodtam tőle, de nevettem is rajta. Mintha nem is iskola, hanem valami járási bíróság, vagy nevesincs állami hivatal lett volna. Egy léptékét vesztett, önmagán túlnőtt, genny-sárga, kétemeletes épület terpeszkedett a rondán nyírt sövény mögött. Kicsit lepukkant homlokzatából régen glettelt, zománcfestéket vedlő ablakok pislogtak a forgalomra, amiknek nagy, kétszárnyas, üveg tábláin októbertől március végéig átfütyült a szél. Jellegzetes Monarchia-béli schwarz-gelb stílusú közintézmény voltát bizonyára a korszak ízlése mellet a típustervek alapján elkészült mérete, külalakja is sugallta. Ami mégis megragadta a tekintetemet, és kivívta a rokonszenvemet: a tetején két jókora bádog glóbusz gubbasztott. Azok úgy-ahogy gondoskodtak a tanoda-szerű hangulatról. Arról, hogy mi célból is magaslik az a beteg-sárgán virító, és mégis komor nagydarab ház.  Diplomaosztáskor ugyan már megint gimnáziumnak hívták, ám a kezdetekben mi – mind a huszonkilencen – a kor oktatáspolitikája révén a tanügyi szakot jártuk. Nem kell ezen meglepődni. Azidőtájt az egész világ ilyen furcsa, felemás, gyermeteg, sokszor logikátlan dolgokból állt. Az intézményt, oda iratkozván, eredetileg (ha jól emlékszem) Természeti és Társadalmi Tudományok Középiskolája néven jegyezte az önigazgatású szocializmus. Az előbbieket a zsenipalánta-képző fizikus és matematikus osztályok képviselték. Számunkra az ő tanmenetük megannyi szögletes, egzakt tantárggyal patkolt nagy talány volt. A társadalmi szakon a kulturológusok mellett – reménybeli pedagógusokként – ott okosodott az osztályom is. A ma már oktatástörténeti kuriózumként szép emlékű kulturológián képezték a jövő munkanélküli könyvtárosait, meg az egyre ziláltabb művelődési életben laza gyökereket eresztő haszontalan munkaerőt. Mi – tanügyi szakosok – ennek a soha meg nem értett, folyton ficergő, némi értelmiségi-, humán-, bölcseleti-, művész vénával megáldott-megvert, komplikált salátára hasonlító rétegnek a vadhajtásai voltunk. Szó szerint. Annyira vadak voltunk, amennyire fiatalok. A hajdani építészeti középiskola emeleti osztálytermében hetek alatt csiszolódtunk össze.
Biztos a nosztalgia (is) mondatja velem, ám mivel egy évtizednyi tanügyi karrierem összes tapasztalata följogosít némi összehasonlításra, erős alappal állíthatom: jó osztály voltunk. Jó közösség. 

Pedig első ránézésre azt hihetnők: ahol kéttucatnyi lány között-mellett négy fiú kénytelen keresni a helyét, igazát, ott eleve reménytelen bármiféle kollektív szellem kialakulásában reménykedni. Nem így történt.
Rólunk nagyon gyorsan kiderült, hogy a nehezen kezelhetőségünk mellett mekkora intellektuális erőtér vesz körül bennünket. Tudom, nagyképűen hangzik. Mégis igaz. Úgy viselkedtünk az iskolai negyedévek alatt, mintha szent fogadalmat tettünk volna arra nézvést, hogy az együttlétünket valami féle titáni bohózatként éljük meg. Napról-napra vadabb ötletek ébredtek bennünk. Fölszínre tört a kreativitásunk, egymást noszogattuk bele a legnagyobb őrültségekbe. Ma már egybeolvad a múlt.
Mintha nem mi lettünk volna a leghangosabbak az utcai tüntetésen, amikor a vegyianyag-gyár piszkos trükkjei ellen lázadt a környék népe; mintha nem mi készítettünk volna karácsonyi színművet mindenfajta gyári melósok gyerekeinek, amivel aztán szépen végighakniztuk a várost, hogy utána az eleve abszurd jelmezbál legbizarrabb produkciójával hökkentsük meg a nagyérdeműt. Azt a közönséget, amit évek alatt a magunk módján hergelni, szórakoztatni igyekeztünk, amikor a színművészeti vetélkedőktől kezdve a paródiába fúló énekkari föllépésünkön körösztül a zenekari bemutatóig mindent fölvállaltunk, kipróbáltunk, dramatizáltunk vagy megzenésítettünk. Mintha nem mi iktattuk volna ki a suli hangszóróját, hogy a szünetekben csörömpölő diszkó helyett népzenét hallgassunk privát magnóról, majd ugyanott, a hozott hangszerekből rögtönzött koncertet kerekítsünk. Mintha önmagunkat föllapozva nem a tehetség szikráját villantottuk volna minden egyes alkalommal, csókot hintve az emberiségnek, az akkori világnak, amely elé az odadobott kincsünket szinte azonnal elnyelte a sár, hisz akkor már Jugoszlávia haldoklott, a politikai őrület ott toporgott a kapuban, kifent késekkel, bombákkal, az összeomló ideológia alá temetett vigasztalhatatlansággal és tengernyi szenvedéssel.
Fütyültünk rá.

Fölcsigázott kíváncsisággal meresztettük bele körmünket mindenbe, ami mögött az önkifejezés lehetőségét pislákolni láttuk. Kritizáltunk, filozofáltunk, hajnalig tartó szeánszokon, félig üres, félig teli poharak matt csillogása mellett döntöttünk a máig megválaszolhatatlan kérdésekről, spirituális csapatmunka folyt még a nagyszünetet jelző csöngőszó alatt is, mert a tizenhét-nyolc évünk jótékony, jobbító vágya, a pimasz életéveinket megtermékenyítő egészséges dekadencia áthatotta alkotó szándékunkat.
Ma már tudom, hajnali trombitások voltunk. Bolond korban, sosem előnyös helyen, sosem irigylésre méltó közegben azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. A következményekkel nem törődtünk. Poétaként viselkedtünk, és az sem zavart bennünket, hogy a szemünk láttára sorvadt, elrímtelenedett a világ, ritmustalan, disszonáns állati hangok közül kellett kiénekelnünk. Mi mégis tettük a dolgunkat. Volt szívünk hozzá, noha tudtuk: a világcsoda érdeklődés hiányában elmarad. (A jegyek ugyanott visszaválthatók, de minek?) S míg mások a ránk boruló baljós jelektől rettegvén vértelen szájjal csak hápogtak az eseményeken, mi kukorékoltunk a szemétdombon, gyémánt félkrajcárunkat büszkén villogtatva.
Lányok, fiúk. Az osztályunk. A 4PC.   

 

MINTHAORSZÁG I.

Szkopje főtere, Nagy Sándor gigászi lovasszobrával

Pk (Szkopje)

 – Kis nép ez. Lehetetlen nem együttérzéssel nézni őket – ingatta fejét Szkopje központjában a budapesti újságíró barátom. A macedón nemzeti erők hívó szavára május 2-án, tegnap este, immáron 65. alkalommal gyűlt össze a tömeg, hogy a parlament előtti teret valamint a sugárutat elárasztva tüntessenek a fél éve regnáló baloldali és albán jellegű hatalmi koalíció alkotmányellenes lépései ellen. Velünk együtt forgatócsoportok tucatja tudósított a helyszínről.

Az országházat – ezt a jellegtelen, terrakotta-színű márvány épületet (első ránézésre egy vidéki nagyváros bíróságára, vagy szocreál négycsillagos szállodára hasonlít) – többszáz rohamrendőr sorfala védte. Fotósunk kiszúrta a közeli utcácskában várakozó páncélozott belügyi járműveket, meg a vízágyús kocsikat. A protokoll szerint, minden magára valamit adó demonstráció elmaradhatatlan kellékei.

Pont miképpen a lezárt köztereken villogó rendvédelmis terepjárók, a civil ruhás, de bemikrofonozott belügyesek, meg persze a más városokból átcsoportosított karhatalmi alakulatok. Délben útbaigazítást kértem egy járőr párostól. Néztek rám, mint egy testtelen hangra. Kis ideig tanácstalanul vakarászták a fejüket, majd kibökték: nem tudják, hol van a keresett utca. Tetovóból vezényelték ide őket.

Háromnegyed hatkor a párizsihoz kísértetiesen hasonlító diadalív előtt-alatt már ezrek állnak. Sokuknál macedón zászló, mindenféle méretben. Messziről nézve piros-sárgába öltözik az utca. Odafönt a magasban kamerás drón köröz. Hangszórón népszerű macedón folklór nóták között egy-egy popszám is elhangzik: a szövegből ítélve amolyan hazafias érzelmekkel táplált műdalokról van szó. Érzékelhető a hatásuk, hisz a szemmel láthatóan folyamatosan gyarapodó tömeg egy emberként énekel. Lobognak a zászlók, rázzák a tüntetők a különféle feliratú transzparenseket. A molinók, táblák kivétel nélkül mind házi készítésűek. Ahány, annyi fajta. A szellemestől a fenyegető tartalomig üzennek az odabent tétlenkedő kormánynak: a haza nem eladó, alkalmatlanok az irányítók, választásokat – azonnal. Tudniillik Macedóniában fél éve valami féle kormány nélküli állapot leledzik, káosz van, nem funkcionál az ország vezetése. A választásokon győztes VMRO-DPMNE jobboldali párt 51 százalékos diadala pirruszinak tekinthető, hisz szövetségesre nem találván elestek a kormányalakítástól. Két lehetséges partnerük túl nagy árnak mutatkozott a koalícióért. Az ősellenfél „szociáldemokraták” támogatása, a baloldallal való összeborulás, vagyis a nagykoalíció eleve szóba sem került. Hiteltelenné tette volna a nemzeti erő politikai krédóját. Az albán nacionalisták pedig csak lehetetlen föltételekkel lettek volna hajlandóak közösködni. Mégis, ezeket az amúgy minden normális, hazában és nemzetben gondolkodó politikai tömörülés által vállalhatatlan kritériumokat hogyhogy nem, a baloldal szépen elfogadta – déja vu: a hajdani kommunisták mindenhol, minden körülmények között, akár az önföladásig képesek megalkudni a folyamatosan áhított pozíciókért, a hatalomért – s amióta megköttetett a piszkos paktum, nincs nyugalom a dél-balkáni kis országban. Még magyar ésszel is nehéz megemészteni az albán politikum követelését. Az összlakosság alig negyedét kitevő albánok ugyanis többek között a macedón állami himnusz, és a nemzeti lobogó megváltoztatása mellett azt is szeretnék, hogy az albán legyen a kétmilliós ország második hivatalos nyelve.

Mivel Macedónia mindmáig a nemzetté válás rögös útját járja, úgy hiányzik nekik az albán etnikum kötözködése, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Az amúgy is pattanásig feszült helyzetet ráadásul bonyolítja a régió legszegényebb országát sújtó gazdasági válság is. Tehát a politikai zűrzavart tetézi a lakosság körében tapasztalható elégedetlenség: alacsonyak a bérek, a nyugdíjak még a túléléshez is kevésnek bizonyulnak, nagy az elvándorlás, a kilátástalan fiatalok külföldön keresik a jobb élethez való föltételeket. Csoda-e, ha kiéleződnek az etnikumok közötti feszültségek? Krízishelyzeteknél óhatatlanul fölerősödnek a szélsőséges hangok, radikalizálódik a közélet, amit sajnos külföldi érdekeltségű ügynökök, civil szervezeteknek álcázott, ám politikai ukázok végrehajtására szakosodott tömörülések is naponta szítanak. Valakiknek, meg a hírhedt, nevesített pénzembernek – jobbára Soros György személyét hangsúlyozza minden interjúalanyom – és a nevesíthetetlen hatalmaknak is komoly érdekük Macedónia destabilizálása, és a dél-balkáni régió lángba borítása. Erről beszélgettem Nikola Srbov szkopjei történésszel, politológussal, aki görög, szerb, magyar és lengyel szakemberekkel egyaránt közreműködve igyekszik föllebbenteni a fátylat a háttérből irányítani szándékozó pénzügyi-üzleti körök és a kisistenként viselkedő magyar származású bizniszmen spekulatív politikai játszmáiról.

Aligha véletlen, hogy ekkora utálat övezi Soros fémjelezte politikát. A két évtizede itt élő, és macedónul kiválóan beszélő Balkánra szakosodott amerikai elemzőtől kezdve pártpolitikusokon át az utca emberéig egyaránt megvetéssel emlegetik Soros György nevét. Pestiesen szólva az ügyeskedő pénzes-zsák túltolta a biciklit. A szándékai mára lelepleződtek. Túl sok helyen, túl sok alkalommal játszottak már fizetett emberei a Macedóniában most zajló forgatókönyvből. Ismertek a módszerei, tudottak a trükkjei is. Nem meglepő módon, senki sem kér belőlük.

Erre bizonyíték a hónapok óta elkeseredett szkopjei, meg a más macedón városokban tiltakozók elszántsága. Kis nép ez a macedón. Ami kevesük van, foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. A nemzeti öntudatukhoz, a hagyományaikhoz, az anyanyelvükhöz. Végső soron: a függetlenségükhöz. Nekünk, magyaroknak nem kell magyarázni – miért? Mondtam már, semmi kétség: szimpátiával tekintenünk a macedónokra.

                                                
A fenti írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, május 3-án*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)  

NAGY SÁNDOR MADARAI (II.)

Pósa Károly (Szkopje)

A tegnapi apartman-szállásunk teraszán sikerült domesztikálnom egy galambot. Igazi szkopjei, tehát városi galamb volt. Szürke és unalmas. Már-már beszemtelenkedett volna a szobába is, nem zavarta az emeleti üvegezett ajtó, a szőnyeg, sem a fotelok, sem a heverők. Csak egyvalami érdekelte: az elébe vetett kifli vége. Odahaza ki nem állom a fajtáját. Még ujjongok is, ha a kutyák alkalmanként levadásznak egy-egy bárgyúbb purclit, pállott szájú fiókát. Nem hiányoznak az udvarba. Tolakodó, szemetelő népség. De itt: valamiért ezekkel is beérem. Úgy viselkedek, mint a gyerekeim, amikor a tengeren nyaralunk. Minden kóbor kutyát-macskát megsimogatnék. Minden pintyőkének odafütyülök. Örülök a jószágnak.

Hiányoznak.

Ma átköltöztünk egy másik szálláshelyre. Ez is a belvárosban van. Alaposan fölszerelt, a legmodernebb eszközökkel ellátott. Még kávéfőzőről, hajszárítóról is gondoskodott a gazda, nem beszélve a bútorozás pazar kényelméről. Elkél a komfort. Van mit kipihenni. A macedón fővárosban már most, május első napjaiban is közel harminc fokot mérnek, és ez csak Celsiusokban értendő. Valójában sokkal forróbb a hangulat. Az érezhető gazdasági megtorpanástól a politikai válság még inkább mélyül. Hab az ehetetlen tortán, hogy a lakosság szenvedő keserűségét a tapinthatóan meglévő etnikai konfliktusok sem enyhítik. Macedónia sajnos pattanásig feszült helyzetben éli mindennapjait. Az még hagyján, hogy Szkopje bizonyos peremkerületei kifejezetten albán gettónak számítanak, ahová a többségi nemzet fiai alig-alig, vagy egyáltalán nem járnak. Az sem meglepő, hogy majdnem mindenütt vannak külön macedón, és külön albán jellegű kocsmák, attól függően ki a tulajdonos, melyik náció körébe tartoznak a törzsvendégek. De az már elég egyértelmű, baljós tünet, amikor például a pékségek, a vegyeskereskedések, de még a borbélyüzletek (!) címtábláján is  – fittyet hányva az abszolút többséget alkotók önérzetére –, mintegy szándékosan mellőzve a macedón megfelelőt: csak albán nyelvű fölirat látható.

Pedig a macedónok most élik önálló nemzetté válásuk tinédzser éveit, s mint tudjuk, a kamaszkorban lévők általában nehéz természetűek. A fátyolozott múlttal sem rendelkező nációk – a legjobb, ha műfajilag a szintén gyermeteg szlovák hazafiságot említjük a macedónéval egy lapon – nagyon furcsa dolgokat produkálnak. Itt van mindjárt egyebek közt a Szkopje centrumát kettészelő Vardar folyó kies környezete. 
Amikor majdnem három évtized után először pillantottam meg, súlyos percekig nem mertem szólni senkinek, mert azt hittem rosszul látom a helyzetet, hogy ilyen nincs, hogy valami félreértés áldozata lehetek. A mindössze pár tíz méternyi széles mederben három, fából ácsolt, korhű, vitorlás hajót "ringat" a folyó, ami annál is inkább meghökkentő, lévén a Vardar vízszintje alig valamivel több az éppen derékig érőtől. Mondhatni, a mi Tiszánk már a mólóbejáróknál mélyebb ettől. Itt viszont a spanyol konkvisztádorok óceánjáró büszke karavellái horgonyoznak. Esküszöm, még a hajókon sorjázó lőrések ablaka is nyitva! S míg a közeli sétányon katonás rendben álló pizzériázókra ásít az ágyúk torka, és a promenád alatt szerelmetesen sétáló párok bújnak össze, tőlük pár lépésre hajdani kalózcsaták dereglyéi terpeszkednek a Vardar hátán, a hajók gyomrában rakásnyi rossz arcú, kampós kezű, állig fölfegyverzett, zsákmányra leső matrózt sejtetve. Félénken rákérdeztem, vajon honnét a csudából került ide Kolumbusz meg Cortez viharvert flottája? Vagy kinek az esze adta ki ezt az őrületet? Válaszadóm, a volt kormányszóvivő fanyar ábrázattal, mintegy mentegetőzőn, sóhajtozva vallotta be, hogy az abszurd látványért egy pár évvel korábbi városfejlesztési projekt a felelős, és a plánum megmagyarázhatatlanságától csak az azt elfogadó politikusok a nagyobb marhák. Az árbocos ágyúnaszádok most már itt maradnak, míg a deszkázatukat szét nem rohasztja a múló idő, meg a folyó szeszélye.

Beülvén egy hangulatos kávézó kerthelyiségébe, egy potom ékszerdobozba, ami alig valamivel volt kisebb, mint a Nyugati pályaudvar, kívülálló módjára szemléltem a forgatagot. Gyakorlatilag innét is látni a város fölött magasodó Vodno hegy csúcsán álló körösztöt, ami megint csak a macedón mértékletesség, visszafogottság ékes szimbóluma: 66 méter magas, tiszta acél szerkezet. Biztos ami biztos alapon éjszaka becsületesen meg van világítva, mintegy tájékozódási pontul szolgál az ortodox keresztény-muszlim rivalizálást illetően: nehogy egy álmatlan Allah-hívő albánnak az éj kellős közepén kétségei támadjanak afelől, melyik vallás hívei ennek a földnek az elsődleges urai… 2oo2-ben készült el, Milleniumi Kereszt néven emlegetik. Jelez egy évezredes mérföldkövet, egy újfajta időszámítást. Nem biztos, hogy a leginkább ígéretes jövőképpel.

Aztán este, ahogy errefelé a Balkánon vissza-visszatérő népi motívumként a sorsnak megkísértenie szokás: bele is csöppenek életem első, szkopjei demonstrációjába.

(folytatjuk)   

NAGY SÁNDOR MADARAI (I.)

A jó hírem az, hogy itt is vannak csókák. Mármint madarak.

Ahol csóka van, ott toronyházaknak, emeletes építményeknek kell lenniük. Meg embernek. Városlakóknak. Azok nélkül szegényebb, anyátlanabb, magányosabb a csókamadár.

Szkopjéban nincs hiány emeletes építményekből. Új a város. A földrengés óta, ami vagy félszáz éve történt, rendesen, bár kicsit kapkodva húzták föl a házakat. Szó szerint a semmiből.
A Frici sógor éppen akkor, és éppen itt volt katona. Mesélte: kivezényelték őket a romok eltakarítására. Tucat számra húzták elő, szedték ki a törmelék alól a halottakat. A túlélők máig emlegetik a nagy szkopjei katasztrófát. Az emlékezet végtelen.  

Ugyanakkor pont annyira szemtelenek a verebek, mint odahaza. Rászállnak a két nap után kedvenc kocsmává avanzsált lokál – Faktory a neve, nem kell poénkodni, így írják – teraszán sorakozó székek karfájára. Csivitelnek. Majdnem olyan bután és mégis értelmesen csillogó szemmel néznek, akárha Kanizsán lennék. Persze, galambok nélkül a városi lét elképzelhetetlen. A sarki burekozóban rendőrjárőr: két férfi meg egy keszeg női közeg villásreggelizik, miközben a másik asztalnál, a túlsó szögletben magam vagyok. Nézek kifelé, nyitva a kétszárnyú bejárat, rálátni szkopje központjára. A narancssárga-fehér városi taxik suhannak, de én csak a repedezett beton vályújába szorult tócsába inni, meg fürödni visszajáró madarakat figyelem, mert dacára annak, hogy a Balkán-félsziget délkeleti fertályának egyik fővárosában vagyok, meglehetősen korai időpontban, amikor még a kaporszakállú pópa sem ébredt - szemfájdítóan sok a nyüzsgés a bácskai lelkemnek.

A rossz hírem viszont az, hogy amúgy semmi jó hírem nincs.

Szkopjeban a helyzet változatlan. De nem úgy, mint Erich Maria Remarque híres, majdnem azonos című művében, hanem a lényeget illetően.

Itt bebetonozódott minden, és a felek kivárásra játszanak. Háborút (egyelőre) senki sem akar. Nem érdeke az albánnak, nem érdeke a macedónnak. Mégis: akárkivel szóba elegyedek, egyöntetűen az a véleményük – valami készül.

Aligha lehet véletlen: az avatatlan szemlélő is érez egy megmagyarázhatatlan feszültséget. Míg a péknél fölszolgáló kislány a jellegzetes félhold-ívű késével apróra szeleteli a burekot, legalább három nációhoz tartozó kuncsaft tér be az üzletbe: macedónok, albánok, törökök. Ez utóbbihoz tartozó turistából van a legtöbb. Lépte-nyomon fölbukkannak kendős asszonyaik. Pergő nyelven, hangosan beszélnek, súlyos taglejtésekkel magyaráznak. Magabiztosságuk elgondolkodtató.  Hamarjában el sem lehet dönteni, vajon Koszovó közelsége, vagy a macedóniai idegenforgalom sikere-e az muszlim életforma ilyetén hangsúlyos jelenléte.

Ahol lakom, az ötödik emeleti apartman teraszáról rálátni Szkopje központjára. Szemben egy modernista, meghökkentő vonalvezetésű ortodox templom. Alig tizenöt éve készült. A tetőzete akárha játszótéri csúszda íve lenne: sosem hittem volna, hogy a kötelező bizantikus architektúra elemei helyett ilyen merész sziluettű, már-már az amerikai vagányságot, az ottani hetykeséget súroló szentélyt látok. Aztán később, a várost járva nyilvánvaló lett: itt minden unortodox módon másként hat, mint odahaza elképzelné az ember. A félmilliós macedón főváros kicsit olyan, mintha kifejezetten egy kusturicai film kedvéért dobták volna össze. Az utcánkra merőleges sugárút mindkét oldalát félszáz éves gesztenyefák szegélyezik. Most borultak virágba, orromba ver az illatuk, s a gesztenyefa-virág szirmok hópelyhekként pettyezik az aszfaltot. Alattuk párok sétálnak, május elseje van, itt is munkaszüneti nap. Eszik a fagylaltot, fiatal suhancok csapata tökmagozva, nagy nevetgélés közepette húz el mellettem. Odébb egy aktatáskás, drága öltönyös, ápolt külsejű úr ácsorog. Akármelyik nagyváros banktisztviselője, hivatalnoka lehetne. Láthatóan vár valakire, mert a karóráját nézi, türelmetlenül roggyant, helyezi a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Bárhol megállná a helyét az életkép, nézd, itt egy ideges, jól szituált úriember, akinek számít minden perce, hisz az idő pénz: Londonban, Berlinben, Rómában meg úgy tűnik errefelé is. A toporgó úriemberen pihen a szemem, tisztán emberi, félreérthetetlenül európai a látványa. Már éppen elismerően emelném a szemöldököm, mire az illető rácáfolva a külcsínre nagyot sercint maga mellé. Akkorát köp, mint a gólyafos. Csakhogy nem toccsan a betonon. Nesze neked Armani-öltöny, szemszonájt dipó-tatyó, urbánus Don Quijote.

Majdnem harminc éve, sorkatonaként egy évet voltam Macedóniában. Mindenfelé megfordultam akkoriban, beszéltem a nyelvet, értettem a szokásokat.  Most, egy hét alatt: újra meg kell tanulnom.

Pósa Károly (Szkopje)