PRC - Djenovici

PRC - Djenovici, 2019. 

PRC, Montenegro, 80 x 60 cm

karton - olaj, akril

Montenegro - rajzom

Montenegro 02. 

Montenegro 02.,
30 X 40 cm

A GRAVITÁCIÓ PIROS-BARNA GOMBJA*

Partizánok valahol Boszniában, a Sutjeskai csata környékén, 1943 májusában

Nem mostanában történt. Vagy harmincöt éve. A Tisza martonosi-kanizsai szakaszán, a folyó közepén lévő Majom-szigeten táboroztunk, amit a múlt század kezdetén, a régi, feledett nevén Rubin-szigetnek,vagy később Maj’jön-szigetnek emlegettek. Esténként szalonnát sütöttünk, kenyeret pirítottunk és beszélgettünk a tábortűz mellett. Attilát szerettem hallgatni, aki kétszer olyan idős volt, mint én. Bámultam az enciklopédikus tájékozottságát. A türelmét meg a halk szavát. Miközben a parazsat piszkálta, mesélt a történelem dolgairól, amiket azokban az években – általános iskolásként – sosem hallhattam volna. Nem kis mértékben neki köszönhetem a múlt iránti érdeklődésemet. Meg később egy-két lelkiismeretes történelem tanárnak, olyan pedagógusoknak, akik a tudásukat kiválóan testálták ránk, örökre belénk plántálva a história iránti rajongást. (Innét is tisztelettel üdvözlöm Basa György Tanár Urat, akinek azóta is hálás vagyok.)

Attilától hallottam először az Őszirózsás forradalomról is. Pontosabban annak igazi arcáról. Már ha arcnak lehet nevezni egy démoni ideológia pofáját. Ugyanígy tőle értesültem 1944 bácskai őszének, és 1956 másik, akkoriban nem hivatalos olvasatáról. Meg még kismillió másról. Mindazon dolgokról, amelyekhez hozzáolvasva, tanulva, fölnőtté érve, kikristályosodott bennem egy világkép. Nem volt tökéletes. Sokat csiszoltak rajta az évek. De az alap megmaradt.

A lényege: soha, semmilyen szélsőséges eszmerendszerrel nem azonosultam. Erre a maradék kis időre meg már végképp nem fogok.

Megvetem a nemzetiszocializmust. A mai karlendítéses epigonjait. Az operett nácikat. Pedig mostanában egy förtelmes metamorfózison ámuldozhatok: a délvidéki mozgalmárok által támogatott magyar ellenzéki csöppség és Jobbik szimbiózisának bimbóját látom fakadni. Ezen a frigyen a hét elején már a Zsidó  Világtanács elnöke is kiakadt, noha ő korábban nagy barátja volt a budapesti oppozíciónak. Ronald S. Lauder úr kifejezte megdöbbenését. Én az elnök úr helyében nem csodálkoznék. Összenő, ami összetartozik, mondta a derék Bismarck. Nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.

Az ellenzék logikája pofonegyszerű: amiként Heller Ágnes, Magyar György Ügyvéd Úr, meg a jó Karácsony Gergő megmagyarázták: Momentum momentán van jó náci, meg rossz náci. Ugyanezzel a támadhatatlan érvvel van jó zsidó, és rossz zsidó is. Toroczkai Laci, a Betyársereg most éppen rossz nácik. A szkinhed Schneider Tomi – alias Roy – meg azonmód jó náci, akivel a Jobbik párt révén egy gyékényen lehet hazát árulni. A magyar ellenzékünk bájos állásfoglalása szerint mára Soros György nem egy tőzsdecápa, hanem filantróp guru, a megtestesült önzetlenség.Ő a jó zsidó. Hétfőtől datálva viszont Ronald S. Lauder elnök úr a rossz zsidó. 

Irgumburgum. Minden világos, akár a Nap.

És ezek akarnak valaha majd egy országot irányítani. Jövőképet adni.

Azon a tiszai szigeten eltöltött időszak óta, ahogy a szélsőjobbot, úgy a kommunizmust, vagyis annak embertelen kísérletét, a szocializmust, és az azt mentegetőket is megvetem. 

Ki nem állom a Titót magasztalókat, a jugoszlávság nosztalgiázóit. Pláne ha délvidéki magyarok a balgák. Nemzetben gondolkodni képtelenek. Fasisztázni, személyeskedni bezzeg tudnak. Többnyire álnéven, közösségi portálokon mímelik a hadak istenét, amikor épp nem drogdílerkednek, netán a sitten ülnek. Vagy amikor épp nem turmixgépet bütykölnek. A másik fajta meg szép hosszú, kolumnás cikkeket posztolgat a semmiről. Minap összefutottam az egyikkel. Úgy tett, mintha nem venne észre. Hirtelen irányt váltva el akart sietni, mint akinek épp akkor jutott eszébe halaszthatatlan dolga, ám zavarában szegény nekikoppant egy útjelző táblának. A sajnálat elnyomta a kitörni készülő nevetésemet. Emezt évek óta hívom egy nyilvános fórumra, beszélgessünk közönség előtt. Folyton talál kifogásokat, miért nem ér rá, pedig stúdióban gesztikulálva szívesen szakért. Egyik értelmesebbel már odáig vittem, hogy a vonatkozó írásaimat publikálás előtt elpostázom neki, legyen ideje fölkészülni, ellenvéleményezni. Emitt napi szinten hurkás amazon dörgedelmesen kinyilatkoztat: mindenki tapló, csak ő a helikopter. Azt hiszi szegény, tizenkét dühös némbertől menten szerteugrik a politikai paletta másik fele. Jelzem: nem. Nem fog. Ahhoz nem elég posztolgatni. Ahhoz ki kell hívni odakint Orbánt, idehaza meg Pásztort. A Duna vagy a Tisza jegére. Ott aztán meg kell mérkőzni velük. Ehhez erő kell. De az nem gond, addigra velük lesz az Erő, mert a rózsaszín vízióik szerint akkorra majd valami univerzumi csoda folytán megszűnik a gravitáció, és huss, elszáll a Viktor meg a Pista is.

Ez a plánum. Szép kilátások. Hajrá. Pompás ez a következetesség az illúzióik kapcsán.

Micsoda szerencse, hogy ők aztán sosem váltogatják az értékeiket, a szövetségeseiket, úgy mint más az alsógatyáját szokta. Nem olyan fából faragott a gárda: ha szaros, hát szaros az a gatya. Legfeljebb varratnak rá egy másik pártlogót, kitűzőt.

Nehéz eldűlőzni rajtuk. Sok türelmet, megértést, olykor emberi szánalmat igényel, ezért olyan nagyon behatóan mostanában már nem foglalkozom velük, pedig nem ártana. Régebben tömérdek vidám percet okoztak. Kár, hogy már akkor sem volt a gyalázkodástól elvonatkoztatva semmilyen önálló ötletük.

Tényleg ránk férne egy épeszű ellenfél, akit tisztelni és becsülni lehet. Akivel méltó lenne küzdeni úgy a tettek, mint a szavak szintjén. De ez nem adatik meg egykönnyen, míg Budapesten büdös bogárként padlón fetrengenek, elvtelen, hajmeresztő alkukat kötnek, nálunk meg csak sodródnak, nyilatkozat nyilatkozatot követ, érdemi cselekvés hiányában tátognak, hátha bejön a gravitációs trükk és egyedül maradnak a porondon, ahol most bohóckodnak.

Szenvedjenek tovább, provokáljanak alpári módon. Csússzanak, másszanak, essenek hasra. Nevettessenek. Ennyit tudnak. Aztán menjenek. Gyér taps. Függöny le.  

Pk

(forrás: joreggeltvajdasag.com, 2019.02.16.)

      

119 ÉVES LENNE A MESTER

Ma, április 11-én született, 1900-ban.

Soha, senki nem alakított annyit a gondolkodásomon, a tetteimen, a vágyaimon, mint ő. Talán csak Krúdy mérhető hozzá. De az, vagyis ő már egy későbbi találkozás volt.
Mára kiegészítik egymást. Kosztolányival, Mikszáth-tal, Karinthyval, Móriczcal, Wass-sal, Csurkával, Temesivel, meg a többivel, a felsorolásból joggal hiányzóval.

Márai Sándor
(1900. április 11. — 1989. február 21.)

Brüsszel felett az ég

"A szakértők végül is oda juttatták a világot, ahová csakugyan eljutott. Mi lenne most, ha végre az egész vonalon megszólalna és közbeszólna a magánember? Megszólalna és azt mondaná: "Kérem, rólam is szó van." (...) Mi lenne, ha végre közbeszólna a magánember Péter és János? A szakember ezt feleli: "Óriási zavar lenne belőle." De ez egyáltalán nem biztos. Mert Európa pillanatnyi helyzetképe megint csak azt bizonyítja, hogy óriási zavar keletkezett világszerte a magánember közbeszólása nélkül is."

Igaza volt. Ebben is.

                                       Pk

Rezeda Kázmér utazásai - "VUKOJEBINA"

Vendégszerzőnk írása

-Megyünk ismét a Délvidékre! – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és elmosolyodott.

Szerette a Délvidéket, s benne Magyarkanizsát, és szerette a társaságot, akikkel újfent nekivágtak. Ott lesz megint Konczolffy Jonatán, a főzelék-tanszék vezetője, aki állandóan morog, mint a bolhás kutya, és beleköt az élő fába is, teszi ezt azért, mert ő a világ egyik legnagylelkűbb, legjószívűbb embere, és ezt képtelen elviselni saját magában. Jön Miló, a doki, akit valamiért különösen kedvelt Rezeda Kázmér, talán azért is, mert Milóban megvolt mindaz a racionalitás és józanság, ami belőle hiányzott. Miló a kora tavaszon már motorral járt, úgy közeledett a szálloda folyosóján teljes felszerelésben, mint Armstrong a holdon, „kis lépés nekem, nagy lépés az ésszerűségnek!” – mondta Miló, és Tiszaszigetnél öt perc alatt átment a kishatáron, míg Rezeda Kázméréknak maradt a röszkei két és fél óra, mely idő alatt a Jóisten neve is többször szóba került. S jöttek a többiek, Boti ügyvéd úr asszonyával, Nyulipulival, s mind a víg cimborák.

No és ott voltak persze a helyiek!

Mindenekelőtt az Art „káfé” öreg zongoristája, akinek játéka világszínvonal, a századforduló Párizsát idézte, azét a Párizsét, ami nincsen többé, és már nem is lesz sohasem. Aztán a Direktor, szép metszésű arcával, nyírott, hófehér szakállával, meghatározhatatlan korú bölcsességével – mindig az volt Rezeda Kázmér érzése, hogy a Direktor háromszáz év múlva is ugyanígy fog itt ülni, pedig már nem is lesz világ, egyedül Magyarkanizsa lesz még meg, az öreg zongorista fog játszani, és a Direktor fog mesélni a városka múltjáról. Rezeda Kázmér ilyenkor mindig úgy képzelte, hogy a Direktor háromszáz év múlva őneki és gyönyörűséges asszonyának fog mesélni, és ezen is elmosolyodott. Ám a Direktor örökéletűségét erősen aládúcolta az a tény, hogy Rezeda Kázmér délután összefutott a Direktor édesapjával, aki bőven elmúlott kilencven éves, és fürgén közeledett biciklijén. Majd amikor meglátta RezedaKázmért, kamaszosan kontrázott, leugrott a drótszamárról, egyenes derékkal megállt előtte, láthatatlanul, de jól érzékelhetően még a bokáit is összecsapta, kezet nyújtott, erősen szorított, szembe nézett, egyszóval nyomokban sem tartalmazott genderelméleteket, viszont ő volt a vad rácok közötti megmaradás. Az örök megmaradás.

-És meg ne feledkezzünk Pósa Karcsiról… - dünnyögte maga elé Rezeda Kázmér, és tényleg ne feledkezzünk meg Pósa Karcsiról, mert ismét ő szervezte a borvacsorát, a Pósa Karcsi, és az ő tökéletesen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, mégis halálbiztos és lefegyverző kedvessége. Pósa Karcsi korunk Troppauer Hümérje, aki nem ver meg senkit, ennek ellenére százhetvenhét szakaszos balladáit feszült figyelemmel hallgatja végig a legénység, vagyis az Art „káfé” múltból itt felejtett kalózai, no és persze a túloldalról érkező garabonciások.

Csak ezt az ismételt borvacsorát nem értette Rezeda Kázmér. –Nemrég voltunk itt borvacsorán, végig ittuk a Maurer szortimentet, milyen borvacsorára lehet itt menni ezek után? – dohogott magában, aztán eljött az este.

A társaság pedig egy csöndes magyarkanizsai utcán találta magát Pósa Karcsi vezetésével, beléptek egy kapun, amely mögött kitárult egy darabka Toscana.

Rendelés - rajzom

A Dukay-Sagmeister pincészet Sagmeister felének portáján álltak. Sagmeister Ernő volt a vendéglátójuk.

Megérzi azt az ember, ha kivételesen jó emberrel van dolga – és Rezeda Kázmér belenézett Ernő szemébe, és megérezte.

Aztán helyet foglaltak az asztalnál, és Ernő belefogott a dologba. Beszélt kicsit a szerémségi borvidékről, Tarcal hegyéről, s azon a maga szőlejéről. Beszélt arról, hogy vad vidék az, köves a hegy, köves a dűlő – „vukoje bina” – mondja rá a szerb, „s hát hogy is fordíthatnám ezt le?” – morfondírozott Sagmeister Ernő, „hát úgy, ahogy van: az bizony farkasb…ta vidék”.

És akkor Rezeda Kázmér hátradőlt, és megnyugodott: tényleg otthon van. Mert az, hogy „farkasb…ta vidék”, az bizony költészet. Aztán még egyszer megijedt Rezeda Kázmér, amikor Ernő szólt néhány szót a „biodinamikus borászatról”. mert az bizony vízválasztó. De Istennek legyen hála, Sagmeister Ernő nem kezdett el arról mesélni, hogy teliholdas éjjelen, piros sapkában, az angyalok hajnali könnyével szokott permetezni, nem. Csak arról, hogy ez egy életforma, mindenre kiterjed, permetez bizony rézzel is, de hazudni azt nem szabad.

Akkor aztán végképp megnyugodott Rezeda Kázmér. (...)

Amúgy Sagmeister Ernő büszke volt arra, hogy a régi annalesek szerint családja az elsők között érkezett ide a török kitakarodta után, Kecskemét környékéről, marhacsordával.

És megérkezett az első tétel, egy szerémi zöld.

Rezeda Kázmér gyengéje volt ez a fajta, már a Maurer-féle borvacsorán is elszerelmesedett vele, s bizony, Sagmeisterék szerémi zöldje semmiben sem maradt el attól. Mondta is Ernő, a szerb illetékesek nem engedik felvenni a fajtajegyzékbe, nem pusztán gonoszságból, hanem mert annyira jó, hogy el akarják lopni maguknak. A 2017-es, kénezetlen szerémi zöld, na az ölte a medvét. Hát még a Dévás-dűlő furmintjai 2016-ból! Szuperlativusz! S annál kicsivel jobb a Köves-dűlőjé. Csak így arra már nem maradt jelző…

S közben persze megkezdődött a vacsora is.

Nyitánynak méltóságteljesen bevonult a tányérokba egy sült nyúl narancsos rizottóval. Nehéz ám olyankor bármit is mondani, amikor Magyarkanizsán, egy csöndes utcában, a kapu mögötti darabka Toscanaban, gyönyörűséges, ropogós furmintok mellé bevonul egy nyúlpecsenye narancsos rizottóval. Olyankor megelevenedik Bornemissza Anna sok száz év előtti recepteskönyve, pedig abban van, ami úgy kezdődik, hogy „végy három ökröt”, azon pedig a históriás, régi haza másik szegletében, a Gyimesekben élő marcona csángó, Rezeda Kázmér jó barátja, Attila is csak azt szokta dörmögni egy kaján mosollyal, hogy „hát persze”.

Mindenestre az udvari kemence mögül mintha Tersánszky Józsi Jenő kukucskált volna be az ablakon – bár az is lehet,Rezeda Kázmér ezt csak úgy képzelte. Ki tudja…

S amikor Rezeda Kázmér úgy gondolta, nincsen ennél magasabb bor ezen az estén, Ernő megbontott egy kadarkát, szintúgy a Dévásból, 2016-ból. Abból, amelynél tőkénként mindössze fél kiló szőlőt hagyott meg a gazda. S összehasonlításképpen ihattak mellé a garabonciások ugyanabból, csak 2015-ből.

A ’16-os férfiasabb, ásványosabb volt a ’15-ösnél, Rezeda Kázmérnak mégis az utóbbi ízlett jobban. Összegzésképpen pedig azt kellett kimondania Rezeda Kázmérnak, hogy ilyen csodás kadarkákat még Szekszárdon sem ivott addig, vállalva ezzel azt is, hogy szekszárdi borász barátai soha többé nem engedik be őt a pincéikbe.

-A bornak is vannak rossz pillanatai… - mondta ekkor Ernő gazda, a hajdanvolt, kecskeméti, szászféle marhatartók kemény, egyenes magyarrá lett ivadéka, és Rezeda Kázmér egyáltalán nem értette, mire érti, hiszen éppen most teszi kockára az óhaza legjobb szekszárdi borászainak barátságát ezért a kadarért…

Mindeközben tányérváltás lett, és az udvari kemence bendőjéből előkerült a sült marhalábszár, melléje krumplipiré,Rezeda Kázmér pedig titokban eresztett a nadrágszíjon, és elkezdett azon töprengeni, hogy soha többé nem mozdul innen, hanem elszegődik Ernő gazda mellé udvarosnak. Kosztért, kvártélyért, meg szerémi zöldért, furmintokért, kadarkákért, de azokat kénye szerint válogathatja.

S azután amolyan meglassult, zsolozsmás éjszaka lett, visszakóstolásokkal, anekdotákkal, Tersánszky mellé odaállt kukucskálni Krúdy is meg Mikszáth is, aztán Ernő gazda felesége megérkezett még egy maga sütötte (Gyimesekben: maga sütte) máktortával, a mellé pedig Ernő gazda megnyitott egy aszú kadarkát…

Odafönt, a mennyországban van egy korcsma. Azoknak van fenntartva, akik valamilyen adminisztratív hiba miatt elkerülték a purgatóriumot, és valahogy mindjárt bekerültek a mennyek országába. Ivós emberek, evős emberek, asszonyszomorító emberek, régi-féle, egyenes, jó emberek isznak ott. Egyebek mellett az Ernő gazda aszú kadarját. mert annak ott a helye.

Csak azt nem tudta kiszedni a gazdából Rezeda Kázmér, hogyan történik a szállítás. Nem is baj. Kell legyenek titkok, másképpen fene ette meg az egészet.


Az eredeti írást ide kattintva olvashatja a Magyar Nemzet napilapban.