Hitler verbunkja

rajzom

Skandináv rejtvény?

A svéd – meg általában a skandináv – krimiket nagyon bírom. Egynémelyik sorozatban már pedzegetik az albán, észak-afrikai, litván, csecsen, ukrán és délszláv maffiák jelenlétét, tevékenységét, amit úgy próbálnak ellensúlyozni a derék, mindinkább svédisztáni filmesek, hogy a filmekben szereplő rendőrök közé kötelezőn, kvótaszerűen mindig oda biggyesztenek jelenetenként egy-egy afrikai vagy közel-keleti egyenruhást, mintha bizony ez náluk olyan nagyon jellemző lenne: pont, mint Amerikában a néger ügyészek, ügyvédek, bírók, netán vadászpilóták unalomig ismert kliséje. Csak hát a valóság az nem ilyen Disney mozi: ezt is tudjuk immáron az argentinoktól. A svédek viszont prímák önáltatásban. Ha a gyilkost üldözik egy filmen, mindig a legelső kék szemű, templomba járó, szőke, elegáns úriembert kell kiszúrnom: száz százalékban ő testesíti meg a legsötétebb lelkű – általában rasszista – sorozatgyilkos gazembert.

Orgia

Bolgár György mostanában az Amerikai Népszavában is publikál. Tudják, ez az a felület, amit a Hit Gyülekezetéből kiugrott és a felekezeti társai haragja elől az Egyesült Államokba települő Bartus László szerkeszt, ha egyáltalán a gyűlölettel elegy hazugság kimeríthetetlen tárházát szerkesztéspolitikának lehet nevezni. Nem tudok szabadulni a képtől: amikor, és ahogy Bolgár ír az Amerikai Népszavába, akkor a pornográf irodalmi vénával bíró Bolgárt látom magam előtt a kappan Bartus franciaágyában úgy, hogy harmadikként beszáll a buliba a ragacsos ujjú Gréczy. És jól érzik magukat, hisz egy húron pendülnek. Csak a paplan hullámzik rendületlenül, és az ötágú csillagos éjszakában a Gyurcsány-Dobrev házaspár esküvői képe leesik a rózsaszín tapétás falról. Az összetört kép csörömpölésére a pucér Vásárhelyi Mária nyit be a félhomályos szobába, mindössze egy zsebkendőnyi kötényke a hasa alatt. A fején szolgálólány lámpabúra, kezében krómozott, ovális tálcán gőzölgő, meleg szappant hoz, DK-s feliratú síkosító tubussal. Mögötte feltűnik Perintfalvy Rita, nyomakodna befelé lucskos apáca jelmezben. Hiába van a fején piros-fekete latex szopóálarc, alóla kivillan a két kapafoga, felismerhető. A szobába szerelt rejtett hangszórókból felcsendül az Internacionálé, mire az ágy alól kissé bódultan, lisztporos orral előbújik a Nagy Gatsby jelmezes Dániel Berg, Cseh Katalin tettestársával és potom négy és fél millió eurót kérnek a zeneszerzői jogdíjért.

Hitler verbunkja

A magyarországi szélsőbaloldal szócsöve, a Mérce nevű furcsa portál egyik munkatársa a magyar táncházmozgalomról írt cikket. A mozgalom nyilvánvaló erényeit már neki is túl sok lett volna megkérdőjeleznie, ezért – hogy ellensúlyozza a dicsérő passzusokat – rögtön azzal folytatta, hogy „túl nacionalisták” ezek a rendezvények, a jelenség „magyarkodó”, maradi. Jót nevettem rajta. Persze, hogy szörnyülködnek. Harminc éve mást sem tesznek. Mindig találnak okot a megrökönyödésre, mikor minden mögé, ami magyar menten kérdőjelet raknak. Csöppet sem csodálkozom – ezek ilyenek. Szerintük ilyetén a Fonóban ugyanaz zajlik, mint anno a müncheni sörpincében. A magyarországi baloldali-liberális fősodor hangadói egyszerűen nem tudnak különbséget tenni még maguk között sem, keverik a fiút a lánnyal. Nekik a világ egylényegű. Magyarán: az a lényeg, hogy mindenki ugyanazt gondolja, ugyanúgy viselkedjen, és ugyanolyan eszement legyen, mint ők: akkor szerintük beáll a paradicsomi állapot. Addig viszont: harcz, efftársak, harcz!

Miért vagyok liberális?

Alapból elvetem a trollokkal való vitatkozást. Társaságban vagy kocsmában sem politizálok szívesen, de még a facebookon is kerülöm a kommentelést, mert ott rögtön a személyről kezd szólni a disputa, háttérbe szorul a lényegi téma. Meddő szócséplésre, bárki meggyőzésére meg nincs időm. Nekem is csak egy életem van.

Hogy néha mégis válaszolok valamelyik provokátornak, az csak a miatt van, mert magamat szabadelvűbbnek, megengedőbbnek és nyitottabbnak gondolom az efféle hívó szavak mögé búvóktól. A politikailag szembenállóktól is, és az általuk preferált közéleti embereiktől is, lévén több mint harminc éve délvidéki Fidesz szimpatizánsként egy valamit megtanultam: ahogy öregszem, úgy látom egyre tisztábban a dolgokat. És amit látok, attól nem vagyok jókedvű.

Csak a magyar liberális fősodor rovására írható, hogy a liberalizmust szitokszóvá lett. Mint ahogy az is a jelenlegi mainstreamnek nevezett ideológiai katyvasz eredménye, hogy a társadalom értelmes többsége undorodni kezdett olyan dolgoktól, amelyeket korábban észre sem vett. Hogy csak egy példát mondjak: a homoszexualtás régebben intimitásnak számított. Aztán a magukat liberálisnak címkézők, pontosabban a közülük kikerülő okosabbak, a szabadelvűségre éhes tömeget az orránál vezető gazemberek kovácsoltak belőle erényt. Csakhogy visszafelé sült el a puska. És minél inkább erőltették az „elfogadást”, annál ellenszenvesebbé vált az a széthulló rendszer, ami még ma uralni látszik a világot, vagyis inkább a média, a kommunikáció világát. (Mintha bizony annak bármi köze is lenne a valósághoz, de azt könnyű belátni, ők is belátjátok már, hogy koránt sincs így.) Sorolhatnám a példákat a zöld politikától kezdve az ukrán konfliktus hipokrita megítéléséig: mind-mind kiüresedő hívó fogalmakká lesznek, amint a hiteltelen kufárok szájukra veszik őket. Ha tételesen megcáfolod valamelyiküket, mert a tények makacs dolgok – elkezd terelni.

Értem én, hogy argumentumok híján pusztán annyit tudnak tenni, hogy odaböknek egy személyeskedő rövid köpedelmet a véleményem alá, de hát a világ ettől kicsit bonyolultabb és – igen, még velük és a hasonszőrűekkel is – tarkabarka, több nézőpontú, ugyanakkor mégis értelmezhető egységet alkot. Ez ellen hiába ágálnak. A normalitás vissza fog állni, a társadalmak többségében előbb, mint hinnék, noha jóslat erre nem létezik, mikor. Lehet, felesleges is emberileg mért idővel számolni: el kell múlnia egy-két generációnak, akik a mostani folyamatok miatt, vagyis végső soron a liberális, kártékony és elkárhozott ideológiák miatt iszonyú kataklizmákat fognak átélni – nem jó ezt leírni egy családapának. Ám velük ellentétben nekem legalább nincsenek illúzióim.
Ahol még tél-túl ügyelnek a rendre, ott jobb a helyzet, de még ott sem fogják megúszni pofonok nélkül. A kijózanodásig megy majd a harc, mert a rendetlenséget hirdetők, felforgatók ügye eleve veszett fejszévé vált. Ami most zajlik a világ jóléti felében, az híján van minden jövőbe mutató morális mércének. Mindazonáltal hiába hiszik, hogy nekik áll a (szivárványos, meg a jóég tudja milyen eszement) zászló. A férfiak sosem fognak szülni, amíg paraszt van a Földön, addig mindig lesz ember, aki nem akar sáskát vacsorázni, a balra mindig balra fog mutatni és az alant a helyére kerül a fenttel szemben. Úgyhogy ilyen téren nyugodt vagyok. A most jajongókat elnézve meg már szánakozni sem tudok, derülök rajtuk. Ez a legtöbb, amit tehetek: lerajzolva, leírva – kinevetem őket. Hisz ez fáj a legjobban nekik.

GYEREKKUTYÁK

rajzom: Perast, Montenegró

Arcok a tükörben

Ötven fölött minden ember felelős már magáért. Az arcunkra van írva, kik és mik vagyunk, mi van mögöttünk. Hosszú ideje nincs tévém, nem látok híradót. Bőven elég, amivel az interneten szembesülök. Lombrosoi figurák, öltönyben, vigyorogva lapogatják egymás hátát egy kék plüssel bevont tükörteremben, valahol Brüsszel központjában. Horror. A dögevők klubja. Inkompetenciájuktól csak a hatalmi vágyuk nagyobb, na meg a kútmély egójuk. Például Guy Verhofstadtra elég ránézni, és a legújabb kori európai politika mocskos küblijét fogjuk látni. De most komolyan: akad olyan, aki elhiszi, hogy ez az alak normális? Ott a fiatalabb kiadása, Daniel Freund. Annak sincs különb ábrázata, mint emennek. Már nem is ártana ha szétesne az Unió. Az ilyen sötét figurák miatt ezt a sóhivatalt nem érdemes fenntartani, hisz csak a látszatnak élnek, évtizedekig jó apanázsért gereblyézik a tócsák vizét. És ha még csak ezt csinálnák, hagyján! De most a szottyadt Ursula gőzerővel azon dolgozik, hogy a nyakunkra hozza a III. világháborút.

Gyerekkutyák

Tegnapi cikk. Már a címe is mellbevágó: „Gyereket soha nem akartam, de a kutyámért a végletekig hajlandó vagyok elmenni”. És aztán maga az írás következik. Nem idéznék belőle. Ez a legszomorúbb szöveg, amit a héten olvastam, pedig még csak kedd estefelé járta. Az illető nő nem tud kitörni a bulika-Tinder-cukiskodás deltájából, mert bemagyarázza magának, hogy amaz, a saját deltája a lágyéka tájékán valami csodafegyver, amivel mindenkinél és mindenhol tud majd az életben érvényesülni. Ez sok esetben, de nem mindig talán így is lesz, ám csak addig, míg le nem ketyeg a biológiai órája. Onnét viszont egyre sűrűbben fog forgolódni álmatlan éjszakáin, amikor gyötrő kérdésekre szeretne válaszokat keresgélni, és azokat a kínzóan egyszerű kérdéseket egyetlen, az ágyában heverő kutya sem tudja majd megfelelni neki. Tragikus ez. Az effélék tesznek róla, hogy a velejéig rothadt világ még iszonytatóbbnak tűnjön. Mi meg, akik esetenként nem kettőt, hanem hármat is felneveltünk, abban vagyunk érdekeltek – már a leendő unokáinkra gondolva –, hogy az ilyeneknek soha, ismétlem, soha ne lehessen igazuk. És főjön egyszer majd az ő fejük, szégyenkezzenek a hajdani, idióta rögeszméik miatt.

Úri muri?

A múltkor napokig arról szólt a közéleti vita, hogy az épp akkor Rómában tartózkodó Orbán Viktor és felesége mennyiért ebédeltek egy étteremben. Hamar kiderítették a liberális média hiénái, hogy 80 euró volt a számla végösszege. És elkezdték tupírozni a történetet, már-már gargantuai zabálást emlegetve. Ahogy szokott lenni: igénytelen proli hergelés. Szépen rájátszottak a hagyományosnak mondható magyar irigységre, ami szerintem népbetegség nálunk, sajnos. Pedig a kicsinyességtől kevés utálatosabb dolgot ismerek. Talán a gőgöt és a hazudozást tartom még ennyire elítélendőnek. Mondjuk az említett „újságírók” között ezekből is találni jócskán. Mert csúsztatásban, és fennhéjazásban verhetetlenek, ugyanis finnyás ficsúr módra szeretik magas lóról lenézni a magyarnak nevezett népet. Pláne ha a vidék Magyarországát kell mocskolniuk.

Közben tudom, nem vezet jóra, ha túlságosan általánosítok, amikor az irigységet emlegetem: valóban, nem lehet egy komplett népre ilyen sarkított dolgot ráhúzni. Mindazonáltal – mondom, nekem sem tetszik, de ettől még a tények engem igazolnak – sajnos akad okunk az önvizsgálatra. Ismerem a délszláv mentalitást, mindenféle balkáni nációból vannak jó barátaim, félig meddig immáron (ha kérdik), második nemzetiségemnek a montenegróit szoktam közölni, mert az a vállalt hazám, ott akarom befejezni az életemet. A hely választása részemről tudatos volt: legnyomósabb érvként az öböl béli néplelket kell kiemelnem. Hihetetlen mennyire tiszta, egyenes, normálisan gondolkodó emberek. Több mint harminc éve élek köztük. Egy rossz pillantást, egy félreérthető beszólást sem kaptam soha, egyiküktől sem. Hangos szóváltásban vagy kiélesedő vitában sem volt részem. És az öböl egyszerű embereinek a mentalitásába nem fér bele a legkevesebb irigység se. Ez – ismerve és naponta megélve a magyar közállapotokat – ideje korán föltűnt nekem. Hiszi valaki, vagy sem, nem érdekel. Kegyelmi állapot, hála az Égnek, hogy befogadtak. Hogy egy lehetek közülük.

POFÁTLAN PRESSZIÓK

Ursula bemosakodik a III. világháborúhoz

Riport Adáról

Egy jó tollú magyarországi újságíró, Constantinovits Milan ellátogatott Tisza-menti Adára. Riportot írt a bácskai-bánáti magyarok mindennapjairól, nem is akármilyet. A szokásos, húsba vágó kérdéseket megfogalmazva a jó dolgokat sem restellte feljegyezni. Örülök a cikk pozitív hangvételének. Kicsit sok volt már a panasz, hisz az a sikk, ha folyton siránkozunk. Néha viszont a lekváros kenyérnek a megkent oldalát is érdemes észre venni. Tény: fogyatkozik a magyarság a Délvidéken. De hol nem? Még Magyarországon is, mi több, Európa összes jóléti államában egyfajta demográfia mínusz van az őslakosság, az adott területen élő őshonos népesség tekintetében. (Könnyű a svédeknél egy-két évtized alatt plusz 15-20 százalékos népességnövekedést produkálni. Majd kérdezzük meg őket ötven év múlva, feltéve, ha akad majd arrafelé szőke, kék szemű ember, aki hajlandó – vagy mer – svéd nyelven válaszolni.) Tehát fogyunk, Istenem, ez van. De! Voltunk mi már a déli végeken 150 évig kiirtva is, hogy tízezernyi magyar emberöltőkön át végig bujkálta a mocsarakban az életét: és mégis magyar lett az a föld, az a tájék, mihelyt esélyt kaptunk az újjáépítésre. Most is ez a helyzet. Aki akar, menjen: inkább legyen 100 oroszlán, mint tízezer nyúl – vagy miként is szól az egri Dobó kapitány találó mondása. A bácskai-bánáti magyart a termőföld szeretete tette azzá, ami. Arról az itteniek java nem fog lemondani. Rájuk kell és lehet építeni. És mivel nekünk, a Délvidéken magyarként már jó negyven éve nem szabadna léteznünk, mert mindenfajta módon irtottak bennünket: előbb Trianonnal, az elűzött értelmiségünkkel, aztán '44-ben negyvenezer apa-fiú likvidálásával, később a jugoszláv ideológiai agymosással, asszimilációval, most a szegénység miatti elvándorlás dilemmájával, mégis – kiböjtöljük ezeket a rémes, értelmetlen és embertelen időket is. Úgyhogy nyugalom. Még sokáig magyarul fognak imádkozni a déli végeken.

Pofátlan pressziók

A minap a magyar külügyminiszter rövid, erélyes nyilatkozatban helyre tette az Egyesült Államok Budapestre akkreditált nagykövetét, aki sokadszor is elkövette azt a politikailag vállalhatatlan hibát, hogy beleszólt a magyar kabinet munkájába, mi több, helytartóként viselkedve irányítani igyekezett a kormány álláspontját. David Pressman előszeretettel fogalmaz meg – stílszerűen – pressziókat. Aztán csodálkozik nagyon, amikor erre az adjon Istenre hasonló hangnemben a fogadj Isten megérkezik. Azt találta mondani ez az ide küldött karrier politikus, hogy (idézem) : „Minden tisztelettel, de Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa határait, nem tartjuk csupán magyarországi belpolitikai fejleménynek" – jelentette ki közösségi oldalán Pressmann. Nehéz erre kulturált módon reagálni, én meg sem kísérlem. Jó lenne szembesíteni az amerikai konzult azzal, hogy bezzeg Koszovónál, aminek létrejöttében vastagon benne volt a Clinton adminisztráció, nem volt ilyen finnyás egyetlen amerikai politikus sem! Pedig – figyelem, Pressman úr, ott a Balkánon – precedenst teremtett a bandájuk. És az oroszok jó tanulók. Megértették: erőszakkal, erővel, nagyhatalmi pozícióból megcsinálják, amit az ő érdekük kíván. Pont, miként a Pressman urat ide küldő Washington teszi, tette azt nem csak az elmúlt években, hanem az elmúlt évtizedekben. Egészen pontosan több mint száz éve szolgáltatják a jó (?) példát arra, miként kell és lehet az erősebb kutya jogán lerohanni, tönkre tenni, visszabombázni a középkorba, akit valamilyen légből kapott okok miatt kiszemeltek áldozatnak.

Vármegyék, ispánok

A horvátoknál rögtön a kilencvenes évektől vármegyék és ispánok vannak. Ott még az egyébként szélsőbalosnak számító, jugó-nosztalgiából tőkét kovácsoló politikai erők sem mertek nyikkanni ellene, szépen le is hurrogta volna őket a horvát társadalom többsége. Nekünk bezzeg a baloldalból is csak a legszarabb jutott. Ezek szaladoznak Brüsszelbe árulkodni, külföldről várják a segítséget, mert politikailag gyengék, tehetségtelenek és ötlettelenek, Orbánék megeszik őket reggelire, hosszú évek óta ezért megy náluk a picsogás. Akit zavarnak a huszárok, nemzeti jelképeink, a tradicionális magyar közigazgatási fogalmak, vagy éppen a himnuszunk, az kezeltesse magát, menjen pszichiáterhez. Vagy költözzön máshová.
Ahogy az Országház előtti tér restaurációját libsi nyérvogás és siralmak kísérték, akként megy most a fanyalgás és a kifogások keresése a vármegye megnevezés ellen. Hofi kezdte Antallék alatt, amikor a kacagányt a színpadi porba dobta: őrjöngő vastapsot kapott érte. Aztán szép sorban, nagyon gyorsan minden mucsai, "Horthy-fasiszta-nyilas-keretlegény" ideál lett, ami kicsit is a nemzeti hagyományokat helyezte előtérbe. Kezdve a napi tornaóráktól a kabinetülésre érkező miniszterelnök tiszteletére felálló minisztereken át a rádióban megkonduló, szívet melengető harangszóval együt. Most itt tartunk. Jajgathatnak. Hofi sincs, meg a lelkesedő internacionalisták java sincs már. Csak a kései utódaik fújolnak, a normalitás védelmére is anakronizmust sivalkodnak, mert még azt sem tudják megemészteni, hogy férfi és nő kapcsolata révén születhet gyermek, lehet család: a többi zsákutcás kísérlet csupán, pusztulásba vivő pillanatnyi divat, elmebeteg ideológia.

Színház az egész világ?

Azt mondja Mácsai Pál színművész egy vele készült friss interjúban, hogy a színház egy közéleti intézmény, amely nem tudja megkerülni, hogy ne politizáljon. Aztán egy aktuális Hamlet előadás kapcsán stadionozni kezd. Kifejti, mennyire találó volt, hogy ebben az új feldolgozásban a klasszikus darabot egy stadion díszletbe álmodták bele: szerinte így működik a hatalom bírálatának üzenete, milyen pompás, találó.

Mácsainak abban igaza lehet, hogy a színháznak reagálnia kell a közélet dolgaira. Viszont az felettébb visszatetsző, mi több, hitelteleníti ezt a színházi elvet, hogy a magyar színházi szakma élvonalában valamiért mindig a konzervatív kormányok idején horgad fel a közélet fonákságait láttatni óhajtó szándék és a politikát kritizáló hajlam. Hogy, hogy nem, az MSZP-SZDSZ kormányok regnálásakor – emlékeim szerint – sehol sem volt ez a fene nagy, igazmondó akarat. Mi több, akkoriban a köztévé műsoraitól kezdve a színházakon, filmeken át egészen a kabarékig mindenhol a kacagányos, bő gatyás, mucsai magyar ellenzéket pellengérezték ki. A gyűröttebb homlokúak felidézhetik, mit kapott az első Orbán-kormány, amikor 1998-ban ráijesztett a fősodorra és egy cikluson át irányíthatta az országot. Utána – ahogy a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kabinetek váltották egymást – hamar helyreálltak a paradicsomi állapotok, nem volt itt semmi áthallás egyik színműben sem, a kortárs és a klasszikus darabokban sem, hisz virágzott a demokrácia: Mácsai és társai szerint. A színház élt, virult és szemérmesen kussolt a Tocsik-ügyről, a puccsról, a kilőtt szemű tüntetőkről, hogy csak egy-két példát említsek, aminek bírálata nem érte el az akkori színházcsinálók morális ingerküszöbét. Azóta viszont ismét gőzerővel politizál a színház, immáron tizenhárom éve. Merthogy ez a kötelességük, nyilatkozta Mácsai. Higgyünk neki. Ő csak tudja.

Pósa Károly: Igaz mese

Tündérmese is lehetne,
miként zsebemben
dadog a szél.
Hat és fél hónap kellett,
míg megjártam Gyimest.
Tisztán olybá tűnt,
mint egy Voyage en Orient,
széthúzott szájam sarkáig
virított a szenvedély.

Nyelv és szemek nélkül
világra jöttem, tartalom híján,
futottak az Olt habjai
pók lábam alatt,
Júliát vittem karomon
és egy békát,
aki királyfit kuruttyolt,
titokzatos hangnemben
fölül és mögöttem, alant.