FILMES NAPLÓ - 3.

 

Fotóm

Dark Winds – 1. évad (2022)

Clint Eastwod óta nem látott rendes vadnyugati filmet? Elege van a vörösőrűek kontra fehér emberek közti szakadatlan ellenségeskedésből és valami konszolidációra vágyik? Nem látott még elég alkoholista navaho indiánt, rezervátumba szuszakolt amerikai őslakót? Jó hírem van. Itt egy széria, ahol mindezt megfigyelheti. Nézem a sorozatot és örülök, hogy rátaláltam. Igazi retro-hangulata van az 1970-es évek elején játszódó történetnek – ez az egyik. Ezt megfejeli a széria, hogy szinte végig egy poros indián rezervátumban folyik a cselekmény, korhű, de egzotikus környezetben, kietlen, sivatagi vidéken. Pazar. Persze még a statisztákat is fejre válogatták, mind, mind csupa-csupa indián. Ami szép még, hogy nincs az a skatulya, hogy a vörös bőrű csak nemes vadember lehet, a fehér polgártársak meg komplett idióták, rasszisták és rosszak. Finoman adagolva van ebből is, abból is. Jó kis krimi, modernebb western köntösben. Tetszik: 10/9

A visszatért – 1. évad (2015)

Kedvetlenül írom ezeket a sorokat. Nem az bánt, hogy ugyanazt a sztorit egyszer már a franciák megfilmesítették. Megszoktuk, kezdjük megszokni, hogy a lenyúlás az amerikai szokások egyik bevált módszerévé vált. A saját szájuk ízére fordítanak máshol, zömmel Európában bevált alkotásokat. Itt is hatalmas potenciál volt a történetben. Az amerikai filmipar sémáinak hála, ezt is sikerült elcseszniük. Nem mintha nem lenne nézhető a sorozat, nagyon is az. Csak a néhány évvel korábban elhunytak váratlan felbukkanása – érzésem szerint – sokkal több, mélyebb, árnyaltabb mondandót is elbírt volna. Az epizódok készítői azonban inkább a csoda tényét táncolták körbe, és a visszatértek vívódásának, érzésének drámáját gyorsan letudták. Tán csak a középkorú nőnél villan meg egyszer-egyszer, például, amikor arról beszél, szinte önmagának, hogy Lázárt ugyan feltámasztotta Krisztus, eleget tett a rokonok kérésének, de vajon megkérdezték-e Lázárt is, szeretne-e feltámadni?

Épp emiatt a pongyola felszínesség miatt amolyan rágógumi ízű dráma az egész. Romantika, krimi elemek, csipetnyi thriller utóérzés, de alapjában mégiscsak egy ügyesen megkomponált, értő kézzel adagolt, bárki által megnézhető iparilag legyártott sorozatot hoztak össze, amihez még a 12-es karikát sem kell kibiggyeszteni. Izgalom kipipálva, jöhet a második évad. Akinek tetszenek az ilyen misztikába hajló, halottak vagy elveszettnek hittek előkerüléséről szóló mozik, azoknak inkább a Katla című sorozatot ajánlom. Az izalndi, európaibb, filozofikusabb.

10/6

Utolsó fény – 1. évad (2022)

A derék angoloknál a brit hírszerzés központi fészkét meghekkelik. Néznek bután a remek titkos ügynökök. Kisvártatva a Temze folyó gátja is csődöt mond. Ezen már ingatják a fejüket a szűkülő szemű, helyi titkos ügynökök.  Aztán valakik, galád kezek lekapcsolják London áramellátását: erőművek melegednek föl, egy csomó karambol történik, repülőgépek akarnak lepotyogni odafentről, beáll a káosz. A szupertitkos ügynökök végre érzik, ideje kimenni az utcára, elkapni a terroristákat. Általában bírom a brit (az európai) krimiket, de most gondban vagyok, mert éppenséggel jól indult a sorozat és volt is valami sorvezetője, mondanivalója, de a végére megfogyott iránta minden lelkesedésem. Úgy érzem, félúton leblokkolt a filmkészítők agya, és jobb híján ez sült ki belőle. Nem akarom senki kedvét elvenni, spoilerezni sem szeretnék, ezért csak annyit jegyeznék meg, hogy a következetlenségek tárházát próbálja a rendező lenyomni a torkunkon, ami egyrészt bosszantó, másrészt meg abszurd, humoros. A legutolsó perceken csak kínosan röhögcséltem. Nem csak a klímaváltozás, hanem az ilyen fércművek ellen is tüntetni kéne. 3/10

A szakadék két szélén – 1. évad (2022)

Ez a sorozat, mint egy beadeker, azaz útikönyv. Közvetve a németországi Észak-Rajna-Vesztfália egyik különleges városáról, Wuppertalról szól. Aki nem tudná, a sorozatból megtudja, hogy a Wupert patak felett a világ első függősvasútja húzódik, több mint 13 kilométeres távon, ahol 25-30 kilométer per órával himbálóznak a kocsik. Kegyetlen őszinteséggel mondva kicsit olyan az egész, mintha nappal látnánk Batman szülővárosát, Gotham cityt. Műszaki szempontból mindenesetre ez a vasút egyáltalán nem függ: a korrekt megnevezés "lógóvasút" lenne. A sorozat vágóképei között sűrűn-sűrűn megjelenik egy-egy fehér, kocka alakú szerelvény, ahogy elúszik az irdatlan fém traverzek szétterpesztett lába között. Hogy a németeknek ebben a vas és acél förmedvényben mi a szép, azt nehéz megmondani. De aki hallott már német nyelvű népdalt és ismeri a nemzeti táncaikat, annak világos, hogy Goethe, vagy Wagner a műveiket nem a szögletes germán népléleknek, hanem a világ normálisabb felének szánták. A széria gyakran ugrál az időben: a régi dolgoknak hosszú az árnyékuk. A kényszeres idősík váltások révén egy rakás következetlenség, furcsa hiányérzet merül fel a nézőben, amik a filmkészítőknek talán fel sem tűntek. Kicsit slendrián volt a német stáb – kétségtelen. A gyilkost már Alsórekettyés biciklis járőre is minimum beazonosította volna, de a wuppertali bűnügyesek ettől sokkal butábbak, és ez a kínos felismerés az egyetlen vezérszála az epizódról epizódra bukdácsoló történetnek. Mondjuk, ebből el is él a rendező meg a forgatókönyvíró. A színészek közül a fő gonoszt alakító fickó játéka érdemel egy elfogadható osztályzatot. A többi bizony ócska, a zavaros levesben végzi. Csak a "lógóvasút" miatt érdemes nézni, az operatőr azért derék munkát végzett. Wuppertal környékén folyton lóg az eső lába, de azok a fránya kocsik mégis évente majdnem egymillió turistát, utast visznek tova, imbolyogva a 13 kilométeres messzeségbe, valahová a világ végére, ahol talán nézhető krimiket csinálnak, arra érdemes emberek. Minősítés: 5/10

FILMES NAPLÓ 2.

Folytatom a filmajánlómat. 

 

Rabbit Hole (2023)

Nagyon jó kis sorozat. Kiefer Shuterlandről nekem örökre Jack Bauer ügynök ugrik be, talán ezért teszik ez a széria is, mivel mintha a 24 folytatását látnám, más nevekkel, kicsit más karakterekkel és sztorival ugyan, de Bauer ügynökkel, aki most épp Weir névre hallgat, és nem ügynök, de mindegy. Nem akar ez a sorozat világot megváltani, csak szórakoztat. Jókat derülök rajta. Van benne akció, időnként humor. Találkozunk fordulatokkal, összekuszálódó eseményekkel, szóval, leköti a nézőt, elérték a filmesek a céljukat. 10/9

Szép remények (2023)

Az első két rész után: jó. Szépen adaptált a Dickensi történet. Jelmezes szereplők, a XIX. század elejei hangulat a londoni kikötőben és a nyomornegyedben illik a film egyszer ködös, egyszer meg úrhatnám világához. Azon már meg sem lepődtem, mikor – az egyébként a regényhez majdhogynem betűhíven ragaszkodó – filmben váratlanul néger szereplők jelennek meg: így lesz Estellából is fekete úrinő, ami nem csak Charles Dickens írását forgatja ki, hanem az akkori korszakot ismerő nézőt is nevetésre ingerli. A Szép remények regényt tucatszor megfilmesítették. Örök téma a szegénységből magasabb társadalmi rangra áhítozozó, elveit feladó fiatalember fejlődéstörténete. De ha már átdolgozást akarnak, akkor csinálják úgy, mint legutóbb az amerikaiak, akik – ezúttal dicséretükre legyen mondva – egy pofás mai sztorit faragtak az eredeti műből, annak csupán a vezérmotívumait meghagyva. Működött. Jó volt Ethan Hawke-kal és Gwyneth Paltrow-val. Ez a mostani sorozat a Dickensi remekművet akarja utánozni, miközben meggyalázva átírja azt, mondanom sem kell, milyen politikai okokból.

From (2023)

Beül valaki egy autóba, és egy közép-nyugati mellékúton egy kidőlt, körösztben álló fatörzs állítja meg. Onnét rémálom az egész kirándulás – szó szerint. A közeli falu lakosai ugyanis sehová sem tudnak menni, bezárt a világuk. Akármerre mennénk, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Ha ez a lehetetlen helyzet nem lenne elég, napszállattól hajnalig mindenfelé vigyorgó kísértetek sétálnak, akik bekopognak az ablakon, társaságra vágynak. Tilos ajtót nyitni nekik, mert felzabálják az élőket. Szörnyű hely ez a lepukkant kis település. Vegyes érzelmekkel kezdtem a második évadot, ami ott folytatódott, ahol az elsőnek vége lett, vagyis – sehol. És pont ez a bajom a sorozattal. Olyan szintű sejtelmesség zúdul a nézőre, hogy ha az eleinte tetszik is, végül már dühíteni kezd, mert semmire nincs magyarázat, a leghalványabb utalás sem, miközben titok a titok hátán csak szaporodik. Ráadásul szétszálazva, több síkon fut az értelmezés, aminek a lehetőségét már a második nekifutás, a második évad utolsó epizódjában sem látom biztosítottnak: hétszentség, hogy erről a borzongatós sztoriról le fog kerülni még néhány filmes róka bőre. Egy kicsi Lost, egy kicsit Búra alatt, egy kicsit The Dark, idő- és dimenzióváltással, élőhalottakkal, vagy szellemekkel, ilyen-olyan traumatizált szereplőkkel egy lerobbant porfészekben. Amúgy szeretem a misztikával átszőtt alkotásokat és a nyomott hangulatot, a rejtélyes történetet szépen görgetik is a filmkészítők. Csak legyen türelmünk kivárni, mi a filmes misztérium kavalkád lényegi mondandója, mert az ijesztgetésen túl abból nem kapunk semmit. 10/6

Vongozero – Menekülés a tóhoz (2022)

Őszintén megvallva nekem ez az orosz posztapokaliptikus sorozat sokkal jobban tetszett, mint a manapság agyon hypolt The Last Of Us. Egyrészt szebben, mélyebben ki vannak bontva és fel vannak tárva az érzelmek, az emberi drámák, a kapcsolatok. Másrészt: mégsem egy légből kapott, mesebeli zombi-jelenséggel kell szembenéznie a világnak, hanem egy nagyon is életszerű – a Covid után teljesen realisztikus – világjárvánnyal. Az első évadban a havas északi részek lenyűgözőek, szépen fényképezett az operatőr és a volt szovjet térségben bőved akadt lepukkant ipari telep, ahol a világvége hangulatot nem is kellett CG-vel kiügyeskedni. Adta magát minden díszlet. Elhitették, hogy nem csak Csernobil környékén van rozsda, enyészet és halálszag. A második évadban tarkább a szereplő gárda. A helyszínek is változatosabbak, akad a jeges tajgától a buggyant szektásokkal teli településen át a barlangig sok minden. A színészek jók, a nők kifejezetten csinosak, leszámítva a duci német nőcskét, ennyi belefér. Ki is iktatják egy idő után, ezt muszáj volt elkotyognom. 10/9. Jó lenne harmadik évad is.

FILMES NAPLÓ 1.

Fotóm

A könyv mellett a film, ami kikapcsol. Feltéve, ha rendes az alkotás, ha ínyemre való, ha nem pusztán szórakoztat, hanem nevel, elgondolkodtat, ha többletet ad a mindennapokhoz. Az alábbiakban a közelmúltban nézett filmes élményeimet fűztem össze. Olvasónapló szerűen filmes napló. Jó szívvel, tiszta lelkiismerettel ajánlom mindenkinek.

SISU (2022)

Adott egy vérzivataros 1944-es esztendő, egy fagyott mocsarakban, lápokban gazdag karéliai táj, ahol egy nem túl bőbeszédű inas úriember a földet túrja, aranyrögök reményében. A csávó szikár, mint a babkaró, a tekintetében pedig Dosztojevszkij mélabúja elegyedik Krisztus urunk fájdalmával. A főhős nagyon is érző lelkületét egy mellékszereplőként brillírozó szőrcsimbókos kutya hivatott igazolni. És a kutya után nem is marad semmi érzelgősség. A menekülő németekkel összebalhézik az eb gazdája, és mivel nem jutnak dűlőre az arany sorsát illetően, elkezdődik a harc. Valami kéttucatnyi náci a hajdani finn kommandós ellen. Valaki azt mondta, ez a mozi a John Wick öregebb kiadásban. Igaza van. Amit korábban a Wick féle „alkotáshoz” írtam, az itt is érvényes. Ennek a filmnek az előnye az amerikai unokatestvér verzióval szemben, hogy legalább életszagú: természetes környezetben folyik a vér, nem pediglen blue boxos high-tech panelekben. Szép a táj, esküszöm. Nekem tetszik a lappföldi tundra, nem tehetek róla. A nácik a szokásos "nácikok", a jók meg ma született bárányok, csak hogy nem bégetnek. Az is szerencsés, hogy nem százával hullanak az aranyásó papa áldozatai, hanem mindössze egy szakasznyi menekülő káposztafejűt irt ki. Limitált volt a patakvér, nem sajnáltam. A film akciónak indult, nincs benne csavar, se más – a gyilkolászás "szórakozását" megzavaró – egyéb sallang, például csupa fölösleges értelmes párbeszéd, mélyebb tartalom, ok- és okozati viszony feltárása, ne adj' Isten szerelmi szál... Szóval a rendező gondosan ügyelt arra, hogy egy joystick nélküli, második világháborús videó játék elemeit másfél órába szuszakolja. A feladatát teljesítette, fáradjon a pénztárhoz! Nem is csoda, ha ilyesmit néz a felnövekvő nemzedék, akkor némelyik őrültnek kedve lesz össze-vissza lődözni a neki nem tetszőket. 10/5

SHETLAND (2013)

Eddig négy évadot megélt széria. Az ifjúság körében nem leszek népszerű, ha ide írom, de ötvenen túl én már az efféle sorozatokat szeretem, ahol van dráma, feszültség, akad mondanivaló és egy lassúbb ütemű kibontakozás révén jut el a néző a végpont katarzisáig. A britek, de a skótok is szépen lekoppintották a skandinávok misztikus krimijeit: a Fortitude szerintem veri a zseniális Híd szériát, mindkettőt mindenkinek ajánlom. Ez a Shetland filmsorozat nem annyira rejtélyes, inkább a kis helyen egymás mellett élő emberek titkait tárja fel, a családi szálakat, a be nem vallott bűnöket, a régmúlt elhallgatott szennyese után nyomoz a főszereplő. Mindehhez vad, egzotikus táj, jó operatőri munka, szolid alakítások párosulnak. Aki az akciódús filmeket szereti, annak ez lapos lesz. Nekem tetszik így, nem is kicsit, inkább nagyon, mert az északi szigeten átsüvöltő szél a képernyőn át orromba veri a jeges óceán sós páráját: 10/8.

BŰNTELEN (2022)

Négy részes mini széria. Egy lányt meggyilkolnak, az elkövetőt rács mögé dugják. Az áldozat anyja szenved, válaszokat szeretne, de amint elkezdi felfejteni az ügyet, a remélt válaszok helyett egyre több lesz a kérdés: valóban az igazi tettest ítélték el? Személyesen neki, mint szülő, van-e felelőssége? Ismerte-e egyáltalán a saját lányát? A nő kétségbeesésében egyre sűrűbben látogatja a börtönbe csukott gyilkost. Bűn és bűnhődés. Megrendítő mozi. Nincs benne nagyjelenet, vér sem bugyog sehol, borzongani is inkább csak azon lehet, ahogy a szülői szeretet drámai erejét megelevenítik a színészek, akiknek a játékára panasz nem lehet. Kisvárosban játszódó, kis költségvetésű, szép vonalvezetésű filmes munka, némi gellerrel a végén. Egyszer nézhető kategória. Inkább a gondolatébresztő tanulságok fontosak. Az izgalmak miatt aligha lesznek tövig lerágott körmök, bár bevallom, az utolsó percekig azon izgultam, akkor most bűnös-e a bűnös, vagy ártatlan. 10/7.

NAPLÓ - 169.

 

Pk - Halászok

Húsvét vasárnap. Előtte furcsa álom. Megint, mint már annyiszor – építkezek. Álmomban egyedül dolgozom. Teljesen ismeretlen, hangtalan dal szól ott belül, míg emelem a gerendát és nézem, lesz-e elég magasan a tető, hogy a hegyéből a Tisza ártéri erdeinek mélyzöld folyondárját láthassam. Repedt ezüst színű az égbolt. A világ egyensúlyban van. Csak az időtlenség él, ahogy izzadok, pakolok. Minden tagom fáradt és mégis, valami jóleső, titkos izgalom jár át, valahányszor vállamra veszek egy-egy meszes zsákot, ahogy cipelem a malteros vödröt. Mosollyal aludhattam.

Hatkor ébredek. Elmúlt a mozdulatlanság vágya, hogy tovább feküdjek.

A tegnap esti filmen jár az eszem. A történet arról szól, hogy néhány – évekkel korábban – elhunyt személy váratlanul visszatér egy kisvárosba. Van közöttük tinédzser és kisgyerek, ifjú zenész, szeretett feleség és kétes múltú falurossza is. Egyik visszatérő sem tudja, hogy őt egyszer már eltemették. A közösséget sokkolják az események. A jelenséget senki sem képes megmagyarázni. A többi bonyodalom felejthető. Már nézőként sem a legfontosabb az okokat firtatni. Sokkal inkább érdekes, elgondolkodtató, hogy az a féltucatnyi újraéledt ember miként értelmezi saját, groteszk helyzetét. A középkorú nő monológja a legmegrázóbb. A bethániai Lázár esetét hasonlítja az övéhez. Hogy bár az írás szerint Lázár nővérei könyörögtek Jézusnak, hogy hozza vissza a fivérüket, és Ő megtette a csodát, új életet adott a halott testnek, ám valójában Lázárt senki sem kérdezte meg, szeretne-e feltámadni. Ami még inkább okot a töprengésre: a Biblia a továbbiakban nem említi, hogyan és meddig élt, mi lett Lázár sorsa. Ringatózott vagy remegett új élete új végéig? Az egyik és a másik féle választ illetően is szunnyad bennem némi kétely. Mert jó válasz nincs. Azt csak a hit fénye világíthatja meg, és itt menten megtörik a prizma, lévén egyenetlenül ugyan, de örök kételkedő vagyok. Kézzel, lábbal, karmokkal kapaszkodva, mellet döngetve hinni akarni nem lehet. A kételyt legtöbbször csak a könny, a vér vagy végül a halál oltja ki. Nem áltatom mással magamat.

Tegnap kora délután, mikor odaértem már illatos eső szemerkélt a temetőben. Tekingettem a bejáratnál: Zoltán, a virágárus ezúttal szabadnapot vett ki. Évek óta tőle veszem a mécsest, miattam tart a kocsijában a legolcsóbb fajtából. Gyufát is ad mellé, grátisz. Tudja, hogy nem dohányzom, megbeszéltük régen. Sunyító, indigó fellegek horzsolták a fenyőfák csúcsát. A hegyen túl már bő lére eresztve esett. Amerre lépdeltem a fölrepedt aszfalt mentén a szokott rend fogadott. A sírok közti tér végtelene most ázottan csillogott, aztán a földutak sara a tavalyi korhadt avarral együtt a cipőm talpára ragadt. Most is megálltam a templomokat építő Mester síremlékénél, akinek hálából egy jókora harangot öntöttek a tisztelői. A hantján, a leszúrt kopjafán a százával oda kötözött megfakult között megint virított egy-két újabb szalag. Aztán egy órácskát céltalanul ténferegtem, nézelődtem. Álltam egymagamban, mélázva, mit hibáztam? Sápadt lehettem, néha köhögtem, forgattam a fejem, lát-e valaki. A közeli táj látványa, a csönd, az itteni és az ottani magány nehezen viseli a zajokat. Titokban keresztet vetettem egy emberderéknyi, kicsorbult fejfánál. Már nem látszottak rajta a betűk, a rovás elsekélyesedett. Az olvashatatlan felirat mégiscsak valakit jelölt, valakit, aki már nemzedékek óta itt pihen, olyan hosszú ideje, hogy már a sírdombját is régen behorpasztotta az idő.

Csak a rigók szóltak, cifrázva a hideg, délutáni dallamot. A szél söprögetett, az eső alábbhagyott, én meg egy pillanatra lehajoltam, megérintettem a földre dőlt fejfa mohos, nyirkos testét. Rég volt ilyen szép ünnepem.

                 Pk

Pósa Károly: TEGNAP, HOLNAP, MA

 

Fotó: Kudari Nóra

Tegnap a lélek dohogott,
járt, szelíd megelégedéssel:
édes gőze volt a gondoknak,
alma-, naftalinszag a szobában,
valaki vétett, akit körbeálltak,
és nézték kövéren, soványan,
szemlélték, csukott, tárt szájjal:
– Mire faragtad ezt az alakot,
Uram, minek a tegnap a mába?
Amit a hajnal ködbe göngyölt,
úgysem lesz örökkön való,
elveszik hallgatag komolysággal.

A holnapi tétlen csöndben
apró neszek lesznek az arcok.
Falnak dőlve majd csodálkozom
a holnapi opálos álmomon,
mit holnap is egyedül álmodok.
Hogy majd megint süt a nap,
kévéket rongyol a jövő, a nyár,
helyettem élni fognak mások,
és a végén elveszejtem
a lopott lelkű szószátyárok,
a létükbe kergültek ellen
viselt reménytelen harcom.

Ma viszont még van merészség.
Még dobban a kínzott szív.
A liget sarkán, túl a városon
Nagycsütörtök az Ő lila leplét
már holnapra hajtogatja kétrét.
A vég és kezdet mindjárt egybeér.
De ma még menyasszony a hó,
és gyászszalag a tavaszi tél.
Huzat indul tova, eloson,
csak percekre marad a szeretet,
az utca telis-tele emberekkel:
milyen jó lesz, elmenni innen.