Napló 31.

“A minap beszélgettem egy dél-szerbiai cigánnyal. Bujánovácról származott, ebből a Koszovóval határos kisközségből, ahol a munkanélküliség szerbiai viszonylatban is kirívó. A hírhedett közbiztonságát alapul véve talán nem véletlen: még a középkategóriás turistacsalogató katalógusok ajánlójából is kimaradt. Aligha jelölném a legkedélyesebb kirándulóhely kitüntető címére. Fokozottan veszélyeztetett a régió, tekintettel a soha nem nyugvó albán szélsőségesek kiszámíthatatlan tevékenységére.

Ez a térség neuralgikus, állandó gyújtópontja a Balkánnak. Örökkön izzó tűzfészek. Macedónia északi, albán többségű területe pont annyira szomszédos vele, mint az imént említett Koszovó. Egy csücsök a térképen, Szerbia legdélebbi nyúlványa. Etnikailag olyan tarka, hogy attól egy nyugati szociológus noteszét dobva menten elalélna. Szerb, albán, macedón, görög, cincár, goránác, török, bolgár, cigány és mindenféle töredék náció lakja. Mivel a nyolcvanas évek végén akaratomon kívül egy esztendőt éppen arrafelé időztem, erős alappal mondhatom, eleinte furcsa volt megszoknom, hogy bő kétszáz évnyi dimenzióugrásokkal szembesülök. Valahányszor ugyanis kiengedtek a kaszárnyából, együtt köszönt rám a késő középkor zsindelyes, lőréses, karóba húzó hangulata, az oszmán-török uralom attribútumaival, amott a fehérlő szatellit-antennáktól, pizzériáktól, és a diszkóban forgó üveggömbtől kisuvickolt ezredfordulós látvánnyal.

A falakon belül a katonaság szokott egyenruhás fegyelme járta. Volt színes tévénk, és szombatonként az is előfordult, hogy a körlet hangszóróiból a borzalmasan óbégató bosnyák művi népzene mellett a Modern Talking még borzalmasabb slágerei csendültek föl. Tito képeibe, óriásira festett aláírásaiba, a raktárfalakon, a homlokzatokon “díszítésként” megjelenő harcos idézeteibe lépte-nyomon belebotlottam. Hogy mennyire hatott rám ez a primitív – kései kommunista – propaganda, mi sem bizonyítja jobban: hosszú hetek után már magam is kezdtem hinni – nyolc évvel azelőtt a kivénhedt marsall nem dobta el a kanalat. Ma is él, bármikor fölbukkanhat. Elvégre napi szinten köszönt ránk ötágú, vörös csillagos portréja. Szinte beszélgetett velünk. Jó kis agymosás volt, szó se róla.

A délről szalajtott újsütetű cigány ismerőssel teljesen véletlenül a Horgos-Röszke határátkelő magyar oldalán futottam össze.

Mivel a röszkei bekötőtől gyalog indultam ki a határsávba, velem tartott, mutattam neki a visszautat. Rosszabbul beszélt szerbül mint én. Gondolom albán-cigány keverék lehetett. A bőrszíne alapján simán beválogathatták volna egy Numidiáról szóló történelmi film statisztái közé... Harminc liter konyakon bukott le az árva, pont az átlépés előtt tört össze az egyik palack, és hiába, hogy ötvenszer megfordult már Svédország és Bujánovác között, a magyar szervek szó szerint kiszagolták a csempészholmit. A vámos megtántorodott a konyak tömény odőrjétől. Annak rendje-módja szerint elkobozták a kocsiját. 

A cigány ember éppen a szegedi bíróságról jött, zsebében az ítélettel. Nagyon örült, csak 3000 euró bírságot kellett fizetnie. Mondtam neki szörnyülködve, miért nem hagyta a francba az autót, ennyiért már másik is vehető, de csak nézett rám, majd flegmán válaszolta: bolond lenne, a lefoglalt furgonja 15 ezer eurót ér... Bónuszként ki sem tiltották – ez fájt volna neki a legjobban – így a jövő héten már megint vígan mehet Stockholmba a retyerutyájához. Ott a komplett család... Replay action – mondaná a sportkommentátor. Gondolom, újfent 30-40 liter konyakot zötykölve. Majd óvatosabb lesz.  

Míg mellette battyogtam, hála a drága Biliczki tanárnőnek, gyors fejszámolást végezhettem.

Nálunk a konyak literjét kb. 5 euróért veszi. Újdonsült ismerősöm szerint odakint 30-40 euró egy palack bor(!), a konyak literjét nem tudom, de annak ettől jóval drágábbnak kell lennie. Ha (csak) 30  litert visz minden fordulókor, semmi mást (dehogynem...), vajon a 150 eurós befektetése hányszorosan térül meg? Amennyiben (csak) 50 eurót kér palackonként, az is tízszeres haszonkulcs.... (A gyengébbek kedvéért 150 euróért 1500-at kap.) Nem beszélve arról, amit meg onnét hoz errefelé: a használt elektronikai kütyüktől kezdve, az életunt skandinávok által elhajigált motyóig – ami szem-szájnak ingere. Még jó, ha nem egyebet, mindössze a svédek kidobott mikrohullámú sütőit, szobabicikliket, kopott sífölszereléseket és bőrkabátokat cuccol a koszovói határra...

Szóval ez a bírósági végzéssel is kedélyesen vigyorgó, dél-szerbiai cigány ember nem az elveszett fajtából valónak tűnt. Igazi jég hátán is megélő, de a szerb-albán, ortodox-muszlim töréshatáron (jobban mondva – tűréshatáron) másképpen talán nem is lenne esélye megmaradni. Vérében a szemfülesség. Valószínűleg már az ükapja is így ügyeskedett. Akkoriban dohányt, sót, selymet, szőtteseket, olívaolajat csempészhettek, rozoga öszvérekkel fölmálházottan, a karcos hegyi utakon. Meg persze fegyvert. Minden koron alapfölszerelésnek számított azon a vidéken.

Kései utódjuknak már nem kell a rablóktól hemzsegő havas, karsztos hágókat megmásznia, éjszakánként induló, titkos karavánok élén az életét kockáztatnia. Elég ha északnak veszi az irányt, Pannónián, a hajdani Csehszlovákián át. A legelső lengyel kompon nyolc óra alvás után Svédország mérsékelten kies vidéke fogja köszönteni. Szalad majd elébe a népes kis családja. Viszik a szajrét, terjesztik boldogan.

Így a globalizációnak köszönhetően, már azon a hétvégén valamelyik skandináv faházban, egy faragatlan viking ivadék a Novi Pazarban pancsolt konyakkal ihatja le magát a hasonlóan faragatlan konyhaasztala alá.”

Pk

FIVÉREK

A Kamarás erdő szélén - grafikám

Anya a kapuig kísért bennünket. Mindig ilyen aggodalmaskodó volt. Most is, ahogy toltuk kifelé a biciklit, egyre csak hadarta a magáét.

  – A város túlsó felén lakik… a Kispacaléknak srégan által, az ángyikáék utcájában … az a nagy, zöld kerítéses ház. Szólni kell neki, hogy hétfőre jöjjön, ne keddre. Hétfőre. Tízkor várjuk, mert… – nem fejezhette be, noha még akart mondani valamit, de mi már köszöntünk, és a többit meg sem hallottuk, pedig utánunk is kiabált. Nem lehet az olyan fontos. Anya szorongó alkat. Így mondta a doktor.  

 Suhant velünk a bicikli, az út sárgán porzott mögöttünk. Kisvártatva a Kutas-köz sarkán a Jocó meglassúdott. Alig tekerte a pedált. A bringával ráérős köröket kezdett írni egy pont körül. Átható bűz terjengett. Az aszfaltba sajtolt döglött macska szőrét a megfáradt utcai huzat borzolta. Én majd elhánytam magamat, de a Jocót láthatóan nem zavarta sem a szag, sem a látvány. Nézte megbabonázva a macskát. Úgy körözött a tetem fölött, mintha biciklis keselyű lenne. Föllélegeztem, amikor végre ráunt. 

Az állomás tájékán támadt köztünk egy kis nézeteltérés. Ahogy villásan elágazódik az utca, jobbra akartam kanyarodni, hisz az a rövidebb út. Ám a Jocó egyre rázta a fejét, balra mutogatott, jóllehet arra méretes nagy kerülő járta. Persze rögtön megértettem miért abba az irányba tart: egy iramodásra a sarkon fölbontották az aszfaltot, víz- vagy gázvezetéket szereltek. A hatalmas kráterben állítólag emberi csontokra bukkantak a munkások. Koponyákat is emlegettek. Biztosra vettem, hogy Jocót a kíváncsiság oda hajtja. Igazam lett. Míg ott bámészkodtunk, tekingettünk a mélybe, az egyik sáros szerelő bosszúsan ránk szólt, hogy ne lábatlankodjunk a munkálatok helyszínén, kopjunk le, de azonnal. A melós karcos hangja nem sok jót ígért, fordultam a bicajjal, tűntem volna el. A vállamon át visszapillantva még láttam, hogy Jocó megint nem tagadja meg önmagát: ráöltötte nyelvét a csavarkulcsos emberre, meg valami csúnyát is odaszólt. Iszkoltunk, ahogy bírtunk. Szép tavaszi délelőttünk volt. Szombat lévén, a piaci sokadalom nyüzsgött a központban. A főutcán Wartburgos meg Ladás falusiak keresgéltek parkolót, miközben a hülye Jocó azzal szórakozott, hogy úgy tett, mintha szánt szándékkal neki akarna ütközni a szembejövő autóknak. Rend szerint az utolsó pillanatban rántotta vissza a biciklit. A vidéki bácsikák, kofák meg sikongtak, csavarták a gépkocsijaik kormányát. Némelyek döccenve fölfutottak az út padkájára. Rázták az öklüket, átkozódtak. Jocó ilyenkor nevetett, én meg szörnyülködtem. 

Jocó már csak ilyen természetű volt. 

Velem ellentétben folyton a bajt kereste. Mocorgott benne valami megmagyarázhatatlan indulattal elegy vágyakozás, ami nekem idegen és félelmetes volt. Mikor kisebb korunkban labdázni akartam, Jocó rábeszélt, hogy inkább az árokparton fogjunk békát és boncoljuk föl. Sosem fogom elfelejteni, milyen szenvtelenül nézte a kétéltű vergődését, a borsónyi vörös szív dobogását. Ki nem állhattam a vért, de mivel Jocó szerette a férfias dolgokat, sűrűn volt muszáj látnom. Más egyebet is csinált, majd lesült a bőr a képemről. Egyszer a vásári játékárusok sátrából ellopott egy foszforeszkáló műanyag Szűz Mária szobrocskát. Utána felelősségre vontam, mi végre kellett neki, de ő csak vonogatta a vállát. Pimaszul nézett vissza rám, majd oldalt köpött, és a Madonnát a szomszéd esőcsatornájába rejtette. Javíthatatlan csibésznek tűnt. Sokat veszekedtünk, néha haragosan kenyértörésre  került sor közöttünk, mert az izgága természete folyton bajba sodort bennünket. Az élet legelemibb dolgain is képesek voltunk összeszólalkozni. Jocó hajlamos volt elbliccelni az esti fogmosást, nem vigyázott az új ruháira, összefirkálta mások füzetét, krétával dobálózott az iskolában, hergelte a szomszéd láncos kutyáját és ok nélkül gorombáskodott a hozzá kedveskedve fordulókkal, ezért alig lehetett eltalálni a kedvét. Titkon én is tartottam tőle. Igyekeztem jobb belátásra bírni. Hasztalan. Hogy mi mennyit vitáztunk! Jocóra nem hatottak a szép szavak. Vad volt, engesztelhetetlen és sértett.

Míg bicajoztunk, bejártuk a várost. Jocó féktelen jókedvűn tekert, én meg a magam módján, megcsöndösödve. Kora este értünk haza. Anya már várt bennünket, mert a doktorunk szerint anya az a fajta típus, aki görcsöl, nyugtalankodik, egy álló napon át képes szorongani ha nem lát, ha nem ellenőrizhet bennünket. Most is első kérdése az volt, vajon mit szóltak az üzenetre, hétfőn jön-e az ember? Akkor villant be, hogy a nagy bicajozás közepette el is felejtettünk neki szólni. Ahogy már lenni szokott: Jocó minden bűntudat nélkül hallgatott. Ilyenkor bezzeg tudott hallgatni! Nekem kellett bevallanom, hogy el sem jutottunk az ángyikáék utcájába.

Anya erre nem mondott semmit, csak a szeme lett kicsit üveges. Beterelt bennünket, vacsorát tálalt, aztán fürdeni küldött. Ágyba bújva jóéjtpuszit adott. A gyerekszoba ajtaját résnyire hagyta, kívülről egy fénycsík haránt szelte ketté a szoba szőnyegét. Késő este hallottuk azt is, amikor apa hazaért. Amint letette a kabátját, anya a vállára borult és zihálón, sírós hangon mesélte neki:

– Képzeld, a gyerek már megint elfelejtette a rá bízott dolgot. Elküldtem. Egész álló nap odavolt a biciklijén. Aztán csak hazajött… és elfelejtette… – zokogta elcsuklón, hogy rossz volt hallani. Apa próbálta csitítani:

– Nem tragédia szívem… majd megint megnézi a doktor úr. A múltkor szedett gyógyszer is hatott rá. Nem buta a gyerekünk, csak kicsit… más, mint a többi.

 Buta lennék? Néztem Jocóra, aki szokott helyén, a sötét szoba sarkában guggolt. Bizony, csak egy dilis kiscsávó vagy – vigyorgott rám gonoszul. A fal felé fordultam, becsuktam a szememet, hogy ne lássam. Jobb, ha harag vagy vita nélkül hajtjuk álomra a fejünket.

Pósa Károly

NAPLÓ 30.

Perast - grafikám

„Már megfogadtam százszor, hogy nem írok naplórészletet a migráns kérdésről. Amit lehetett – mások, tőlem okosabbak, szebben érvelve – elmondták. Véleményem az ügyről különben is közismert. Kár lenne túlbonyolítani.
Hasztalan. A kutya lerázza magáról a vizet, mert ösztöne súgja: az jó neki. Nem ilyen az ember. Nem rázzuk le a vizes bundánkat, inkább didergünk miatta. Akkor sem szabadulnánk meg tőle, ha tudván tudjuk: hosszú távon vesegyulladást, derék- és hátfájdalmakat fog okozni. Nem, mi nem kutyák vagyunk, oktalan állatok, ösztönlények, akik a problémájukat megoldják, leteszik-lerázzák, és elfelejtik. Mi emberek lennénk. Okosok. Értelmesek. A doktriner alapállás rabjai. Így aztán meghibbanásig együtt kell élnünk mindazokkal a szörnyűségekkel, amiket mások – a dolgokat máshol, sokszor felfogásunktól, értékrendünktől, tradícióinktól merőben másmilyennek tűnő dimenzióban – ránk oktrojálnak. Mélyen beléjük ivódott a rossz szellemük, ennek dacára feltétel nélkül kísérjük, kommentáljuk és rögzítjük zavaros ügyeiket. Abban vagyunk ludasak, hogy az általuk gyúrt információáradatból kedvvel szeretünk kihalászni véres, tragikus híreket. Mintha egyedüli lehetőségként csak ilyen rossz-hír cölöpbe döngölve lenne élvezhető az életünk.
Nyakig merülve abba a szennytengerbe, amiből egyedül periszkóppal nézhetünk kifelé.
Hogy tudom irigyelni azt a tanyasi öreget, akit a televízió sosem érdekelt! Aki heti egyszeri alkalommal – rend szerint a városi piacon megforduló szomszédaitól – csupán hallomásból szerez tudomást arról, mi folyik a szomszéd faluban. Akkor sem a világ eseményei foglalkoztatják, hanem az érdekli, mennyi a vetőmag ára, és érdemes-e a hízókat eladni, vagy várjon vele, míg kedvezőbb lesz az élő hús ára. Gondolom, az öreg paraszt nem sűrűn tekingetett a csuklóján lévő órára se. (Nincs is órája…) Inkább kémleli az eget. Odakint, a földeken a városi fogalmak diktálta szükség szerint nem lehet elkésni semmivel, hisz az időt nem a nagymutató porciózta percekben mérik, hanem az idő az ami. Idő. Esőszagú vagy napos, délelőttre és délutánra osztható. Attól függően, mit kíván a vetés, a jószág, a tanya körüli teendő. Munka ugyanis – mindig akad. A földműves szakadatlanul teszi a dolgát. Csak a ráérősebb népség ül esténként a televízió elé, híradót nézni, simogatva az okostelefont, kattintgatva az internetre, meredten nézve a tőle fényévnyire lévő világok harci-, politikai- meg egyéb eseményeit. Utána már nem is muszáj nehezet vacsorázni. Amit látott, attól garantáltan rémálmok fogják gyötörni.
Most Brüsszelben szabadult el a pokol.
Robbantottak a repülőtéren, majd detonáció történt egy központi metróállomáson is. Kisgyerekkoromban a libanoni milíciák, az Irak-iráni háború, és a menetrendszerű latin-amerikai puccsok kapcsán lehetett hallani ezeket a fogalmakat: hogy mikor mi aktivizálódott, mennyi az áldozat, és ki vállalta magára a merényletet, ha már egyszer tömegeket gyilkolni volt kedve. Mára a társadalmi dráma nem a fejlődő világ kontinensein zajlik, hanem begyűrűzött Európa magvába. Azért nem írom, hogy a szívébe, mert meggyőződéssel vallom: az Ókontinens szíve – ha maradt neki, és még ver egyáltalán – akkor itt dobog valahol mifelénk. Nem a Pilis okkult mivoltára, meg a divatos táltos szemléletre, netán vallásra gondolok. Mert persze, az dobog. (Pláne ha egy jó pénzen vett kézműves dobot püföl valaki, miközben kántál a világbékéért, parázson mászkál, és arra a sznobvonatra sikerült fölkéredzkednie, amin kötelező viselet a hófehér gúnya, kiegészítve nap és hold istenanya kösöntyűkkel: a hívők homlokán meg ott a nagymester Hókuszpók szent vizeletével rákent jel. Jóllehet legalább annyira tisztelem az ezotériát, mint az indiánok a bolondériát, Attila föltételezett sírjáért egy kapavágást sem tennék a Pilisben, sem másutt. Ugyanilyen távolságtartás jellemez, ha a magyar kiválasztottságról hallok már-már bibliai elemekkel tűzdelt okfejtést. Ezen az alapon minden nép egyedinek és utánozhatatlannak tarthatná magát. Ahogy tartják is. De ez egy másik téma. Elkalandoztam. Zárójel bezárva.)
Szóval Európa magva, közepe, ha tetszik – értelme, tudata – lassan és bizonyíthatóan immáron mifelénk lesz keresendő. Nagyjából a régi Monarchia területét fölölelő részeken, ahol az utóbbi száz évben köztudottan megtörtént egy s más, ami eltérő és mégis hasonló sorsot hozott az itt élő népeknek – egyiknek se valami nagyszerűt, feledhetetlent –, de valahogy még így is sikerült megőrizniük egy szeletnyi tartást a múltjukból, a korábbi, a déd- és ükszülőknél abbamaradt egymásra utaltabb időkből.
Erre a tartásra van most a legnagyobb szükség Európában. Eddig Brüsszelben, Párizsban meg máshol nyugaton megmosolyogták, fotózták, megbámulták azt a nőt, aki öt-hat gyerekével sétált az utcán. Olyanok nevették, akik legfeljebb a plüss kabátkába öltöztetett kutyájukat sétáltathatták ugyanott. Mert gyerekük nem volt. Mert már családjuk sem volt. És hitük, Istenük, nemzethez tartozásuk büszkesége sem volt. Helyette volt elegendő pénzük, nyugdíjalapjuk, a legdivatosabb eldobható szir-szar elektronikus kütyüjük, meg kockahasuk és botox-kúrájuk. Mindenük volt, amit egyetlen szóval jólétnek hittek. És most csodálkoznak, hogy emberek százezer- és milliószám elkövetelik tőlük nem csak a jóléti társadalmaik által megtermelt javaikat, hanem végső soron az életüket, ami egy máshonnét bevándorolt, más kultúrából érkezett szemében nem ér fabatkát sem: hit, család, Isten, gyermekáldás meg valahová tartozás nélkül.
Ide jutottunk. Ez Brüsszel, Párizs, London és Madrid üzenete. A röszkei határnál tavaly nyáron megtörténteknek is.
Festhetik százszámra trikolór színűekre a középületeket. Borulhat gyászba Európa, félárbocozhatnak, konferenciázhatnak vég nélkül: az erőszakot immáron semmi nem fogja megállítani. A nagybetűs Nyugat föltartott kézzel engedi magát lekiskorúsítani. Rájuk kimondatott a végszó. Azt hiszem, menthetetlenek. Sajnos, a magyar határvonalon fölhúzott drótkerítés is csupán ideiglenesen ható ellenerő. Hamarosan mit sem fog érni tűzparancs nélkül.
Hogyha valami reményre adhat okot, az Közép-Európa nemzeteinek életben maradási ösztönének lesz köszönhető. Annak a kemény héjnak, ami a jövőben egyúttal kénytelen lesz a mag szerepét is fölvállalni.
A mag reménységéét, a mag örökítő, s megőrző erejét.”   

A TÁBLA

Az elmém az univerzum. Olykor jókat kerülök-fordulok benne. A legolcsóbb utazás.

Ezen túl, még a magamfajta egylyukú, tyúkhúron és ketrecben tartott kappannak is külön izgalommal szokott járni minden valós kirándulás. Ilyenkor egy kórházi beutaló már élményszámba megy. 

Zenta, sebészet, röntgen! A várótermi nyüzsgés! A sok érdekes, új arc! Még az ottani szagok sem tapasztalhatóak idehaza.

Nem beszélve a színekről. 

A zentai levegő sárgásabb. Talán azért, mert porral telítettebb. Kanizsa városi zászlaja kék-ezüst (fehér) színe vizenyős, légnemű, esőszaga van, meg Tisza szaga, és a pocsolyák jutnak róla az eszembe, valamint a közelmúltig a tóparti házikók ereszein lógó jégcsapok, amiknek kihegyezett végébe bele szokott bújni a napsugár, hogy utána minden elpárologjék, föligya a levegő, majd másutt, eső, hó, pára formájában elölről kezdődjék az örökös körforgás.

Ám a zentai zászló fele-fele kék és sárga. Homokot, meg port idéző. Ha azt a városi lobogót látom, rögvest a Tisza-partra, a zentai kikötő fölött kockázottan feszülő, merev szerkezetű hídra, és a pillérek alatti strandra gondolok. Kicsit idegen a látvány, mi tagadás. Ámbár Zenta földje nagyon hasonlít a miénkhez. Hol termékenyen fekete, a régi folyómeder kiöntéseinek üledékéből származó, a világ egyik legjobb termőföldje; hol pedig löszösen hóka, vagy mostoha agyagos, amin a kamillán és a porcfüvön kívül csak a legigénytelenebb növényfajták élnek meg, úgy-ahogy. Néhol egészen fehér, mintha még most, kora tavasszal is hófoltok borítanák a határában sarjadó legelők füvét.

Ebben is hasonlítunk kicsit. Nemhiába: ez a dél-alföldi Tisza-mente tájjellege.

Ahogy az utazóval halad az autó, jobbról kifigyelhető az Oromhegyes után merészen fülgyűrődő löszhátság dombvonulata, ami Csantavéren körösztül haránt húzódik Közép-Bácskán át, egész a Dunáig. A lankákon, ahol a szél árnyékát minden időben tapintani lehet, ott teremnek a délkeleti tájolást megháláló mandulafák. Gyümölcsösök érnek egymásba, és a katonás sorokba ültetett, rizlinget termő tőkéken fakad a homoki borászok öröme. A szédületes „S” betűt karéjozó kettős kanyar után úgy tárul elém a vasúti fölüljáró tagbaszakadt látványa, hogy vele együtt óhatatlanul megint fejembe tolulnak a régóta függőben lévő kérdések. Ugyanis gyerekkorom óta talány, a „híd” előtt leszúrt tábla szerepe. (Hídnak mondom, mert nekem most már örökre híd marad életem első, valóságos vasbeton fölüljárója, amit vagy negyven éve pillantottam meg legelőször. A félelmetes, zömök monstrum a lapos vidékhez szokott zsenge lelkemet sokáig foglalkoztatta, mert sehogy sem akartam megérteni, minek a híd, ha folyó nincs alatta, és miért kell a mozdonynak ilyesmit építeni, mikor másutt – közönségesen – a sínek a földön körösztözik a kocsiutat. Erősen ajánlott megállni előttük, valahányszor a távolból közeledvén zakatol a szerelvény, és kész. Szóval – már akkoriban: eleve gyanús volt nekem ez a szörnyeteg építmény…)

Hát még az előtte árválkodó tábla! Ki ne tudná, arra hivatott az a rozsdaette, girhes, tilalmat jelző transzparens, hogy óva intse a közlekedőket: Tilos a fotózás! 

Máig oda van döfve. Az aszfalt mellett szerényen dacol az idővel, mintha csorbítani akarná annak tekintélyét. Felemás érzésekkel húzom vigyorra a számat akárhányszor fölbukkan a kanyar mögött. Nem a digitalizált, űrtechnológiával, műholdakkal patkolt mostani időkre fittyet hányó igyekezete, a megléte ad okot a keserédes derűre. Hanem a tábla üzenete. A rajta lévő piktogram. Tudniillik azon egy olyan ódivatú, a néhai fekete-fehér burleszkfilmekben szerepeltetett fényképező-masinának a sziluettje díszeleg, amit legutoljára talán már csak a boldog emlékezetű spagetti-westernfilmek kellékeként láthattunk. Három lábával, a róla lógó fekete függönnyel, és a mögéje kushadó pepita öltönyös, kalapos, vikszelt bajszú hajdani fotográfussal – ténylegesen mosolyt fakasztó látvány. Így az útjelzőre biggyesztett fényképezőgép árnyfoltja inkább hasonlít sárga alapon félig csukott fekete harmonikára, semmint bármiféle kép készítésére alkalmas eszközre. 

Mindenesetre egy interneten csüngő, kakaós zabkásán nevelt mai gyereknek hosszú magyarázatot, tán egy egész osztályfőnöki órát is igénybe venne mire megértené, mi a rosseb az az elfuserált – nagy vonalakban radiátorra emlékeztető – fekete paca, a háromszög tábla közepén? 

Majd nevetne nagyot:

 „Fotózni tilos? A vasúti fölüljáró titkosított, stratégiai célpont? Na, ne vicceljünk öreg! Röhög a vakbelem. A GPS, a Google Maps, meg az okos telefonok idején is? Dugdosunk egy bazi nagy objektumot, takarnánk, mint macska a piszkát? Hát hol élsz te, öreg?  Kossuth megpattant és nem emigráltál vele?”

Én valahogy mégis: szeretem azt a táblát.

Jelzi, hogy bár az idő mulandó, azért csak-csak kifog rajta egy-egy ilyen, sokat megélt öreg jószág. Magányosan ittfelejtett ő a világban, mint mi.

Célja, ha kérdik (nem kérdik, csak én tűnődök rajta), már nincs neki, de a rá testált föladatot pusztulásig végzi. Mint az a japán katona, aki a háború után a dzsungelben harcolt tovább jó negyven évet, mire nagy nehezen, kései leszármazottai könyörgésére különbékét kötött a győztesekkel, és letette a fegyvert.

Igazi végvári vitézként őrködik a korrodálódott tábla. Vigyáz valamit a múltamból. Jelzi most is, hogy odahagyva a szülőváros határát, máshová léptem, távolodok az otthonomtól.

Mert lelkük van az ilyen öreg portékáknak. Az ősök – akik még tudtak egyet s mást a mindenség törvényeiről, volt tartásuk, erkölcsiségük és belső rendjük – nem hiába süvegelték meg a magukban álló feszületeket, az útkörösztöződéseket, a viharral dacoló fákat, a villám sújtotta helyeket. 

Ahogy a bedőlt falú tanyáknál én is meg-megállok. Röstellem, de ilyenkor mintha imádkozhatnékom ébredne. A megsüppedt sírhant gyanánt domborodó, akác- és olajfáktól gazosan benőtt egykori tanyaházak hantjain buján nő a vadliliom. A virágok sokasága illatos, könyörületet váró szemfödőként borul a régmúltra. Eltemettetett, ami volt. Úgy Zenta környékén, ahogy Kanizsa körül.

Csak a tábla. Az jelzi, hogy a feldúlt teremtettségben is maradt remény.

Vinni kéne rá virágot.

Pósa Károly     

NAPLÓ 29.

"Szószátyár útitárshoz volt szerencsém a közelmúltban.

Majdnem el is rontotta a kedvemet.

Pedig kifejezetten szeretem a világot járni, a vonatablakból kibámulni, nézni az út menti vidéket, bögyre szedni a kinti dolgokat, mindent, ami idegen, és ezért érdekes. Ilyenkor némán bámészkodok. Lefoglal a látnivaló. A gondolataimba temetkezve többnyire jól el is vagyok, de néha megesik, hogy az utazás mellékíze savanykásra sikeredik. Ha mondjuk eleve késve indulok valahová, ha kapkodnom muszáj. Ha bizonytalan ügyű az út oka, kényszerből kell menni. Vagy ha nagyon fáradt vagyok.

Meg ha valaki rámenősebb, a kelleténél jobban megzavarja a köreimet.

Nincs dühítőbb egy bőbeszédű útitársnál.

Az első percben csak néz. Pimaszul, kihívón fixíroz. Keresi a tekinteted. Ha fölveszed vele a szemkontaktust, netán félszegen bólintasz is neki, mintegy bátortalan köszönés gyanánt: véged van. Csak erre várt! A közlési kényszerben szenvedő alany ezt a gesztusodat holtbizonyosan félre fogja érteni, mert félre akarja érteni. Innét kezdve ő irányít, az ő személye határozza meg másfél-, két órán át, vagy még hosszabban az életedet, a kedvedet, minden testi-lelki-szellemi moccanásodat, tán a vegetatív életfunkcióidat is – míg úti célodhoz meg nem érkezel. A vonatfülke kelepcéje bezárul. Kettesben maradtok, és mire észbe kapnál, a megfogott préda mérsékelten kellemes állapotában találod magadat.

Mert ő ilyen.

Visszaköszön. Kissé hangosabban a kelleténél. Nyújtja a tenyerét, paroláz veled, rázogatja a kezed. Férfias a szorítása, száraz és meleg a bőre, mint egy frissen napoztatott óriáshüllőé, nem vitás. Megmondja hová való, és rögtön tőled is tudakolja hát te honnét, és mi végből. Már az első öt perc után fölajánlja a tegezést. Nem lehet kitérni a kitüntető kedvessége elől, hisz láthatóan ő az idősebb. Előzékenysége csapda. Amint pertuba kerültök, már a markában tart. Néhány alapinformációt ugyan kihúz belőled, de ne ámítsd magad! Nem érdekeled. Ha netán azt hinnéd, hogy általa könnyíthetsz a lelkeden – nagyon tévedsz. Egyik fülén be, a másikon ki. Az ilyen szószátyár utazó partner csak önmagát látja. Csak a saját karaktere izgatja. Csak a saját szövegét tartja mérvadónak. Alfa hím, mondaná az etológus. Te a rangsorban alsóbb rendű vagy. Érzi ezt, kifinomultak a csápjai. Ezért egója a csillagos egekben. Zsákmányállatnak tart. A táplálékláncán te vagy az aktuális balek.

És hamarosan dönteni kezdi rád az információinak vödörnyi nyúlós, kocsonyás löttyét. Megtudod, hogy hány testvére van, melyik milyen. Beavat a családja legbensőségesebb titkaiba, visszamenőlegesen három generációig megismerkedhetsz a rokonságának ügyes-bajos dolgaival. Hallasz tőle anekdotákat, rengeteg fele sem igaz történetet, amelyekből kitűnik, hogy a bennük sűrűn szereplő, vagy főszerepet játszó szószátyár útitárs rendre a legkiválóbb emberi képességek birtokában volt-van, és ezen élethelyzetekből e fönt nevezett erényeinek köszönhetően mindig diadallal kerül ki. Ha az örökségből kisemmizték, akkor is úri belenyugvással, egy drámai hős rezignáltságával beszél a vele megesett igazságtalanságról, kesernyés félmosollyal a szája szögletében, merengőn a semmibe nézve, olyan fölényesen legyintgetve, mint aki nem a fél házat, a traktort és négy hold földet bánja, hanem csak a mások emberi gyarlósága okoz neki szenvedést. Bagatell, mondja és hozzáteszi: legyenek boldogok vele, én bizony Isten azt kívánom, legyenek boldogok vele. Majd rövid hatásszünet után odaszúrja: az Isten nem ver bottal.

Kirívóan sokat emlegeti az Istent. Vallásos, mélyen hívő. Megvan ugyan a véleménye a papokról, de hát hogyne lenne mikor a múltkor a szomszéd város káplánja… És itt egy új, sikamlós történet veszi kezdetét, teli huncut utalásokkal, olyan intimpistásan, mintha egy virtigli bulvárújság szerkesztőjével lenne dolgunk. A közlékeny utazó partner szétgombolja az ingét és megmutatja annak a régi operációnak a hegét. Tizenkét öltés, és csak azért nem perelt a nyilvánvaló orvosi műhibáért, mert. Bizonyítékul megropogtatja a térdét. Meniszkusz-gyanús, néz rád apró disznószemeivel, és elvárja hogy együtt érzően ingasd a fejedet. Hamarosan azon kapod magad, hogy többet tudsz már róla, mint egyik-másik ismerősödről, akikkel pedig évek óta összejártok. Mindeközben a kupédban nagyra növő, az életteredet elfoglaló, a levegődet elszívó, és az energiáidat vámpírként elszopogató Duma Matyi már a képzeletbeli hálószobájába is beinvitált, így számot vethetsz az összes eddigi kalandjáról, a jelenlegi élettársa peteérési ciklusairól, a részletesen taglalt szexuális szokásaikon körösztül, a gyakoribb vagy a gyérülő intim együttléteik milyenségével bezárólag. Képbe kerülsz a bizalmas nőügyeit illetően, és hüledezve állapítod meg magadban, hogy a te hódításaid száma és története messze sehol sincs a menetirányban veled szemben ülőéhez képest. Hiába, hogy keszegebb, kopaszabb, öregebb és rosszul öltözöttebb tőled. Ő a nyerő, a nők bálványa. Most is lesz egy kis kitérő, heherészik hamiskásan, rándul idegesen az arca, és a szeme sarkából lesi, nem értetted-e félre a nyilvánvaló célzást. „Nagy a város, egyik végéből nem tudni, mi folyik a másikban, ugye…” – dörzsöli a tenyerét, és jókat derül saját szellemességén.
Már-már elirigyeled tőle ezt a földöntúli kedélyességet. Szeretnél te is hozzá hasonló lenni. Úgy beszélni magadról valaki idegennek, hogy leessen az álla. Folyékonyan mondani az ordas nagy igazságaidat, a legmeghittebb titkokat föltárva, a kiszínezett történetek láncolatát okádva a mindenkori szemközt ülő döbbent képébe, nagyobbnak, szebbnek és okosabbnak tüntetve föl önmagadat, az emberiség javát kitevő szerencsétlen flótásoknál, akik ihol-e, már órák óta szóhoz sem jutnak tőled, csak kerekedik a tekintetük, liftezik az ádámcsutkájuk, és a kupéülés műbőr huzatjához úgy odaszorult a hátuk, hogy átizzadt az ingük és inkább tűnnek egy áspiskígyó előtt halálfélelmében ledermedt sivatagi ugróegérkének, mint emberi teremtménynek.

Búcsúzóul meglapogatja a hátadat, címet, telefonszámot cseréltek.

Majdnem futólépésben menekülsz ki a kupéból. A táskád cipzárját is alig félig, kapkodón húzod be, tarkón a kalapod, a kabátod könyökhajlatodban, csak mielőbb tűnjél a tortúra helyszínéről.

A szerelvény kigördül, alkalmi ismerősöd az ablakon kihajolva még utoljára vadul integet neked, kurjant is valamit, nehogy megúszhasd egy végső, jól irányzott döfése nélkül.

S ahogy ott állsz, árván, megalázottan, tanácstalanul és halálosan kimerülten a peronon, az indóház bejárata fölött virító állomás nevét elolvasva rájössz, hogy már két megállóval odébb le kellett volna szállnod..."