NAPLÓ - 87.

INRI - festményem
gipszkarton, tempera, akril, szén
40 x 60 cm

Szép álmot láttam az éjjel. Jobb, ha megszokom a gondolatot, hogy én is részese vagyok az álmaimnak. Ízlésem, tudásom, vágyaim, megszokásaim és más egyebek mellett kerekedik ki belőlem az éjszakai kép. Be kell látni: nem tiszta lelkű kívülállóként szemlélem önmagamat, hanem nagyon is tevékenyen formálom az önképem. Néha jól. Mint tegnap. Néha meg kifejezetten rosszul. Azoktól az éjjelektől mentsen meg ezután az ég! Azokon az éjjeleken csurom víz volt a párnám, és mikor fölriadtam, úgy szakadt föl belőlem a sóhaj, hogy az tán nem is az volt, hanem zokogás. Elmetszett sírás. Az álom sodrában játszódó drámám, tragédiám. Ahogy tetszik.

Kimerevített pillanatképek reflexből jönnek. Amolyan tépett foszlányok az idősíkon, ami meglehet ugyanúgy nem sima felület, mint ahogy azt mondjuk rá, hanem a képzeletünktől távol eső, megfoghatatlan, kusza valami. Amorf. Vagy gombolyagszerű. Macskák pofozta, összegabalyodott fonalgombóc. Sok átfödéssel, gubanccal, csomóval. Meg persze szakadt szálakkal. Én így is el tudom képzelni az időt.

Tehát csudás álmom volt.

Álltam a szélben, odahaza. Időtlenül. (Száz év vagány.) A pontos helyet sem tudtam meghatározni. Sötétség vett körül, de otthon voltam, meg vagyok győződve róla, mert csak az otthoni súlytalanul fekete éjszakák tudnak ilyen puhán átölelni, ilyen jószagún, gyengéden, de határozottan, kémény-koromszínűn, és mégis biztonságot sugallva. Dilemmám egy szál sem volt. Álltam az otthoni éjszakában, fölismerés híján, ám bizonyosságtól telve. Eseménymorzsákat sodort elém a szél. Vastag nyakú fák susogását lehetett hallani, valahol kiterített ruhák száradhattak, öblítő illata, virágillat érződött, óra is tiktakolt – szakasztott úgy, mint Cz. kidurkált fehér, zománcos vekkere, a szekrény tetején üti a másodperceket mióta kaptam, odaföntről vigyázza a falatnyi konyhát –, bőséggel áradó, viszont érthetetlen monológ hangjait is elém görgette a huzat, s csak álltam, nem törődtem semmivel. Csapta üstökömet a szél, és olyan érzésem támadt, mintha homlokon simított volna egy hideg női kéz. Rendíthetetlenül feszültem a szélbe. Már-már csökönyösen. És mégis jólesően. Nem volt ingatag a helyzetem, noha a történet, amibe benne találtam magamat tartogatott meglepetéseket. Szórakoztató volt, olykor kicsit kemény, máskor meg gyomorszorító. Ennek dacára kedves mozzanatokkal volt kibélelve, még ha vázlatszerűek voltak, akkor is. Skiccekben, firkálva tünedezett föl megannyi emlékszilánk. Ahogy az októberi szél hordja a faleveleket. Arcomba csapódtak, majd tovatűntek.

Embereket láttam, az alakjuk kontúrja kirajzolódott a sötét háttérből. Mozogtak, mentek valahova. A lépteikhez percegett az óra, mintegy zenei aláfestésként tercelt a mutató. Látni nem látszott semmi. Csak hallottam. A számban éreztem a réz ízét. Tisztára, mint kiskoromban, amikor megnyaltam a mozsár pisztillusát. Sós-savanykás, fanyar volt. Fintorogtam tőle. Most csak elhúztam a számat. Ebadta! Akkor inkább mazsolás kalácsot kóstolok. Ámbár nem szeretem az édességet.

A szelet azonban nagyon. Ha a hátamba fúj – még jobban. Így sem volt rossz. Böjti szél fújt, egyenletesen. Mutatott valamit. Aztán elvetette. Pont olyan hanyagul, ahogy a kártyalapot dobjuk mögénk. Azt azért észrevettem, hogy semmi nem úgy van, mint amilyen volt. Tán csak a reklámtáblák felirata nem változott. De a folyópartot arrább mosta víz. Kicsit lombosodtak az északnak dőlő nyárfák, alattuk kanyarodott a strandlejáróhoz a betonút, fűcsomók kukucskáltak a járda peremül szolgáló kantra rakott téglák hézagjaiban, kikirics szaglott, megunhatatlanul jó volt a levegő, „tiszaias”, hűvös, a töltés mélypontján még hűvösebb. Ahogy az lenni szokott. Ronda de praktikus házak voltak az utcákon, ahol, ha padokra ültek nyugdíjas tanárok, akkor terítőnek is beillő újságokat olvastak napszemüvegben, fejük búbjára tolt vadászkalapjukat időnként megbökve studírozták a politikát. Izzadtak hozzá, mert a lódenkabátjuk már rájuk melegedett. Ám mivel április közepe szeszélyes, még nem rakták el a téli holmik közé, a kötött pulóverek mellé. A sétányon öregasszonyok sétáltak, meg néha egy-két kutyás ember. Túl ápolt arcú, görögös fürtű fiatalember biciklit tolt maga mellett. Arrébb gólya lépdelt a kötésig érő fűben. Le-lehajolt. Szöcskézhetett.    

Április volt, álmomban is. Április és húsvét. Majdnem igazi nagyszombat. Azt sem tudom már alkonyodott vagy éppen virradt.

PRC - Djenovici

PRC - Djenovici, 2019. 

PRC, Montenegro, 80 x 60 cm

karton - olaj, akril

Montenegro - rajzom

Montenegro 02. 

Montenegro 02.,
30 X 40 cm

A GRAVITÁCIÓ PIROS-BARNA GOMBJA*

Partizánok valahol Boszniában, a Sutjeskai csata környékén, 1943 májusában

Nem mostanában történt. Vagy harmincöt éve. A Tisza martonosi-kanizsai szakaszán, a folyó közepén lévő Majom-szigeten táboroztunk, amit a múlt század kezdetén, a régi, feledett nevén Rubin-szigetnek,vagy később Maj’jön-szigetnek emlegettek. Esténként szalonnát sütöttünk, kenyeret pirítottunk és beszélgettünk a tábortűz mellett. Attilát szerettem hallgatni, aki kétszer olyan idős volt, mint én. Bámultam az enciklopédikus tájékozottságát. A türelmét meg a halk szavát. Miközben a parazsat piszkálta, mesélt a történelem dolgairól, amiket azokban az években – általános iskolásként – sosem hallhattam volna. Nem kis mértékben neki köszönhetem a múlt iránti érdeklődésemet. Meg később egy-két lelkiismeretes történelem tanárnak, olyan pedagógusoknak, akik a tudásukat kiválóan testálták ránk, örökre belénk plántálva a história iránti rajongást. (Innét is tisztelettel üdvözlöm Basa György Tanár Urat, akinek azóta is hálás vagyok.)

Attilától hallottam először az Őszirózsás forradalomról is. Pontosabban annak igazi arcáról. Már ha arcnak lehet nevezni egy démoni ideológia pofáját. Ugyanígy tőle értesültem 1944 bácskai őszének, és 1956 másik, akkoriban nem hivatalos olvasatáról. Meg még kismillió másról. Mindazon dolgokról, amelyekhez hozzáolvasva, tanulva, fölnőtté érve, kikristályosodott bennem egy világkép. Nem volt tökéletes. Sokat csiszoltak rajta az évek. De az alap megmaradt.

A lényege: soha, semmilyen szélsőséges eszmerendszerrel nem azonosultam. Erre a maradék kis időre meg már végképp nem fogok.

Megvetem a nemzetiszocializmust. A mai karlendítéses epigonjait. Az operett nácikat. Pedig mostanában egy förtelmes metamorfózison ámuldozhatok: a délvidéki mozgalmárok által támogatott magyar ellenzéki csöppség és Jobbik szimbiózisának bimbóját látom fakadni. Ezen a frigyen a hét elején már a Zsidó  Világtanács elnöke is kiakadt, noha ő korábban nagy barátja volt a budapesti oppozíciónak. Ronald S. Lauder úr kifejezte megdöbbenését. Én az elnök úr helyében nem csodálkoznék. Összenő, ami összetartozik, mondta a derék Bismarck. Nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.

Az ellenzék logikája pofonegyszerű: amiként Heller Ágnes, Magyar György Ügyvéd Úr, meg a jó Karácsony Gergő megmagyarázták: Momentum momentán van jó náci, meg rossz náci. Ugyanezzel a támadhatatlan érvvel van jó zsidó, és rossz zsidó is. Toroczkai Laci, a Betyársereg most éppen rossz nácik. A szkinhed Schneider Tomi – alias Roy – meg azonmód jó náci, akivel a Jobbik párt révén egy gyékényen lehet hazát árulni. A magyar ellenzékünk bájos állásfoglalása szerint mára Soros György nem egy tőzsdecápa, hanem filantróp guru, a megtestesült önzetlenség.Ő a jó zsidó. Hétfőtől datálva viszont Ronald S. Lauder elnök úr a rossz zsidó. 

Irgumburgum. Minden világos, akár a Nap.

És ezek akarnak valaha majd egy országot irányítani. Jövőképet adni.

Azon a tiszai szigeten eltöltött időszak óta, ahogy a szélsőjobbot, úgy a kommunizmust, vagyis annak embertelen kísérletét, a szocializmust, és az azt mentegetőket is megvetem. 

Ki nem állom a Titót magasztalókat, a jugoszlávság nosztalgiázóit. Pláne ha délvidéki magyarok a balgák. Nemzetben gondolkodni képtelenek. Fasisztázni, személyeskedni bezzeg tudnak. Többnyire álnéven, közösségi portálokon mímelik a hadak istenét, amikor épp nem drogdílerkednek, netán a sitten ülnek. Vagy amikor épp nem turmixgépet bütykölnek. A másik fajta meg szép hosszú, kolumnás cikkeket posztolgat a semmiről. Minap összefutottam az egyikkel. Úgy tett, mintha nem venne észre. Hirtelen irányt váltva el akart sietni, mint akinek épp akkor jutott eszébe halaszthatatlan dolga, ám zavarában szegény nekikoppant egy útjelző táblának. A sajnálat elnyomta a kitörni készülő nevetésemet. Emezt évek óta hívom egy nyilvános fórumra, beszélgessünk közönség előtt. Folyton talál kifogásokat, miért nem ér rá, pedig stúdióban gesztikulálva szívesen szakért. Egyik értelmesebbel már odáig vittem, hogy a vonatkozó írásaimat publikálás előtt elpostázom neki, legyen ideje fölkészülni, ellenvéleményezni. Emitt napi szinten hurkás amazon dörgedelmesen kinyilatkoztat: mindenki tapló, csak ő a helikopter. Azt hiszi szegény, tizenkét dühös némbertől menten szerteugrik a politikai paletta másik fele. Jelzem: nem. Nem fog. Ahhoz nem elég posztolgatni. Ahhoz ki kell hívni odakint Orbánt, idehaza meg Pásztort. A Duna vagy a Tisza jegére. Ott aztán meg kell mérkőzni velük. Ehhez erő kell. De az nem gond, addigra velük lesz az Erő, mert a rózsaszín vízióik szerint akkorra majd valami univerzumi csoda folytán megszűnik a gravitáció, és huss, elszáll a Viktor meg a Pista is.

Ez a plánum. Szép kilátások. Hajrá. Pompás ez a következetesség az illúzióik kapcsán.

Micsoda szerencse, hogy ők aztán sosem váltogatják az értékeiket, a szövetségeseiket, úgy mint más az alsógatyáját szokta. Nem olyan fából faragott a gárda: ha szaros, hát szaros az a gatya. Legfeljebb varratnak rá egy másik pártlogót, kitűzőt.

Nehéz eldűlőzni rajtuk. Sok türelmet, megértést, olykor emberi szánalmat igényel, ezért olyan nagyon behatóan mostanában már nem foglalkozom velük, pedig nem ártana. Régebben tömérdek vidám percet okoztak. Kár, hogy már akkor sem volt a gyalázkodástól elvonatkoztatva semmilyen önálló ötletük.

Tényleg ránk férne egy épeszű ellenfél, akit tisztelni és becsülni lehet. Akivel méltó lenne küzdeni úgy a tettek, mint a szavak szintjén. De ez nem adatik meg egykönnyen, míg Budapesten büdös bogárként padlón fetrengenek, elvtelen, hajmeresztő alkukat kötnek, nálunk meg csak sodródnak, nyilatkozat nyilatkozatot követ, érdemi cselekvés hiányában tátognak, hátha bejön a gravitációs trükk és egyedül maradnak a porondon, ahol most bohóckodnak.

Szenvedjenek tovább, provokáljanak alpári módon. Csússzanak, másszanak, essenek hasra. Nevettessenek. Ennyit tudnak. Aztán menjenek. Gyér taps. Függöny le.  

Pk

(forrás: joreggeltvajdasag.com, 2019.02.16.)

      

119 ÉVES LENNE A MESTER

Ma, április 11-én született, 1900-ban.

Soha, senki nem alakított annyit a gondolkodásomon, a tetteimen, a vágyaimon, mint ő. Talán csak Krúdy mérhető hozzá. De az, vagyis ő már egy későbbi találkozás volt.
Mára kiegészítik egymást. Kosztolányival, Mikszáth-tal, Karinthyval, Móriczcal, Wass-sal, Csurkával, Temesivel, meg a többivel, a felsorolásból joggal hiányzóval.

Márai Sándor
(1900. április 11. — 1989. február 21.)

Brüsszel felett az ég

"A szakértők végül is oda juttatták a világot, ahová csakugyan eljutott. Mi lenne most, ha végre az egész vonalon megszólalna és közbeszólna a magánember? Megszólalna és azt mondaná: "Kérem, rólam is szó van." (...) Mi lenne, ha végre közbeszólna a magánember Péter és János? A szakember ezt feleli: "Óriási zavar lenne belőle." De ez egyáltalán nem biztos. Mert Európa pillanatnyi helyzetképe megint csak azt bizonyítja, hogy óriási zavar keletkezett világszerte a magánember közbeszólása nélkül is."

Igaza volt. Ebben is.

                                       Pk