NAPLÓ - 150.

 

Csömörig vagyok az év végével. Mintha egy könyvet olvasnék, aminek az utolsó oldalainál tartok. De ez a kötet már a közepénél is unalmas volt: gyakran át kellett lapoznom, ugrottam epizódokat, buktam rá késő éjjeleken valamelyik gyűrött lapjára, miközben fáradt fejemre rábólogatott az olvasólámpa hatvanas fénye. Volt, hogy aláhúztam belőle valamit. Nem sokat: egy-két sort. Egy tetszetősebb jelzőt, amit megcsodáltam. Megszamárfüleztem egy újra olvasandó izgalmas oldalt. Ceruzával átsatíroztam néhány érdekes gondolatfoszlányt, hátha egyszer majd tovább tudom hizlalni őket. Egy nő neve mellé csillagot raktam, mert emlékeztetett egy másikra, aki fájdalmat okozott, vagy esetleg megvigasztalt. Egy kis semmiséget próbáltam megjegyezni ebből a sok újat nem adó idei kiadványból. Ez minden, amit elérhettem.

Jellegénél fogva ez az olvasmány nem volt kalandregény. Olykor ugyan a remény fölpislákolt a sorok között, amit aztán gyorsan lelohasztott valamelyik mellékszereplő viselkedése, az, hogy sosem hangzott el a szájukból a bocsánat szó. Ettől függetlenül iparkodtam megfontoltan olvasni. Ráérősen böngésztem, mert az időm tengernyi. Másom sincs, csak időm. Minden mást csak a tökéletlenségével szemléltem, vonogattam a vállamat, hitetlenkedtem, mert sűrűn láttam olyasmit leírva, amihez már szavakat se találtam. Hatásvadász könyv volt az idei esztendőre rám rótt kötelező olvasmány. Ismeretlen szerző írta, de mintha nekem szánta volna. Olykor az volt a gyanúm, rólam lett mintázva az időnként felbukkanó figurák egyike, aki tevőlegesen nem játszik nagy szerepet a könyv cselekményében, de ha feltűnik egy-egy fejezetben, akkor mindig tanulságos csattanóval végződik az epizód.

Hónom alatt a kis könyv. Gyalogosan közlekedek. A lábam visz. Megyek az utamon. Ismerősek a sarkok, a kapualjak. Az ázkolódó hirdetőtábláknak mintha a tapintásukat is tudnám már, miközben a nyílt út aszfaltjáról visszaverődő lámpa fénye telítve van ünnepélyes csillogással. Szürke és kék keveréke az úttesten ötvöződik. Az útburkolati jelek, a világos vonalak csak fakó nyalábként virítanak: szaggatottak, telítettek – vegyesen. Amott egy roller van feldöntve, döglötten hever a járdapadkán. A városból hozzám érnek, ide hallatszanak a különféle hangok. Egyszerű a napom, akár a most is hulló eső. Csak egyfélén történik minden: föntről lefelé. Átadom a vízcsöppeknek az arcom, és míg a december végi hideg permet a kinyújtott tenyeremen csillog, megsimítom hűlő homlokomat, és a platánfa sor mellé fordulok. Szemben a kivilágított ablakok. A függönyök mögött emberi sorsok, életek. Néhol csak a csillárt, a plafont látni az utcáról. Máshol egy keretezett festmény, egy polc is kikukucskál az év végi homályba. Úgy érzem, mintha azoknak a belülről sosem látott bérkaszárnyáknak a mélyén valaki folyton fohászkodna.

Az utcán a szagok üdék. Nincs por. Közel a park. Az évszázados gesztenyefák őrt állnak a többsávos út mellett, ahol a csordában guruló gépkocsi-karavánnak sárgán világítanak a reflektorai: dúskál a fényük, penge szeleteket hasítanak ki az éjszaka fekete tortájából. Ilyen, és ehhez hasonló tájleírások vannak az idei kötelező olvasmányomban. Mellettük karakterek, jók, rosszak, meg gyáva, megalkuvó bekezdések, kemény, igaznak tűnő parancsszavakkal. Becsukom én ezt a könyvet.

NAPLÓ - 149.

Montenegro - Djenovici

Óév vége. A leltár ideje. Egy csomó kérdésem átcsúszik az új esztendőbe, ezt már látom. Ennek dacára nem volt hiábavaló üresjáratú 2021 sem. Kicsit vézna év volt ugyan, de nem ment a tanulságoktól. Hallgattam, figyeltem, amit elém vetített a gondviselés varázsa. Igyekeztem, hogy megmaradjak. Ha nyugodt voltam, jól csináltam. Ha öngúnnyal együtt megtartottam a cinizmusomat, megint csak jól tettem. Amikor kétségbeestem, vagy a félelem lett úrra rajtam, biztos, hogy elszúrtam valamit. Ha méltatlan helyzetbe sodródtam, röstellem, hogy akkor és ott nem sikerült elég erőt gyűjtenem, kudarcot vallottam. Kemény évet hagyok magam mögött, de semmivel sem jobbat, vagy rosszabbat az előzőektől. Most sem sikerült megvilágosodnom, ám – talán a koromnál fogva bekövetkezett – , valamit azért már megneszeltem.

Másokhoz, a nagy többséghez hasonlóan úgy gondolom, élni jó. Még akkor is becsülni kell a létünket, ha a bú-felhők sehogy se akarnak eloszlani a fejünk fölül. Hinni kell és élni. Nem vagyok felvértezve a mindent elviselés képességével, de azt tudom, mert már régen megtanultam, hol a helyem és mik a korlátaim. Így könnyebb. Ennek dacára még azért feszengek. Keresem a kibúvókat. Olykor mintha sikerülne újrapozicionálni magamat, ne legyen félreértés, nem följebb akarnék törni, csak néha elvágyom más, vadabb, ismeretlenebb csapásokra is, amelyekről aztán mindig bebizonyosodik, semmiben sem különböznek a megszokottól, mi több, oda vezetnek vissza. Mivel önmagamat megtagadni nem tudom, a csalódások ellenére legalább a körbe vevő világ melódiáira iparkodok figyelni.

Látom, amit látok. A madaram szemében ott az értelem visszfénye, az utca csöndjében a mozdulatlanság komolysága, a nappalokban a színek dallamvilága, ahogy az éjjelekben az álmok titkos öröme vagy mélabúja: mind-mind a jelenvalót dicsérik, mert van egy megmagyarázhatatlan okozati és oksági viszony a világban. Érzem ezt a karikára fűzött jelenséget, a volt és a lesz egybefonódását. Rásegít erre, hogy folyton ott settenkedik mögöttem a leples igazság, amit jellegénél fogva nehéz felismerni. Ezért inkább csak érzem, ám nem mindig értem, azaz többnyire egyáltalán nem értem, mi végre ennyire esendő a nyilvánvaló igazság. Én ezt egyszerűbbnek képzelem. Az igazság ugyanis egyaránt áll menekülésből és megfelelésből, elégtételből és irgalomból, testi örömökből és lelki kínokból, bűnös gondolatokból és jótettekből, templomi áhítatból és kocsmagőzből, pusztításból és alkotásból: nehéz szétszálazni, mikor melyik az üdvösebb. Vélhetően emiatt a sors bátorítást szokott küldeni. Pofon vagy simogatás formájában, de emlékeztetőt kapok tőle, és most már nem csak szavak szintjén, hanem valóságosan is úgy cselekszem, hogy minél kisebb árnyékom maradjon utánam.

Már nem ábrándozom tanyáról, hanem építem. Minden önmagától gurul elém. Megtörtént az idei esztendőben, hogy elszalasztottam lehetőségeket, de mire sopánkodhattam volna, már ott virított a küszöbön egy újabb visszautasíthatatlan ajánlat az élettől. Nem mindig volt kellemes, sőt, többnyire nehéz, már-már vállalhatatlannak tűnő kihívásokkal szembesültem, holott rendre valami főnyereményt reméltem. Aztán megoldottam, amit lehetett. Amit nem, az magától a sínre döccent. Hiába, hogy mint egy átültetett rózsabokor, úgy élem meg a huzattal, árnyékkal, sok szárazsággal és faggyal rám köszönő új helyemet: némi virágot hozok, ha nem is a legnemesebbeket. Majd ott fogok kivirulni, ahol végre megleltem hazámat: Kishomok határában meg az öbölben. Válogathatok. Ülök majd az otthonomban, a dél-alföldi vadakácok takarásában vagy a mediterrán sós szél borzolja majd az üstökömet, addigra egészen fehér szakállam lesz és csak azt remélem, ahogy most, akkor sem fog fájni semmim. Miként most, akkor is tudok majd enni, inni, nevetni, szeretni, lesznek majd nagyon jó napjaim, amikor átölel a világ és aki szeret, és maradni fog bennem elég kétely is, hogy sose vonjon bűvkörébe az önhittség, a mostani embert sírba eresztő dacos nihil.

Nem. Úgy gondolom, még van feladatom, akadnak terveim. Ezeknek élek, ezek éltetnek. Így, velük és általuk tekintek a jövő évre. A többi már nem tőlem függ. Lesz, ahogy eddig volt.
Már ezzel sincs bajom.
Legyen meg az Ő akarata. 

                                                           Pk        

TÉLI PALACKPOSTA

 

Míg Bácskában jártam,
a felhőket szerettem.
Odébb mentem
egy lépéssel.
Dalos és szomorú
percekbe,
éhomra,
zöld kabátban,
inkább félreálltam.
Attól kezdve,
reggelente
lopakodó félhomályban
álmaimat
palackba gyűrtem.

De a látomások
– ingereltek.
Ki-kibomlottak
 a levegőben.
Azóta
a szoba mélyén,
sápatag fekvőhelyemen,
(ott, ahol még Te is félnél),
decemberi dologidőben
nyesett lámpafénynél
a világom
észlelése
utazik 
sosem volt tengeren.

MAGYAR ŰRBE MAGYAR ŰRHAJÓST!

 

1. Világok harca

Bár szeretem a sci-fi műfajt, egy valamit sosem fogok megérteni: mi végre kell azt a – döntő többségében amerikai, azaz hollywoodi – teóriát eszementen szajkózni, hogy ha közénk jönnének az idegenek, akkor okvetlenül kommunikálni akarnának velünk, pláne háborúzni, a szó buta, vadnyugati értelmében, amint azt például a Függetlenség napja című rosszízű, blődli moziban próbálták szemléltetni? Ha föltételezzük, hogy akad rajtunk kívül egy ismeretlen civilizáció, aki látókörünkön messze túlról, esetleg több ezer fényév távolságról is kíváncsi ránk, netán ide is látogat, akkor az a faj borítékolhatóan sokkal intelligensebb tőlünk. Ha már az utazás sem akkora kihívás nekik, mint ma még nekünk… Ergo: ha vannak – és ugyan miért ne lennének? – értelmes lények a világűr ismeretlen sarkában, akik tudnak rólunk, biztos, hogy sokkal, de sokkal előbbre tartanak, mint mi. Nem csak technológiailag, talán testileg-szellemileg is érettebbek az alig pár száz ezer éves emberiségtől. Jusson eszünkbe, a mai ember külalakja csak kb. 40 ezer éve lett ilyen amilyen, már ha hihetünk az antropológusoknak. Mivelünk diskurálni, pláne lődözni bennünket sugárvetőkkel legalább annyira értelmetlen lenne egy földönkívüli számára, mintha az ember a törpedenevéreken élősködő tetvekkel akarna szót érteni. Ha az ide látogatók rosszindulatúak, egy gombnyomással megoldják a földi élet végét. De ha nem – és ez a szebbik, optimistább verzió – akkor csak néznek bennünket üvegbúra meg nagyító lencsék alatt, és szörnyülködnek azon, miket csinálunk mi, hülye emberek, hogy csalják el a bírók a kisebbik Lőrincz olimpiai birkózó nagyon is megérdemelt bronzérmét… Aztán hanyatt dőlnek, elméláznak. Ha van szájszervük meg nyáluk: köpnek egyet, és undorral legyintve csak annyit gondolhatnak: – Közösködni ezekkel? Ugyan, ugyan...

2. Csillagok háborognak

Azon nemzedék tagja vagyok, aki a Csillagok háborúja első három részén nőtt föl. 1977-ben vagy '78-ban néztük a helyi moziban a mára klasszikussá érett sci-fi eposzt, és utána még évekig fénykardoztunk, birodalmi lépegetőt játszottunk. Bevallom férfiasan, a filmsorozat sorrendben 4., 5. részét már csak egyszer láttam, nem is igen emlékszem rájuk. A legutolsónak meg vagy hatszor-hétszer nekiveselkedtem, hogy márpedig becsületből muszáj megnéznem, de sosem bírtam ki végig. Nekem nagy csalódás. Az egész nem több CG-effektusoknál, ordít róla a hollywoodi műmájerség, a bevételért lihegő megfelelési kényszer. Szépen becsomagolva a mostani konzumvilágnak, persze. Újfent megbizonyosodtam róla, hogy ez a politikailag korrekt paranoia nevű hazugsághályog mekkora mértékben torzítja embertársaink képzelt galaxisának képét.
Aszexualitás, kultúrfölénybe ojtott tahóság, civilizációs értékrendek ütköztetésétől a birodalmi hajóvonták találkozásáig van ebben az űrmesének nevezett, kalandfilmnek eladott reklámtermékben sok nyalánkság. Nyakon öntve egy kis látens propagandával, az el nem maradhat. De engem már nem etetnek meg a jegyeladási statisztikáikkal. Olvasom másutt, hogy ez a 7. epizód is kasszákat döngetett, készül a rekordok könyvének új fejezete. Lelkük rajta. Sokkal többet ért, sokkal szívesebben emlékszem a kis, olajos padlójú mozinkra, a hörgő hangfalakra, a menetrendszerűen elszakadó filmtekercsekre, a kezdetekre. Ezt a jó kis biznisznek induló csodafilmet meghagyom az újabb generációnak. Azoknak a Szárnyas fejvadász is inkább tűnik unalmas filozofálgatásnak, semmint klasszikus sci-finek.

3. Magyar sci-fi

Hírlik, Magyarország is belépett a közös európai űr projektbe. Megint megy majd magyar a kozmoszba. Ez olyan szép. Javaslom, vegyék be az űrprogramba az egyesült magyar ellenzéket. Tegyék az utaslista indulói közé a hódmezővásárhelyi félkarú szentet, tudják, ő Péter, a szegény ember Nelson admirálisa, aki addigra nemhogy 23 millió román, hanem valószínűleg hétmillió magyar voksoló NEM szavazatát fogja begyűjteni, a főnökével együtt máris közutálatnak örvendenek, nem lesz különösebb sírás utánuk. Mellé kerülhetnek „mitfahrernek” a jövevénypárti politikusok, zöldek, újbalosok, ciszegenderek meg vakcinatagadók, közéleti fotelhuszárok, nációtól, nemtől függetlenül. Minél tarkább lesz a legénység, annál inkább tudják majd a kozmosz mínusz 271 Celsius-fokos vákuumában, vagy a Mars vörös porában egymást becsülni. Az űrhajó kormányzását azért nem bíznám rájuk. Csak a pilóta majmot út közben legyen aki etesse.

NAPLÓ - 148.

 

Rajzom a Mediterran sorozatból

Betértem a templomba egy pap prédikációjára. Ez is ritka, igényét éreztem. A pap lengyel volt, de magyarul misézett. Nem akartam bemenni a liturgiára, aztán mégis: kíváncsi voltam az igehirdetésére. Nem bántam meg, jól beszélt a tisztelendő úr. Nem volt olyan bántó hangnemben kenetteljes, mint egynémely „kollégája”, akiknek az ájtatos beszédei miatt kerülöm a szertartásokat. Ez a prédikátor jó volt. Igaznak tűnt. Arról szólt, hogy látatlanba is el kell olykor fogadni a jót, minden föltételt félretéve, mert az vezet az üdvösséghez. (Dióhéjban elmondva.)

Nekem az egészből az jött le, annyi volt az üzenet, hogy néha nem árt az érzéseimre hagyatkoznom. És ha azok azt súgják, hogy ott van valahol vagy a környezetemben lévő, hozzám közelebb álló valakinél a kegyelem, az én kérdéseimre a válasz, illetve bonyolult életem egyszerű kulcsát meglelhetem, akkor a legokosabb, ha bizalommal vagyok iránta, és igyekszem abba az irányba lépni, amerre az ösztöneim – átvitt értelemben az Ég – sugallata igazít. Enélkül csak sodrósás, bizonytalanság és tengernyi szenvedés van, sok bánattal, sok küzdelemmel. Ez utóbbi, mármint a küzdelem emígy is része marad az életnek. Ezt nem lehet elkerülni. Túl kényelmes is lenne. Ám nem mindegy, mennyi erőmet emészti fel a harcom. Lehet bölcsen is vívni. Lehetséges úgy járni azon a bizonyos hadiösvényen, hogy közben nem árt az ember másoknak, sőt egyféle szeretetet visz oda, ahol-akinél igény van rá. Azt nem tudom, mennyire tűnik ki egy-egy ember jelleme. Látszik-e rajta a vívódás, az, hogy küzdő alkat, netán renyhe, érdemtelen karakter. Gondolom ki-ki egyszerre foglya és ura is a saját személyiségének. Aztán odabent csatázik a jó a rosszal.

A belülről fakadó tusában szerintem elég jó vagyok. És az ilyesfajta szertelenség rásegít a bátorságra: nem arra, hogy oktondi módon mindenáron verekedjek magammal, hanem arra, hogy leküzdjem a nehézségeket. Ezek közül a legnehezebb önmagamat lebírni, a bennem tenyésző félelmeken úrrá lenni. A szerep és a jelentőség mértékének a helyes fölismerése fontos azon az életütem skálán. Ez az igazi merészség. Szembeszállni a veszedelmekkel, és a terheimet zokszó nélkül viselni. Nem szeretnék gyáva lenni, mert akkor egyben lusta és gyámoltalan kéne, hogy legyek. Az én döntésem a bátorságom foka, ami nem valami hókuszpókusz, hanem a tettekben megnyilvánuló akaratomé. És ebben jó vagyok, minden szerénytelenség nélkül elmondhatom. Ha nem így lenne, már nem is lennék. Persze, a bátorság mindig egyedi. Néha csak annyi, hogy elviselem a kudarcot. Vagy vállalom a hibáimat. Néha viszont egész meglepő dolgokra visz rá: ezek az életem fordulópontjaiból adódó vállalásaim. Ezek is dicsőségesek – elsősorban nekem. Segítenek magamat, az erőmet értékelni. Azt, hogy a mindenkori jelenvalóban hol a helyem a világban. Térben és szellemi síkon: mindenhogy.

Mert végső soron a szeretet, az elfogadás, a megbékélés is választás, és az meg a vállalás bátorságának a kérdése. Nyitott a tenyerem. Majd belerakja a kezét a sorsom. Ha elszúrom, akkor meg nem.

Kifelé menet könyvszekér állt a huzatos pesti utcán. Megtorpanásra késztetett. Életem teljességét a könyveknek köszönhetem. Minden gondolatom, a kedélyem, a tudásom és az ostobaságom is belőlük kiolvasva öltött testet, vált nyilvánvalóvá. A világ gyűlöletesebb lenne nélkülük. Sok boldogságot köszönhetek minden kedves és ellenszenves kötetnek is, amit valaha olvastam. Nézelődtem, a kínálatot studíroztam. Végül ráakadtam egy kedvemre valóra: Villon verseinek, balladáinak – nem a Faludy féle átköltés – összmagyar fordítására. Jócskán áron alul kommendálták. Kihagyhatatlan volt, kifizettem. Bitang erős szél kerekedett. Odahúztam, gyöngéden a kabátomhoz szorítottam a kis könyvet, mint elárvult szerető a kedvese levelét.