 |
| Utcai zenészek, 70 x 50 cm (akril) |
Már hallható:
amióta itt a tél,
alig lehel ránk a fagy.
A fönti savós tócsákban,
kéken kopár az ég,
tapadt rá egy károgó dal.
Bánátban a halott madarak
sötét álma lappang,
a sárrögös, varos szántáson
kúszik a nap árnya.
Valahol ebek vonyítanak.
Már látható:
csontujjú fák ölelkeznek.
Ahogy vágták a szívét,
kötött, keserű kévében
kemence tűzben
sistergő vadakác,
kiforrja habos bánatát.
Fönt patkolt bilincs ék
dermedt a partok közé,
s földre rogyott minden:
az ember, a rügyek, a dér.
Már elmondható:
régi mesét sző a sötét.
A múlt ökörnyálas kacatja,
a gerendába rótt szó pereg,
omlik az ínség malasztja.
Volt szobánkban pilács,
volt tűz, szappan, kenyér.
Most kint tél és hó sincs.
Bent meleg se.
A ház fala mállik.
Megreccsen a világ.
