A magyarkanizsai szemetek világáról

Tisza-menti falusi turizmus, 2011.

Pósa Károly

A környezetem szennyezése

Nap nap után hallani különféle szakemberektől, hogy elszennyeződik a környezetünk.

Nejlonzacskókat fúj a szél, és a Tiszán már több a műanyag palack, mint a hal.

Verni a nemlétező huppot - lehet, csak annyit ér mint papírzsákon a lakat. Hibáztathatjuk az ukránokat, románokat, odaáti magyariakat: ha egyszer mi sem vagyunk különbek a Deákné vászonkombinéjánál!

Menjen végig valaki őshonos a kanizsai Csorda-úton, vagy szédelegjen egyszer a nevezetes Cigánylejárón túl, esetleg biciklizzen, lovagoljon ki a Járásra, Kispiac alá, hökkent látleletet fog kapni gyalázatos önnönmagunkról.

Sporhet, matrac, rezsdás lavór, hordók szép számmal, gumik, befőttesüvegek, lomtalanított cucc, ház-bontott hulladék, betonkölöncök, mi szem-szájnak fájó ingere...

És a műanyag palackok!

Adja a az Öreg Isten, hogy egyszer, ebben a földúcolt létben, egy fertályórára diktátor lehessek! Legelső rendeletemben farbarúgás terhe mellett tiltanám be a joghurtos kupától kezdve a plasztik ásványvizekig az egész szemét technológiát.

Az eleddig műanyaggal operáló kisiparosokat pedig vájároknak, szövőnőknek, vagy legrosszabb esetben irodalomkritikusnak képeztetném át, hogy legyen egyszer vége ennek a fröccsöntött vircsaftnak!

A nyolcvan éves mamák egykoron úgy becsülték a «nejlonkeszát», hogy a paraszt-tyúkok tojásait még mindig a régi, gondosan elmosott kék tejes-zacskóba csomagolják. Viszont a piacon, a boltban, az önkiszolgálóban, a péknél kérés és kérdezés nélkül fásult erőszakkal nyomkodják a kezünkbe a semmire se használható tucatnejlon zacskókat. És nyúlik az ábrázatuk, amikor dacosan visszavágjuk elébük.

Olvasom a minapi hírek között, hogy Vranjeban (!) a városi tanács rendeletben hozott határozatot arról, hogy a településen azonnali hatállyal kivonják a forgalomból az egyszer használatos nejlonzacskókat, árusításukat és használatukat pénzbírság terhe mellett megtiltják.

Első lépésként több ezer vászonszatyrot osztogatott szét ingyenesen a derék városvezetés, hogy ezzel is a jó példára, a környezettudatos szemléletre neveljék a lakosságot. Nem mellékesen megjegyezve: a vászon táskákat helyi vállalkozók által foglalkoztatott munkanélküli varrónőkkel készíttették el!

Most már csak azt nem értem, hogy ha egy tőlünk bottal vertebb vidéken, néha bizony – rátartiságunknál fogva - lesajnált régióban ilyen szemléletváltó gondolatok szökkenhetnek szárba, akkor a jó példa alapján miért nem kezdeményezünk hasonló értelmes és előremutató húzásokat mi – kanizsaiak is?

A turizmust éltető önképünkbe szépen beleilleszkedne az ökologikus hozzáállás.

Az a szerencsénk, hogy '70 óta viszonylagos biztonságban vagyunk, nem öntött el bennünket a tiszai ár. Mert ha egyszer nyakunkba szakadna a szotyé, és elmosná saját szemetünket, a zentai, adai honjaink öklüket rázva gyaláznának bennünket még haló porunkban is.

Az én értékelőm Orbán Viktorról

Pósa Károly

Erősen szubjektív értékelő írás Orbán Viktorról

Hát akkor – szögezzünk most le a legelején egy vaskos közhelyet, nagy rezsdásodó vasékkel:
Meggyőződésem, hogy mindannyian emberből valók vagyunk.
Orbán Viktor sem kivétel ez alól, még ha egyesek patákat vizionálnak a lábfeje helyére, akkor sem.

Ember tehát ő is, itt-ott bizonyos tökéletlenséggel, ilyen-olyan hibákkal.
Mindazonáltal úgy vélem - és ezen nézetem révén bizonyos hogy szépszámú magyar embertársammal vagyunk ugyanígy -, hogy egy igen tehetséges, sokra hivatott személy, aki történelmi léptékben mérve is meghatározó alakja a magyar közéletnek.

Olyan politikus, akinek döntése többnyire az én családom jövőjét, sorsát is meghatározza és meg is fogja. Délvidéki magyarként ez egy fontos szempont.

Vele szemben alternatívát egyenlőre nem látok, még utcahossznyi közelbe se. Ha pedig az előző kurzusra és címeres figuráira gondolok, akkor megfordul bennem a keresztényi szelídség, mert amit velünk, határon túliakkal művelt az a kompánia (élükön tudjuk kivel!), attól ökölbe szorul a kezem. Talán a jó Teréz anya is kiosztana nekik egy csattanós parasztpofont, szépen egyenkint. Megérdemelnék.

Hogy miért pont a Fideszre szavaznék?

Kicsit hosszú a történet, dőljünk hátra. Megpróbálom az elejétől kezdeni, és persze egy kicsit zanzásítani.
1989-ben tökig hóban ácsorogtam éjféltájban a Macedón-Koszovói határon, tengerszint fölött másfél ezer méteres magasságban a Popova Šapka nevű hegy csúcsán. Őriztem az akkori Jugoszlávia nagyon értékes kavicsait és a muflonokat, amik ekkor-akkor ott ugráltak el a táborunk mellett, mert akkor már két hete túlélősdit játszottunk, mint sorköteles kiskatonák, vagyis egy hegyi vadász századnál földerítősködtem, néhány szerencsétlen begazolt flótással együtt.

Őrségen két-három dolgot csinálhat egy egészséges fiatalember: vagy révetegen hazavágyódik, vagy tranzisztort szorít a füléhez, és híreket hallgat. A harmadik opció ismertetésétől most eltekintenék…

Tehát én is rádiót hallgattam, egy Orbán nevű fiatalember szónokolt (előtte nem tudtam róla, a csajok jobban érdekeltek, mint a napi politika), a Kossuthon meg szépen bejött az ismétlés. Nem azért, de a belgrádi adókat például nem tudtuk fogni: büszke is voltam egy szem magyarként a szentesi adótorony teljesítményére!
Akkor, az az ember egyszer csak azt mondta, hogy „az orosz csapatok meg menjenek haza”.
És akkor és ott, 800 kilométernyire szülővárosomtól, meg hét és fél hónap idegenbe taszajtottság, anyanyelvem nélkül - nem akarok patetikus lenni, pedig muszáj - én elbőgtem magamat. Rítam, mint a kisgyerek, és nagyon erősen megfogadtam, hogy ezzel az emberrel egyszer kezet akarok majd szorítani, és közösséget akarok vele vállalni.

A párt ugyan olyan szabadelvű talajról indult, mint alig nagykorúként az egész generációm, de aztán ugyan oda jutottunk mind a ketten: a tisztes középkorú helyünkre, amikor már némi bölcsességgel tudunk mosolyogni a világ dolgain, ugyan akkor pont abban a helyzetben vagyunk, hogy azon a bizonyos dolgokon jobbító szándékkal tudunk, de legalább akarunk is segíteni.

Érdeklődéssel elegy bizalommal szemlélem az anyaországi megváltozó külpolitika kapcsolatrendszerének alakulását, lévén hogy bennünket, szerbiai-vajdasági magyarokat is érinteni fog ez a dolog. Nagyon örülök annak, hogy az új Orbán-kormány fölmérte a geopolitikai paradigma-váltás szükségszerűséget.
És tette azt pont akkor - még jó időben - amikor a nagyvilágban, a globális csocsóasztalon éppen a támadó ékek meg a középpályások cseréje folyik.

Hát röviden: ezért szavazok az első adandó alkalommal a Fidesz MPSz-re.

Remélem egyszer méltó módon megköszönhetjük nekik mindazt, amit értünk - illetve Magyarországért - tesznek.
Meg persze az ellentábor figuráinak is.

Pedagógussztrájk

Szerbia, Kr.u. 2011.

HALINAPI KOSZIKA! Vakeráljuk meg!

Kalodában a nyelvünk...


Pósa Károly

Mottó: "Govori magyarul, hogy az egész világ ne értsen meg."
Az idegen nyelvről

Nekünk, Kanizsaiaknak minden időben kisebb, vagy inkább nagyobb problémát okozott a szerb nyelv elsajátítása.
Ez a helyzet mára sem javult, legföljebb akkor nő a tarajunk, ha az adorjáni, oromi, oromhegyesi polgártársaink államnyelv tudása kerül szóba, mert ők szerbül pediglen legendásan egy szót sem tudnak, de tán még mutogatva se.

Ahogy bizonyára szerb ajkúaknak se lehet könnyű magyarul megtanulni.

Mégis akadhatnak olyan élethelyzetek és szakmák, ahol joggal várhatjuk el a másiktól a szerb és magyar nyelv alapszintű ismeretét.

Hivatal, közeg, pincér, jegykezelő: hadd ne soroljam, fölösleges. Egy normális ember naponta 10-15 szót bármely nyelven képes megtanulni. Jól tudom mit beszélek, mert a kisiskolás lányaink kétszer ennyit bifláznak be szerb, német és angol nyelvből is!

Lehet, hogy a fatengős Monarchia egyszerű gyakorlatát kéne bevezetni, amikor is minden köztisztviselőnek, hivatalnoknak, állami alkalmazottnak, horribile dictu! - katonatisztnek ösmernie kellett azon népcsoportok, nemzetek nyelvét, ahova a beosztása szólt.
A katonai, meg a csendőri(!) hierarchiában rendkívül komolyan vették a nyelvtudást, évente(!) vizsgát tettek az al- és főtisztek, és az előmenetelüket nagyban befolyásolta ezen nyelvvizsgák eredménye.

Mégsem vádolhatjuk a szerbeket. A hiba bennünk, vajdasági megmaradt magyarokban is leledzik, akik hagytuk-hagyjuk immáron kilenc évtizede, hogy idáig fajuljanak gondjaink.

Hogy a hivatalokban, postán, bankban, boltban, buszon vagy cukrászdában meg sem próbálunk anyanyelvünkön kérni, csak meghúzzuk magunkat, mint a vett malac. A rendőrségünk meg most egy külön misét is megérne, de azt egy másik alkalommal.

És ha már édes anyanyelvünk állapotán mélázhatok.
Orcánknak pirulni azért nem kéne.
Pláne, ha az anyaországi elektronikus média "sztárjai" adják a viszonyítási alapot. Boldogult Rímhányó-Romhányi – több klasszikus alapmű mellett: a Doktor Bubó, Mézga Géza meg a Frédi és Béni szinkron szülőatyja - már a hetvenes évek elején vizionálta a magyar nyelv korcsosulását.

Milyen igaza lett! Sajnos.

Mára a többség, különösen a "trendi" népség színe-java az újmagyarul tolmácsgéppel beszélő Köbüki bácsi silány utánzójává korcsosult.

Így lett a mézédes narancsból «mézinari», a papír-zsebkendőből «pézsé», a férfigyűlölő nőből «macsópicsa», szegény kisnyugdíjasból «nyugger», a koncerteknek helyet adó Petőfi Csarnokból pedig pikánsan kétértelmű közönséges «Pecsa».

A legmeghökkentőbb föliratot a Kerepesi-úti temető bejáratánál lévő árusnál láttam: AKCIÓ! HALINAPI KOSZIKA. Ami lefordítva azt jelentette, hogy a kereskedő árengedménnyel Halottak napjára készült koszorúkat árult...
Hogy az ilyennek ideje korán miért nem krokodil úszkált a magzatvizében?...

Persze a délvidéki magyar konyhanyelvbe csakúgy becsusszannak a szerb szavak, mint a partiumi sorstársainkéba a román, vagy a felvidéki véreinkébe a tót kifejezések.

Mondhatnám, hogy ez csak természetes, de magamagam sem örvendek neki.

Ám látva a magyarországi helyzetet, ahol a hellyel-közzel egynyelvű közeg is föl-fölvesz idegen tollakat: a vajdasági magyarságnak emiatt egyáltalán nem kell röstellkednie.

Sic transit gloria mundi

Pósa Károly

Az kerek világunk háládatlanságárul

"...mert nem az számít ki mondja, hanem sokkal inkább az, hogy mit mondanak róla."

812 éve (1199) halt meg I. (Oroszlánszívű) Richárd. A legendásnak aposztrofált uralkodó 1189-től követte apját a trónon. Rögtön a mai Franciaországba ment harcolni. Hol a francia királyért, hol éppen ellene. 1190 és 1192 között a harmadik keresztes hadjárat egyik fővezére. Pont.


Ha nem lett volna egy légből kapott Robin Hoodból jóféle olvasmány, legalább tucatnyiszor újraforgatott mozifilm, és mindezek kitalált történetei, 2011-ben a tanyasi kutya se ugatná meg a mi jó Richárdunkat. Anglia uralkodói között meglehetősen középszerű figura volt, csak a jól megválasztott PR neve csöngése ajzza a fantáziánkat.

Annyi vizet zavart a britek történetében, mint a szintén nagynevű Kleopátra a Nílus mellett, Krisztus születése, vagy ha tetszik: időszámításunk kezdete előtt egy sóhajnyival. A szexepiles orra vonala még él a köztudatban, csak azt feledjük, hogy amikor a szamártejben fürdőzött, akkor már megállíthatatlanul rohadt szét a szebb napokat megélt Egyiptom. Aztán az egész birodalom uralkodónőcskéstől - szó szerint - beleszédült és odahullott a rómaiak ölébe...

Miért van az, hogy már jobbára az igazán nagy nevű uralkodók, hadvezérek, híres emberek is méltatlanokká válnak az utókor tiszteletére? Sokszor tévképzetek alakulnak ki róluk - a tetteikről meg pláne; előfordul, hogy hamis színben tüntetik föl őket, és nevük hallatán közröhej fakad. Többnyire valami márkanévvé transzformálódnak. Pojáca, ripacs, szánni való bohóc lesz a dicsőséget dicsőségre halmozóból.

Így lesz Cézárból házőrző kutya, Winstonból ócsított cigaretta, Mozartból celofán csokigolyó, Teslából skandináv hard rock együttes, Bartókból "bélás", azaz ezerforintos papírpénz, és még sorolhatnám. Tán Napóleon járt ezidáig a legjobban, egy jóféle konyak öt csillaga tábornoki rangjelzésnek is beillik.
(Ha valakinek ándungja van, akkor ide kérek még hasonló példákat.)

Mi a fenének hajkurássza valaki a hírnevet, ha utána mondjuk öblítőszerként emlékezik rá leginkább a jövő hálás népe?