JEGENYÉSZET

Rövid lesz ez a hónap, nézett rám a szeme sarkából a kisebbik Csicseri.

A tarkóját vakarta, láthatóan tanácstalan volt. Aztán teljesen váratlanul kért tőlem egy kétszázast. Valamit venni kéne a péknél, szabadkozott, s én megadó sóhajjal nyúltam a zsebbe, mert a Csicseri véreres szeméből kitűnt, hogy ha nagyon megtéved, ha valóban elvéti a bejáratot, akkor képes betérni a pékhez. Megeshet: tényleg kenyeret vesz. Viszont ettől sokkal valószínűbb, hogy majd kicsit másutt pálinkát. Sejthető volt, ahogy már ment is, a fal mellett sunyítva, kissé roggyant léptekkel a piactér felé. Én meg a rossz lelkiismeretemmel az ellenkező irányba.

Az utam tapogatón esetleges, vakkóstolósra sikeredett. Sűrűn előfordul, ha csak őgyelegni akarok. A Jézus Szíve szobor úgy bújt ki a kora esti hóka ködfüggönyből, mint egy szemérmes szegény ember, akinek jobb ruhára nem telik, és a nyomorát talapzaton muszáj mutogatnia. Ácsorogtam egy versnyit a téren. Körbenézegettem a sárga lámpa szűrte fényben. Már a terepet rendezték. Padok terpeszkednek, ivókút épül, ki lesz kövezve, meg széjjelebb virágágyások díszlenek majd. Míg a kovácsolt vaskerítésen nyákos víz csöpögött, a járdát emelgető hajdani jegenyék tönkjén merengtem.

Amikor a fákat kivágták, szándékomban volt írni róluk. Jegenyészet lett volna a címe. Amint kitaláltam ezt a furcsa szót – kicsit büszke lettem magamra. De az írás elmaradt. Fölmerültek más, fontosabb témák, és ma már úgy látom, hogy nem csak azoknak a párosan kivágott öreg jegenyéknek maradtam adósuk. Hanem önmagamnak. Mert szerettem azt a két fát. Erdész, szakember nem lévén jegenyenyárnak véltem őket. Ha netán fafajtát is tévesztettem, nekem most már örökre azok maradtak. (Utólag kiderült: azok!)

Vagy huszonöt méter magasra nőttek, egymás szomszédján nyújtóztak az égbe, egyformán, egészségesen és olyan sudárak, szépek voltak, mint a bérmálkozó egypetéjű ikerlegények, akiket strázsának állítottak a Jézus Szíve szobor mögé.

Leginkább látófáknak hívták régen azokat a földbe ásott, legallyazott karókat, amikre fölhágva a gulyások, a pásztorok, a nádi emberek kémlelhették a környéket. De más-más vidéken nevezték állófának, őrfának, messzelátónak és címerfának is. Nekem ilyen címerfa volt az a két jegenye. Kanizsa nem hivatalos kettős védjegyei. A beérkező utazók fogadójaként vigyázták a város magvába igyekvőket hosszú emberöltőkön át. Egyik színházi rendező ismerősöm mondta, hogy a színpadon megjelenők csoportja, a mozgás nélkül, de feszes, rendezett sorban álló szereplők ugyanolyan drámai erejű képként hatnak, mint egy szöveges, akcióban dúskáló jelenet. Ez a kimerevített, katonás rendet sugalló  látvány fogadott megszámolatlan alkalommal, valahányszor a Gesztenyefa soron haladtam befelé, és a szemhatáron föltűnt a tógás Jézus áldást osztó szobra, meg a két hórihorgas, lapajnyi jegenye. És hogy ők mit láthattak? Csak az ég madarai tudhatnák.

Gondolom látták ótatát tragacsot tolni, ahogy a vállán feszült a heveder.

A kubikosokat. Láthatták az első automobilt, a régi majálisok kalapos hölgyeit, amint a fölvirágzott batárokon fordultak az Erzsébet Ligetbe, cukros süteményekkel, borospalackokkal rakott kosarakkal, és a biciklik csengői csöröghettek a tavaszi zsongásban, mert a magakellető, önfeledt vidámság elhitette az itteniekkel, hogy a létező világok legjobbika az övéké, és nem jöhet semmi, ami azt elronthatná. Mégis jött. Két háború, gyorsan egymás után, mint a régi világ lebontó villámai, kétszer csaptak sisteregve az itteni földbe, ugyanarra a helyre, és sokáig úgy nézett ki, hogy élet nem marad utánuk semmi. Aztán valahogy mégis lett. Rosszabb, sanyarúbb, átkozottabb, ugyanakkor gyűlölettel, félelmekkel telibb, mint volt. De életnek nevezték. És megint megünnepelték a majálisokat, vonult az ínség népe, szegényes papírkarton transzparensekre írott üres jelszavak alatt hamisan dalolva az új himnuszokat, magasra emelve a tömeggyilkosok portréképeit. A jegenyefák meg komoran nézték a bazárnyi csődületet, a főúton vonulókat, és nem értették, hogy miként jár rezesbanda, köszöntő vers meg születésnapi staféta annak, akinek parancsára emberek ezreit mészárolták a dögkutakba, az erdőkbe meg a folyóba. Mert a jegenyék csúcsáról még látszottak a friss tömegsírok és az új keletű gazemberek hazugságai is megakadtak az ágak bogain, fakuló rongycafatként hirdetve, hogy igazság nélkül nincs semmi érték, az aljasság mindig kikezdi a legerősebbnek hitt rendszert is. A poros gesztenyékkel kerített út később kockaköveket kapott, majd aszfaltot. Jó ideig a bronz Jézus szobor sorsa is kérdéses volt, mert a hit és a szellem ereje zavarta az illetékeseket. Csípte a szemüket a vallásukat gyakorlók erénye, a nép hagyománya, ezért betiltották a húsvétot, a templomi esküvőt, a búcsút, és megpofozták a ministráló gyerekeket, mert úgy gondolták, hogy ha betiltják a Karácsonyt, akkor a reményt üldözik el erről a tájékról, és ha nyaklevest adnak a kisiskolásoknak, akkor a lelkükkel együtt a jövőjüket, az önbecsülésüket ragadják el tőlük.

Nem így történt. Ezt is megérte a két jegenyefa. De már csak ezt. Utána jöttek új idők, amiknek leplében sem a jegenyékre, sem az emlékezetre nem volt többé szükség. Emelgette a gyökerük a betonjárdát, mondogatták a döntéshozók.

Aztán – kivágták mindkettőt.  

A maradék faanyag ott korhad a földben. Az asztallapnyi torzó, és a gyökerek is. Meg még sok mindent, amit immáron örök titokként megőriz majd a jegenyék elnyesett törzse. Olyan váltott maradt a helyük, amilyen a betöltött szerepük volt az elmúlt évszázadban. Élnek tovább, bennünk, átlényegülve. Kitérítik a gonosz kor elől a gondolatainkat, s másmilyen minőségben köszöntenek bennünket, ha a szülővárosunk szívébe tartunk.

A ritka jóságot érezni a csonkolt helyükön. Előttük a Jézus szobor rendíthetetlenül osztja az áldást. Meglehet, másoknak csak fölösleges kellékként, metafizikai kérdésként.

A fák anyaga elenyészhet. Ez a jegenyészet. A fény viszont sosem.       

Zord országnak zord körülményei között valahogy mégis decembert írunk. Pk

HÚ!

Remélem a magyar közmondások még EU-kompatibilisek

Nem jó a betegséggel viccelődni. Az ember kihívja maga ellen a balsorsot. Nagyon ellenszenves, amikor valakinek a testi adottságain gúnyolódnak. Ettől már csak az az alpáribb, ha egyes embertársunk nevéből űzünk tréfát. Mit tehet a szerencsétlen, ha történetesen úgy hívják, ahogy? Ki kéne irtani a családfáját, vagy fölpofozni a körösztszüleit? Persze, nem mindegy hogy Demszky vagy Dembinszky. És a két Klapka közül is jobb szívvel gondolok a komáromira, mint emerre, a Vámház körútira. 

Mégis, miért gúnyolódunk, húzzuk el a szánkat, ha áthallás van valakinek a nevében: ha Gyurcsánynak, Szarházynak, vagy Hugyos Pistának hívják? Pont így mi késztet röhejre bennünket, ha nagyon kövér embert látunk? 

Hisz a kövérség nem vétek. 

Önmagában inkább a bocsánatos bűnök kategóriájába tartozik. 

Ott valahol helyezkedik el a mértéktelenség és a falánkság között. Egyféle szenvedély. Olyan mint hogy vannak akik kaparcsi módon pénzt gyűjtögetnek; mások nőket, férfiakat, személygépkocsikat, munkahelyeket, hitet, párthovatartozást vagy meggyőződést váltogatnak. Ezek is kóros nyavalyák. Mindnek megvan a diagnosztizált latin megnevezése. Kivéve tán a párthovatartozást cserélgetőkét, akiket magyarul csak politikai nyaloncnak hívnak.

A kóros elhízás tudományos neve bulimia. Kényszerbetegség. Zabálási rohamok törnek a betegre, fölfal mindent, képes a szemetesből is kilopkodni az ennivalót, az ételmaradékot, csakhogy végre jóllakjék. Ami persze sosem következik be.  Emiatt betegnek tekinthető, szegény.

Jellemzően a nők körében szedi áldozatait, s bár mi férfiak is szeretjük a hasunkat, szeretünk enni, de inni mintha kicsit jobban. Az meg alkoholizmus, ugye.

A sokat nevetett kövérségnek van egy jó oldala. Kimutatták, hogy a túlsúlyos emberek életvidámabbak, könnyedebb lelkületűek, tételesen kevesebb közöttük a depressziós, letargiára hajlamos, mint a tőlük fittebbek között, akik lehetnek olykor inas, kockahasú sztepptáncosok, mégis öngyilkosság lesz a vesztük.

Mivel egy ideje Brüsszelből rendre savazzák a magyar szokásokat, nem is ért olyan váratlanul bennünket a minapi dörgedelem. Elvégre kaptunk már szabályzatot több más hasznos tanács mellett az uborka görbületéről, a disznóólak játszóházzá alakításának szükségességéről, a libamáj ártalmairól, és a kutyák-macskák emberi jogairól is. Legutóbb éppen a szalonna miatt akadtak ki a nyugati véleményvezérek, és komolyan mondom, ilyenkor örülök annak, hogy szegény nagyszüleim nem érték meg ezeket a sorsfordító időket. Nekik legalább megadatott, hogy időben távoztak, méltósággal. Mit sem tudtak a füstölt kolbász meg a paprikás csülök rákkeltő hatásairól, a civilizálatlan gusztusunkról, vagy arról, hogy a véres hurka nem ajánlott emberi fogyasztásra.

Szorítanak bennünket az új előírások. Egy nemzet kénytelen fejét lehorgasztani, majd szipogva a sarokba állni, amikor az Európa Unió szakértő politikusai számon kérik rajtunk eleddigi – szerintük abnormális – életünket, szokásainkat. 

Tegnap már a főztünk sem tetszett nekik! A nemzeti konyhánk...
Fölszólalt Maggie de Block, Belgium egészségügyi minisztere is. Bár ne tette volna! Szerinte ugyanis Magyarország erősen rontja az EU egészségügyi statisztikáját. Ki ne tudná a galád magyarok most éppen miképpen rontják az amúgy fényes statisztikai eredményeket: hát persze, hogy a táplálkozásukkal!
Igazából örülni kéne, amiért végre nem a demokrácia alapjait, a jogállamiságot, a vélemény- és egyéni szabadságjogokat féltik, meg a közismert rasszizmusunk, a már szokott barbár magyar vircsaft miatt iskoláznak bennünket. Untuk is kicsit.

Nem. Most más a bajuk.

Az ahogy, és amit eszünk.

Mert a beszűkült tudatú magyar szereti a hasát. Szalonnát eszik. Jézusmária! Vagyis Gott im Himmel! Ha egyáltalán létezik a Lajtán túl még az Isten vagy a mennyország. (Kötve hiszem. A norvégoknál ezekben a percekben is állami rendelet által, buzgón szerelik lefelé a keresztény templomtornyok körösztjeit. Nehogy Allah önbecsülésén csorba essék...*)
A belga egészségügy-miniszter asszony mindenesetre alaposan odamondogatott, kiosztotta Magyarországot. Tőle avatottabbat nehéz lenne fölhozni jó példaként. Elvégre akinek az egészséges táplálkozást illetően annyit nyom latba a szava, mint neki, arra oda kell figyelni.

Maggie de Block harcol a magyar evési szokások ellen

Bizony mondom néktek – előre szólok – meglátjátok, napra pontosan jövő ilyenkorra megérkezik a legújabb Brüsszeli verdikt! Arra kötelezik majd Magyarországot, hogy munkaszüneti nappal, államilag ünnepelje meg december elsejét, Erdély és a Partium elcsatolását. Románia kikiáltását.

* Mint azóta kiderült, a zárójeles megjegyzésem idejét múlta. Nem szerelik-takarják le a norvég templomok keresztjeit. (Egyelőre...) Mindazonáltal nem volt kacsa a hír. Volt ilyen szándék, de nyomásra a norvég kormány visszavonta a rendeletét.
Rune Edvardsen egy egyházi közösség vezetője tiltakozik a keresztleszedés és a muszlimok ellen.


Pk   

A VÖLGYIEK ÚJTESTAMENTUMA

Az Öreg Szemölcs a pultnál

Nem vagyok egy bajnok.

Belőlem, hiányzik minden.

A megingathatatlan hitem,

Az egyedül való szép eszmény.

A járásom ilyen.
Lelassúdott. Megbukott.

Rangok előtt kétrét hajlok.

Az ösztön tőlem

Életidegen.

De míg tülköl

A sarkon a karácsony
Villogva tombol,

Az árcédulák, papírfecnik,

A sok kölcsön,

A bankkártyám kódjának

Számát írott

Imamalmom módjára

Fejben és szájban rágom.

Közben gyűjtögetek.

Mert jól megérdemlem
Ős, emberi életemet.

Korszakom ajándékát várom.

Makogok hangulatjelet, szmájlit,

Internet okét. Bármit. 
Sűrűn sms-t. Főleg szótöveket.

Két-hárombiteseket.

Mint akármelyik

Cizellált,

Civilizált,

Depolitizált,

Okos embertársam.

Ki szemét a tükrén tartja.

Noha a borotvált képű
Csapott homlokú debil,

Önszántából lett steril.

Megeshet: óvodás jelét

Még most is büszkén hordja.

És az élete ettől
Sem lett habos,

Hanem fapados,

Lesült emberbőr-dobos torta.

Amit néha ő üt,

Néha az egész horda.

Vagyunk

Megpuszilt, mobil civilek

A lelakottnak hitt gyepűn. 
Nem egyedüliek. 
Széjjelszórt diaszpóra,

Ruhánk ezüst- és aranyróka

Fekhelyünk - falevelek.

Ujjunk heges, pecsétgyűrűs.  

A jobb csuklónkon kvarcóra,
Vérszagot hoz 2016.

Vérszagot ígér

A friss jégkorszak

Már holnapután virradóra.

Pedig

Még ott látható,

A hegybe mart lyukban,

Fáklyával kormoltan

A festett közös tablónk.

Mi – Neander-völgyiek.

Kőkorszaki urak,

Kőkorszaki hölgyek.
Állathústól szaglók.

Zakónk szétgomboltan.

Guggoltunk barlangban.

Húsevőn csámcsogva örültünk.

Vitáztunk: ki volt Rousseau?

Miközben

Ragyogott, égett a képünk.

Szavaltuk Petőfit...

Mosolyogni büdös bunkók!

Szóltunk, hisz ihol-ni:

Füstös e tábortűzi estély.

Ez a hírmondónk.

Az utolsónak hitt remény:

Legyen az utókoré.

Ez egy polaroid-primitív,

Történelem előtt mázolt,

Sziklafalra írt festmény.

Ha holnap úgyis elfagyunk

Tudják meg
Kik és mik vagyunk.

Csak egy hordányi.

Nem fagyálló

Folyton kommunikáló

Régi-új  

Szőrös teremtmény.

Isa pur. Isa chomu.

EGRI CSILLAGOK - SÁVOK...

„Ahogy ballagung a zutcán, aszondi a Katufrék sógor, de furtsa neve van ennek: Fólies Tzapritzes és ki van írva:
Mindön nap nagy előadás.
No, hálistennek, mondok, ez előadi a tsizmámat is, a kit elloptak.”

(Gárdonyi Géza: Göre Gábor – Na még öggyet…)

Utoljára akkor féltem ennyire, amikor a belgrádi kormány  bejelentette, hogy fölszámolják a szerbiai korrupciót. Meg is rezdült bennem a nyárfalevél rendesen. Mint most. Míg e sorokat írom, a félelem neszez az ablakom alatt.

Ugyanis kitudódott, hogy az amerikaiak tervbe vették: megfilmesítik az Egri csillagokat. Vagyis újraforgatják. Modernebb köntöst, jobban mondva kaftánt adnak a jó öreg magyar mozira. A legújabb vélekedés szerint elavult. A mondandója is csupa-csupa avítt dolog lehet; alig akad benne látványosság. Szigorúan korhatáros a vér, ami folyik és magyar küzd a törökkel, jóccakát! Ez így olyan snassz.  

Túl sok lehet benne a nemzeti érzület. Az a baj. A jól ismert bugris magyar pátosz. Ráadásul a Sinkovits se él már, meg ugye eltemették a Gobbi Hildát is.

Majd most meglátja, akinek szeme van. Ha a nyugati partról, a Los Angeles melletti lankákról kezdenek szakérteni. Történelmileg hitelesen, off korsz. Elvégre ki a rosseb az a Gárdonyi? Csak egy írogató fantaszta. Mit sem értett a történelemhez, annak amerikai olvasatához. Az ő idejében – úgy tudni – még verték a négereket, tömény rasszizmus dívott a Nagy Sós Vízen túl, csak éppen azoknak az indiánoknak a jajszava nem hallatszott el Európáig, akiket százezer szám gyilkoltak rakásra. Bölényestül. Azóta persze kiderült az igazság, hogy mégsem így történt. Az USA iskoláiban másképp tanulják a kisgyerekek. Nagyon helyes ez így. Éppen csak az őslakosok, meg a bölények hiányoznak a prériről. Semmi izgalom! Ott vannak helyettük a képregényhősök. Pókember, meg az amerikai egyesült übermensch Superman.

És hamarosan készül a középkori történelmi filmjük is. Igaz, hozott anyagból. De: magyar.

Elő is lesz adva, mint Göre Gábor bátyánk ellopott csizmája, nem kell aggódni. 

A pénz – hírlik – már megvan rá. Valakik előbb homlokot ráncoltak, fejben számoltak, aztán leverték a szivarhamut és összejött a summa.

Én meg rettegek attól, amit elébem akarnak vetíteni.

Nem lesz könnyű dolog ez az új adaptáció.

Már mindjárt a nyitó jelenettel  akad egy kis probléma. A kicsi Gergő és Vicuska fürdőznek az erdei patakban. Bár a társadalmi rangkülönbségek eltűnését szépen illusztrálhatja a szegény zsellérgyerek és a jómódú úri lányka közös piknikje, a pucér Vicuskáról készítendő képsorok kínos kérdéseket vetnének föl. Jó lesz ügyelni a legendás amerikai prüdériára. Aztán ott van ugye, Bálint pap. Bigott katolikusként fiatal fiúk nevelője. Ejnye-ejnye... Ez is áthallásos. Török Bálint gazduram sem politikailag korrekt figura. Igazi dúvadként szidja a muszlim vallású oszmánokat, kontyos pogánynak nevezi a Magyarországon akkor erős kisebbségben lévő szeldzsuk törököket. Nem beszélve Tulipánról, a kikeresztelkedett, hajdani török hadifogolyról, aki egyik epizódban – míg két pofára eszi a szalonnát, értik: a rákkeltő szalonnát, irgalmazzon neki az ég! –, nem átallja kijelenteni, hogy „mindenki bolond, aki nem magyar”. Ugye, ez így azért mégsem korrekt?

Ha hozzávesszük Dobó folyamatos magyarkodását, Mekcsey és a többiek nacionalizmusba hajló viselkedését, a nyers erőszakot – be kell látni, hogy az Egri csillagok fölött bizony elszállt az idő vasfoga… A szegény Hegedűs hadnagyot is rögvest kivégzik, amint áruláson kapják. Semmi méltányos elbánás, hivatkozás a nehéz körülményekre, a gyerekkori traumákra (iszákos apa, elvált szülők, szorongásos tinédzser-kor…). Itt nincs második esély. Kellő empátiával, árnyaltan kell ábrázolni az Újvilág népének ezt a barbár közép-európai vircsaftot.

Ráadásul sehol egy néger a történetben! Még mellékszereplő szintjén sem! Hacsak Sárközit, a cigányt sötétebbre nem suvikszolják. (Eddy Murphynek mezítlábasan jól állna a piros nadrág.) Ám egy azonos nevű francia ex-elnökre rossz fényt vetne a névazonosság: nehéz lenne megmagyarázni, hogy nem valamelyik fölmenője volt sátoros cigányként puskamíves és sintér. Apropó: sintér...
Nincs aranyos kiskutya, ami megmentené a valamelyik bástyán hadakozó népséget. Szintúgy hiányoznak a nagy nevettető jelenetek. A helyzetkomikum. A dramaturgok megoldják, tudom. Kicsit át kell ugyan írni hozzá a szövegkönyvet, de ha sikerül áthidalni a több évszázados időeltolódást, több poén lesz abban, mint a Die Hard összesben.

Egy még el sem készült alkotásról ettől többet írni nem illik. Úgyis az a vád fog érni, hogy egyike vagyok az örökös elégedetlenkedőknek. Ahelyett hogy örülnék, a fejet lehorgasztók élén kullogok, mint akinek semmi nem elég jó. A kákán csomót keresek, ha kell, ha nem. 

A magamfajta megkeseredett defetistával tudjuk mit szokás csinálni. Aztán oltott mésszel löttyintenek nyakon, és nézhetjük egymást Hegedűs hadnaggyal, az egri vár alagútrendszerében.

Míg Sylvester Stallone ki nem szabadít bennünket.

Pósa Károly

AZ ELSŐ ÁDVENTÚRA

 – Nézd már ezt az ostoba libát! Észre sem veszi, hogy odabent van a gyilkos – mondta fojtott hangon Czigány úr, és a hitvesi ágy túlfelére sandított. A felesége nem szólt vissza. Villództak az arcán az esti krimi-sorozat kékes fényei. Meredten bámult a képernyőre, és mivel az ostoba libának nevezett főszereplőnő éppen zuhanyozáshoz készülődött, Czigány úr is jobbnak látta, ha figyelmét a televízióra összpontosítja. Mindeközben a filmbéli gyilkos sötét alakja a nappaliban ólálkodott, s a Czigány házaspár – hátukat a fölpolcolt párnákhoz vetve –, a paplan langymelege alatt izgalommal leste a gyaníthatóan bekövetkező vérfürdőt. Odakint a késő novemberi szél meg-megzörrentette az ablakrolókat. A kéményben a huzat duhajkodott, mintegy életszerűbbé, indokoltabbá téve az ágyban tévézők borzongását. A gyilkos immáron ott állt a csobogó zuhanyfülke előtt, a forró a gőzfelhőben. Noha a kamera háttal mutatta, látszott, hogy a kezében lassan döfésre emelkedik a konyhakés, aminek széles pengéje – ehol-ni, mindjárt! – le fog sújtani a pucér sziluettjét gyanútlanul mutogató nőszemélyre. Czigány urat jóleső férfias bizsergés fogta el: megérezte, hogy a felesége a paplan alatt a kezét keresi. A tragikum rendezői kivárással a kicsúcsosodásához közeledett. A sokkoló zene fölerősödött, lendült a gyilkos szerszám…

És akkor a televízió elsötétült. 
Abban a pillanatban, a szobában egyszerre hunyt ki mindkét éjjeli lámpa villanyégője. Csak a képernyő közepén izzott egy morzsányi kis pontocska, majd az is elhalványult: belefeketedett a ház sötétjébe. Síri lett a csönd, a szokott neszeket is elvágták. A konyhai frizsider zúgása megszűnt, és a vékony fürdőszobafalon áthallatszott, ahogy a bojler nagyot kattanva leállt. Kissé távolabb, a szemközti falon az utcáról beszüremlő fénycsíkok helyén a homály semmije sötétlett.

Czigány úrból kibuggyant a káromkodás. Agyérgörcsig menően fölidegesedett. Ahogy az ágy elé rakott papucsait keresgélte, kotorászott mezítelen talpával, egyfolytában szidta az áramszolgáltató társaságot. Az ajtóig sem sikerült baleset nélkül elevickélnie, nekiment az egyik fotelnak. Ordított. Nagy-lába ujjával fölrúgta a virágtartót. Szíszogva tapogatni kezdte a kilincset. Mintha nem is a saját házamban, a saját szobámban lennék, gondolta dühösen.

Igaz, ami igaz – egy kissé idegenül hatott a lakás. Ám csakhamar ismerős zörejek hallatszottak. Kattanva nyílt a nappali ajtaja és a tizenéves lánya bánatos hangján mutálva, tőle pár lépésnyire megszólalt:    

 – Apaaaaa… Nincsen wifi. Se térerő. Most mi lesz velünk? – ám mielőtt válaszolhatott volna, már a kisebbik fiúgyerek is előbukkant valahonnét. Süvöltött, ahogy a torkán kifért:

 – Elment az a rohadt internet! Félbeszakadt a játékom! Most pontot veszítek, mert így nem sikerült kinyírnom a második tankhadosztályt… elkúrtam két életem… pedig már a tábornoki csillagot kapnám… – és a kis Czigány fiú apja méltó utódaként, sűrű szitkozódással nyomatékosította mondandóját. Igazi fölnőtt módon szentségelt. Nemhiába, hogy a negyedik általánost befejezte. Közben a felesége is magához térhetett. Parancsoló hangja hátulról érte:

 – Apus, húzd ki a hűtőt, mert leéghet a motorja, ha majd hirtelen megjön az áram…

Czigány úrban a kezdeti düh bárgyú tanácstalansággá szelídült. Lássuk, lássuk, mi ilyenkor a legfontosabb teendő? Talán ellenőrizni kéne, hogy a rendszerhiba milyen méretű. Csak náluk van rövidzárlat, vagy az egész utcát, a városnegyedet érinti az áramkimaradás? A falra akasztott telefont megtalálva tárcsázni akarta a szomszédot, de mindjárt föl is adta. A hordozható vonalas készülék töksüket maradt. Elvégre ez is árammal működik, dünnyögte bosszúsan. Ez a koromfekete sötét de kibírhatatlan! Kéne egy zseblámpa – villant át az agyán, de akárhogy erőltette a memóriáját, arra sem emlékezett mikor volt a kezében utoljára… Arra meg végképp, hogy hová is rakhatta el? Czigány úrban fölrémlett, hogy régen, a szülői házban petróleumlámpát használtak, míg a hatvanas évek villanyosításos idején be nem vezették háztartásokba az áramhálózatot. Némi nosztalgia sejlett föl benne. Jó kis büdös petróleumlámpa! Hej, üvegcilinderén hogy derengett a fény, ahogy a pisla láng az asztal körül kártyázók körvonalait aranyozta! Volt forralt bor, a sparhelton gőzölgött. A kályhában kukoricacsutkák izzottak, pattogott a tűz… Hirtelen a homlokára csapott. Hűha! A villanykályha is bedöglött! Ha hosszúra sikeredik az áramszünet, éjjelre még egy réteg pokróc alá kell bújni! Gondolni kell a télre…

Gondolkodni? Ebben a hangzavarban?

A kisebbik még mindig az elkallódott virtuális rangja miatt átkozódott, (úristen de csúnyán beszél!) a lánya a telefonját siratta, nyivákolt holmi térerőt emlegetve… Bent meg, a paplan kényelme alól fejét ki-kidugva folyamatosan dirigál az asszony, ahelyett, hogy segítene valamit.

Czigány úrban a mérhetetlen indulat kezdett ágaskodni. Legszívesebben nekirontott volna a családjának. Se egy gyufa ebben a házban; az öngyújtók is szanaszét; nincs áram, vasárnapi nyugalom sincs; a híradó már bezengte a harmadik világháborút, fejjel fölfelé a mindenség, hát mit képzelnek ezek?! Ő a megoldása mindennek?! Neki a napsugár világít a valagából? Már azon volt, hogy visszakézből lekever egy-egy nyaklevest mindegyiknek, de ekkor váratlanul kopogtak a bejárati ajtón. A kertszomszéd Józsi és a családja állt a küszöbön.

 – Jó estét szomszédok! Láttuk, hogy maguknál is nagy a sötétség. Minálunk sincs otthon semmi alkalmas. Úgyhogy áthoztuk az ádventi koszorúnkat. Vasárnap van! Gyújtsunk világot vele!

Czigány úr betessékelte őket. A két család szorongott a konyhaasztalnál. Beszélgettek, és a házigazda pokrócokat osztott szét közöttük. Múlatták az időt. Ha akkor megkérdezték volna tőlük, mire várnak, mire föl ücsörögnek: hamarjában válaszolni sem tudnak.

Lehet, már nem is a villanyáramot várták.

Pósa Károly