TÉL TÁBORNOK PARANCSA

A kemencénk, kívülről

Évtizedek óta rombolják a gyerekszobánkat. Hiszen köztudott, az emberiség kulturális bölcsője valójában a Közel-Keleten ringott, azon a szerencsés klímájú vidéken volt lehetőség a gabona termesztéséből kifolyólag többletet előállítani, és erre önszerveződő közösséget, úgynevezett társadalmat, vagyis civilizációt építeni. Történt mindez sok-sok évezreddel ezelőtt. Miként az ember, mint alakuló, folyamatosan fejlődő lény, úgy az emberiség is bejárta a maga érésének útját. Évezredek alatt változott. Felnőttként már nem ugyanabban a közegben érzi jól magát, mint csecsemőként. Az emberi műveltség súlypontja már nem ott van, ahol a korai ókorban. A fehér emberé zömmel itt – Európában. Merem remélni: ez nem rasszizmus, mert ez tény. Innét, az Ókontinensről indult világhódító útjára a legújabb korokat átható nyugatos civilizáció, ami immáron meghatározza szerte a világot. Vagyis majdnem. Az európai ember munkamorálja, értékrendje, a szokásai elterjedtek, mert valami olyasmit szavatoltak, ami kecsegtette, ösztönözte a másmilyen szokásjogú társadalmakat is azok – sokszor teljes, de legalább részleges – átvételére. Egy banális példa: a nyakkendő viselete. A fogyasztási szokások. Gasztrokultúra. Vagy a női nemmel kapcsolatos íratlan illemkódex reguláinak meghonosodása. Ezek sokszor olyan kulturális miliőben is megfogantak, ahol a hagyományok, az ottani civilizációs normák kereteit feszegették. Mégis.   

Ennek a vezető szerepkörnek a megfejtése az európai időjárásban keresendő. Aktuális: leginkább a zord teleknek köszönhető. Nem állítom, senki értelmes ember nem mondaná, hogy a kontinensünket uraló telek miatt lettünk gondolkodó(bb) emberek. Én csak azt vélem, abban vagyok biztos, hogy az európai ember mentalitását, gondolkodásmódját, életvitelét a mérsékelt égöv évszakainak változása nagymértékben, ha nem döntően, végletesen, és mindannyiunk erényére befolyásolta – befolyásolja a mai napig. A kulcs egyébként nem a tél és a nyár, hanem az évszakok váltakozásában rejlik. A ciklikusságban. Azaz abban, hogy mindig tervezni kell, előre muszáj gondolkodni. Ha csak a hideg időnek lenne ilyen szellemileg, értelmileg nevelő hatása, akkor ezen az alapon minden eszkimó egyben Nobel-díjas kutató, világhírű tudós lenne. De nem erről van szó. Az előre látás, a megtervezettség, a kiszámítható jövő iránti igényesség vezette, vezeti az európai szellemet. Emiatt van naptárunk, emiatt tanultunk meg számolni, emiatt figyeljük a csillagokat, még ha a kezdeti ötlet délkeletről is származott.

Emiatt tervezünk előre.

A trópusukon élő népekre – nem mondom, hogy egyáltalán nem – csak kevésbé jellemző ez az összeszedett tervezettség. Közeli példaként, tényleg csak a minta, a modellezés kedvéért hadd említsem az Európában idestova hatszáz éve élő cigányságot. A lovári nyelvben cselekvő jövőidő sincs.
Egy másik elgondolkodtató dolog: vajon miért van a fehér férfiaknak gyűjtőszenvedélyük?
Miért gyűjtenek bélyeget, ásványokat, lemezeket, régiségeket? Miért fektetjük gyakran a megspórolt pénzünket kortárs festményekbe,  műtárgyakba, értékállónak tűnő ingóságokba?
Miért rakjuk a pénzünket takarékpénztárba, nyugdíjalapba? Miért kötünk élet- és féltucat másmilyen biztosítást, amit aztán hosszú éveken keresztül havonta fizetgetünk?

Miért halmozunk a polcra élelmiszert, konzerveket? Miért van minden valamire való férfiembernek szerszámkészlete, kisgépei, felszerelése, bütykölésre alkalmas kis műhelye, meg tízszer annyi ruhája, mint amennyit egyszerre fel tud venni?
Tetszik vagy sem, ez nem a fölsőbbrendűség bizonyítéka, hanem inkább azé, hogy mivel minden élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, mert ott érzi jól magát, és mivel a fehér ember civilizációja mérsékelt égövbe való, itt fogant, ahol rendes tél és rendes nyár van: ezért erre alakította ki életvitelét, szokásait, hagyományát, hajlékát, munkamódszereit, ruházatát stb.

Ez irányítja az életét. Így tervezi a munkahelyi időbeosztásától a szabadidején, a tanulmányai szemeszterein, a privát maszekján keresztül a családi programokon, a hétvégi találkozásokon, a kerti partijain át gyakorlatilag – mindenét.
Itt működik a szelekció. Az európai ember nem azért tűnik a XXI. századi közvélekedésben talpraesettebbnek, intelligensebbnek, alkotóbbnak, szorgalmasabbnak, előrelátóbb, tevékenyebbnek – a vele egyébként egyenértékű feketénél, barnánál – mert fajilag magasabban kvalifikált lenne. Nem. Prózaibbak az okok: a már említett, és időnként méltatlanul sokat szidott éghajlati tényezők, a kényszerítő körülmények hatására.
Az elmúlt százezer év alatt ugyanis az európai emberek közül az, aki nem tudott előre gondolkozni és technikailag nem tudta megoldani önmagának és a családjának a téli ellátmányát – parasztosan: logisztikáját – azt a csapadékos, hűlő ősz után beköszöntő fagyok rövid úton elintézték. Következésképpen működött egy erős szelekció.
(A négerek gyorsabban futnak, mert ott nem a zegernye idő selejtez, hanem az oroszlán. Viccelek. Muszáj szólni, mert lefogadom, hogy már ma reggel is ugrásra kész a nácitalanító demokrata kommandó, osztakkó' dokumentálja valamelyik buzgalmában szegény hülye a félreérthető mondataimat. Emiatt patikamérlegen eszme-futtatok, egybefűzve, leírva. A hideg levest megfújja mostanában az ember, a politikailag korrekt gondolarendőrség miatt.)
Szóval, ha itt nálunk, Bácskában nem volna fogcsikorgató erős, fagyos tél, nemcsak, a madárpókok, a fekete mambák, és a malária kórokozó szúnyogjai szaporodnának el, sok más egzotikus, de borzalmas halált hozó nyavalyával együtt, hanem – a nyakamat teszem rá! – a hajléktalanok is. Az utcakép egykettőre Bangladeshez válna hasonlatossá. (Részletkérdés, ne feszegessük, hogy más-más okokból Szerbiában lassan így is, úgy is bangladesi szinten leszünk.)

Ismerős a dokumentumfilmekből? Nézzünk szét például a trópusi klímájú Indiában, vagy Afrika bármelyik csücskében! Egymás hegyén-hátán, az utcán élnek olyan emberek, akik se dolgozni, se igyekezni nem akarnak. Az okosabbja ráfogja, hogy meditál, de bizony a nagy többség naphosszat csak punnyad a saját húgyában. Azt eszik, ami leesik a kivi cserjéről, ami odagurul elébük a baobafáról, ami lepottyan az eldöcögő taligáról,  néha meg amit ott hagy az éppen arrafelé bóklászó nagyon tisztelt szent tehén... Időnként, unalmukban kipiszkálják a lábujjaik közé berakódott koszt, és birkatürelemmel várják tovább, hogy mennyből az angyal módjára csomagot hozzon a vörösköröszt, vagy a vörös félhold, vagy bárki, aki a humánum diktálta segélyezésre fölesküdött.  

Ez Európában nincs. Itt – jobb helyeken – mindent takarít a tél. Ha nem fűtenénk, nem lenne pluszmunka a napi túlélésért, csak azért nem süllyednénk vissza a kereket sem ismerők szintjére, mert az evolúció rükvercben se gyors. Viszont az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy sokkal előbb tönkremenne, szétzüllene, használhatatlanná válna a jóléti társadalom, és a jól-rosszul, de valamelyest működő szociális védőháló.  Amit – teszem hozzá – ennyi idő után, ma már láthatóan, sajnos elirigyeltek Európától olyanok, akik a saját kertjüket sem hajlandóak gondozni, a szemetüket összeszedni, normális környezetet teremteni, nemhogy életképes társadalmat kialakítani, majd azt önerőből működtetni. 

Ezeknek a tömegeknek a szemében a magatehetetlen Ókontinens csupán egy fejőstehén.

Ne legyenek vérmes illúzióink. 

Miután kifejték a tehenet, le is akarják majd vágni.

A kemencénk,belülről

                                                                                                        Pósa Károly

A NEVEM SENKI

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 5-én, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

 

Nem újévi poénnak szánnám, ám mivel ilyen egylyukú, monofázison működő, őszinte ember vagyok, itt az ideje bevallanom, hogy 2017 legelején is tovább folytatom a tavaly megkezdett bűnözői múltamat.

Kísérletezek. Saját magamnak vagyok a tesztalanya.

Ez egy viszonylag nagyobb rizikófaktorú társadalom-szociológiai, vagy inkább szociálantropológiai próba. Viszont amikor a premisszái alapján egyszer sikerül levonnom a tanulságokat, lesz rá esélyem, hogy a nevemet ha nem is Samuel P. Huntingtonéval, de legalább a Szemölcs sógoréval együtt emlegetik majd.

Én vagyok a kísérlet ötletgazdája meg a kivitelezője. Velejárója a bűnözői magatartás. Ennek okán, a saját bőrömön tapasztalom, hogy még Szerbiában sem könnyű gengszterként élni. Idestova szeptember óta, tehát immáron szűk négy hónapja számítok törvényen kívülinek. A társadalom peremén vegetálok, amolyan kötélrevaló bitangként eszem a kitaszítottak keserű kenyerét. Negyvenhat év alatt ide küzdöttem alá magamat. Még majd igaza lesz az óvónénimnek, aki ha jól emlékszem életemben először titulált akasztófavirágnak. Noha kantáros kölyökkorom óta töméntelen víz lefolyt a Tiszán, és a pályafutásom során neveztek sok mindennek, a békesség kedvéért most inkább nem fognék bele a fölsorolásba, pedig jó kis jelzős szerkezeteket kaptam a fejemhez. (Szegény Bözse néne se érte meg a rajtam beteljesedő jóslatát.)

Deklasszált elemként tehát félillegalitásban létezek. Szeptember 17-e óta nincs igazolványom. Lejárt. Papírok nélküli senki a nevem. Ha netán elkapnának, közigazgatásilag egy másik bolygóra lesznek kénytelenek deportálni.

A régi igazolványomat azért őrizgetem. Ragaszkodó típus lévén nekem nem megy az elengedés művészete. Majdnem bordó színű a könyvecske, kicsit hóka a random alkalmankénti mosások miatt, ám vitézül kibírt velem tizenvalahány évet. Párszor elhagytam, nem mondom, volt a kapcsolatunkban hullámvölgy. Mégis: többet volt a farzsebemben mint bármelyik százdináros. Ha visszagondolok, egyszer fél évig nem láttuk egymást, már úgy tűnt, hogy le kell cseréljem másikra, mire nagy nehezen rábukkantam az esküvői öltönyöm zakózsebében. Az volt a legutolsó hely, ahol kerestem. Ne firtassuk miként került oda, meg azt se, mikor és hányszor akasztottam le a vállfáról az esküvői gúnyámat. Az én személyazonossági okmányom velem együtt gyűrődött. Közös élményeink révén szaporodtak a ráncaink, koptunk egy akaraton, itt-ott fölfeslettünk, bele is szakadtunk a mindennapokba. Tavaly ért a hír, hogy a jó öreg papír alapú legitimációm elavult. Muszáj lesz műanyag kártyára cserélni. Der Mensch denkt – Gott lenkt*, gondoltam, és régi szokásomhoz híven sokadszorra is a bölcsebbik énemre hallgattam. Ami – mint mindig – most is arra ösztönzött, hogy ne csináljak semmit. Minden úgy jó, ahogy van. Kár idegeskedni.  

Nem mondom, szeptember vége felé, egy-egy túlbuzgó járőr miatt előfordult néhányszor, hogy bizonytalan pillanatokig majdnem megbántam a személyi okmányomat illető ügyem halogatását, de hál’Istennek ismertek a rendőrök. Igaz, akkoriban muszáj volt anyagi áldozatot hoznom egy új, kínai boltos biciklilámpáért. Vis maior. Van az a pénz, amiért hadd korpásodjék a haj!

Viszont érvényes igazolványom nincs.

Kész kalandtúra így az élet Szerbiában! Mit Szerbiában! Hisz az információ alapú XXI. század már a javában tart! Okmány, igazolvány nélkül gyakorlatilag nulla az esélye, hogy bárhol komolyan vegyenek.

Hiába magyaráznám a közegnek, hogy közel félszáz éve itt élek a szülővárosomban. Ismerek minden fát, csemete kora óta. Engem is ismer mindenki. Ez néha jó, máskor kénytelen vagyok Zentán sörözni. A katolikus parókia nagykönyvében másfél száz évre visszamenőleg cikornyáznak az őseim nevei, a vasúton túl meg ott kopnak a kőbe vésett sírfölirataink. A Budzsákban elég öregapám nevét kiejtenem, a kóbor kutyák már szaladnak előlem, tudván, hogy sintérivadék vagyok. Mutassam meg melyik járdán tanultam meg biciklizni? Hol csókoltam először, és melyik sarkon törték be az orromat? Hiába való erőlködés lenne. A papír. Azt kérik. Tőlem. És feketére büntetnek, ha nem tudom igazolni magamat.

Másokat nem. Pillanatnyilag Szerbiában, meg szerte Európában százezrek, milliók kóvályognak mindenféle úti okmány nélkül. Csupa január elsején született szerencsés flótások, Isten Allah éltesse őket sokáig, hogy fülük érjen le bokáig. Nekik szabad Horgos, Szabadka központjában életvitelszerűen táborozniuk. Ha én vizelnék napi rendszerességgel oldalba egy villanykarót, előbb-utóbb megbírságolnának. Őket nem. Hisz két kontinensen átmenekültek már a mennyország irányába. Ennek dacára árki megerősítheti a tapasztalatomat: a mai számítógépes érában a bennünket sújtó bürokratikus identifikáció babérja nemhogy terem – burjánzik. Mégsem félek az igazságszolgáltatás haragjától. Ha lesújtana rám a szerbiai törvények p(h)allosa, csak vonogatnám a vállamat és hivatkoznék másokra. Egy átlag állampolgárra. Akinek föltehetően odahaza fiókszámra vannak különféle okmányok.

Bármelyikkel azonosíthatóak vagyunk.

Magyar- és közönséges igazolvány. Útlevél. Én csak szerbiaival villoghatok, de sokak már odaátit is használnak. Szintúgy a hazai meg a szentkoronás jogosítványt, a kétlaki lakcímkártyával dettó. Régi diákigazolvány, buszbérlet, a gyerekek szeme elől gondosan elrejtett egyetemi leckekönyv. Autókönyv. Katonakönyv. Munkakönyv. Betegkönyv. Bankkártya. Véradó-könyvecske. Tagsági könyv az éppen aktuális párt emblémájával. Örökös tagsági flepni a fociklubba, az olvasói körbe, a dalárdába, a civil szervezetbe. Cserkész kiskönyv. Egyházi adókönyv. Névre szóló fürdőbérlet, szauna nélkül. Igazolás arról, hogy büntetlen az előélet, a hátlapján friss pecséttel másik igazolás a priusz elévüléséről. Feneketlen okirat a nyelvvizsgáról. Lakhely elhagyási parancs. Kutyaoltó-könyvecske. Halotti bizonylat.

Minek ide igazolvány?
Még néhány év, és úgyis azonosító chipet kapunk a bőrünk alá.

*A vasalt tarkójú kurucok kedvéért: Ember tervez, Isten végez.     

 

NAPLÓ - 58.

„Szó szerint idézni ugyan nem tudom, de Julius Caesar mondott egyszer olyasmit, hogy a légiós legféltettebb társa nem a fegyvere, hanem az ásója, mert azt emettől sokkal többet használja. Igen, igaza lehetett. A néhai Jugoszláv Néphadsereg katonájaként leginkább mi is seprőkkel, lapátokkal, fölmosó rongyokkal hadakoztunk. Lombot hullató macedón őszön meg gereblyével. Szusszannunk sem hagyott időt a rendszer. A római légiósokat sem lehetett unatkozáson kapni: noha minden századra, azaz 80 fegyveresre jutott kb. tucatnyi szolga, akik a főzéssel, mosással, egyéb alantasabb munkákkal voltak megbízva. A békeidőben sem pihenő zsoldosok utakat, hidakat építettek, erdőt irtottak, tisztogatták a terepet, egyszóval rendezték a meghódított területeket. Julius Ceasarért köztudottan rajongtak a beosztottjai, mert – főleg kezdetben, a galliai sikereikor – gyakran a lovát elvezettetve gyalogosan szállt harcba a seregei élén, ami nem pusztán lemondás volt egy bizonyos kényelemi szintről, hanem vállalása annak, hogy az esetleges csatavesztés bekövetkeztével nem óhajt a kor szokásainak megfelelően élni a lóháton menekülés esélyével, hanem igazi parancsnokként vállalja a felelősséget minden döntéséért, s ha kell, az övéivel együtt pusztul. Talán a népszerűségének köszönhetően Ceasar legendásan sokat követelhetett az egységeitől. Kifejezetten kemény vezetőnek számított: míg máshol napi 4-5 órát meneteltek teljes harci fölszereléssel a légiósok, kb. 10-15 kilométert nyomulva az ellenséges terepen, addig Caesar emberei sűrűn-sűrűn ennek a dupláját is megtették zokszó nélkül. Pedig nem árt észben tartani, hogy egy-egy légiós a fegyverzetén kívül mintegy harminc kilogrammnyi málhát is cipelt, olyan egyéb eszközöket beleértve, mint például az egyéni teherhez hozzátartozó táborkaró, amikből ha egyetlen éjszakára pihentek is meg valahol, kötelező érvénnyel kerítést húztak és sáncot építettek maguk köré. Számtalan alkalommal beigazolódott, milyen bölcs és hasznos előrelátás építtette föl az alkalmi védelmi vonalukat. Életeket mentett. Ugyanezen józan előrelátás jellemzi a mostani embert is. Itt dirreg-durrog nekünk a mínusz tizenvalahány, mire ösztönösen miként reagál a bácskai ember?
1. Egy liter helyett kettőt készít ki a hátsó udvarba. A kisebbik lovas kocsi ülésében tárolom, ott eléggé védve van a kíváncsi tekintetek elől. Megette a fene, ha befagyna: az akkor nem is pálinka…
2. Hál’Istennek nem kell sűrűn trágyázni a lovak alól! Egy-két nap szennyes alma csak melegíti az istállót. Jobb, mintha a jéghideg betonra feküdnének a jószágok. Vis maior, kérem. Viszont a malacok a fürdőszobából kapnak bojleros meleg vizet a moslékosvödörbe.
3. Az alsókonyhában is hunyorogva parazslik a kályha. Ha jön valaki, ott ülök meg vele és különben is - a tengerimalac szabadon kószál odabent, hadd legyen szombaton is trópusi vasárnapja. 
4. Reggel nyolctól megtalált a kinti munka. A hátsó udvarban nekiláttam fát vágni, fűrészelni, s ahogy teltek-múltak az órák, hallgatva a Kossuthot elröppent a szombat délelőtt, mínuszostul, szelestül, szabadnapostul. Még bele is izzadtam. Közben néha abba-abba hagytam a fatörzsek reszölését, mert a hahotától kiestem a ritmusból, a fűrészt otthagyva mentem félre köhögve röhögni, ugyanis fél délelőtt a szilveszteri rádiókabarét ismételték.
Mondhatja nekem akárki, hogy beteg és szürke, meg szenvedő ez az újév eleje, eleve vitatkozni lesz muszáj vele. Nem. Szépen indul a 2017-es esztendő, mert amikor reggel hozzáragadtak az ujjaim a kilincshez, mindjárt az jutott az eszembe, hogy ne pina: puszi - szúnyogból, légyből is bő három héttel kevesebbet köll majd számolni. Ezért ne ágáljon nekem senki, ha a januári hideg kicsapatja a kora reggeli csipát a szemekből: a tél most épp a dolgát teszi. Az a tisztünk, hogy odafigyeljünk rá, meg egymásra. Ha nem lenne ez a farkasordító hideg zord idő, bizony azt hihetnők, hogy nekünk kényelmet vezérelt az ég, és immáron sétagalopp gyanánt kell az úri életünket letudnunk. Pedig dehogy. Minél nagyobb a kinti hideg, annál szükségesebb az idebenti tűz. Bármiként értve.”

Pk

SÖRKATONASÁG, AVAGY A MAJMOK BOLYGÓJA

Jó előre tudom, nem leszek túl népszerű a mostanában sóhajtozó sok pacifista között, mégis vállalom a véleményemet: szerintem el kéne gondolkodni a sorkatonaság újbóli bevezetésén. Mindenütt! Értem ezalatt – Európában. Vagy legalább alapjaiban megtervezni, aztán megvalósítani egy újfajta fegyveres szolgálat beindítását. Adott a svájci példa. Működik. Területvédelmi egységekbe kapnak beosztást a megfelelő korú férfiak, akiknek állampolgári kötelességük közé tartozik, hogy minden 5-6 évben egy-egy hónapnyi hadgyakorlaton meg kell jelenniük. Nincs apelláta: muszáj a kiképzésen részt venni. A svájciak igen szigorúan büntetik a hazafias kötelességük alól kibújni szándékozókat.
Új korszak kezdődik a világban. Új kihívásokra nem lehet a régi sémákkal válaszolni. Megint a béke oázisának titulált Svájcot hozom föl példaként: tudják tavaly mit gyakoroltak a svájci hadkötelesek egy hónapon körösztül? Azt, hogy milyen lesz az élet Európában áram- és vízellátás nélkül. A katasztrófahelyzeteket. Mad Maxot - újratöltve. Megakadályozását az anarchia elszabadulásának . Amibe, ha nem vagyunk észnél belelavírozza magát az emberiség. Sok minden elmondható a zsurinyó, sajtképű helvétekről, de nem bolond az Alpesek népe. Tudják, sejtik, mitől kell a jövőben tartani. Ráadásul a bevettnek tűnő szokások immáron elavultak. Látszanak a rendszer gyenge pontjai, és a szemünk előtt mutatkozik meg az össz jele annak, mit tett tönkre például a sorkatonaság megszüntetése. Nincs is rajta mit csudálkozni. Majmok bolygóján élünk, minden a visszájára lett fordítva, mert a Cseh Tamás által megénekelt Kék Páviánok azzá tették a világunkat, amiből 2017-ben remélhetőleg elkezdünk kikecmeregni. Most van itt az ideje, hogy a Rend, az Ember hangja, az érthető, a tűpontos és az értékrendű szavak, fogalmak kapjanak megint főszerepet. Nem, nem fogja minden bűnös elnyerni ugyan a méltó büntetését – én a néhai Jugoszlávia lakója, tapasztaltam már, milyen viszonylagos a sokszor elátkozottak számonkérése –, de eljön az idő, nem is sokára, amikor ketrecbe zárnak majd párat azon majmokból, akik hagyták ezt a gyalázatot. Nem csak a tudatos züllesztést. Hanem elszámoltatják majd őket az összes rákfenéért, válságért, a gerjesztett nihilért, amit a XX. század második fele szakmányban zúdított a nyakunkba, mindig a liberális demokrácia pallosát hordozva. Mi szép lassan annyit tehetünk, hogy az itthoni, meg az odaáti majmok heccelőit, a félmajmokat, akik majmokká akarnak válni sorra megnevezzük, kirekesztjük őket, és minden kártékony cselekedetüket megakadályozzuk.
Ha kell, erőszakkal. Vége a finomkodásnak. A bőrünkön tapasztaljuk mivé lett a szabadságvágy. Látjuk mivé lettek a pudingon fölnövő fiúk generációi. És még ha csak a civil szférában jelentkeznének a romlás virágai! Ha nem lenne túl sok, ijesztően mindennapi a megannyi keszeg vállú, ijedt szemű, tétova anyámasszony származék. A verbuváltak között is fölüti fejét a defetizmus. Magyarország vagy fél éve többezres létszámban toborzott határőröket. Jelentkeztek sokan, hisz a katonáskodás egyre jövedelmezőbb szakma. Nagyszerű. Becsülettel szolgálni a hazát, hellyel-közzel tisztességes bérért: nekem, meg rajtam kívül sokaknak imponáló lenne. Ezért ütött szíven, amikor a minap kis színes hírként jelent meg, hogy a magyar határ mentén valaki(k) - bizonnyal egyenruhás(ok) - jókora, a magasból, akár helikopterből is látható szöveget „dolgoztak” a földbe, elnézést, idézet következik: „Faszom teli van”, így a fölirat, hirdetik a méteres betűk. Mindezt olyan zónában, ahol csak rendőrök, katonák tartózkodhatnak. A magyar állam felségterületének peremén. A szent haza védett földjébe vájva.
Ez nem dühítő, hanem szomorú, s mint olyan töprengésre éppen elég okot adó.
Hasonló stílusnál maradva, kikívánkozik a kommentárom, egy ide illő régi bácskai mondás: „Aki kurvának áll, az ne szíszogjon, amikor basszák.”
Ezek az emberek, akik egyébként minden tiszteletet megérdemelnek, nem prostinak, bűnözőnek, világ szélhámosának, saskabarés ripacsnak, de még csak nem is bohócnak álltak, hanem egy nemesebb cél érdekében a hazát védeni. Ma ez nemigen divat. Tudjuk: nincs sorkatonaság, a gyerekfiúk után az anyjuk ágyaz, takarít, a szemöldökét szedi már a zsúrpubi kemény pártelnök is, ijesztő egy mai sihederben legföljebb az orrpirszingje, vagy a tetoválása lehet, ha egyáltalán akad bicepsze amire ráfér a lángot okádó kínai sárkány. Jobbára délig hagyják pihenni szegényeket, mert kicsit mozgalmasabbra sikerült valamelyik estéjük, kifogyott a diszkóból az energiaital, megfáradtak a drága lelkek. Nincs módiban a fegyelem. Ezzel együtt a kurázsi is kiveszni látszik.
Mégis minimum meglepő, ha idáig ragadtatja magát valamelyik egyen gúnyás. Hány mentős, tűzoltó, ügyeletes vasutas, portás, biztonsági őr, orvos, nővér tudna keseregni, amiért kimaradtak a szilveszteri buliból? Elkezdte-e már valaki sajnálni a vendéglátóiparban dolgozókat? Ha nem, jelzem, biztos a pincéreknek, szakácsoknak, londinereknek, bárzenészeknek, kabaristáknak, is tele lehet a micsodájuk ezzel a nagyvilági ünnepléssel, elkélne nekik egy kis pihenő. Számos dolgos ember nem engedheti meg magának a lazább ünnepet.
Illik az ő álláspontjukkal is szembesülnünk néha.
Ha valakinek fáj hogy szilveszterkor szolgálatban kell lennie, másokra kell ügyelnie, észnél muszáj maradnia, az ne menjen katonának. Ilyen egyszerű. Mivel én még emberrel nem találkoztam, aki elégedett lett volna a fizetésével, mert mindig lehetne több, nincs az Istennek annyi pénze, amennyit el ne lehetne viselni bér fejében: szóval nem biztos, hogy a pénz szemszögéből kéne szeretni valakinek a szakmáját. Pláne egy egyenruhásnak - a hivatását.
Az bizony - több puszta szakmaiságnál. Az hivatás, vagyis - hitvallás. Gyönyörű, nemes föladat. Ember kell hozzá. Még ha olykor rosszízű poénkodás, némi keserűség buzog is egyesekben. Előbb kellett volna gondolkodni. Senkinek sem tartottak pisztolyt a fejéhez, hogy a hazát szolgálja. Mi lenne, ha minden elégedetlenkedő munkásember öles betűkkel írná ki a gyár, a cég előtti aszfaltra a trágár világfájdalmát? Ugye. A többség teszi a dolgát. Harmadik műszakban, karácsonykor, szilveszterkor. Hóban és kánikulában egyaránt. Mikor milyen rúd jár rá.
Remélem a botrányosnak mondható határzónás eset a példás szankciók után egyedinek lesz nevezhető. Ellenkező esetben én szégyenkeznék a magyar fegyveres testületek helyett.

Pk

NAPLÓ - 57.

Pósa Tamás (Miskolc) makrofotója

„Ha már újév, ha már jövendölés, akkor legyen találós a kérdés, kezdjük egy föladvánnyal. (Úgyis ilyenkor szokás a bizonytalant találgatni. Tele a média a kéretlen jósok okosságaival. )
„Nagy hidegben soká élek, vígy szobába - meghalok.” Ugye nem is nehéz? Még akkor sem, ha időben közel s távol nem esett hó mifelénk. Sok hűhó alig semmiért. Egyébként az idézett népi bölcsességet korántsem a látens hóhiányom miatt citáltam. Őszintén megvallva, ahogy a lementett dolgaim között rábukkantam, rögtön megtetszett a mondat, észre se vettem, hogy csupán gyerekes, folklóros tesztkérdésről van szó. Azt hittem valami irodalmi idézet. Muszáj volt utána járnom. Ejnye a kiskésit, mondom, közmondás? Úgy kerestem ki a megoldását. Elsőre jégre tippeltem. Noná, mellényúltam. Már meglepődni sincs kedvem rajta. Sosem szerettem a közmondásokat. Mindig túl buta voltam hozzájuk. Valahogy nem ilyen srófra forog az agyam. Viszont egy-egy szép mondat, akár mondattöredék megfogja a fantáziámat, a manó tudja miért, elindít bennem valamit, magával ragad, örülök neki, és ízlelgetve, hozzátéve igyekszem saját magamévá tenni, átformálni olyanra, amilyennek én szeretném látni. Ha ez az ihlet, akkor legyen az. 
Nagy hidegben soká élek… Rám találtak a szavak. Milyen egyszerű, mégis szép a szórend! Sallangmentes. Kicsit régies az íze. Akár Petőfi is lejegyezhette volna. Ő és még néhány géniuszunk tudott ilyen puritán kifejezésekből halhatatlan gondolatokat csiholni. Rá, vagyis a költő személyére – még visszatérek.

Igen, szeretem a hideg időt. Az ilyen kopogós fagyokat meg különösen. Ki-kivicsorog ugyan a napsugár, de nem nyílik bátrabban az idő. Nincs sok romantika a zimankóban, a fűtésben, tudom. Nem a szegény ember mércéjével bűbájol a január. Akinek a zsebét húzza minden tél, az inkább tart a hidegtől, mintsem kedvtelve rajongana érte. Tüzel az ember, mint a szuka szokott, nézi, miként húzza össze a lábát a télire bekészített fa meg szén, s közben magában spekulál, vajon a tavasz kezdetéig, az első rigó pitymallati énekéig kibírja-e a fészerbe készített égnivaló, vagy szólni kell az erdőkerülőknek, a lovas embereknek, hogy hozzanak még egy-két szekérderékkal a vastagabbjából. Az élet télen nem enged túl sokat filozofálni. Visszaránt a jeges talaj rögvalósága. Ettől függetlenül tiszta szívvel vonzódom a fagyos mindennapokhoz. Jobb a locspocsnál. Örülök, ha a kinti konyha ablaküvege becikornyul a jégvirágoktól, a legszebb slingelt terítőnél merészebb formákat kanyarít elém, lefesthetetlen, lefotózhatatlan csodájává válhat még egy januári hétfőnek is: hát hogyne repesne akárki megszomorodott embernek a lelke, amint észreveszi Isten csudájának e két marékkal szórott tüneményét? Aztán ott a kutyák vize. Nappal még csak-csak iható, de estére beledermed a vastálba. Ébredéskor, amint végezni szoktam hátul, földhöz csapdosva verem ki belőle a jeget, így a ganérakás mellett napok alatt szürreális szoborrá vált a fazékforma, egybefagyott kompozíció. Alighanem huzamosabb ideig megmarad. Árnyékban van, nap meg sehol, eltehetjük egy darabig a szánkat az olvadástól. A kutyák is tudják, érzi a jószág. Éjjelre behúzódnak az istállóba, jócskán mínuszokban eltűrjük nekik, mint az egyszeri székely, akinek akkor kezd tél lenni, ha már az ebállatot beereszti az alsókonyhába. Egyébként amolyan botcsinálta Betlehem kezd kialakulni az istállónkban. Három ló, két kecske, és a két kutya estéről estére békésen szuszogja teli a szalmát. Csak az izgága vizsla szokott időnként kijárni. Átugrik, átszökken az istállóajtó alsó szárnyán (a fölső arasznyira most is nyitva van, mert szellőztetni muszáj, a párától csöpögne odabent minden…), járőrözik egyet, megriasztja a tetőn melegedő galambokat, leleltároz az emsénél, a kishízókhoz is benéz egy kis moslékmaradékért, majd sietve visszatornázza magát az istálló lószagú meleg félhomályába. Odabújik az öreg tacsi mellé, a csődör faránál fölpúpozott szalmába, a törekbe, és már csukja is a szemét, hogy kutyaként kutyaálmokat lásson, gondolom sok gőzölgő cupákkal, a rideg téli tényállás helyett.

Rajzos az ereszek alja is. Míg alkonyattájt össze nem borul a sötétség, szépen kivehetőek a tenyérnyi zúzmarafoltok. Mintha egy sehonnai bolond által huzigált nématérkép kacskaringóit látnánk. Pedig az a sejtésem, hogy csupa terra incogniták, fölfedezetlen szigetek, légből kapott tengeröblök azok, a fantasztikum geográfiája tárul elénk. Lódul tőlük a képzelet, hová nem jutunk el soha, nem is tudjuk hamarjában melyik dimenzió piktográfiái jelennek meg előttünk napi szinten, fény ezer évek üzengetnek, másik univerzumok nyújtják a kezüket, időgyűrűk siklanak egymásba, a galaxis csücske lapogatja a vállunkat, ide küldi az ereszet aljába a hívó szavait, miközben mi éppen bükkfa köbméterében, pár mázsányi szénben mérjük a világunkat. Hát nem szánalmas egy jószág az ember?
„Vígy szobába – meghalok…” Ilyet valakivel csak a szabad lelkének az ereje mondat. Erős, ütős kijelentés. Mondom, Petőfi se ágyban párnák között. A sor hosszasan folytatható lenne, ki és mennyire kívánta ezt a fajta kötetlen szellemet. A béklyók nélküli, igazi szárnyalás megélését. Nagy kár, amiért nem mindenkinek adatott meg, hogy férfiasan, állva érje a végzet. Hogy a szemébe nézhessen a fátumával, majd ilyetén a győztes megbékélt mosolyával tegyen pontot a létezésére. Sokan, nagyon sokan kint fagyoskodtak, és tűrtek, meg dolgoztak, egy életen át tették a dolgukat, közben reméltek,mindig bizakodtak valamiben. A hideget, a nyomorúságot magától értetődőnek vették. A kiközösítést, a meg nem értettséget, a folytonos kudarcokat megszokták, ahogy a kinti világ vadjai is megszokják, elviselik a tél irgalmatlanságait. A belső tüzük melege éltette valamennyit. Kinek gyertyányi, kinek máglyányi volt belőle. Rövidebb-hosszabb ideig tartottak ki. Aztán jött valaki, vagy valami: a tenyerén bevitte őket a fűtött szobába, s ők meghaltak. Ez volt elrendelve. A vadnyulat nem lehet ketrecbe zárni. Nekiront a kerítésnek, a korlátnak, s többnyire a nyakát szegve elpusztul. A hó sem tűri a komfortos szoba melegét. Akár tenyéren hordozva is elolvad. Akkor már inkább az erdei vadak magánya. Akkor inkább a január. Tán ezért menekülnek sokan a hidegbe.”