BUDVA

 

Budva - Óváros - Stari grad 
 rajzom

Budva városa olyan mint egy érzéki nő. Két arca van. Talán rendjén való dolog is ez. Az ember, a környezetünk, meg úgy általában az egész világ rétegelt. Sokféle értelmezése lehetséges egy személyiségnek, éppen úgy, ahogy egy utcákkal, közterekkel, kikötővel és óvárossal létező településnek lehetnek szeszélyei, elsődleges és másodlagos karakter jegyei, lehetnek jó és rossz napjai, silány évei, sikertelen korszakai, hogy utána ismét zenitre hágva ragyogjon a nap és földerüljön a fény a homályos idők után.

A montenegrói partszakaszon a turisták által fölkapott Budva mai ábrázata olyan, amilyen a XXI. század eleje. Kisminkelt kurva. Szép, de üres. Úgy rúdtáncol, hogy közben egy rántottát sem tud megsütni. Csak a pomádé, meg a parfüm számít. A sok púder mögött bömböl a zene a betondzsungel üvegfalú lokáljaiban, diszkógömb forog, méregdrága gépkocsik túrják, kaparják az aszfaltot, és a világ összes nyelvén karattyoló, folyton az egzotikumot hajhászó utazó közönség egymást nyomkodva, taszítgatva mihamarabb hozzá akar férni a földi boldogsághoz. Kora estéken a homokos strandról a központba csődülnek a szórakozni vágyók. Eleinte visszafogott italozás zajlik, de este tíz órától a műanyag énekesnők mikrofonvégre kerülnek, és a dobgép monotóniáját csak a szintetizátorokból üvöltő giccses műnépdalok múlják fölül. Többnyire bosnyák és szerbiai pincérek szaladgálnak a vonaglók között. A pokoli zajban semminek nem marad értéke, de méltósága sem. Ez Budvának a sötétebbik ábrázata.

Ám van egy másik is. A mostanival szemben az óvárosban meglelhető Budva igazi lelke, hisz a sikátorokban, a több száz éves kopott utcaköveken ott hever a történelem minden tanulsága, szépsége és fájdalma. A gondolkodás ladikjában merengőt a könnyű esti séta alkalmával üdvözli néhány ifjúkori emléke, szégyenlős botlásának távoli bánata. Lépteink ritmusára Budva fölött az ég még sűrűbbé, egészen kobaltkékké válik. Egy rácsos kert mélyéről kabócák zsizsegése hallatszik, ismeretlen, délszaki virágok kelyhe áraszt édes illatokat, és ilyenkor ráeszmélünk, hogy néha, tényleg nagy ritkán, előfordulhat, hogy a fölszín fontosabb még a tartalom becsességétől is.

A Szent Iván templom becsukódó ajtajának visszhangja nem ül el gyorsan. A fal mellett az ülőfülkék között egyedül maradt ember még egy ideig hallja a kongást. Előbb a fülével. Aztán belülről is, észlelni kezdi a visszhangot, ami nagyon hasonlít a szíve dobbanásához. Az ikonosztázok szentjei a sok aranyozott keretben, a kortól megfeketedve, füstös képpel, de világító szemmel bámulják a magára maradó idegent. Részvét nélkül néznek, ám legörbedt szájuk kifejezésteli.
Bár viszolygok Budva pénzesebbik felétől, ilyenkor megértés van bennem. Úgy gondolom, a város meg köztem ez a megértés kölcsönös.   

Herceg Novi

 

Ennek a városnak nincsenek zajai.
Ha egyszer majd az egész világ odaveszik, Herceg Noviban akkor is csak a tenger hullámainak az andalító sustorgása lesz a végszó. Fülsértő inzultus az egymáshoz szorított kőépületek között tán sosem csattant: a gesztusok szikárak, a máshol szokott urbánus zsibongásnak nincs éle, a kirívó ellentéteknek pedig errefelé nincs keletjük.  Itt ez a különös, letompított disszonancia ad karaktert a környéknek. Nyugalom van.

Mintha a helyiek nem akarnák tudomásul venni a külvilág zakatoló tempóját. Észre sem veszik a megkergült nyüzsgést. Unalommal, egykedvűen, de a szájuk szegletében facér félmosollyal nézik a holnapot. Ülnek egy kávé és egy pohár – lincurának nevezett – keserű pálinka mellett, és míg sportról, a politikáról meg a nőkről elmondják a véleményüket, minden hányavetiség nélkül élvezik az életet. A szokott ritmusuk, a tradíciók rabjai ezek a tagoltan beszélő, magyar ízlésnek nehezen artikulálható nyelvű öböllakó emberek.

Ez a számunkra idegen, néha ijesztő, néha lenézett, de titokban elirigyelt montenegrói kedély áthatja nem csak a személyiségüket, hanem gyakorlatilag mindent.
Az ott élőknek nem csak a tekintetük nyugodt, derűs, hanem ez a nemtörődöm hangulat jellemzően belengi a többszáz éves kőből épült utcákat, beleívódott az szerteszét csüngő oleander bokrok árnyékába, megbúvik a csónakokat rögzítő kötélcsomók bolyhában, ahogy jelen van a zöldre mázolt zsalugáterek csukott magánya mögött is.
A kikötőben sirályok csapkodnak, a pékség teraszán egy fiatal pár közösen eszik egy burekot, a központ fölé magasodó óratorony nagymutatója komótosan döccen a kilences felé, s a Fő tér mögötti piacról a közeli sikátorokba halszagot lop be a hegyoldalból leóvatoskodó szellő. A Kanli Kula középkori tornya rendíthetetlenül mered a nyílt tenger irányába, mintha még most is várná a török vagy a velencei rabló gályák érkezését. Évszázadokon át különféle hódítók próbálták akaratukat ráerőszakolni a városra: sikertelenül. Az öböl lakói akkor is ugyanúgy közönnyel és méltósággal ültek az akkori kocsmák előtti asztaloknál, és kivárták, hogy az igazságuk diadalmaskodjon. Nehéz ezt másoknak megérteniük.

Herceg Novi jóban van önmagával.

71

Kanyó Zoltán
(1950-2009)

Vonatablakból nézem a tájat. Mintha nem is január, hanem inkább ősz lenne. A fákon még tavalyi levelek ringanak, a kaszált tarlókon őzike törékeny alakja, a párában alig látszik. Derékig ködben szunnyadnak a csalitok. Fehér hattyúk módjára az ég tükrén keletnek szédelegnek a felhők, odafönt tereli őket az év elejei jeges huzat, és a múlt esztendő az emlékét – dacból vagy szánalomból – otthagyja a nyirkos levegőben. Tudni való, elhervadt a tavalyi év.  Most csak zúzmara virágai nyílnak, s ahogy szaladgál a szél a csupasz faágak között, a korán beköszöntő alkony odacsöndösödik az avar alá.

A Tisza-hídon robog át velem a szerelvény. Pár pillanatig látom megint a folyót, az én folyómat, a miénket. A folyam olyan, mint amilyennek gyerekkoromban megismertem. Egyedi és mégis az egyetemesség jegyeit hordozza magán. Egész, de telis-tele van finom részletekkel, apró elemek sokaságágával.

Minden parányi komponensét ismerem. A színét, a szagát, még az ízét is. A nüanszait. A parton gyökerek gubancolódnak, barnássárga iszapból fatörzs csonkja bököd fölfelé, és a Szolnok melletti szakaszon lebegő ladik pont olyan, mintha a Vízitelep mólójától az imént lökték volna a sodrásba.
Ugyan honnan van még most is az orromban a Slajcon túli iszap szaga?
S honnét tudom, honnan érzem a bőrömön a januári folyó vizének hűsét?
Miféle hatalom űzi a meder aljára a gondolataimat, oda, ahol az a gyöngyökkel rakott vásári bicskám örökre elveszett…
Ezek teszik teljessé a Tiszát, ahogy engem is a tiszai emlékek révén formál ma is egésszé a folyó. Beismerem, az idő sorvad, és az efféle tiszai szegmentumok nélkül csak szemfödő lenne a múlt.

De hát nem az. A régen volt dolgok, események puha emléke ma is ott fénylik a folyó vizében. Még ha csak egy villanásnyira is. Ahogy a vonatkupé ablakából ránézek a már megtörténtre, a már visszacsinálhatatlanra.  

Január 6-a van. Megint Vízköröszt napja.

Mindig úgy diskuráltam vele, mintha saját magamban beszélnék. Nem volt titkom előtte. Elmondtam neki ami zavart, elmondtam ami jólesett, és ő minden egyes alkalommal meghallgatott. Azt is tudattam vele, ha valami fájt. Figyelmesen nézett. Sodort cigarettát, nyálazta, töltött bort és utána megvigasztalt. Aztán sokat énekeltünk együtt, hallgattuk a muzsikákat, elsírtam magamat, később megnevettetett.
Komolyan vett, szeretett. Bízott és hitt bennem. Sosem fogom tudni meghálálni neki.
Ma Vízköröszt van. 71 éves lenne a Barátom.

                                                                                Pk       

Mediterrán '21

 

Az el- és bezártság nem valami kívülről rám erőltetett kényszer. Mindenütt tilalomfák nőttek tavaly. Azokon a fákon a járvány elleni regulák teremtek. Tavasszal, nyáron és utána egész évben úgy tűnt, mintha sosem akarna vége szakadni ezeknek az újból és újból érő keserű gyümölcsöknek. Mostanában a törvényt  nem egyénre szabják, mint a zakót, hanem az influenza vírusának kényéhez mérik. Ha vannak is fizikai akadályok, karantén, kijárási tilalom, ha olykor szájzár szerű, maszknak nevezett partedlivel kiskorúsítottnak is érzem magamat – a máshonnét merítkezés szabadsága azért megmaradt. Nem csak nekem. Mindannyiunknak.
Így, fejben utazok. A már bejárt mediterrán régióban bóklászik az emlékezetem. Ott, ahol még az árnyékoknak is jellegzetes illatuk szokott lenni. 
Szó mi szó – nyugtalan vagyok ilyenkor. Ha csak egy órácskára is szeretnék a montenegrói sikátorok szurdokmélyén a falnak dőlni. Ott várni megint valakire, és a Szent Tripun katedrális kora esti harangszavában a saját szívem ritmusát visszahallani. Látnám, mint egykoron az íves kapubélletekben a kuporgó macskákat, a misére iparkodó szakállas kalugyert, az égen pihés felhőcske árválkodna, és újból szerencsés lennék, mert a legbelsőbb gondolataimat a táncikáló porszemek vinnék napszállatnak, az öböl vize fölé, a semmibe. Ahogy szálldogálva, lobogva, úszva tovatűnne az a bolondozó nyár, már az a félbemaradt mondat sem zavarna többet. 

                                  Pk

NAPLÓ - 124.

 

„Ne félj, megcsüggedt elme. Az Isten gondviselésének gyertyája még el nem aludt.” – a győri Kalendárium 1749. évének első napjaira szánt intelem a mára is érvényes. Hiába archaikus a nyelvezet, a szórend. Az akkori válságok orvoslására – ugyanúgy, mint ma – csak a lélek erősítése hatott.

Pontosabban látom, mint valaha. Nem egymagam vagyok így ezzel. Megtanultuk. Elvégre a tavalyi évünk keserű volt, mint a földben lent felejtett tormagyökér.

Régen, amikor még úgy voltam boldog, ahogyan fiatal, alig lüktetett bennem a félsz. Azt hittem, bölcs vagyok, s minden álmom eleve betelik majd. Abban is bíztam, hogy az elmúlásra magától értetődően lesz valami gyógyír. Hogy a remény majd ott fakad valahol a következő esztendőkben, csak addig nyelni kell egy kis keservet, szívköhögést meg légszomjat, hogy aztán mindezt túlélve a jövőm meghozza a szabadságom: a terheket levethetem, és a szem kinyílik, mint ébredéskor. Nem így történt.

Az egyedüli vigasz az alkotásban látszik. Az előző év mindennél pontosabban megértette velem. Mert milyen volt 2020? Közhelyes? Unalmas? Tragikusan groteszk? Vagy csak szimplán silány, és a bezártságról szólt, a félelemről, ami végig ott táncolt zölden az arcokon? Is-is. 

Szerintem 2020 leginkább a rendetlenség éve volt. Mert aki a rendet szereti, annak terveznie muszáj. S bármekkora reményekre voltam is följogosítva, a járvány esztendeje ha nem is húzta át teljesen mindegyiket, alaposan átírta az elképzeléseimet. Nem nyafogok. Másokét is. Némi túlzással: mindenkiét.
Se nem sci-fi volt 2020, se nem akció film. Inkább drámaként tekintek rá, feketére sikerült, melankolikus darabra, de arra is abból a fajtából, amiben főszereplők és ügyes forgatókönyv híján jóformán semmi nem történik. Látszólag végtelenül egyszerű volt a folyamat. A kezdeti egy-két hónap még nagy reményekre jogosított. Úgy pattant ki reggelenként a szemünk, mintha előttünk való nap senki nem kelt volna föl, s úgy feküdtünk le, hogy aznapra is kitaláltuk magunknak a föltámadást. Egy emberként menekültünk valami elől, noha üldözni senki nem üldözött. Mi magunk hágtunk a saját sarkunkba. Ebbéli igyekezetünkben nemhogy másokra nem – vagy alig – voltunk tekintettel: önnön ambícióinkba gabalyodva magunkkal sem foglalkoztunk eleget. Pusztán a megfelelés, a pörgés, meg az a rohadt pénz. A többi csak életkép volt, történés, amolyan töltelék, hogy ne érezzük, milyen gyorsan száguld velünk az élet. És a sorsunk március végén megálljt intett. És azóta az összes vágyunk, a harangunk, a sértettségünk meg a tudatlanságunk tart bennünket fogva ebben a maszkos-vakcinás létforgatagban.

Van-e mentségünk?

Biztos akadna. Kérdés, értjük-e, újból fölfedezzük-e, mekkora ajándékunk az irgalom. Persze, nem ilyen egyszerű a képlet, de gyors magyarázatnak, az újév első napjaiban – hadd legyen elég…
Szóval, ha a következő napokat elvárás nélkül kezdjük nézni, még akár jók is lehetnek majd. Aligha kétséges, mindenképpen ajánlott lenne ebbe az irányba figyelni, mert valószínűleg akkor a töltelék részek megtelnének élettel. Azok a színes, feledhető epizódok. A percek kellemes meglepetései. A sok fölismerés, mind-mind vásárfia lenne. A gesztusok, az a pár szó, amikor végre elárulhatjuk önmagunkat. Az ilyesmi fölér egy csöppnyi örökléttel. Akkor megtörténhetik, hogy akár a csöndből is jó hír fog kirezdülni.

Alig várom már. A haciendát, ahol Kishomok környékén a vadakácos ligetben be fog teljesedni a megmaradás. Jó világ lesz. Majd ha megint eljön a lóraszállás ideje.   

               Pk