NAPLÓ - 128.

  

Kotor
 60x80 cm

Az este Kotor sziklafalait festettem. Önkéntelenül vad, komplementer színeket használtam. Ibolyakéket tettem a narancsvöröshöz, és mivel a textúrával is a szikárságot akartam érzékeltetni, előbb az alapozó széles foltjaira, majd később az elfinomodó ecsetvonásokra spatulával kezdtem ziláltabb, nyughatatlanabb gesztusokat fölvinni.

Kevés dolog hat rám akkora döbbenettel, mint az öböl bugyrát szegélyező irdatlan karszthegyek látványa. Nem tudja megszokni a szemem. A Kotor fölé magasodó hegyormok a pátosz nélküli megtestesült monumentalitást hirdetik. Meredek, égbe nyúló cakkos, kopasz csúcsuk a tenger tükrében még hatalmasabbnak látszik.

Az öböl névadó városánál különösen mély a meder: a víz tompa, sötétkék, mintha a hagyományos itáliai kékhez valaki értő kézzel fekete tust is cseppentett volna. Csak a felhőket karcoló tarajos szirtek hóka ábrázata világítja meg a víztükör sötétjét, a keskeny parti sávban pedig a kőből rakott ház- és lépcsősorok, az árnyékba dugott sikátorokkal, templomokkal együtt belesimulnak a Lovćen meg a Vrmac mészköves oldalába. Az épített dolgok és a zord táj egymásba olvadása egyáltalán nem valami szemérmes viszonyt tükröz: a girbegörbe utcák ugyanolyan önérzetesen egyediek, mint a lezárt zsalugáterek mögött, a hűvös szobákba húzódó öböl lakók. Vajmi keveset tudok az ottaniak életéről, de egy sejtelem valahogy mégis él bennem, egy kép, ami azt láttatja, hogy a csontfehérre keményített slingelt függönyökön túl a kotori férfiak régi, faragott lábú konyhaasztaloknál ülnek, újság, vagy vastag falú vizespohár van a kezük ügyében, a zöldre pácolt fa polcokon dunsztosüvegekben tavalyi meggybefőttek sorakoznak, amott egy olívaolajos flaska, fölötte pedig haditengerész fotóját látni. A huzatra kaffogó kiterített ingek, lepedők között csontos, sovány, fekete ruhás, fekete kendős nő árnya imbolyog, egy macska kuporog a küszöbre tett rongypokrócon és a Szent Trifun katedrálisának harangkondulásakor galambok raja rebben föl az okkersárga tetőkről. Ez így lehetséges, szentül hiszem.

Nincs semmi mélabú vagy tragédia, de széles vidámság se a kotori kőházak között. Ez a méltóságteljes nihil zavarba hoz. A különlegességet általában könnyebb megörökíteni, az ünnepnek van arca, megfogható tartalma, értelme, szerepe és hangulata. Ám itt nincs nagyon mit megrajzolni. A hétfő szertartása után a kedd szertartása következik, és pont. Ráadásul az ottaniak éppen úgy éreznek, látnak, éppen akként lélegeznek, mozognak és tűnődnek, mint mi Bácskában. Csak a nyughatatlan vízfelület fölött táncikáló szél sós ízű, nem olyan sárga, tüdőt szúrón poros, mint Kishomok határában, amikor a Járás irányából fölkerekedő pusztai légörvény barlangó bokrok tucatjait űzi a tarlón napszállatnak, Szalatornya irányába.

Azért, mint minden ősi város, Kotor vára is őrzi a történelem szeszélyében fogant emlékeit. A szakállas pópák ma is szagos vízzel hűsitik homlokukat, mint Bizánc idejében, a kikötőben az árbocok árnya ugyanúgy megnyúlik alkonyatkor, mint a spanyol hódítók idején, évezredeken át egyformán szelídek és szilajok a hullámok, a vértől mélyebb vörös színű dalmát dingač bor is ugyanúgy loccsan az utcakőre, mint mikor még a Velencéből érkező herceg akart parancsokat osztogatni a helyieknek, és a  kotoriak szeme is pont úgy szűkül minden helytelen szóra, mint négyszáz éve, mikor a fennhéjazó, gonosz ultimátumot hozó török szultán követeit miszlikbe aprították, válaszképpen.
Nem, ez a város nem adja meg magát, sem az embernek, sem az időnek.
Ahol a líra ilyen erővel van jelen, ott csak az Ég akarata számít.

NAPLÓ - 127.

Ha megkérdeznék, milyen színű a boldogság, alighanem kéket mondanék. Ultramarint, olyasfélét, mint a lapis lazurit, vagyis lazuritkő, csak nem ásványi formában, hanem folyékonyan képzelem.

Víz. Tengernyi víz.

Indigó színű, a szemhatárnál egészen sötét, bogyókék a képzeletbeli víztükör. A tekintet ahogy halad kintről befelé, a fölségestől a gyarló irányába, előbb búzavirág-, majd égszínkékké válnak a hullámok, hogy végül azúr színűvé és áttetszővé nemesüljenek, fehér hab fodrokkal szegélyezve.

A boldogságnak a tenger a műve, és mindez fordítva is igaz. Az élet nem csekély munkája révén néha belegázolhatunk. Ezért nem lehet elégszer hálásnak lenni. Olyankor elmosódnak a határvonalak, boldogság és szomorúság egyként hatja át a lelket, s mivel ezekre a pillanatokra egyetlen emberi szív sem képes felkészülten válaszolni, nem marad más hátra: sírunk. Elvégre a sós könnyek is a tengert táplálják. A boldogságot vérfakadásig kiélvezni: igazi kihívás lenne, ha sikerülne, de hát nem sikerül, mert a tenger nem csak ringatni szokott, hanem a csónakot is fölborítja olykor. Ellenünk szegez bizonyos kérdéseket, s a partról bekiabálva nincs módunk azokra helyes választ adni. Lélektani szempontból mi vagyunk a tenger tagadása. Bármily keserű, ezt be kell látni. Jobb a tudattal megbékélve élni: soha, de soha nem falhatjuk föl a gyönyörűséget. Csupán kóstoló járja belőle. Be kell érnünk a kevéssel. Ám, ha a hála eléggé áthatja a mindennapoktól lottyadt, tétova, nemességbe megfáradt érzelmeinket, máris gazdagabbnak tapasztaljuk magunkat. Mások nem tudom ugyanígy vannak-e ezzel – saját magamból kiindulva én legalábbis így látom.

Mostanában eleget bámultam a tengert, s végtelen volt a nyugalmam, mert láttam is. Ritka madár ez a fajta kegyelem. Nem kellett megnyergelnem semmiféle értelmi elméleteket, nem gondolkodtam képletekben, relatív dolgokon, elmaradt belőlem a pesszimista mohósággal együtt a tisztázatlan eredetű optimizmusom is. Csak a tenger volt, meg én. Semmi más. Milyen jó ezt kimondani! Nem akartam már, hogy mindenki engem szeressen, hogy ismerjenek sokan, hogy bizonyos dolgaimon elámuljanak mások, hogy erkölcsösnek lásson az is, aki ismeri léhaságomat, okosnak mondjon olyan, aki tisztában van szellemi korlátaimmal, mert már számtalanszor leiskolázott meddő vitáink során. Nem volt többé szükségem kebelbarátra, harcos társra, de még szeretőre sem. Valahogy: okafogyottá vált mindez.

Álltam az öböl partján. Fölöttem a kerek hold bújt elő valami püspöklila cafrang felhő mögül, a fénye leküzdötte a sötétséget. Istenem, milyen triviális szcéna, és mégis mennyire igaz, s miközben a partot meg-megpaskoló apró hullámok egyenletes loccsanása diktálta az éjszaka szívzörejének ritmusát, ott és akkor végre megértettem: van bizonyosság.

Hát, ilyen nagy dolgok történnek, ha kettesben maradsz a tengerrel.

      Pk

NAPLÓ - 126.

 

Ez az idő olyan, mintha folyton adni akarna, pedig valójában elvesz. Logikát nem kell keresnünk benne. Pusztán az ösztöneinkre hagyatkozhatunk. Hovatovább háborús szelek dúlnak, és ebben a világméretű homályt hozó szélviharban tisztaságot, átlátszóságot aligha találunk: helyettük egy még sötétebb jövő rémképe riogat bennünket.
Régi szép idők! Mikor még Pinocchionak csak két gonosz szélhámossal kellett szembesülnie! Ma a mesebeli Macska meg a Róka klónozott seregei kártékonykodnának mindenütt…
Figyelem, ami zajlik. Nem tetszik.
Az értékvesztéssel együtt jár a mára szinte divattá váló történelmi emlékezetvesztés is. Gondolom, akik ezt az ördögi sípot fújják, azok szerint tartós állapotra kell berendezkednünk: egy olyan világra, amin már javítani sem érdemes, lévén az alapjainál elrontott, akár egy fuserül megépített vidámparki elvarázsolt kastély. Kívülről látványos, színes, impozáns épület. De a működtetője régtől tudja, mekkora gondok vannak vele. Hogy a ház szerkezete napról-napra roggyan, hogy felvizesedett minden fala, a tető pedig már egyenesen életveszélyes. Omladoznak a tornyok. Ezt a csillogó palotát a patkányok szétrágták. A helyiségeket eluraló dohos szagot a légfrissítő ordenáré, pacsuli illata még csak-csak elfödi, ám a jó orrúak így is érzik a bomlás bűzét. Az értő szeműek pedig – akik valaha építettek, akiknek van valós tapasztalatuk – látják is a repedéseket, a kontár munka, vagy a hozzá nem értés és a hanyagság következményeit.
És a megkergült világunk vidámparkjában szakadatlan üzemel az Európának nevezett elvarázsolt kastély, ahol semmi sem az, ami egyébként annak látszik.
Jegyeket váltanunk rá szinte kötelező. Bérletesek vagyunk, elkeserítő belegondolnunk.
Bemegy az ember ebbe a nyikorgó aljazatú, hullámzó, vagy ide-oda csuszingáló padlójú, vakolatát vesztett tákolmányba, belenéz a homorú, torz pofákat mutató, idomtalan „varázstükrökbe”, amik mellett egy-egy fölvigyázó öltönyös gazember azt ecseteli ékes szavakkal, hogy sohasem a szemünknek kell hinnünk, hanem a groteszk tükörképeknek, mert azok láttatják az igazságot. Mindez persze nonszensz. A látogatók zöme pontosan tudja, hogy a drága belépőjegyéért odabent megvezetik: hamisság, becsapás, mesterkélt ábránd az egész vircsaft, csak haladjunk, haladjunk, mihamarabb legyünk a kijáratnál, míg ránk nem szakad az egész kóceráj. Az emberek ugyanis – ellentétben a működtetők alapgondolatával – nem ostobák. A tömegek zsigerből elutasítják a szemfényvesztést. Mert más az, amikor az utcai bűvész kalapja előtt ötpercnyi időre megállunk bámulni, nevetgélni. És merőben más, amikor „szórakozás” ürügyén kordába terelve hajtanának be bennünket, agymosásra. Amolyan groteszk, cafrangos, rózsaszínű hodályba, ami valójában kutyaszorító, ahol még a menekülő útvonal tűzlépcsője sincs szavatolva. Éppen emiatt mára a legtöbb embernek földerengett, hogy a vidámpark részvényesei szerint nem léteznek tények, csak vélemények vannak, amelyeket aztán tényként ráerőszakolnának mindenkire. Hogy meddig feszíthető ez a húr, nos, azt nem tudom. Ha netán valaki abban a jámbor illúzióban ringatná magát, hogy majd magától eljön egy élhetőbb világ: jobb, ha tőlem tudja – nem fog. Még hosszan fogjuk hallgatni, tűrni, hogy a lent az valójában fönt van. Hogy a fehér az igazából betegesen kifakított fekete, hogy a szerelem szépsége nem a szívben, hanem csak a vastagbél tájékán foganhat meg, hogy lényegében az áldozat a hibás, amiért azzá vált, a bűnös pedig valójában ártatlan, és voltaképp ő a társadalom áldozata, vagyis, konklúzióként: mi, a vétlen többség tehetünk arról, amiért lopni, csalni, ölni kényszerült a szegény rablógyilkos, kérjünk tőle elnézést…
Mindennek ellenszere? Szerintem hamarosan egy fordított revolúcióra lesz szükség. Egyre több ellenforradalmár fog születni. Iparkodok egy lenni közülük. Eddig is belefért az életembe: eztán meg éppenséggel olyan szükségszerűvé válik, hogy a túlélés záloga lesz. A társadalmi rend iránti igény napról-napra fokozódik. A dacos reakció még nem váltott ki erőszakot. Még nem. De nem vagyok biztos benne, hogy ez így is marad. Addig is, míg Platón álma megvalósulna, hogy a világot filozófusok irányítsák, ne pedig az elvarázsolt kastély jegyüzérei, és a horror park fő részvényesei: el kell vonulni, tanyára. A rókáknak, őzeknek, a feketerigók énekének még lehet hinni. Emezeknek? Pfff…    

Pk

ÖSMERŐS ARCZOK (12.) - Kötter Tamás, író

Férfi, tehát még a neve is hamis. Igazából nem Kötter, hanem Korcza úr, ügyvéd, Jókai szépen leírta annak idején. Fokozottan védett madár. Jobboldali tenyészet, de ott is kakukkfióka. Nagyon tud dalolni, amitől csak a garbói rémísztőbbek. Ellenfelei bánatára nehezen múlik el, a szerettei örömére pedig hass, alkoss, gyarapíts a fajtája. Ír és olvas is. Ritka. Veszélyeztetett, a befogása és az etetése nem ajánlott. 

Pk

EGY RÉGI FÖLTÁMADÁS

 

"Szél lészen: ha az állóvizek, folyóvizek emelkednek,
 mozognak, a kútvizek dagadnak és párázatokat adnak."
(Győri magyar kalendáriom, 1788)

 

Megunt cipő eladó. Alig feslett kalap, biciklisnadrág, és sárga útkarbantartó kezeslábas mellette. Vas szerszámok ládástól. Könyvek, mindenféle nyelven és mindenféle zsánerban. Hajdani popsláger akkordjait hozza a szél. Az egyik sátorból, tárcsás magnóról szól. Ropog a talpam alatt a murva. Körülöttem négy-ötféle nyelven beszélnek. A társadalom keresztmetszetében vagyok, kapkodom a fejem. Nyüzsgés. Járom a bolhapiacot. Kedves dolgot csinálok, tulajdonképpen szórakozok. Verőfény, tavasz van kívül. Izgalom, feszülő kíváncsiság amott, bévül, bennem. Bámészkodok. Lesem, mibe botlok. Az ócskapiac a magamfajta rongy zsebűek kincsesbányája, a kispénzűek mentsvára.

Majdnem alkudozni kezdek egy kövér bosnyákkal, disznóbőr nyeregtáskát árul. Sosem használták, és nem mai portéka, megvan vagy húsz-harminc éves, mégis, incselkedik velem a szaga is, a míves réz csatok körül, a viaszkos cérnával varrott zsebek tájékán a nyersbőr illata csiklandozza az orromat. Kacsazsír sárga portéka, elképzelem a kanca farán a nyereg mögé csatoltan. Nagy bennem a kísértés. Aztán legyintek. Ötven frankot kér érte a bibircsókos, kövér cigány. Sokallom, pedig utólag muszáj elismernem, annyiért megérte volna.

Egy sorral odébb használt elektronikus cuccok ördögien áttekinthetetlenül, egymásra hányva. Kiterítve mind, szent rendetlenségben egy katonai sátorponyván. A huzalok, kábelek, diódák rengetege, az egymásba gabalyodó alkatrészek: mintha egy utópisztikus kor áldozati állatát látnám kibelezve. Marokkóinak mondott szőnyeg lóg a sarkon, alatta Szűz Mária ügyetlenül retusált képe, zománctól lepattogzott keretben, óarany foglalatban. Szomorúságában is csak borzalmas, giccsnek is silány, kínos nézni. Titkon vidulok rajta. Tiszteletlenség, de mindegy. Megcsörgetem a zsebemben az aprót, kitesz-e legalább egy világháborús bicskát, mikor egy újabb képre leszek figyelmes.

Vakrámás, öreg festmény. Az olajszínek sötétebb tónusait már az idő vonta be az elvénülés fekete héjával. Az alkotás tájat ábrázol. Nádas, híddal, kacsák úsznak a vízen, a tó fölszínén fehér flekkekben világít a tükörképük. Vagyis, régebben, valaha bizonyára fehér volt a tollazatuk, de mára piszkos csontszínűek, enyhén gennysárgák lettek. Megpiktorolta azokat egy évszázad rideg unalma. A tájkép horizontján szélmalmok sejlenek. Ebből arra vetek, valami németalföldi utánzat lehet. A kompozíció érdekes. Hol enyhít, hol szigorít rajta a kontúrozás. Középszerűtől is gyengébb munka. Mégis tetszik.

Hogy a viharba ne tetszene, hiszen már nem is a szélmalmokat látom, elfedte őket a képzeletem. Helyettük a mocsárt nézem, a vízen lebegő szutykos kacsákat, és nagyot lódul velem világ, mert gondolatban a tér és idő palánkján átugrik a fantáziám: Kanizsa alatt vagyok megint, a Körösön, ahol utoljára gyerekkoromban jártam.

(Azóta sem termett különb időszak az életemben. Mihez is lehetne ragaszkodnom? Mihez mérhetném? Ahhoz, ami utána jött? Az évtizedek rutinjához, a kiporciózott, szakaszolt életút kliséihez? Akkor inkább így, és ezt. Hogy máshol, mások által már nem keresek semmi izgalmasat, néha, tényleg ritkán csak önmagamat. Az évek inkább technikai jellegűen bonyolódnak tova, mindenféle reánk ható energiák diktálta rendszer alapján. Nehéz erről beszélni, de mégiscsak egy folyamat részesei vagyunk. Olyasfélén, mint a húron megpendített hang, ami egy ideig szépen szól, de a vesző rezonanciájával az ereje is halkul, hogy végül teljesen abbamaradjon. Ebben az elsikló életben kell beleolvadnunk a Nagy Műbe. Lehetőleg úgy, hogy mindvégig ne tűnjünk hamisnak. Halkulni viszont szabad, azaz ajánlott. És ilyenkor már abba a puha, lassan fölszívódó dallamosságba belefér a kezdeteinkről képzelgés, a visszaemlékezés öröme.)

A hollandus szélmalmokat a zürichi bolhapiac miliőjében fölszívja az ábránd.

Helyükbe kerül a „Kűlyuk”, ami alatt a télen vízbefulladt öregasszonyt fél évre rá megtaláltuk. A jegenyesor koronacsúcsai kapirgálják a Zenta felé küldött felhőket. Ott zöldell a párhuzamos egyenesek mentén a körösi töltés, kétoldalt a kanális vizével és tengernyi náddal, hogy az egész a beton hídba torkolljon, amin még látszanak a Kismuki keskeny nyomtávú vasútjának részei: az enyészet marta lyukak, a szögecsek és a sínek helye, ahová a pecafölszereléseket fektettük, vagy melléjük szúrtuk a meggyújtott pákákat, amikkel szúnyogokat füstöltünk.

Bunkerünk volt, mélyen a mocsár belsejében. Egy roncs autó karosszériájával ócska deszkákat eszkábáltunk össze, teljesen elfödött mindent a kétembernyi nád. Az volt nekünk az iszap- és kénszagú Elízium, ahol – mint az antik regékben – valahogy mindig boldogok voltunk, sosem fáradtunk, és éhezni sem éheztünk: az a kiszuperált fityó maga volt a földi paradicsomunk, a kerek világunk, amit gyermekésszel, tiszta szívvel akarhattunk magunknak.

Ha egyszer arra fognak kérni, fessem meg az emberi boldogságot, alighanem egy ócska fehér fityó kerül majd a képre, aminek a tetején klottgatyás gyerekek piócákat szedegetnek a lábukról. Körülöttük teknősök lesznek, ezüst kárászok, vízisiklók, bíbicek, tőkés récék és megszámlálhatatlan sok kecskebéka. Az ummogó kórusuk hangját ugyan nem lehet vászonra rögzíteni, de a titkon sodrott első cigaretták füstjét, meg a mindig délnek kócolt nádbugák sörényét igen, a téglagyár messzi kéményeivel együtt.

És aki azokat valaha látta, az hallani is fogja a kecskebékák énekét, és megtanul hinni, mert hiába, hogy azóta már befúvatták homokkal az egész Köröst, fölszámolták a mocsarat, és nincs már mezítlábas gyereksereg sem: aki átélte azt a gyönyörű időket, előbb-utóbb magától be fogja látni – lesz, mert muszáj lennie föltámadásnak.

                                                   Pk

 Az írás megjelent a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon, 2021.04.03-án.