FILMES NAPLÓ - 23.

 
Utolsó befutók (Slow Horses) – 3. évad (2023)

"Elvis lőtte le JFK-t és Hitler építette a piramisokat" – a mai napom, de lehet, hogy az egész hetem legjobb aranyköpése. Ebből a szériából származik, miként az is, amikor Gary Oldman – az öreg, lompos Lamb ügynök szerepében – csak úgy jellemzi az ügyefogyott embereit, hogy "annyira vagytok hasznosak, mint az aranyerem".

Hatalmas sorozat, írtam már a korábbi turnusokról is. Idén jön a 4. évad, bezengték, rövid részleteket is villantott belőle a forgalmazó. Nagyon várom. Ezzel aligha vagyok egyedül.

Nem ismételném magamat, a tavalyi évadnak is rettenetesen élveztem minden percét. Pont az a jó benne, hogy ez a bolondos, de izgalmas filmsorozat még magát sem veszi komolyan műfajilag. Mintha Rejtő Jenő írná a klasszikus 007-es történeteket, csak a sármőr James Bond helyett Tuskó Hopkins és baráti társasága lett kivéve a naftalinból, a vacsorát a Nagy Levin főzi, a háttérben pedig Piszkos Fred londoni figurája kavarja a málnaszőrt...
Kémekről szólna a sztori, ám valójában az ügynökök itt ugyanolyan kisemberek, mint mi. Halandók, telve gyarló hibákkal. Az egyik alig tudja fizetni a lakásfelújítása kölcsönét, a másik meg egyéjszakás, link férfiaknál keresi a boldogságát, a harmadik zugivó és látens kábítószerfüggő, amaz meg simán szociopata, a szuperhős szerepét játssza, de csak a virtuális világban találja fel magát. Jól összehozták ezt a sorozatot a britek. Gag követi a gaget. Van a filmekben minden, akció, feszültség, fordulat is bőven, de a fekete, gyilkos humor teszi igazán megismételhetetlenné, szerethetővé. 10/10. Aki teheti, nézze meg!

4 x 4 (2019)

Ebből a klausztrofób helyzetből az argentin filmesek kihozták a maximumot. Érdekes a sztori, nem szokványos. Aki hozzá van szokva, hogy látványában puritánabb egy alkotás, nincsen igénye a nagy akciókra és egyéb, kápráztató klisékre, annak minden bizonnyal tetszeni fog ez a kamaradarab, amit egy színpadra vitt adaptációban is simán el tudnék képzelni.

Buenos Aires külvárosában, egy eldugott utcán vadonatúj luxuskocsi parkol. Az autó jelenléte bizarr, úgy elüt a lepukkant sikátortól, mintha rózsaszín tangabugyit lelnénk a hófödte Ferenc-József földön. Egy éppen arra járó piti bűnöző menten ki is szúrja a puccos járgányt, majd a gazdag zsákmány reményében föltöri, de a rosszcsont fiatalembert hamar utoléri a végzete: bár könnyedén bejutott az utastérbe, a kocsiból kijutni egyszerűen lehetetlenség. Mi több, egy nálánál is nagyobb gazember játékszerévé válik, aki a luxuscsapdába esett, lassú kivégzésre szánt áldozatát fokozatosan az őrületbe kergeti.

Nem éreztem unalmasnak a történetvezetést, noha a film zömét elég kis helyen, pár négyzetméteren forgatták. Jó volt az operatőr. Néha, mikor leült volna a mese, jött valami újdonság, egy új jelenetben, és ismét ébren tartotta az izgalmakat. Mivel spoilerozni nem akarok, nem mondom el a végét, de nekem az volt a film csúcsa. Oda futott ki minden lelkiismereti és egyéb pszichés szál, az erős társadalomkritikával együtt. Luis Brandoni nyúlfarknyi szerepe volt az igazi katarzis, a monológja, amikor az élete értelméről vet számot. Kikerestem az öreg argentin színész nevét és meg is jegyeztem egy életre. Összességében megérte megnézni, 10/7.

The Inferial Machine - Pokoli gépezet (2022)

Először azt hittem, régi klasszikus horror földolgozásról van szó. Stephen Kingnek van egy kisregénye (vagy csupán elbeszélése?) a Halálos árnyék, amit megfilmesítettek. Az alaphelyzet majdnem ugyanez, csak ott több a misztika és horrorba hajlik a történet.

Ebben a kétórányi – amúgy portugál kivitelezésű – moziban inkább a drámai vonulat nyerőbb. Szépen ívelő, értő szívvel vezetett igazi fejlődéstörténet, nem vitás. Csavaros a mese, alaposan megforgatják, szándékosan félrevezetik a nézőt, hogy a csattanó még nagyobbat szóljon. 

Guy Pearce korunk egyik legjobb karakterszínésze. Rossz filmet még nem láttam tőle, legfeljebb gyengébb rendezést. Itt is szépen formálja az önmagát utáló, alkoholista ex írót, aki a régi dicsőségének – meg a múltjának – a rabja. A félrehúzódva, magányosan élő meghasonlott Bruce Cogburn emberi tragédiája nagyon is hétköznapi. Ezzel együtt engem csöppet sem zavart, hogy nem huhogtak minden bokor mögött a kísértetek, nem volt tengernyi vér, meg puskaropogás, és idegborzolásnak is megtette az a feszültségteremtő erő, ami lassan az elmezavar határára billentette ki a főhőst. Utóbbiról még annyit: esendőségében is egy szerethető alkat a főszereplő szétcsúszott karaktere. Igazi antihős. Persze, ha valakinek lézerpisztolyos hollywoodi megváltók, szuper képességű képregényfigurák a zsánerei, az ebben a filmben iszonyúan fog csalódni, lévén még a történet sem sétagalopp mód szimpla, szájbarágós. Inkább egy kis agymunkát igényel. Jó ez a lassúbb ritmusú, ügyesen építkező film, mondjon bárki bármit. 10/8

NAPLÓ - 172.

D. 

Halászok - festményem

Jó elhagyni a ködbe bugyolált fővárosi utcákat.
Jó újra látni a szürkeségből kibontakozó kerteket, az út menti ligeteket, ahogy a néma erdők szélén a tél darumadarai ék alakban repülnek a szülőföldem felé.
Az autópálya délnek iramodó sávja mellett villanypóznák táncolnak, fémesen fintorognak az égre, én meg utazom, mintha alvó gyermek lennék a saját álmomban, testtelen boldogságban és fájdalmak nélkül.
Hétfő van.
Ma visszamegyek a folyómhoz.
Meglúdbőrzök a látványtól, ahogy a januári nap fagyos aranyvirgácsa paskolja a szántásokat.
A vidék sutaságában is muzsikál. Az ismerős táj szívélyes, a derűjében nincsen semmi megjátszó szándék: úgy világít fehéren, sárgán, kéken és barnán, miként egy jól sikerült festmény komplementer színei tudnak egymásba olvadva összesimulni. Ezek a színek zenélnek. Hangjuk van. Őszinték, közlékenyek, és a személyes mondandójukat belülről hallom, vagy mögülem suttogják – csakis nekem. Nincs attól megrendítőbb vallomás, mikor a penge horizont éle a szerelemről szól, amikor egy dél felé elhajló nádszál nekünk bólogatja a szenvedély ritmusát, ha a fagyott kanális tükrén egy kedves arc sejlik fel a fényben. Együtt hallgatok az efféle üzenetekkel. A kódfejtéshez éteri csönd és nyugalom kell.     

Így gyönyörködöm a tél kincseiben, amíg Szegedre nem érek. A Tisza-part régi, öregek által fotózott városa fokozatosan elhalványul az új generációk előtt. Még dacolok az elmúlással. Még olykor visszasóhajtom az itt töltött nyári délutánokat, az Ifjúsági Napok éjszakába fúló mámoros óráit, Dinnyés Jóska akkordjait, a sátoros vakációkat a kempingben, a híd alatti hálózsákos-csöves kirándulásokat, az első zöld címkés Dreher sört, és máig orromban érzem a Nem Egri Borozó áporodott pinceszagát, a Ring kocsma izzadt gőzét, meg a régi Hági kerthelységében fölszolgált galuskás marhapörkölt bódító illatát. 

Átvágva a Körút forgatagán a fürdő sarkán időzök egy versnyit, odahajolva szürcsölök néhány kortyot az Anna-kút tőgy meleg termálvizéből. A kút kávája feletti kovácsoltvas pergola roskadozva tartja a fölfelé kúszó lila akácok egzotikus koronáját. Akár egy mesebeli őrző sárkány: a girbegörbe fák folyondáros törzsei kuszán, összecsomósodva, védelmezőn borulnak az ezerméternyiről feltörő forrásra. Fénylik a belvárosi világ. Csordányi autó tülköl tova, egy kucsmás nő tolja a kisbabáját, az aszfalton az árnyékom megrövidül, miközben én folyton folyvást keresem magam, lélegzek, élek, az értelmem csodás játékot játszik velem – eszmélek, a fiatalságomat idézve.
Az emlékeim romjai közül bámulom a kirakatokat.
Itt valaha könyvet vettem. Az antikváriusok már névről ismertek. Hordtam haza a könyveket, majdnem fél évszázada a dédelgetett jószágom minden Szegeden beszerzett kötet, amit elolvashattam, amiből tanulhattam, kicsit megismerhettem a megismerhetetlent, táguló ésszel figyelhettem a táguló világra. Akkoriban, a felocsúdásom időszakában kezdtem először hinni. Csodás évek voltak. Nyughatatlanul éltem, mezítláb lépkedtem a szabad földön, sokszor azon is háltam, és a gondolataim is csupaszok voltak, mert a Gondviselés nagylelkű volt hozzám, engedte, bolyongjak akaratom szerint, megtagadva és befogadva amihez csak a kedvem tellett. Nem csuktam magam kalodába, egy akolba se kényszerültem: eddig csak részlegesen, időnként gyanítottam, viszont az utóbbi években már tisztán látom, hogy ez mekkora ajándéka volt a sorsnak! 

A folyóhoz érve megébred bennem a honvágy. Felismerem az ártéri fák deres ágainak rajzán az otthoni füzesek szikkadt gallyal rótt kézírását, a nyaki ütőeremen a Slajc tajtékos vize lobog, megint látom, szinte ütemre bontva tudom a tőkés récék szárnycsapását, és a megszokott mozdulattal intek az ég firmamentumára illesztett napkorongnak. Minden érthető.
Tűnődőn bámulok le a Bertalan-híd korlátjáról a hártyás szélű Tisza vizére, ahogy jeges örvényt vetve lejt keringőt tova, Bácska irányába, ahol az iszapos parton most is ott kushadnak a szurtos ladikok és Nepomuki Szent János szobra hallgató alázatra inti a vízen járókat, a folyóból élő embereket.
Állok a hídon, a korlátnak dőlve. Fúj a szél, simogat, kócol jótékonyan. Sirály leng a folyam fölött. Nézek a fákkal együtt a magasba.
Köszönök mindent Tamás! Ma van a születésnapod.
Ma lenne nyolcvanegy éves Cseh Tamás.  

FILMES NAPLÓ - 22.

A falakon túl – 1. évad (2016)

Vigyázat, szólok előre, ez amolyan művészfilm!
Azoknak mondom, akik nem vevők az ilyesmire. Egyébként egy nagyon szép, érzelmes dráma, sok misztikummal. Három epizódos francia mini sorozat, az örök és elrendeltetett kapcsolatról szól két ember között: a téren és időn átívelő szerelemről.
Napjaink Párizsában járunk. Lisa, az elmagányosodott nagyvárosi nő új helyre, egy kevésbé forgalmas utcába költözik. Szemben vele, az utca túloldalán egy jó régi lakóház áll, ami valami női ösztön révén mégiscsak felkelti a figyelmét. Egy nap Lisa szemtanúja lesz annak, hogy a szemközti, titokzatos épületből egy korábban elhalt idősebb férfi mumifikálódott holttestét hozzák ki. Ám a fordulat csak most következik: kiderül, hogy a túlsó szomszédban elhunyt rejtélyes öregember pont Lisát jelölte meg örököséül, így a nő azonnal be is költözhet az elhagyatott házba. Mivel az épület patinás és hatalmas, Lisa némi habozás után elfogadja a tényt, átcuccol a jótevője által rátestált ingatlanba, ahol viszont már az első házban töltött éjszakán furcsa hangokat hall, ezért kereső útra indul. Felfedezi, hogy a falak üregesek,  járatok húzódnak a falak mögött és között – egy egész labirintust rejlik az örökségében. Nem is kell sokat várni, ez a sötét útvesztő egykettőre elveszejti magában Lisát, aki bolyongásában rálel valódi énjére. 
Hihetetlenül jól fényképezett széria, s bár viszonylag kevés a helyszín, mondhatni az egysíkú történethez illenek a képsorok, mégsem érezni unalmat, mert a látvány magával ragadó. Bevallom, a közepe tájékán megfordult a fejemben, hogy feladom. Aztán mégis végignéztem és nem bántam meg. Őszintén: a végét meg is sirattam. Szép. Nem a mostani idők szava szerinti misztikus sci-fi, attól lassúbb menetű, filozofikusabb, kevésbé hajt a szorongásra, inkább a belső dolgok irányába nyit egy ajtót. Nekem tetszett: 8/10.

Távol a világtól (2023)

Mostanában annyit csalódtam az újonnan készült egész estés filmeken, hogy ezt is csak erős fenntartásokkal kezdtem nézni. Kellemes meglepetés ért! Nagyon jó film! Mindenképpen érdemes rá szánni két órát. Ha valaki szereti a disztópiába hajló, enyhén filozofikus mozit, annak kötelező, vagy legalább erősen ajánlott.

Adott egy átlagostól is boldogabb amerikai, nagyvárosi család, akik az édesanya jóvoltából pár napra kiszakadhatnak a városi forgatagból, a mindennapi mókuskerékből. Az agilis családanya egy nem túl messzi, erdős helyen álló bérelhető luxusházba tereli az övéit. Van medence, madárcsicsergés és eleinte úgy tűnik, hogy a pazar dizájnú ház minden kényelme a család ígéretes kikapcsolódását szavatolja. Ám csakhamar megjelenik két idegen, apa és lánya, akik bebocsáttatást kérnek az épületbe, lévén igazolni tudják, az övék a ház, tulajdonosokként bérbe szokták adni, de most visszakéredzkednének, mert valami megmagyarázhatatlan, baljós dolog zajlik a nagyvilágban.   

A cselekmény szépen építkezik. Jelenetről-jelenetre fokozódik a nyomás, a feszültség. A szereplőkkel együtt a néző is fogja a fejét, mert válaszokat nem kapni. Dicséretes, hogy nem didaktikus a film. Nem rág szájba, ahogy az amerikai alkotásoknál egyébként megszokott. Mindenki a saját esze szerint találgat, vajon mi a baljós üzenetek valós értelme, hol a hiba, mitől az összeomlás és legfőképpen: van-e kiút a túléléshez? Kész szerencse, hogy nem látunk a filmben óriási tömegeket kétségbeesni. Azt már láttuk kisezerszer. Megrepedő aszfalt, lángralobbanó belvárosok, káosz a köbön... Itt – hála Istennek! – nincs látványos apokalipszis, és így is vérfagyasztó a mozi. Pont elég, hogy ekkor-akkor felvillan valami brutális szcéna révén a végzet ördögi, iszonyatos pofája. Ennek köszönhetően a kevés szereplőn múlik a történet ereje. Hálás is érte az összes nagynevű színész: rájuk hárult a sztoriban rejlő üzenet megfogalmazása – élnek is a kibontakozás lehetőségével. Gyors a recept. A világvége hangulat családi körben tálalva. Julia Roberts, Ethan Hawke, Kevin Bacon és Mahershala Ali a hátukon viszik magasba a The End táblát lengető alkotás mellbevágó közlendőjét. Utóbbi színészt a True Detectives harmadik epizódja óta jegyzem, figyelem miket csinál és amit látok, az eddig tetszik. Ahogy ez az elszabaduló poklot illusztráló jó kis thriller is. 10/10

A halál angyala (Sadz) – 1. évad (2020)

Már vagy négy-öt lengyel bűnügyi sorozatot láttam. A Wataha (Falka) mellett ez a széria tetszett legjobban, de ha visszagondolok, a többi sem volt rossz, sőt kifejezetten izgalmas, tartalmas és érdekes tévéfilmes láncolatokként emlékszem rájuk. Ilyenkor és azóta is mindig azon töprengek, vajon mi – magyarok – miért nem tudunk egy rendes, ízig-vérig magyar bűnügyi sorozatot képernyőre vinni? Esetleg többet is. Nekünk is vannak egzotikus tájaink, van nagyvárosi forgatag, káprázatosabbnál káprázatosabb helyszínek, akadnak színes karaktereink, jó színészeink és állítólag a filmgyártáshoz is értenek a magyar szakemberek, elvégre az amerikai álomgyár alapjait magyar filmesek rakták le a hőskorban, és azóta is generációkon átívelő zseniális operatőröket, rendezőket, vágókat adunk a nagyvilágnak. És mégsem sikerül jó magyar sorozatokra lelni. Ne mondja nekem senki, hogy pusztán pénzkérdésről van szó. Ez a lengyel széria sem csilliónyi összegekből készült, ennek dacára üt, letaglóz, fotelhoz köt, meg nevelve szórakoztat is.

Persze, akadnak hibái. Ha ilyen ostobák a lengyel zsaruk, kész paradicsom lehet Lengyelországban bűnözőként rosszalkodni. Szóval akadnak gyermeteg botlások a történetmesélésben. Ám ha mindig a logika vasszigora szerint történne meg, aminek meg kell történnie, nem hét epizódot, hanem kettőt se lehetett volna leforgatni a bűnügyi meséből, úgyhogy megbocsátható filmes vétek a sztori olykori túlpörgetése. Ezzel együtt akad ebben a szériában tömény közép-európai múltidézésen túl családi dráma és nagyon is korhű erőszakos tartalom is. Jó ez így. 8/10

Pósa Károly: DAMJANICH ÉS D.

Gargantua - rajzom

Tajtékfaragó akarat virágzik a januári égen,
az öröm időszerűsége semmit sem indokol,
mintha a szád illatát érezném a fogkefémen,
közben Lisieaux-i Szent Teréz néz be az ablakon.

A város könnyen adja magát, akár a léha szerető.
Szédülök, homlokom ereszcsatornákon hűtöm.
Ahogy a Liget platán koronái kócolják a kék levegőt,
a múlt tovafolyik, a sok-sok tegnapot száműzöm.

Jól tudom, fagypont alatt a meztelen test fázik,
és minden buszmegálló rideg egy hely, huzatos.
De az is bizonyos, hogy a tiszta lélek át- átlátszik,
ma időben elértem a kikiricssárga négyes-hatost.

Ám a hangodra a fénylő éjjel még feleszméltem,
visszaröppent hozzám a szegény, kedves álmom:
A jó Damjanich épp az utcájában sétált szelíden.
Békével ment, fölötte angyal szállt, aranyszárnyon.

Budapest, 2024.01.19.

FILMES NAPLÓ - 21.

 

Der Pass – A hágó – (2019) – 1. évad

Groteszk pózba helyezett meztelen férfi hulláját találják meg a bajor Alpok és Ausztria földrajzi határán. Eldönthetetlen, melyik állam rendőrségének a hatásköre lenne a gyilkosságot kinyomozni, ezért vegyes detektívpáros ered a sorozatgyilkos nyomába, egy ambiciózus német felügyelőnő és a mackós mozgású, lelkileg zilált salzburgi kollégája.

Az első évadot végignéztem. Aztán a másodikat is végigizgultam, ami minden tekintetben azonos színvonalú a kezdeti szériával. Összességében azt kell mondjam, ez az osztrák-német produkció simán odafér a klasszikussá minősült svéd ikertestvére, A híd mellé.

Annyira kellemes csalódás volt ez az Alpokban játszódó krimi-thriller, hogy arra szavak nincsenek.

Egy dolog, hogy A hídban már bevált zord, egzotikus tájjal ötvözik a történet vérfagyasztó és mégis drámai hangulatát, de miként A hídban, itt is a két főszereplő játéka viszi a prímet. A kettejük között vibráló feszültség adja a történet igazi mélységét. Külön figyelemreméltó, hogy a néző szeme láttára miként megy végbe egy hihetetlen lelki folyamat: a szétcsúszott osztrák nyomozó lassú eszmélése, ahogy önmagára és életcélra talál – ez kéremszépen igazi fejlődéstörténet, mesterien koreografálva.

Egy rakás fordulat van az epizódokban. Időnként még a mellékszereplők révén is gellert kap a sztori, csak kapkodtam a fejemet. Arany keze lehet a forgatókönyvírónak, nem különben az operatőrnek és csillagos ötös a rendezés, pedig sajnos a német produkciókban mostanában sűrűn-sűrűn túltolják a "jóeNberkedő" szekeret, de ebben sorozatban nyoma sincs a szinte már kötelező germán elhülyülés szimptómáinak: teringettét, milyen jó ezt leírni!

Végszóként melegen ajánlom mindenkinek, aki a hasonló műfajú sorozatokat kedveli.

Nálam 10/10.

Elkövetők – 1. évad (2023)

Ától cettig megnéztem.

Tanulságképpen. Büntettem magamat, amiért ilyen hülye vagyok, hogy beszopok minden ígéretesnek hazudozott amerikai bűnügyi gagyit.

Ez nem is egy krimi, hanem egy propaganda sorozat. A manapság divatos voke elmebaj összes ismérvét hozza kötelezően, klinikai eset gyanánt. Egy-egy szcénánál hangosan röhögtem, szekunder szégyenként, kínomban: ilyen marhaságokat nem lehet képernyőre rögzíteni. És mégis.

Csak az nézze meg, aki abszolút elfogadó például az LMBTQ habveréssel kapcsolatban. Sokáig én is az voltam, nem figyeltem arra, hogy időről időre valami új maszlag jelenik meg a filmeken. Nyeltem egyet, mikor rendre, parancsolatszerűen az azonos neműek pompás kapcsolatait reklámozták, de úgy voltam vele, haladjunk, rendben. Ám mára olyan elvtelen pimaszsággal és akkora erővel tolják a szivárványos biciklit, hogy a hozzám hasonló türelmes, jóízlésű embereket is megutáltatják az életellenes ideológiájukkal.

A fim története papírmasé sablon: már az első epizód végén sejteni lehet a véget, annyira didaktikus az amerikai rendező. Akár egy Jókai Mór regényben, itt is a jó az ordításig jó, a rossz pedig olyannyira rossz, hogy esélye sincs visszagurítani a focizó kisgyerekek közé a labdát.

A szereplőkről sem hozsannáznék.

Egytől-egyig "zs" kategóriások, a bérgyilkost leszámítva, akit mintha már láttam volna komolyabb mozikban mellékszereplőként. A főhős játéka abban merül ki, hogy bár többszörös gyilkos és soha nem volt tisztességes munkája, rendre egy földre szállt angyal béketűrésével támolyog vérfürdőről vérfürdőre, és néz a borjú szemével, szomorúan. Nyilván nem lehet rossz ember, amúgy, hisz homoszexuális, egy – a hóna aljáig érő – szintén néger kétcsaládos apuka a "vőlegénye".

Itt meg is bicsaklott a történet, elhűlve láttam, nem fehér és szőke fickó a babája, mert 100-ból 99 esetben ezt nyomják. Aggódom, nem lesz ebből baja a filmet jegyző stábnak? Az kipipálva, hogy a legisleg-rémségesebb figura kötelezően konzervatív, klubba járó fehér szörnyeteg, csakhogy a homlokára nem írták: Elon Musk. (Gondolom, nem volt merszük az elektromos autógyártás mellett további allúziókkal utalgatni a milliárdos démonra, mert esetleg hullasápadtra perelte volna a filmproducereket.) További rejtély, hogy mikor egy elit rablóbandát válogatnak össze az amerikaiak, akkor miért van az, hogy a film eseménye patikamérlegen követi az arányos bőrszín és nemi identitás kiskátéját, olyan egyenlően porciózva a szerepeket, hogy egyik kontinens népessége, vagy a nemi- és egyéb felekezet híve se érezze magát kisemmizve. Ezért itt is van állandóan arabul beszélő, Mikulást is megszégyenítően jóságos vén kasszafúró unokástól, továbbá a homoszexuális néger mellé még egy vajlingyni valagú – de amúgy aranyosra fazonírozott – feka szélhámos nő, meg acélszőke, de persze pszichopata skandináv bérgyilkos, anorexiás nő, aki telefonfülkényi őrző-védő hústornyokat hajigál csuklóból, meg még a jóég tudja miféle nációk, ahogy azt Amerikában Mórickáék elképzelik. Keresgélem a megfelelő jelzőt, a kifejezést: döbbenet. Talán ez sem fedi ennek a fércműnek a minősítését.
10/1.

És még jóeNber voltam.

The Fear (Félelem) – 1. évad (2012)

Nincs rá jobb szó: Peter Mullan egy zseni. Színészként nehéz párját találni, amikor rosszfiút játszik. Ahogy ebben a szériában a kiöregedő, értelmét elveszíteni kezdő beteget, azaz egy hajdanvolt rettegett maffiózót játssza – egyenesen parádés. Pedig nem csinál mást, csak olykor zavarodottan hunyorog és megremeg a szája széle: mi meg – nézők – a kezdődő alzheimeres ember vergődését látva már nem egy kemény krimit látunk, hanem csak egy szánni való, az összeomlás szélén tántorgó földi halandót, aki megpróbál a sorsán és a betegségén úrrá lenni, minden idegszálával a családot meg az érdekeltségeit védeni...

Fekete dráma.

Amúgy piszok jó angol bűnügyi történet (is) lehetne, az a szál sem gyenge, ám összességében mégiscsak egy ember énjének, az önképének a tragikus elvesztése áll a sztori centrumában, nem a koszovói albán kábítószeres gengszterekkel vívott háború. Négyrészes rövid brit sorozat. Megéri megnézni. 9/10