Pósa Károly: "Legyen kerek a mondatod, mert"

A minap egy blogon azt olvastam, hogy az írás fiatal szerzője – aki itt született a Délvidéken valamikor a nyolcvanas években – már a jelenlegi lakhelyén, Magyarországon sem érzi jól magát, merthogy nem tud új otthonában elfogadottságra lelni, érzi a különbséget a vajdasági, és az ottani, anyaországi magyarok között. Majd arról értekezik, nem kevés nosztalgiával, hogy 27 nép gyűrűjében Vajdaság mindig a béke és a tolerancia iskolapéldájának számított.
És hogy ezáltal mennyi mindent másképp élünk meg itt, a déli végeken, szemben az “amottal”.
Szomorú, de tanulságos kis írásról van szó.

Mégis vitatkoznék néhány megállapításával. 

Nem szőrszálhasogatás képen, de olykor fontos a részletek ismerete, hogy az - amúgy nagy téma – egésze összetettségében is érthető legyen.

Egyrészt mítosz a vajdasági 27 (!) nemzet egymás mellett éléséről polemizálni, pláne mindezt valami "békésnek" hitt mázzal kifényesítve tálalni: ilyen formában ez ugyanis nem igaz. Talán sosem volt az, hiába hívták egy darabig testvériségnek meg egységnek. Mindkettő hamisnak bizonyult. A Balkán mezsgyéjén mindig az erősebb testvér győzött, egység meg csak akkor mutatkozott, amikor erőszakkal kikényszerítette a diktatúra.

Az meg: olyan is volt. Mintha kártyavárból lehetne ostromot visszaverni…

Következményét ittuk a háborús érában. Se szeri, se száma nem volt a kihörpintett keserű poharaknak, szó szerinti feketeleveseknek.

Ma a nekünk füllentett 27 nációnak a töredéke van csak jelen, a hangsúllyal rendelkezőket pedig sajnos az egyik kezemen meg tudom számolni. Jó az, hogy mi - magyarok -  még ez utóbbiak közé tartozunk.

Egyelőre.

A rossz hírem (nagyon úgy fest), hogy a többségi nemzet mára teljes hatalmi fölénybe került, és a folyamat nem javuló, hanem reánk nézve elkeserítő következményekkel fog zárulni.
Történik mindez azért, mert a korábbi évtizedekkel (vagy akár évszázadokkal) ellentétben mára a vajdasági politikai, és a gazdasági hatalom is zömmel azok kezében van, akiknek érdekeit már nem is Újvidék, hanem Belgrád határozza meg.
Ez az igazság, akárhogy fáj. Már ez a tény önmagában megérdemelne egy mélyebb lélegzetű írást, tanulmányt, de sem a hely, sem a fölvetett téma erre most nem alkalmas.
Vissza hát a nációk kérdéséhez!
Persze, vannak itt néptöredékek.

Még cseheket, bolgárokat is jegyez a legutolsó vajdasági népszámlálás, nem beszélve az önmagukat egyiptominak (!) vallókról. Ám ezen az alapon ma már egy kicsit nagyobb város is a multikulturalizmusával henceghetne, ha komolyan vennénk a kínai boltosait, az arab neppereket, vagy a fejletlenebb régiókból itt próbálkozó koldusokat, prostituáltakat, zsebeseket.

A másik szerény észrevételem, hogy pont az írásban aláhúzott különutas nemzetfelfogás vezetett oda, hogy a szerző talajtalanná válásán lamentálhasson.

Ugyanis nincs kiskapus magyar nemzettudat.

Nincs különbség a bácskai, a székely, vagy a Nógrád-megyei magyar között.

A nemzet: egy.

Oszthatatlan, akárhogy szeretünk is szórakozni a fogalmakkal.

A némi iróniával "vajdmagyarnak" nevezett jelenség egy-két nevesíthető délvidéki fejében született hagymázas kategória csupán, ami inkább a liberalizmusukról elhíresült ötletgazdák polgárpukkasztását volt hivatott kielégíteni, semmint azt valós alapokon nyugvó, komolyan vehető dolognak tekinthetnénk.

Az önmagát értelmiséginek, és magyarnak vagy rosszabbik esetben "jugoszláviai magyarnak" valló - zömmel újvidéki hangadóknak meg jól jött az igazoló formula: miként lehet föladni büntetlenül önazonosságunkat.

Mert abban a pillanatban, hogy az egységes magyar nemzeti identitását megvallaná valaki, ez a békakórus üti rá a billogot, hogy - nacionalista. Amitől szerintük csak egy tyúklépésnyire van a soviniszta, esetleg e kettő ötvözetén túl rasszista, homofób, antiszemita meg sok egyéb, amit helyhiány okán már nem taglalnék.

Ismerős a tempó, ugye?

Érzelmi alapon lehet, hogy van különbség egy soproni, meg egy temerini magyar ember között, ahogy más-más szociális-, nyelvi-, társadalmi- vagy netán vallási-, világnézeti szempontok alapján is oszthatóak vagyunk. De ez nem az identitás fogalomkörébe tartozó, azt meghatározó elementum, hanem olyan természetes dolog, mint az, hogy vannak férfiak és vannak nők.

Csínján kéne bánni a szavakkal. Időnként elég ha egyszerűen fogalmazunk.

Nem maszatoljuk el a lényeget, és a fejekben tisztább lesz a kép, ha annak fogjuk láttatni a helyzetet, ami.

Nem biztos ugyan, hogy a kapott képpel elégedettek leszünk, de legalább az igazságról fog szólni.

És az igazságnak még ma is perdöntő ereje van.

Aki a birtokában van: nem veszíthet.

Tehát mi sem.

Végszónak pozitívumként nem is rossz e konklúzió.

Pósa Károly: GUSZTÁV OPTIMISTA

„- Hogy lehet egy ilyen kis országot ennyire magára hagyni – zokogta egy teherautó.

- Minket is mélyen megrázott az áram – tették hozzá bólogatva a környékbeli trolibuszok.

…

A politikus mélyen meghatódott.

- Hát ennyire nem tudtok nélkülünk élni? - mondta, majd csokornyakkendőt kötött, és felmászott a falon egy plakátra.”

Most, hogy szinte már az Európai Unió előszobájában vagyunk, nyelvöltésnyire a szalon aranyozott kilincsétől, illő dolog számot vetnünk, miként is sikerült idáig eljutnunk?

A kezdő lépéseket minden bizonnyal az ősöknek köszönhetjük, akik valahol Dél-Szerbiában egy Rigómező nevű helyen fütyülve verték vissza a törököket. A hazai csapatok diadalai után Branković despotát kitüntették hűségéért. Bő négyszáz évig a béke, a nyugalom és a gyarapodás jellemezte a Balkán-félsziget nyugati fertályát. Az egymással baráti viszonyt ápoló szomszédos népek között még az Európát megosztó vallásháborúk sem okoztak törést, mert az itt élő különféle nációk legendás türelme megakadályozott minden szélsőséges megnyilvánulást. 

Az évszázadok során persze akadtak nagyhatalmak, akik ujjat szerettek volna húzni velünk, de a szerb fejedelmek rendre ajtót mutattak a török, a Habsburg meg az orosz cári követségeknek is. Hogy függetlenségünk, semlegességünk nem lehet alku tárgya, annak legszebb példája, ahogy a pánszláv húrokat pengető oroszokkal elbántunk. Hivatkoztak ugyan a pravoszláv összetartásra, de eleink csak nevettek az ilyen olcsó trükkön: érzelmi alapon soha nem lehetett megvásárolni őket. A szakmaiságot, a nemzeti érdekek szigorú képviseletét és a közjó iránti szolgálatot már akkor is fontosabbnak tartották a vezetők, saját önös céljaik megvalósítása helyett. Ez a szép hagyomány a mai napig dívik nálunk, és büszkék vagyunk arra, hogy a műveltnek hitt Európa modernkori diplomáciája tőlünk tanult, rólunk vett példát, amikor nagy nehezen eszmélni kezdett zsenge demokráciájuk. Mivel senki sem lehet tökéletes, az is az igazsághoz tartozik, hogy próbálkoztak ellenfeleink megvesztegetéssel, ilyen-olyan paktumokkal, háttéralkukkal befolyásolni ennek a kis balkáni államnak a vezetését, de a történelem során bizonyítást nyert, hogy az erkölcsöket tisztelőkkel szemben tehetetlen minden ármány.
Ezért tudott Szerbia testvéri jobbot nyújtani a huszadik század küszöbén úgy a bolgároknak, mint a románoknak, ráadásul önként lemondott területeiről a kicsiny de agresszív Macedónia javára. Ezek a nemes gesztusok az első és a második Balkáni Béke néven megtörtént események krónikái révén bármikor igazolhatóak. Hasonlóan gáláns módon járt el Szerbia akkor is, amikor az osztrák trónörökös – Ferenc Ferdinánd – szarajevói látogatása alatt megölt egy Gavrilo Princip névre hallgató diákot. A Monarchia hadseregét a Balatonig űzték, ahol nagyvonalúan engedték a fejvesztve menekülő háborúpárti, magyar és osztrák csőcselék írmagjának, hogy áthajózzák őket Siófokról a Tihanyi-félszigetre. A középkori szerb államiság bölcsőjének, Vajdaságnak a felszabadításakor a legelső törvényrendeletek egyikeként visszaadták az északról ide menekült magyar, sváb, szlovák, ruszin és egyéb nemzetiségek földjeit, ingóságait. Aztán arra kötelezték őket, hogy anyanyelvű iskoláikat fejlesszék, és a közigazgatásban eltörölték az egynyelvűséget. A reformintézkedéseiről elhíresült Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, az uralkodó 1929-ben kikiáltja a demokráciát.

A második világháború ideje alatt az országot a béke oázisaként emlegetik. Szerb a horváttal vállvetve kerüli a konfliktust, hogy Titót az első szabad, demokratikus parlamenti választásokon elnökké választhassák. Körülbelül negyvenezer délvidéki magyar sóhajt fel megkönnyebbülten, és a bácskai-bánáti svábokat az utolsó emberig visszahozzák a marhavagonok Zombor környékére csak úgy, mint Versecre. Az európai típusú többpártrendszernek köszönhetően Goli Otokból üdülőparadicsom lesz, és hamarosan az Adrián megjelennek az első rongyos sváb vendégmunkások, akik a konvertibilis dinárért képesek a legalja munkát is elvégezni, az egyébként messze földön szorgalmukért becsült jugoszlávok helyett. A gazdasági válság miatt Belgrád a nyugati országoknak nyújt hosszú lejáratú hiteleket. Bekövetkeznek a kilencvenes évek, amikor Belgrád először Zágrábbal, majd kisvártatva Szarajevóval fűzi szorosabbra kapcsolatait. Slobodan Milosević béke Nobel-díjat kap, amit csak úgy hajlandó átvenni a Svéd Akadémiától, ha azt régi barátjával - Franjo Tudjman elnökkel - közösen kapják meg.

A világ könnyes szemét törölgeti ennyi emberség láttán. Bill Clinton, miután kiderül a saját feleségével történt szerelmi viszonya, lebombáztatja az Ohio államban lévő Dayton városát. Albánia kéri Szerbiához való csatolását, és hűségesküt tesz Belgrádnak. Montenegró, Bosznia kétharmada, és a horvátok Zágráb külvárosáig fölajánlják területeiket. A pécsi magyarok városukat Pečujként kezdik nevezni, és népszavazáson követelik az elcsatolásukat. Az Adrián a szerb haditengerészet megtartja első hadgyakorlatát.

Mindeközben Szerbia életszínvonala egyre növekszik, az idei évben már Svájcot übereli.

Nagy a jólét, a gazdaság dübörög. Soha ennyi gyermek nem született ebben a térségben. A földműveseket a kormány minden évben aratáskor túlfizeti. Csökkennek az árak, a bérek vásárlóerejét csak a nyugdíjak emelkedése szárnyalja túl.

Szerbia hamarosan új, rátermett vezetőket választ majd.

Ismerve az előzményeket, kétségünk sem lehet afelől, milyen jó lesz nekünk.  

       

           

Pósa Károly: Vinci

Befolyásuk révén az égiek

Gyakran természetes módon

Roppant nehéz terhekkel

Ajándékozzák meg

Az emberi lényeket.

Így lesz természetfeletti

A szépség, az áldozatkészség,

A kecsesség, csak annyira

Mint a büntetett hírnév

A kitüntetett erény.

Bárminek szenteli magát

A cselekvő lángész

Bámulni fog rá, majd nézi

- Nem középiskolás fokon –

Egy ellépő világrész.

 

Pósa Károly: A szív fészke

Megint ferdült egyet ez a zegzugos élet.

Esik a hó. Január végén korbáccsal oszt igazságot a tél. Kanizsa jobbára bántatlan, huzatos utcácskái királyi prémbe öltöznek. Hermelinpalást borul a földönfutó tájunkra.

A házak előtt sok helyen látni lapátoló embereket.

Ilyen ez a nép. Mintha minden pillanatban rangos vendég érkezését várnák.

Hát: iparkodón túrják, söprik a havat. 

Felidéződik egy másik kép. Régen, meglehetősen régen történt. 

Tavasz volt, és a ház előtt, a kövek réseiben erőre kapó fűcsomókat szorgalmas, ráncos kezek vagdosták ki. Öregasszony kétrét görnyedve tisztogatta a járdát. Törött volt a kése. A napos oldalon buzgólkodott. Dolga bőven akadt, mert a ma járja beton helyett akkoriban még egyszerű százéves mezei téglákkal volt kirakva a gyalogút. A téglák közé ujjnyi vastagon rakodott a föld, amiből évente próbált zsendülni a porcfű.

Serényen hajlongott a néni.

Készülődött. Vendégeket várt.

A kezében villogó csorba kés ismerősnek tűnt. A zöldsalátát is pont ezzel, és mindig ilyen gyors mozdulattal nyisszantotta tövön, amikor a vasárnapi ebédhez háztól vettük tőle a portékát.

Kertjének léckerítésén a fejés után elmosogatott edények száradtak.
Édeskés tejszag úszott az istálló körül, az udvar túlfelén meg egy jókora, majdnem háznyi szalmakazal púposodott. Tyúkok, kacsák, pulykák tojtak az aljában, és a szárízikből készült csirkeudvar-kerítésen minden reggel tarajos úrfi káromolta a hajnalt. Százával laktak verebek a szalmában, nyüzsgő élet zajlott, három elvénült akácfa árnyékában.

Ám az igazi csoda a kazlat koronázta!

Egy öreg gólyapár fészkelt a tetejében.

Azt már sosem fogom megtudni, hogy ugyanazok a madarak jártak-e vissza minden évben, vagy esetleg új, meg újabb párok költötték ki ott a fiókáikat. Titkon mindig reméltem, ma is hinni szeretném, hogy mégiscsak egy, a már régtől ismert gólyapár birtokolta a kazlat. Ezt hitte az öregasszony is erősen, míg hazavárta őket.

Mert akkoriban egészen biztos volt, hogy tavasszal visszajönnek.

Megérkezésük mégis szenzációszámba ment: kantáros nadrágban, mezítláb porolva vittük haza a hírt, s a hatalmas madarak boldog kelepelése betöltötte a tavaszt.

Ilyenkor megfürgült az öregasszony.

Venyigeseprűvel fölsöpörte az udvart, nedves ronggyal törölte a gangot. A párja, az öregember a hátát a falnak vetette és fölfelé nézett, tán a szeme se szűkült, úgy köszöntötte a rég látott vándorokat. Ünnep szállt a házra. A gólyák szárnyában még ott volt az irdatlan messzeség, a határtalanság szabadsága.
Míg odalentről gyerekkórus kántálta nekik a gólyás versikéket, úgy néztek ránk, bogárfekete szemekkel, okosan, mint akik megértik a rigmusokat. A mi gólyáink voltak, egészen azok.
Aztán, ahogy múlt az idő, a szomszédba egyik évről a másikra jókora emeletes ház épült. Néhány méternyire a kazal búbjától már a nyár közepén fal sötétedett a madarakra.
Az építkezéssel egy időben elment az öregember. Ellépdelt csöndesen, és a temetői lélekharang kondulása úgy szólt, mintha nem egy lelket, hanem egy világ pusztulását siratná.

Az öregasszony még hosszú éveket élt utána. Karban tartotta a házat, ellátta a jószágokat, söpörte az udvart. Meszelt és takarított minden adandó alkalommal, és sűrűn emlegette a gólyákat.

De a gólyák többet nem jöttek.

A kiürült fészek szétkorhadt. A kazlat később elhordták, de ezt már a néni sem érte meg. Az udvart átrendezték az új tulajdonosok.

Ott, abban a fészekben benne volt sokunk gyermekkora. Igazi jussunk, ami ránk maradt: már csak azok a visszaidézhető tavaszok és a nyarak.

A mi gólyáink után meg valami más maradt, ami most már múlhatatlanul ott fog szárnyalni a néni, meg a bácsi lelkével, míg az időn be nem teljesedik utolsó lehetősége.
S hogy utánunk mi lesz?
Utánunk valószínűleg csak egy konzervdoboz marad.

A galaktikus jövőben tudósok hada fog majd vitatkozni azon, vajon mi is lehetett, mit is jelenthetett a nagyon távoli múlt emberének.

Arra keresik majd a választ, hogy mit gondoltunk, mit reméltünk vagy mit számítottunk a régen letűnt korunkban?
De az igazságot egyikük sem tudja majd.

Hogy iszonyúan keveset. Majdnem semmit.

Kocsmák népe 1.

Kocsmai skicc - Skica u krčmi - Pub sketch

 

Dénes bácsi

 

„Az élet kisfiam kurtára vágott.

Nyolcvan év elszáll, mint pipafüst a kulcslyukon. Kezdetben azt hiszed, hogy mindent bírsz. Hogy tied a világ. De ahogy egyre kevesebb örömöt lelsz magad körül, rájössz arra, hogy csak egy vagy a sok közül. Kiszorulsz, akárhogy kapálózol is ellene. Kicsiként te vagy a központba'. Szeretnek. Téged akar megsimogatni mindenki. Fotó készül rólad. Egyedül vagy a képen. Vagy körbevesznek a rokonok. Aztán, ahogy növekszel, egyre-másra elmaradoznak tőled. A fényképeken középről a szélre szorulsz. Néha már csak a hátsó sorba pipiskedsz, alig látszol. Aztán még kijjebb kerülsz, mert te csinálod a képet. Rajta se vagy.
Lekerülsz a fényképről. Ezt magyarázom.
Kevesebb meg még kevesebb szeretet kapsz, oszt mire kifejlett, egész ember lennél, már azon veszed észre magadat, hogy túl vagy mindenen. Kilökődtél. Már az első csalódásodra se emlékszel. Követte a többi. Becsaptak sokszor. Oszt akárhogy is tagadod, te is csaptál be másokat.

Pedig fogadoztál, hogy te csak örömöt, meg jót akarsz. Vittél örömöt mások életébe? Biztosan. De ha a hibáidat is elsorolnád, az lenne a sziszegős föladat.

Mire végeznél, már el se tudod dönteni ki vagy.

Nyolcvan év nem elég rá, hogy ne vadidegen emberként nézzek a tükörbe.

Így erjeszt a kovász.

Na, ez az, amitől kiráz a hideg.
Úgyhogy: kisasszony!

Adjon még egy pálinkát.”

Lejegyezte: Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2013. december