MY WAY

(Filmkritika)

Ha annyi húszforintosom lenne, amennyi háborús témát földolgozó filmet idáig láttam, most okkal érezném magamat vagyonos embernek. De hát sosem tartottam a markom az utolsó képkockák lepörgése után, mert a vizuális élmény miatt néztem az alkotásokat, így most pénz híján azzal kell megelégednem, hogy azért akad némi viszonyítási alapom, ha fegyverdörgős mozit vetítenek elém. Mivel általánosan elfogadott dolog, hogy egy jó ideje csak az USA seggéből világíthat lámpás, arrafelé osztják az igazságot, és írják a képírók a történelmet, külön kegyelmi mozzanat, ha nem egy jenki lencséjén körösztül értelmezett második világháborús filmre talál az ember. Hanem például egy dél-koreaira.

A My Way ugyanis ennek a derék kelet-ázsiai nép filmművészetének a dicsősége.

A két kezemen meg tudom számolni, az utóbbi időkig hány koreai alkotást láttam. (Gondolom, érthető okok miatt. Nem kell ecsetelnem Hollywood árnyékában mekkorára nőhet más nemzetek filmtermése.)

A koreai félszigetről érkező filmekre akkor szoktam rá, amikor tiszta vak-véletlenből megnéztem egy kis költségvetésű keserédes drámát: Számkivetett a Holdon volt a címe. Megnéztem egyszer, majd másnap megint. Aztán szóltam a családnak, atyai szigorral leültettem őket is. Kötelező látni – mondtam, és más egyebet nem tehetvén kénytelenek voltak végignézni. Azt nem állítom, hogy rajongó szeretettel emlegettek ezért, de egyikük ujjáról sem esett le a karikagyűrű. Jó szívvel ajánlom tehát mindenkinek. (Semmi köze a világűrhöz, a film nem sci-fi kategória. Inkább korrajz, lélektani dráma, görbe tükre a társadalmi válságokkal terhelt mindennapjainknak. Ezáltal ugyan azok a kínzó kérdések tolulnak a képünkbe, úgy Koreában, mint Magyarországon, vagy éppen itt, a déli végeken.)

Volt pár felejthető horror, amit szintén Korea jegyzett. Újabban futószalagon gyártják – szó szerint, sajnos – az évezredes történelmi múltjukat dicsőítő mozikat. Egyikbe-másikba belenéztem, tényleg pazar a látványviláguk, de kosztümös, kimonós, majdnem nindzsás filmekre nincs már igényem, nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor az utolsó Bruce Lee-s mozit is otthagytam. A Szulejmán sorozat meg csuklóból, lazán kimaradt. Bánja a rosseb.

Viszont a My Way jó. Mi több: nagyon jó film.

Óvatosan latolgatva talán a Clint Eastwood rendezte, két részből álló filmdrámához – Levelek Ivo Dzsimáról, A dicsőség zászlaja – lehetne hasonlítani.

A témája eleve izgalmas, már-már meseszerű, és mégis igaz történeten alapuló. 

A nézőt rögtön a főcím után mellbe vágja a narráció: 1944 júniusában, a D-napon, a normandiai partraszálláskor a német védők közül a szövetségesek egy kelet-ázsiai származású hadifoglyot ejtettek. Vicces? Aligha. A furcsa alapálláson – snájdig, csukaszürke sváb uniformis és rohamsisak egy kis sárga, vágott szemű emberen – elgondolkodni sincs időnk, mert belendül a film, majd magával ragad, és hiába hogy nettó kétésfél órás, odaszegez a képernyő elé, köpni-nyelni sem lehet közben. Csont nélkül gyömöszöli le a torkunkon a képsorok mögöttes velejét. Több ízben is olyan adagokban önt el a keserűség a háborúk értelmetlenségét bemutató, fölkavaró tartalom miatt, hogy szédülni bele. 

Az egész filmből árad az elembertelenedés, a nihil miatt érzett jajszó. Az alkotás ritmusa feszes. 

Nagyon szépek a képsorok, aranyból lehet az operatőr keze. Hogy nem tucat-háborús drámát látunk mégsem, az meg a rendező mester arányérzékén múlott, köszönet érte, minden elismerésem az övé. Igaz, jó nagy pénzt (mintegy 24 millió dollárt) eltapsoltak a forgatáson, de aki végigizgulja a csatajeleneteket, a tankok rohamát, vagy az invázió torokszorító képsorait, annak nincs kétsége afelől, hogy van az a pénz, amiért megérte. Ráadásul a film nem tolakodóan, de igenis moralizál. Sőt, erős mondandóval egy olyan ívű fejlődéstörténetet beszél el, aminek megértése után egy életre belénk ég a humánum parancsa.

Kis kedvcsinálónak a tartalomból: egy koreai és egy japán kisgyerek felnőtté érését, kettejük viadalát mutatja be minden pátosztól mentesen a film. Mindketten a maratonfutás szerelmesei, és mivel akkoriban japán megszállás alatt volt Korea, a sportszerű vetélkedéstől azért hangyányival több érzelem, ellentétes indulat munkál a vetélytársakban. A sportkarriert, az olimpiai részvételt hamar áthúzza a beköszöntő második világháború, és a film két hőse a császári japán hadsereg egyenruhájába kénytelen bújni. A koreait persze erőszakkal sorozzák be, a japán viszont még szép, hogy állhatatos híve a Felkelő Nap Birodalmának. A mongol határvidéken előbb szovjet fogságba esnek, megjárják Kelet-Szibéria gulágjainak a borzalmait, és onnét kezdve egyre nyugatabbra löki őket a történelem vihara, hogy a végén az Atlanti óceán partján lőhessék az amerikai inváziós csapatokat.

A bő kétórányi kaland egy pillanatra sem ül le. És ami a film bravúrja, az a hangnem, ahogy tálalja a tartalomból fakadó logikus következtetéseket. Nem szájba rágottan, ahogy a nyugati ízlésterrortól megszokhattuk. Finoman adagolva, de elemi erővel, miként egy keleti filozofikus kultúrkörben nőtt művészembertől elvárható. A sok lövöldözős, agyonreklámozott, neves sztárokkal futtatott háborús film közül így tűnik ki ez a nagyszerű alkotás. Képileg, hangilag, tartalmilag: rendben van. A színészekre sem lehet rossz szavunk. Kicsit mintha túljátszanának egy-két szcénát, na jó. De ez csak annak zavaró, aki epébe mártott toll nélkül képtelen kritikát megfogalmazni, a kákán is csomót keres, vagy nem ismeri a keleti színjátszás hagyományait.

Ja! Még egy fontos momentum. A filmben minden náció a saját nyelvén beszél. Az orosz oroszul, a német németül, a japán meg a koreai is a magáén. Még az amerikai rangerek is csak angolul káromkodnak.

Ha tehetik, nézzék meg a My Wayt. Aztán szóljanak a szeretteiknek, nyomják le őket is a képernyők elé. Majd azért figyeljék mi ül ki az arcukra, amikor az önkéntes japán katonák a guruló páncélosok alá vetve robbantják föl magukat.

Itt a film beharangozója, ízelítő képen rá lehet kattintani!

MY WAY , Dél-Korai háborús filmdráma (2011.), 146’

Rendező: Je-kyu Kang,
Író-forgatókönyvíró: Je-kyu Kang,  Byung-in Kim
Szereplők: Dong-gun Jang, Joe Odagiri, Bingbing Fan
Zene:  Lee Dong-Jun

Napló 35.

„Tegnap egy tanyán jártam.

Ilonafalva* melletti a meszelt kis szállás, takaros ólakkal, góréval, kocsiszínnel, szívemnek kedves istállóval, szárnyékkal körbeölelten.

A Járás peremén él egy idős házaspár.

58 éve együtt vannak – s ha leszárad a kezem, hát száradjon le könyékig, legyek közhelyes a közhelyesebbnél, ötlettelenebb egy szálkás, szúette kapufélfánál, amikor ennyi időt számon tartva erős álmélkodással leírom az ide kívánkozó régi mondást – jóban-rosszban.

Belegondolni is rettenet, mekkora idő ötvennyolc év valakivel közösen!

Kiszámoltam az ujjaimon: amikor megszülettem már akkor több mint két évtizede ugyanazt a kenyeret rágták… Ha így nézem, hozzájuk képest az én eleddigi életem egy rövid, poén nélküli vicc. Egyelőre. (Remélem ha elsül, a csattanóján azért majd én is nevethetek.)

Ötvennyolc év házasság: egy fedél, egy ágy, egy asztal, egy derű, vigalom vagy gond-baj megoszlása a kettő között – ezt a mai világmindenséget kiismerve – valóban csodálatra méltó dolog. Nem teljesítmény, mert az olyan versenyszagú. Nem bukfenc, hétpróba, vagy dobogót áhító küzdelem. Megmérhetetlen.

Egyszerűen csak: szép. Nincs rá jobb szó.

A tanyájuk is olyan, amilyen a két öregember. Tisztaságot, őszinteséget, becsületességet sugall. Süt a környezetről, hogy ami van, az tíz körömmel lett összekaparva, és a dolgosság, a jobbító szándék, előbbre való volt mindentől. Nem a ma szokott hányaveti magamutogatás építette. Hanem a kettejük közös akarata.

Öröm volt szétnézni. Látni, meghallgatni őket. Az alsó konyhában ültünk. A néni a sifon-kemence melletti padkáról mondta a magáét, Jóska bácsi meg ha nem beszélt, döntötte a pálinkát kettőnknek. Az udvaruktól kőhajításnyira ott a Barátok Kútja. Annak a vizét isszák demizsonszám, s jó szívvel ajánlom e sorokat olvasónak, vegye fontolóra, hogy a hosszú élete reményében mától ő is naponta artézi vizet kér a poharába, valahányszor megteheti. Még az se baj, ha a pálinka mellé. A Barátok Kútjának ugyanis bársonyosan puha a vize. Kicsit sötétsárgás, mint amilyen a szőke lánykák eső utáni haja. Az íze pedig savanyú. Nem túl bántóan. Éppen csak annyira, hogy a kén kiérezzék belőle. Mintha orvosság lenne. Doktor, patikus nem lévén, hittel vallom: az is.  

Jóska bácsi igazi paraszt ember. Régi vágású, kalapos fajta. Ismerte a sintér nagyapámat, aki napszámosként dolgozott náluk. A térdünket csapdostuk, anekdotázott róla, és félve írom le de míg mesélt, időnként könnybe lábadt szemmel kacagtam. Törülgettem a szemüvegemet, észre ne vegye. Sokat tudott a tatáról, és olyan jó volt hallani. (Egyszer majd ezeket a zsebre dugott kis történeteket is le kéne írni.)

Már ezért megérte kimenni hozzájuk. 

Meg a levegőért. A semmivel össze nem cserélhető szikes pusztai levegőért. Beszélhetnek nekem az Alpesekről, a fenyőerdőkről, a gyantaillatú, tüdőtágító tengerparti kúrákról: a Járás lelket duzzasztó, orrba mászó szaga még tehénszarostul is különb emezektől. A vakondtúrás tetejére állva nagyobb az ember, mintha hegyet mászott volna. A Járás mellett senki nem akarja túllihegni az életet. Éppen ezért, amiért az ottaniak szerények, de dolgosak, és megmaradtak embernek, hiába, hogy a finnyásabb kívül állónak csak babkarónyiak: az őket kicsit értőbbeknek mégis tölgyfának látszanak.

Jó volt az árnyékukban, tegnap.”

*Ilonafalva  – Zimonjity falu (a gyengébbek kedvéért)

Pk

KAMERAÁRNYÉK

Haragszik a disznópásztor a falura, s a falu nem tud róla.
Megbékél a disznópásztor, s a falu ezt sem tudja meg...

Elült az április végén fölvert por.

Lecsöndösödött a pohár víznyi vihar. Emberek, oszoljunk, nincs itt semmi látnivaló!

“The show must go on.” Egy jó darabig majd áztatja a májusi hűvös eső a kiragasztott kampányplakátokat, a szép szavakat, az ígéreteket – sosem lesznek azok levakarva.

Rólunk se.

Velünk élnek, figyelmeznek bennünket.

Némelyik még a múlt idényből foszladozik. Napszítta, eső verte istentelenül szép szavak. Fagyálló gondolatok.

Magányos műfaj a plakát-élet (szegény Pilinszky de tudta!). Nincs attól szomorúbb, mint amikor az idő múlását holmi színes papíroldalak enyészetén vagyunk kénytelenek észre venni.

Kegyelmi helyzetben az embernek nem kéne, hogy ellenfele legyen az idő, mert az idő az idő-fölöttiből, az örökkévalóságból van. Nem kettő- vagy négy évekből áll egy ciklus, még a délvidéki közösségünknek sem, ide-oda tologatott választások által pozicionáltan, hanem több generációból.

Mindez addig tekinthető folytonosságnak, míg az adott korszakban az emberek többsége egy irányt választott, egyet akart. Ilyen volt a XX.század eleje 1920-ig, a két háború közti királyi éra, és bizony ilyen az előbb kommunista, majd önigazgatású szocialista periódus is. Alig néhányan mertek akkoriban más szemmel nézni szét. Aki észlelte az időt mint időt, az már transzcendentálta is, mert viszonyult az időhöz, a társadalmi jelenségekhez, a köz ügyeihez, de az idő-felettiség pozíciójából. Nem szerették érte. És hogy ne vigyem túl messzire, teológiai okfejtésbe a cikket: Jézus feltámadásáról akkor még nem is szóltam...

Jobb tehát, ha vállmagasság helyett inkább fölfelé nézünk. Láthatjuk az ég madarait. Megjöttek a fecskéink, s hogy az idén nem róluk szólt ez a tavasz, abban erősen közrejátszott a fentebb taglalt, nem éppen az örökkévalóságot jelentő szerényen porciózott politikai megmérettetés.

A fecskék erről mit sem tudnak. Ugyanolyan merész ívben ollóznak a villanydrótok fölött. Kérdés, hogy a hónap végére ránk köszönő lehűlt időben találnak-e elég röpülő eleséget? Milyen jó lett volna a hetekkel ezelőtti huszonfokos nyári melegből egy-két vödörnyit elmenteni ezekre a mostoha reggelekre! Hét ágra süthetne a nap! Ehelyett a kisgyermekes házak tetején megint pipálni kezdtek a kémények, és a didergősebb fajtájúak elővették a jövő szezonra egyszer már gondosan elspájzolt kardigánokat, kiskabátokat.

Talán nem baj, ha az idén is oly kedves fecskéink mellett mást is megláthattunk.

Vannak verebek! Régebben ez olyan evidencia volt, mint hogy az ég kék, a fű meg zöld. Mára ez is változni látszik. Örülnünk kell minden egyes verébnek. Valahol azt olvastam: a fokozódó ütemű városiasodás, az ipari szennyezés és a globális fölmelegedés miatt már a veréb-populáció léte is veszélyben forog. Ráérős tudósok pedig kiszámolták, hogy e borzas tollú kis madárkák nélkül hamar fölborul a természet egyensúlya. Elvégre minden része mindennek. Ha egy apró szeletke hiányzik a környezetünk masinájából, képes leállni az élet.

Ez nem vicc. A tudósok már-már azon voltak, hogy kedzdik elsiratni a veréb komát, meg a népes társaságát. Aztán vagy tévedtek a szakik, vagy a helyzet még nem ilyen rossz, mert nagy örömömre hallani verébcsapatokat hangosan vitatkozni a bodzabokrok takarásában, és a képtár üresen hagyott fecskefészkeibe is érkezett belőlük néhány albérlő párocska. Buta kis állat a veréb. Folyton visszakoppan az ablaküvegről. Alig győzöm odébb hessegetni őket.

George Orwell-i időkben élünk, hiába. Amit korábban észre sem vettünk, arra most fokozottan ügyelünk. Már egy öklömnyi tollas élet megléte is boldogságot hoz. Ilyen semmi kis dolgoknak kell örülni. Meg annak, hogy hiába volt Orwell egy író zseni, hiába korszakos műve az 1984, és hiába, hogy ebből a rémséges jövőképet lefestő könyvéből elég sok minden beteljesült azóta – mintha mégis híja lenne a látomásainak. A legrosszabb még nem következett be. (Vannak például verebek…) Jóllehet akad már gondolatrendőrség, amit facebooknak hívnak. A Nagy Testvér is figyeli minden mozdulatunkat, hisz bekamerázottak az utcák, a terek, a középületek. Mi több, a jelenleg is használt számítógépeken már olyan programok futnak, amik révén bárki múltja, jelene, sőt – a kapcsolatrendszerét, levelezését lekövetve – egy kicsit már a jövője is előre tudható, kianalizálható. Nem csak mi meredünk a képernyőre: a képernyő is bámul bennünket. Hírlik, nincs messze az idő, hogy a kutyák, lovak, macskák és más jószágok mellett az emberek is mikrochipet kapjanak a bőrük alá. S ha ez megtörténik, olyan ellenőrzöttek lehetünk valakik által, hogy arról Orwell a leghagymázasabb rémálmaiban sem gondolt soha.

Jó hírem a végére. Azért a mindent látó szem is becsapható. Létezik kameraárnyék. Azt a szöget hívja így a szakma, amit nem lát a fimlfölvevő készülék. Hiába, a lencse sem tökéletes, nem 180 fokos szöget fog be. Ha szerencsénk van, és fölismerjük a lehetőséget, megmaradhatunk láthatatlannak, a kameraárnyékot kihasználva élhetünk.

Például úgy, hogy a fecskéknek és a verebeknek minden reggel köszönünk. Hogy meglátjuk azt, aminek már nem szokás örülni. Így sem lesz sétagalopp az élet, de legalább nyugodt lelkiismerettel térünk nyugovóra. A pohárnyi vízben nem vihar lesz. Hanem jó esetben – a fogaink.    

                                                                                                                       Pk

NAPLÓ 34.

Léphaft Pál rajza

 „Igaza lehet a velem egyívású Szentesi Z. Lászlónak, amikor egyik esszéjében – a sorok között érezhetően kicsit megilletődve – azt észrevételezi, hogy abba a korba ért, amikor már van mire visszaemlékeznie.

Igen. Eddig spárgáztunk, nyűglődtünk két teljesen eltérő minőség között. Más szellemi-, elvi-, viselkedési normarendszer szerint léteztünk. Ennek dacára tudtuk, hogy a fordulat be fog következni. Láttuk apáinkat. Nem voltunk-vagyunk ostobák. Tanultuk az iskolában mi fán terem a váltógazdálkodás.

Most mégis – furcsa megélni a pillanatot, amikor rádöbbenünk, hogy a szó klasszikus értelmében vett ifjúságunk utolsó réti virága is elhervadt. Történt pedig mindez úgy, hogy az egyetlen, legvégére maradt szirom elhullásának a pillanatát, ezt a valóban ünnepélyes, méltósággal teli aktust észlelni sem észleltük. Semmi! Ment minden a szokott módon, a kiforrott életfilozófiánk diktálta tempóban; kaszasuhintás ívében fölkelő és lenyugvó napokkal; néha vadászva, néha hallgatózva; telis-tele hibákkal, ritka bocsánatkérésekkel, sűrű káromkodásokkal;  belefeledkeztünk a teendőinkbe, a ritmust ütöttük az üllőnkön, csak az előttünk görgetett dolgainkra ügyeltünk. Aztán – mire föleszméltünk – a búcsúintegetést is elmulasztottuk. S lám – a múlt dűlőútjának kanyarjában eltűnt, ellépdelt tőlünk a fiatalságunk. Oda lett a fél életünk  

Könnycsepp se pottyant.

A tisztes középkor tehát nem hétfőről keddre köszöntött ránk. Egy folyamat volt. Lassú, szenvtelen, kíméletlenül biztos. Minden köztes időszak ilyen.

Olyan átmeneti, mint amilyen az októberi kora estéken viselt kötött pulóverünk. Kényelmes, már nem túl merész holmi, ámbár sokat sejtetően legényes – hál’Istennek még nem vatta-béléses, öregember szagú posztó kabát, szürke, tömött vállakkal, amiben úgy szoktak bandukolni a misére a reszkető fejű vénségek, akárha nagyra nőtt sötét varjak lépdelnének a templom irányába. (Ha szerencsénk van, és bírjuk szusszal, azt a miránk szabott malaclopó téli kabátot ugyanígy, pikk-pakk letudott évek után majd előveszi a naftalinból a gondviselés…)

A mi most fölhúzott, mind megszokottabbá váló bolyhos kardigánunk adja azt a kevés, szükségszerű többlet meleget, amit az apránként egyre terheltebb, leheletnyit sorvadó szervezet már megkíván. A diplomás, egzaktabb gondolkodást preferálók miatt plasztikusan is ábrázolható a középkorúság képlete: mintha egy táblára vitt matematikai föladvány révén a halmazok metszetét, az egymásba csúszásukat konstatálnánk. A metszéspont krétakörén belül vagyunk most. Már nem A halmaz. Még nem B.

Majdhogynem unottan közömbös ez a történet, míg a procedúra vége felé az ember fölfogja, hogy kerekdeddé gyúratott, s a beteljesített évtizedei után a küldetésének újabb fázisa kezdődik. Nem látványos az átalakulás.

A szó is rossz rá. Némi fellengzőséggel inkább átlényegülésnek nevezném.
Elnézve a komolyodó tekintetű gyerekeinket – itt-ott halványabban, vagy erőteljesebb kontúrokkal: egyre-másra kivehetőbben látszunk rajtuk.Tegnap még az ölünkben ültek. Ma meg zsebpénzük van. Öntudatosabbak, s talán jobbak is, mint mi voltunk.

Nem először tévedtünk. Nem először muszáj igazodnunk. Nem először kezdjük újra. 

”Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed.”

Pk

OROMPART ALATT

 

Orompart alatt, a rónán, azok a határesetek,

A roggyant fiáker, talmi, a szétmálló végzet,

Csupa avítt holmi – amik – tán meg sincsenek.

Minden időben hiányzó magyar- és szerb ékezet.

Kesernyések, pitiánerek, a hamis családtörténetek.

Örök egyenkénti magánesetek. Errefelé a sors alig szerbes.

(Messze ide a város.) Magyarosan képtelen, néha bunyevácos.

Tanyák mentén a barázdák: végtelen végig seb-feketéllenek...    

Jegenye csonkja botlat, s a szélnek csak a dőlt akácos akasztó korlátja.

Letépkedve a felhők bodra. Elhalt harangszóra asztalhoz ül, ki családos.

Az utazó látja – fűzöld pántlika fonja a tegnapi lányok haját.   

Immár sem a régi, sem az új szemekben nem törik meg a prizma.

Minden dűlőúton ballagó vállakra akasztott téli kabát

Elszabott takaró-tarisznya. Parasztnak poros az arcizma.

Itt nincsen ledöfött tábla, a mezsgyekaró nem kő – lyukas gumicsizma.

Csapott tarkójú göröngy, öntudatlanul hagyott, néz, hogy – ez mi?

Kincstári vagy rög. Aranyat érő. Jó lenne zsigerből, fejből,

Minden belső űrből, egyéb másból ezt a tavaszt kifeledkezni.

Majd hintjük magunkat máskor, búzából, hasadt gubójú mákból.

A belvizes rétbe lefeküdt nádat figyelve, elhisszük együtt:

A kanálisnál fosógém szállott, s a surranó rókának lógott a nyelve.

Orompart alatt máson is, de főleg ezen – nevettem.

Portölcsérbe barlangó bucskázott, az ördög tövises szekere gurult.

Sokszor tévedtem, vártam botorul… Elfelé menet hátát mutatta az Isten.

Orompart alatt, jaj, mennyi sokat nevettem.

Magyarkanizsa, 2016. április 17.