Napló - 44.

Fotó: Puskás Károly

„Vasárnap meglátogattuk a kalákában fölépült Baráthok-kútjánál lévő pusztai fürdőt. Szép. Helyén valóan átgondolt és a körülményekhez képest tisztességesen kivitelezett. Szerény, a járási miliőbe illeszkedni igyekvő, ugyanakkor tetszetős munka. A létjogosultságát pedig az a körülmény mutatja legjobban, hogy meghökkentően sok fürdőző használja. Jönnek az emberek. Mindannyian ki akarják próbálni. Errefelé ilyesmi sem régebben sem mostanában nem épült. Nincs hagyománya, vagyis jobban mondva a hajdani szokás, a legelő széli szikes tócsafürdőzés hosszú ideje kiveszett a köztudatból, hisz jócskán elmúlt már száz év, amióta a Csodakút vizét az első befektetők ipari méretben, a terápiás gyógyászat céljára kezdték hasznosítani. S bár ennek dacára a szegényebbje olykor ki-kijárt a Járásra a reumás lábát áztatni, kamillát kaparni, sziksót lopni, összegyűjteni a bíbictojásokat, meg hazavinni mindenfélét, ami „a döglött tetű bűritű’ többet ér”: a közös fürdőzés kultúrája csak tetszhalott állapotban leledzett. Aztán – láss csodát - ennek a sikeres újjáélesztése az idén nyáron mégis megtörténhetett. Van is foganatja. Ki autóval, ki biciklivel, családostul érkezik. Dagonyáznak a sárban, s míg velük pocskolunk mi is, egyre az a téma: vajon meddig bírja ez a csinos kis pusztai fürdő a helyi vandalizmust? Mikor eszi majd ide az avas az első gazembert, aki megrongálja a pompás építményt, mert úri kedve szerint csak a pusztítás csiklandozza az (állati) ösztöneit? Dühítő, egyben szomorú, hogy ilyesmin kell aggodalmaskodnunk. Se törvény, se becsület, se józan ész a világban. Pedig a Járáson bugyogó kút meg a tavacska megmaradása mindannyiunk felelőssége. Jó, hogy van. És jó, hogy ott van. Valami elkezdődött. Még korántsem tökéletes – például hiányoltam egy-két könnyen üríthető, lehetőleg nem tájidegen anyagból készült szemetest, és ha rajtam múlna, néhol megpróbálkoznék olajfák ültetésével, hogy majdan legalább némi árnyék vetüljön a kút környékére -, ám a jó szándék vitathatatlan, és mivel az akarat is jövőbe mutató, lehet még fejleszteni, tákolgatni. Nagyon sok mindent nem lenne muszáj meggondolatlanul oda álmodni, mert a Járás nem tűri a túlbonyolítást. Az olyan fölösleges dolgokat, mint a parkoló(!), a biciklitartó, meg villamos áram: gyorsan el kell felejteni. A pusztai fürdő azért az, ami, mert egyszerű, mint a faék, és a szerethetősége, a kincse éppenséggel pont ez a sallangmentesség. Bevallom, jóleső bizsergést éreztem a szívem körül, amikor alkonyattájt előbb balról egy juhnyáj, majd kisvártatva jobbról egy tehéncsorda vonult el a fürdőzők mellett, napszállat irányába. Azt hiszem, ilyen látványt utoljára az elmúlt század falusi idillt ábrázoló romantikus festőművésze vizionálhatott. Mindenfelé tulipiros pucér menyecskék, gömbölyded formák, némelyiknek iszappakolás a vastaghusikáján és a háttérben a Riska tőgye giling-galangol elfele… Ez idő alatt régi ismerősöm a piócákat szedi össze a náddal szegélyezett tavacskából. Naná, nem veti őket a szárazra! Inkább igazi természetvédőként átmenti őket a közeli, átellenső pocsolyába. Míg elnézem ügybuzgalmát, nyakig merülök az iszapszagú, sűrű vízbe. Áztatom magamat a százhatvan méter mélyről föltörő, gyógyhatású járási kincsünkben. Nem érzem, de tudom, hogy a kénes szagú, ásványi anyagoktól sárgálló víz jótékonyan áthatja minden ízületemet. Bársonyosan tapad a bőrömhöz ez a fajta artézi víz, párja sincs sehol. Közben hétágra süt az augusztus délutáni nap. A rojtos cihájú felhő alatt ölyv szitál, és arra gondolok, ezért a nyugalomért, ezért a csupasz élvezetért ugyan mennyit adnának azok, akik egész életükben csak az élményfürdők csiribiri nyüzsgését tapasztalták, csúsztak sivalkodva a tömegben, kamu hullámokon ringatóztak méregdrágán megfizetve a luxust, a mű-pálmafákat, a zutyult koktélokat, hogy instant csomagolva kvázi megkapják a testnek-léleknek kijáró pihenés illúzióját? Az uszodai hangszórókból bömbölő slágerektől mennyivel ér többet a napszítta legelőn zsizsegő tücskök muzsikája? Megfizethető-e hogy műanyag napozó-nyugágy helyett a sárba tottyanva ücsörgök, vasárnap délután, a semmi közepén, vagy attól is még kicsit hátrébb, és a homlokomhoz ernyőként emelt tenyerem alól kikémlelve láthatom a délibábos horizont remegő képét, és gyönyörködhetek a párálló levegő csalóka játékában? Ugye. Csak lejjebb kell adni azt a fene nagyra taksált igényességet. Ha netán nem lenne világos: ez a mai világ így ahogy van – haldoklik. Pusztulnia muszáj az összes cafrangos ideájával, a sleppel együtt. Lehet, mi is vele veszünk. Nem tudom. Ezt előre nehéz megjósolni. De a végjáték már elkezdődött, és akinek szeme van a látásra, füle a hallásra, szíve a helyén, az esze meg rendes, az tisztában van a helyzettel. Éppen emiatt amennyire csak lehet, igyekszik kivonni magát a káosz örvényéből, a kor tüneteitől, a beteg divattól távol tartózkodva, az álságos kívánságlisták nélkül élni. Egyszerűnek, és mégis hasznosnak lenni, mint a pocok szőre.

All inclusive – a Járáson mindez megtehető.”      

Szikes puszta - illusztráció

Pk

NAGYMAGYAR-KANIZSA?

A kanizsai Csonka Feszület
Fotó: Nagy József

Általában elmondható, hogy a magyar anyanyelvünk páratlan jelenség. Nem csak itt, szűkebb Közép-Európában, a szláv és a germán nyelvtengertől ölelten, hanem világviszonylatban is egyedi, akár szókincsét, akár nyelvi szerkezetét vagy éppen a képi erejű, logikus, láttató fölépítését vizsgáljuk. Nemzetközileg nagyra tartott nyelvészek, tudósok már sokszor nyilatkoztak erről a nem mindennapi kincsünkről, meghaladná szerény kereteimet, ha most ezeket akarnám – akárcsak címszavakban – sorolni.

Mindazonáltal aki beszél magyarul és érti a nyelvi struktúra finom összefüggéseit, az igazi élvezetet lelhet abban, hogy mennyi játékos szóösszetétel, nyelvi lelemény és nem utolsó sorban tartalom mögötti mondandó rejtőzhet egy-egy magyar nyelvű szövegben. 

Minden fölösleges magyarázkodás helyett elég, ha Weöres Sándor vagy Örkény írásait levesszük a polcról. De aki már végigröhögött egy Rejtő-regényt, az is lándzsát törne a föntebbi sorok igaza mellett.

Kedves Olvasó!

Játékra hívom. Tegyünk közösen egy próbát! A számítógép előtt ülve indítsuk el a „hótt-eccerű” microsoft world programot. Ha megjelenik az üres oldalunk, lapunk, akkor kezdjünk begépelni magyar nyelvű szöveget. Nagyon fontos, hogy be legyen kapcsolva a helyesírás-ellenőrző rendszerünk! Abból, hogy az általam imént leírt „hótteccerű” szót aláhúzta a gépi cenzorom, látom, hogy nem alszik a rezsim, nálam figyel a masina, helyesírásilag mérlegeli az összes szavamat.

Most jön a java!

Kezdjünk szöveget írni, értelmes magyar mondatokat gépelni, amelyekben szerepel a nagymagyar, nagyhorvát, nagyangol netán a nagynorvég szóösszetétel. Vagy bármely más náció előtt a „nagy” szócskát szerepeltessük.

Ha eleget írtunk, hat-hét helyen beiktattuk a kért, tetszés szerint választható szóösszetételeket, akkor pillantsunk a képernyőre és nézzük meg az eredményt!

Milyen érdekes!

Csak a „nagymagyar” nincs aláhúzva, a többit nem tudja értelmezni a gép. Jelzi is, piros hullámos csíkkal, hogy valami nem stimmel. Hogy miért van ez így – nem tudom. Csak találgatok, csöndben. Lennének ugyan tippjeim, de a politikai korrektség azonnal lakatot rak a számra. Hát megtartom a véleményemet. Széllel szemben sosem volt nyerő fröcskölni.

Mert ha ennek a  nem tisztelt, de már dőlni látszó, ezért nálam dőlt betűs rendszernek a logikáját követjük, akkor a világban csak mi ֪– magyarok – vagyunk telhetetlenek. Azt sugallja mindez, hogy olyan éhes hódítók, kaparcsi, másokon átnéző, revansizmust lihegő nációt képviselünk, akiknek a pökhendiségüktől csak a gátlástalanságuk nagyobb. Annál az egyszerű oknál fogva, mert a „nagymagyar” címkézés – tegyük kezünket a szívünkre – csöppet sem hízelgő, inkább lekezelő minősítés. Ezt a megjelölést a kifejezett rosszindulat kreálta. Tudjuk honnan, és milyen szél fújja a címkéket mostanában. Miként válhatott a hazafiság, az erős identitás vállalása szitokszóvá. Ellenük hiába bizonygatjuk: ha a sajátomhoz ragaszkodom, attól még a másét nem nézem le. Sőt. 

Igaz, szeretnem sem kell. De eltűröm, és tiszteletben tartom a másik nyelvét, érzéseit, kultúráját. Ha már egyszer a magaméban biztos vagyok, és nincsen fertőzött, előre gyártott koncepcióim, az ösztöneim épek, akkor a másé nem szabad hogy zavarjon. Persze, a szabad, demokrata szövetség szellemű riadóláncban fasizmustól rettegőket ez a napnál világosabb tény nem tántorítja el fixa ideájuktól. Lételemük ontológiai pillére az irtózat fenntartása mindennel szemben, ami nemzeti. Közben arra akarnak kényszeríteni, hogy szeressem a mást, jobban mint az enyémet, és törekedjek arra, hogy a tövemben is megjelenjen az egzotikus tarkabarka egyvelege, mert az a kívánatos, az a szép, mi több: még szebb is a megszokottól. A magyartól pláne. Erre a válaszom: bár szeretem az egzotikusságot, abban is találok szépet, de úgy vagyok vele, hogyha olykor-olykor majd egzotikusságra vágyom, akkor oda fogok utazni és megnézem. A kertszomszédom ne legyen se lándzsát rázó indián, se kannibál, se putris berber. Gondolom, nekem se örülnének a szaúd-arábiai utcabeliek, ha körösztöt raknék a napsugaras oromzatú házam közepébe, Szűz Mária-szobrot a vakablakba, vasárnaponként tömjénfüstös körmenetet tartanék, és évente kétszer disznót vágnék odahaza Rijád központjában, miután ellentmondást nem tűrő kedvességgel erőltetném a hurka-kolbászos kóstolómat  minden mellettem lakóra. És ha ódzkodnának tőle, törvényért kiáltanék, fenyegetőzve, hivatkozva az emberi jogaimra. Ugye-ugye kedves jogvédők, fölkent humanisták? Fonákjáról nézve mennyire szembeötlő a kettős mérce...

Itt érkezünk el a lényeghez. Az öntudatos, erényeivel, hibáival szembesülni képes embernek egészséges a világszemlélete. (Is.) Aki pedig saját magát sem tudja definiálni, szétmaszatolt az értékrendszere, az önképe ingatag: hajlamos a bűnbakkeresésre. Nincsenek illúzióim. Köztünk, magyarok között is vannak ilyen szélsőségekre hajlamos figurák. Csak úgy mint másoknál, a hülyeség nem nemzetfüggő, és nem általános ártalom.

De azt kikérem magamnak, hogy folyton csak az én nemzetemmel, az én véreimmel lehessen padlót mosatni, nekünk kelljen magyarázkodni és hamut szórni a fejünkre olyan dolgokért, amiket mások következmények nélkül megtehettek! (Rosszabbik esetben: még ma is büntetlenül művelik.) Csínján kéne bánni az általánosítgatással! A föntebb leírtakhoz igazodva engedjenek meg egy kiragadott példát. (Még mennyit lehetne sorolni!..)

Az olaszokról senkinek nem jutna eszébe, hogy „nagyolasz” módra politizálnának. (Aláhúzva pirossal a nagyolasz…Köszi szépen korrektúra!)

Pedig jó, ha tudja a nyájas olvasó, hogy nekik külön kifejezésük van a lokálpatrióta öntudatukra is. 

Ez a campanilismo. 

A campanile a szülőfalut szimbolizáló harangtorony. Vagyis az átlag olasz nagy ívben tojik a világ dolgaira, számára fontosabb az, ami szűkebb környezetében újdonság, ami befolyásolja mindennapjait. Hol van olcsóbb és finomabb bor, melyik szomszédját ütötte meg a guta, kit prédikált ki a pap vasárnap és ki kivel hol itta le magát utoljára. Amerika, Afrika, a messzi kelet vagy Európa ködösebbik fele meg csak húzza meg magát a sarokban, sámlira ültetve.

Emellett az olasz politika nem szívbajos. Nem is olyan régen a zömmel bűnözésből, koldulásból, prostitúcióból élő román cigányok ezreit rakták föl vonatra, retúrjegy nélkül. És a cigányt nevén nevezték, a bűnözőket meg nem embervédő szervezetek, hanem fegyveres csendőrök vették gondozásba. Mégse óbégatott senki „nagyolasz” hozzáállásról.
Bezzeg nálunk!

Elképzelem mi lenne ha…

Van egy tanácsom. Fogadjuk meg az olasz példát. Tegyünk rendet legalább azon a részen, amit a Nagytemplom tornyából belátunk.
És ne hívjuk campanilismónak, pláne nagymagyar észjárásnak.

Legyen a célja városunk élhetővé tétele, a neve meg Magyarkanizsa toronymagas szeretete.

Ilyen egyszerű lenne.

Pk

NAPLÓ - 43.

„A Postakert sarkán aztán megálltam, és abban a besűrűsödött pillanatban kezemet kénytelen voltam a szívemre tenni. Nekidőltem a posta lépcsője melletti korlátnak. Míg mögöttem a csütörtöki piac felől vastagon bugyogott a zsivaj, és körülöttem ismerős és ismeretlen emberek járkáltak, zavaromat palástolva próbáltam megejtően mosolyogni. Tudom, kevés sikerrel. Egy szatyros asszony futó, édesded pillantása gyorsan észhez térített. Enyhén aggodalmas szeme villanásából látszott, mindjárt megkérdezi rosszul vagyok-e. A föltoluló részvéte miatti kínos hazudozást elkerülendő íziben odébb léptem. Pedig nem voltam jól. Megrémített a látvány. Egy csomó sejtelem vágott ott fejbe, belém hasított a kétely, a már egyszer megtapasztalt döbbenete, és ettől a velőt szakasztó villanástól, az ösztönökbe vetett hitem megingásától céltalanabb, semmibb, hitehagyottabb lettem a másodperc töredéke alatt. 

Előtte nem utalt rá jel. Előtte még nyomtam a pedált. A postára küldeményt vittem. Kikerültem a kocsisort, elóvatoskodtam az árusok között. Utána letámasztottam a biciklit. Aztán viszont, amint megfordultam abban a minutumban a sarkamig elzsibbasztott az az elmondhatatlan, félelemmel teli érzés. A lépcsőn egy kosaras, bajuszos bácsika indult lefelé, nadrágtartója feszült a hasán, átellenben az úton szürkés színű autó fékezett, csikorgott a gumija, az orromba vert a közeli konténerekbe dobált zöldség savanykás, erjedő bűze, sütött a nyári nap, és a járdán, a kerítés hűvösének mélykék sötét szalagjában ott volt az a gyerekkocsit toló kismama is, akit az összképpel együtt egyszer - egészen bizonyosan tudom, hogy - láttam. Pont itt. Pont így. Déja vu. Megéltem már.

Mert fölhígulóban az idő.  Mert ahogy haladunk errefelé, éveink egyre vizenyősebbek lesznek, meglágyulnak, fölpuhulnak, azaz a szó rossz értelmében elnőiesednek, mint azok az identitásukat vesztett, hímneműnek született emberi lények, akik hatalmas pénzekért átoperáltatják magukat kisasszonyokká, és ebbéli örömük kiteljesedéseként szerepüket túljátszva affektáltabbakká, hisztérikusabbá válnak a legszeszélyesebb, istenadta nőnek született nőtől is. Kész bűbáj az éveinket visszaidézni, hisz az alaktalan se hús, se hal, képlékeny tartalmukban nehéz fogódzót találni. Alig akad biztos pont, említésre méltó dolog, olyasmi, ami elütne a korábban már bejáródott, megszokott sémáktól. Politikai vetésforgó járja, mókuskerék-unalom. Egyazon témákon rágódik a közélet: van-e gazdája, netán bűnöse az éppen aktuálisan ellopott pénzeknek, minőségében kielégít-e bennünket a recept nélkül előírt napi öröm-dózisunk, meddig jár a korsó a kútra, mikor érik utol a sánta kutyát, mennyit visz el valakinek a háta bőre, hogy mert az a bátor ember templomban fingani,  ki fizeti a révészt meg a liberális riadóláncban rettegőket, és jár-e jobboldali publicistáknak ezüst fokozatú kitüntetés-köröszt, avagy sem? E tüzesen böködő, vékonyunkba eresztett kérdések elől-alól semmi nem mentesíthet bennünket. Esetleg ha kivonulunk a pusztába. Már Krisztus is emiatt őgyeleghetett ama híres negyven napon körösztül.  Megtisztulásból. Jó volt neki. Vajmi kevésszer adatik meg nekünk hasonló lehetőség. A hálózat csapdájában mindenhol utolér az információ. Hálóban a halak: tátogunk. Értelmes párbeszéd híján. Mennyit viselünk el belőle, és hogyan?

Pörög tehát a mozija sok déja vunak. Csoda-e? Nem is olyan régen ezt a jelenséget még paranormális mozzanatnak tartották a lélekbúvárok. Mivel mindig váratlanul villan át rajtunk, vizsgálati úton képtelenség bebizonyítani az okát. Az okozatáról, a hatásáról nem is beszélve. Márpedig a föl- és megvilágosodott, korszerű ember a dolgok racionális magyarázatában érdekelt: túlságosan régóta vagyunk rabjai a kézzel foghatónak. A kánon szerint gondolkodó többség lehülyézi a miszticizmusra fogékonyabb kisebbséget. Hiába. Akkor is emberi vonásunk marad, hogy többféle képen értelmezzük a világot. Régen is voltak, és most is akadnak, akik a spirituális válaszok hívei. A déja vu karrierje sem most kezdődött. Vizsgálják egy jó ideje. Nevezték „memóriahibának”, az érzelmekkel telített, lelkiekben kicsit gazdagabbak kiváltságának, amint emlékekkel csurig teli egyéniségükből, mintegy födőt-fakanalat emelgető fazékból időnként kiforrnia muszáj a már megélt élmények szuvenír-képeinek. Vagy a dekódolatlan agyi információk késleltetettségében vélik a magyarázatát. Az így okoskodók gondolatmenete mindig taszított. Rossz alapállásukból ugyanis az következik, hogy az ember nem egyéb, mint egy többnyire jól, de néha ügyetlenül működő sejthalmaz. Amannyi molekula bödöne. Csupa fehérje massza. Ilyetén hasonlatos például az osztrigához, csak attól valamivel nagyobb, meg két lábon jár, de nem annyira finom.

A neurológusok – régi szokásukhoz híven – biokémiai hókuszpókuszt láttak benne(bennünk), viszont nekik azóta nem hiszek, amióta tudományosan igazolta egyik ráérősebb kutató gittegyletük, hogy megtalálták a szerelem vegyi komponenseit. Gőgös állításuk szerint a legszentebb emberi érzés epruvettákban bármikor kizutyulható. Némi savak, ilyen-olyan enzimek koktélja kell hozzá, meg adott hőfokon elektromágneses inger, és már kész is a neurokémiai reakció. Nesze: egy egységnyi vegytiszta vonzalommal átitatott szenvedély… Rosszabbik esetben kilóra kimérhető lesz a hazaszeretet, a hála, a könyörületesség, meg jó sok minden, a biznisz határa a csillagos-sávos ég... Igen. Eszerint a tehetség sem egyéb: mindössze a nanométernyi sejthalmazok helyes arányát kell egymásba kotyvasztani. Lesz itt rögtön busznyi Da Vinci! Biztos végkiárusításra is futja majd belőlük. Haza lehet vinni.

A laborkörülmények között istenesdit játszó tudós koponyák felőlem tovább zsonglőrködhetnek a képleteikkel. Ezek után még makacsabbul hiszem róluk, hogy szerelmesek a büdös életben nem voltak soha. Legföljebb az anyjukba. Szerintem igenis vannak dolgok - és milyen jó, hogy vannak! – amik mögé betekinteni ugyanolyan gyalázatos, felelőtlen próbálkozás, mintha élő embert boncolnánk. Viviszekciónak nevezi a szakirodalom, s dacára, hogy állítólag nagyságrendekkel több esetben békák, patkányok a szenvedő alanyai, akad az emberiség múltjában elég véralvadás-sötét, borzalmas korszak, amikor eszközökben nem válogatva boncasztalra küldtük a másikat, és egymás hóhérai voltunk, ugyebár.

Finomabb módszerekkel, de ma is dívik az élve boncolás kísérlete. Emiatt egyszer a kelleténél kicsit erőteljesebben csuktam be magam mögött a gyóntatószék ajtaját, fölriasztván a padok között térdepelő ájtatoskodókat, s megfogadtam egy életre, hogy alapos körültekintés nélkül, ha előre le nem informált a fölszentelt személy, gyónni bizony többet nincs ínyemre. Égjek inkább a gyehenna tüzén. Minek srófoljam sugdosva mások beteges fantáziáját? Arra valók a szextelefon szolgáltatások. Ugyanilyen lendületes elhatározásom, hogy történjék bármi, messze elkerülöm a lélekbúvárok bőrdíványát. Bár Doktor Bubó mindörökre kedvencem marad, csak kényszergyógykezelés hatására, esetleg leszíjazva, begyógyszerezve lennék hajlandó együttműködni a tudatalattimban kotonyászókkal. Sarlatán banda, na. 
Némi reményt nyújt: bárhogy alakuljon is a jövő, ettől még az egyszer látott emlékképek foszlánya időnként beleng. Jelzi, valószínűsít egy mást. A más-milyenséget, a milyen meg nem lelt válaszával. A titok lehetőségével. A sunyi, modern pszichológia műfajától idegen, valós, nagyon is létező, öröktől fogva értékalapú minőség lehetőségével.

Ha mindez igaz, az a hózentrógeros bácsi nem utoljára jött le előttem a posta lépcsőjén”

Pk

NAPLÓ - 42.

Pósa K. - Üres utca - The Empty Street

"Hiába, hogy még Kisasszony havát írjuk, az ősz napok óta már a tarlók szélén dörgöli sáros cipőjét, mint az illedelmes vendég a küszöbre kitett lábtörlőnél, hogy egy hét múlva immáron kalendáriumilag is beköltözhessen Bácskába, megszomorítván annyi sok kisdiák életét. A szibarita hajlamú augusztus nem is igen ágál ellene. Vonalaira nem vigyáz többé, gyönyörének szirmai elhullottak, meddővé lett a vénlány, akit - míg lehetett, mert adta magát - minden füttyös kérő megölelt, hogy aztán mára emléke is eltűnjék a régi szép időknek. Mostanra a finnyás dáma bőre pergamenre száradt, szarkalábak jelentek meg kékes árnyékot vető szemgödrének sarkában, és azok a sokat emlegetett hosszú pillái kuszák lettek, megritkultak. Oda a szépsége. Kelletlenül cihelődik hát. Tarka virágos, oldalt fölfeslett kofferjába pakolja az idei nyár élményeit: a nagy égzengéseket, a hétágra sütő napot, a strand gyerekzsivaját. Kénytelen-kelletlen viszi magával az első Lőrinc által meglucskolt dinnyéket meg uborkákat, s maga után hagyja gyümölcsszagú, szőlőérlelő parfümjének cérnavékony illatát. Az ősz türelmesen vár a sorára. Más gyeplőn jár őkelme a szeleburdi nyártól. Sietségre oka nincs: amúgy sem az a kapkodó idegbeteg. Minden hisztéria nélkül rágyújt a tavalyról zsebében maradt cigarettára, miközben a fanyar elöregedett dohány füstjében már ott az idei szüret ígérete. Kukoricát, diót, makkot és gesztenyét vet majd nekünk a szeptember. Akire megharagszik, zentaiasan mondva ne sokat laspogjon a Kisparkban, mert bizton állítom, hogy fejbe fogja koppintani egy keményebb gesztenye. Erősen meggondolhatja ezek után, mikor szól rosszat az őszi időről. A görög kórus módra sorakozó fák hónaljában madarak gyűlnek, a reggeli szélcsöndben egyre-másra hallani a búcsúdaluk akkordjait, s ha most valahonnét a magasból egy pilóta tekintene le Kanizsára, a nyugalom, a boldogság olyan zöld ünnepi csomagjának látná a várost, amire a Tisza ezüst csíkja kötött pántlikát. Pedig hát nehéz mostanában gondtalanul ünnepelni. Amikor a kanizsai Nagytemplom harangjának eszébe jut szeles időt csinálni, mindjárt arra gondol az itteni magyar, hogy már megint valamelyikünkért harangoznak. Házak néptelenednek el, kerek családok fogják a cókmókjukat és indulnak a Lajtán túlra a „hátha” szó reményével kistafírozottan. Nem lenne illő szófullánkokat döfködnöm beléjük, nem is akarom minősíteni a döntésüket. Kinek-kinek jogában áll a saját életét igazítania. De annyit talán megjegyezhetek, keserű szájízzel ugyan, ám az igazság kedvéért: sok esetben olyanok is itt hagynak bennünket, akiknek erre okuk vajmi kevés lenne. Biztos egzisztenciát elvetve, fölmondva az állandó munkahelyeket, gyerekeiket kiíratván az iskolából, a verítékükkel megépült otthonaikat lakatra zárják és mennek. Hiszik, máshol meglelik a boldogságot. Lehet, tényleg bejön a számításuk. Lesz majd pénzük. Lehet, egy-két év múlva már drága fényezésű autóval ruccannak majd haza. Viszont az a belülről beszurkáló vágy, lelkiismeret bizonyos, hogy sokukban ott fog kísérteni még nagyon sokáig. Talán éppen életük végéig, amikor elöregedvén mindnyájan olyanok leszünk, mint a szőre hullott magányos farkasok – és egyetlen kívánságunk marad csupán: csak a mieink között szeretnénk majd elmúlni. Ezt figyelmen kívül hagyva, vagy ennek tudatában mégis hetente százak kerekednek föl. Megeshet rossz a szó, de mivel ettől találóbb kifejezés nincs, muszáj leírni: divat lett külföldre menni. A történelmi tények tudatában állítható, sosem volt idegen ez a megoldás a honi magyar közösségünket illetően. Sokan a Nagy Háború utáni impériumváltás bekövetkeztével kötöttek útilaput. Mások a rá következő nyomor elől mentek, s tántorogtak kifelé az ükapák-anyák Brazíliába, Argentínába. Dédszüleink a ’44-es borzalmak súlyával választottak otthont Magyarországon, vagy Amerikában. Az ő fiaik pedig – a mi apáink – már Németországban látták a jövőt, hogy a hatvanas évektől kezdődően tömegével vállaljanak munkát az izmosodó autógyárakban. Később is sokan emigráltak. Előbb az önigazgatású szocializmus hazugságaiból lett elegük, aztán a balkáni polgárháborúk lőporfüstje csípte a szemüket. Ment boldog-boldogtalan. Mára a régiek sokasága, a zömük bizony hazajött. Visszaköltöztek. A család, a barátok, a generációs cimborák, barátnők társaságát még utoljára kicsit élvezni. Azzal a jóleső tudattal meghalni, hogy a többi kanizsai ismerős sírhantja között fognak majd pihenni. 

Hagyománya van tehát Kanizsán az összepakolásnak, az elindulásnak. Vándorbotot ragadni meglehet sokkal egyszerűbb, mint a csorbuló kasza és a sütős kapa nyelét markolni. Ám az itteni anyaföld senkitől nem kér pardont. A földdel nem lehet alkudozni, nem lehet számon kérni, nem ad helyet az utólagos reklamációknak. A földet művelni kell. A közösséget meg egyben tartani. Vagy: föladni egyiket és másikat is. Mindennek dacára egyfajta pótcselekvésként, a magunk megynyugvása végett lehet ordítani, átkozódni, mondvacsinált ürügyeket légből kapdosni. Másokat hibáztatni könnyű. Kicsit gusztustalan ugyan, de még mindig egyszerűbb, mint a valós okokat számba venni. Fölösleges a politikai garnitúrára mutogatni, bűnbakot csinálni abból ami nem nevesíthető, mert ez a mostani akkut elvándorlás inkább jelenség, kortünet, az elbaltázott éveink, évtizedeink következménye, semmint egy-két vezetőnek hitt ember alkalmatlansági bizonyítványa.

Ahogy nyárutó végén elfáradnak a  fák, a virágok, úgy látszik minden évszádra jut egy olyan kesernyés, összepréselt szájú időszak, amikor a délvidéki magyarság egy-egy nemzedéke belefárad a létébe, és héthatáron át- és lelépve szerencsét próbál a miénktől zsírosabbnak, televényesebb földűnek vélt régiókban.

Aki elmegy, nem sok idő múltán valószínűleg a drága velencei tükörben meglátja: a Nyugat arca kicsit másmilyen az elmondottaktól és a jóléti társadalmak képén közelről mennyi ragya virít! Aki meg marad, az a maroknyi, kevés emberünk, fogvicsorgatva is, de tovább írja a helyi magyarság történetét. Nem hősök ők emiatt. Ahogy a bennünket elhagyókat sem jellemezném se bátornak, se rátermettebbnek, pláne tehetségesebbnek a szőlőföldhöz hűekkel szemben. Van az úgy, hogy kalandvágyból maradni dicsőbb tett, mint vakvilágba elrohanni.

Ilyetén: én nem tudhatom ki az okosabb. Én csak azt tudom, hogy ezekben a hetekben a fecskék, a gólyák, az összes költöző madár elkészül az indulásra, hogy az adott jelre szárnyukat szétcsapva másik hazájukban teleljenek át. Azok a madarak sem örökre mennek. Minden tavaszon újból megérkeznek. Hisz itt a fészkük, ide tartoznak. Ezt – ezeknek az oktondi állatoknak - a beléjük táplált finom ösztönük minden koron megsúgta."   

Pk

NENIKÉKAMEN!

„Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire

sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”

 (Lk 12,48)

Mit jelent mindez? Minek a szimbóluma a maratonista egyedülléte? Talán a boldogságé, a fölszabadult örömé, a hamarjában megtalált életnek az értelméé, amint lerántva a leplet testünk végletes képességeiről, kissé erőszakos magyarázat gyanánt az örökös és hiú humán küzdelmet ábrázolja? Régi emberi vágyunk ujjongó emberi beteljesülése: elindulni egy cél felé. Akár egy eszméért. Vívni önmagunkkal önmagunk ellen. Esetleg valamelyik kései, tökéletlen Szép Heléna kegyelmét elnyerni hivatott a cselekedet. Az üdvösséget kéri számon a szerelemben, mert utat szeretne nyesni a szenvedélyek burjánzó, titkokkal zárt sűrű erdejében? Parlagibb helyzetben fogadás tétje, eskü alatt vállalt kötelezettség, hetykén magunkra vett penzum, netán penitencia? Ha így-, ha úgy lenne: a maraton akkor is mindig egy le nem jegyzett monodráma. Egyszereplős. Csakhogy ez a modern aiszkhüloszi Prométheusz nincs leláncolva, hanem nagyon is oldott a köteléke. Egyetlen béklyója a magány. De az egyben – a tragédiája is. A maraton ugyan olyan szubjektív tud lenni, mint a humor. Van, akinek feloldozást, katarzist hoz – viszont szakadatlanul lesznek olyanok, akik sosem fogják megérteni. Ahogy a vicc poénja iránt közömbös a magatartásuk, úgy fölfoghatatlan marad számukra mi végre érdemes az izomsorvasztó, lázas következmények tudatában betegítő játékot űznie valakinek. Nem biztos, hogy nekik el tudom magyarázni. Az sem valószínű, hogy érdemes. Minden esetre egy próbát azért megér.

A VÍZ

Az egyben az álom. Bugyog a fülben. Fölkúszik a hallójáratokon, az orrnyereg mélyére tolul. Hűsét egyaránt érezni a homlok közepén, meg a nyúltagy tövénél. Hideg, passzív ez a közeg, ám valamiért mégis otthon érezni benne magunkat. Atavisztikus a megtapasztalás. Valaha egyek voltunk a halakkal, a vízi lényekkel, a medúzákkal, a csápos kalmárokkal, és mindenféle – azóta kihalt, mésszé szenesedett – tengeri vagy folyami herkentyűvel. Mivel mi már jó ideje tüdővel lélegzünk, ez a valaha történt nagy kaland csak a tudatalattink legsötétebb bugyrában él. Csírájában mégis ott van, és hallható tisztán a hang: ide (is) tartozunk. „Ím, megleltem hazámat.” Legalján a Pannon-tenger kiszikkadt teknőjének, a megkövesedett kagylókat, a millió éves porcos halak fosszíliáit és a mamutcsontokat az iszapban mosó Tisza vizében. Lélegzésem minden egyes mozzanata a létem alapja. Kifújás, belégzés, kifújás, belégzés. Ritmikus összhang vezérli a testet. Ritka, nagyon ritka ez a jótékony illeszkedés, amikor rendszerré nemesül az izmok, az idegek, a testnedvek és az agysejtek között a bizonyság: mégiscsak vagyok. A szervezetem molekuláris szinten szellemi minőséget produkál. Mintha egy sikeres biológiai kutató-laboratórium tudósai napi rendszerességgel szentmisére járnának. Lenyűgöző a harmónia. A külvilág létezése megszűnik. Az agy kikapcsol, átváltozik a valóság víz alatti és vízfölszín közeli realitássá. Pontosabban: szürrealitássá. Mennyien lennének, akik ezért a tudatállapotért könyörögnének! Míg mellúszásból levegővételre föl-fölbukkanok, a part homályos kontúrja éppen csak annyira látszik, akárha kezdő akvarellfestő buzgalmában szétmosott tájképe lenne. Ölel a folyó, és én bármily erővel szorítanám vissza magamhoz, kitér előlem, mert a víz regulája, fegyelme sokkal ősibb a miénktől. Zsarnokian egyszerű, rajongás helyett okossággal szerkesztett, folyékony állag. Ugyanakkor anyaméh melege, biztonsága, fájó iránytalanságunknak, tétovaságunknak, túlzott szabadságunknak formát adó öble. Fölülírja az érzelmeket. Teljesen fölösleges hát kísérletezni. Inkább élvezzük, hogy ennyi sok idő alatt, akinek megadatott, az mindig meghallotta a lírát benne, a meséjének sosem kopó színeit meglátta, és megértett valami keveset az igazából.

35. kanizsai maraton - futás*

 A FÖLD        

Futni előre. Szilaj mezőn, poros dűlőúton, vagy a sistergő aszfalton: egyre megy. Sokszor – gyaníthatóan majdnem mindig – magad elől futsz. Régen, amikor még a kanizsai piac sarkán nem üvegezett bútorkereskedés, hanem a cserkészotthon állt, földerítő tagként gyakran be-betértem. A csapott kiszögellésű klubban éveket töltöttünk el biliárdozva, örsórákon, közös rendezvényeken. Az otthon tévészobájában találkoztam először Philipidész nevével. A hős görög futó legendáját egy magyarországi ifjúsági magazin cikke dolgozta föl. A mai napig emlékszem mennyire szívszorító volt olvasnom, ahogy holtában összerogyva – az újság szerint – csak annyit mondott: „Nenikékamen!” Azaz: győztünk. Már akkor megérintett a leszegényített nagyszerűség, a mohó akarás. Élvezete az effajta kihívásnak. Előbb két lábbal állni a földön, majd elindulni, lépteket szaporázva, zihálva, sípoló torokkal, szárazva aszalódottan és mégis lebírni a kilométereket. Hamarjában szerét sem tudom hányadszor sikerül. Nem trófeáért, nem bámulatért, nem a dicsőségért, csak saját magam tiszta tükörképéért rajthoz állva. Mindig csak magunkból illik kiindulni. A kínai horoszkóp szerint kutya vagyok. A kutyát általában a hűség, a kötelességtudás, az elkötelezettség jellemzi. S bár sok mindennel vádolható lennék, de a következetlenség talán mégsem kérhető számon rajtam. Amibe belekezdek, azt jobbára tűzön-vízen szokásom véghez vinni. Megtartani. Mindeközben igyekszem magamat az aranymetszés szabályai szerint alakítani. Helyezkedni, hogy ha egyszer eljön az ideje, és tablóra kerül a nemzedékem utolsó képviselője, a majdani generációs csoportképen még véletlenül se középre kerüljek, hanem inkább a szélire. Mert ha állhatatos maradok, és ha szerencsés vagyok – úgy is virítani fogok. A sokasodó hibáim és a fogyó erényeim örömmel meglelt aránya révén. Elvégre senki nem tökéletes. Csak pillanatokra áll be az egyensúly, amiért megéri. Ahogy az út szalad a lábak alatt, már nem mi futunk. A táj veszik mögénk, beszűkül a tudat. Mondják: adrenalin szabadul fel, meg endorfin, meg mindenféle enzimek, a rosseb tudja miféle biokémiai ajzószerek nedvei csicsegnek bennünk kéretlenül – és ettől a kéj érzése. Bármi legyen is az oka, beesni a célba egyenlő egy kisebb emberi ünnep sajátságos, világhódító elégedettségével. Lüktető halántékkal, nyilalló ízületekkel, sótól gyöngyöző homlokkal, és mégis valami földöntúli, összepréselt szájú fanyar vigyorral.

* A 2016-os, délelőtti úszásról egyelőre sajnos nincs képem.

Pósa Károly