A LEPKEIDOMÁR

2. rész

Két részlegből áll a messze földön híres ókanizsai gyógyfürdő épülete.

Az egyikben hálnak a testi épülésre vágyó vendégek, ahol a csontok, a porcok, az ízületek, vagyis a test külsőségeinek a szakszerű ápolása folyik.

A szanatórium üvegezett verandájáról nyíló rendelőszobákban viszont a beutaltnak a belsejét gyógyítják. A szellem mélyén zajló nagyon rejtett dolgokról gondoskodnak. Megannyi cifrán rámázott tájkép, velencei tükör-utánzat meg zölden kacskaringózó kúszónövény között búvik meg a főorvos úr dolgozószobája. Egy most sarjadó tudomány pionírja a doktor. Az emberi szellem nyavalyáit kutatja. Ez a – mondhatni – más egyéb úri passziójával nivelláló tevékenysége még korántsem bír fölsőbb kompetenciákkal. Irodalma sincs. Ezért jobbára a saját gyakorlati módszereire támaszkodik, a doktor önképzőként halad az új tudomány titkokkal övezett mezsgyéjén. Szakirodalom híján a megérzéseire hagyatkozva kezeli a pácienseit.

Ebből a tapasztalatból kiindulva a lepkeidomárt sem a rendelőszoba szögletei közé kísérteti az ügyeletes nővérrel, hanem a filodendronos társalgó intimebb sarkába, ahol a veranda üvegén túl pompás, pittoreszk kilátás nyílik a park lugasaira és a közeli csónakázó tóra. Aki maga is a természet ölén fogant, a kinti világ gyermeke, annak valószínűleg megnyugtatóbb a buja vegetáció látványa, az erdő közelségének a tudata. Így határoz magában az ókanizsai főorvos. Jól teszi. Az elébe vezetett férfin nyoma sincs a feszültségnek, a megilletődöttségnek. Udvariasan köszön, de csak bólint mellé. Nem görbed előre, ahogy a lejjebbről érkezők szokása. Ez róla az orvos első benyomása. Meg hogy viseltes de tiszta a ruházata. Vékony, inas figura áll előtte. Egy átlagos ókanizsai parasztforma. Csak a nézéséből sejteni: kilóg a sorból. A bugrisokéban nem szokott ennyi értelem csillogni. Ahogy a szeme bogara ide-oda mászkál a veranda berendezésén, látszik, részletekig menően fölméri a helyiséget. Az orvos nem szól. Vár, hogy a páciens biztonsággal szemlélődjék. Aztán a kikészített párna nélküli tonett székre int. Ülnek egymástól alig méternyire. Töprengőn néz a doktor. A lepkeidomár tiszta tekintete viszonozza. Csönd telepszik rájuk. A délutáni pihenő időszaka járja, a többség aluszik, a személyzet lábujjhegyen jár. Odakint hét ágra süt a nyárvégi nap kévébe szedett sugara. A háborítatlan idillt csak fokozza a távolból behallatszó nagytemplom párat konduló harangja, amely most megint egy beteljesült órát hivatott köszönteni.

Ez a jel. Kezdhetjük, gondolja magában az orvos.

Száraz hangon, a szokott rutinnal bemutatkozik. A vele szemben ülő is megmondja a nevét. Innét már a doktor belefog a páciens megismerésébe. A jó előre eltervelt, alapos megfontolás utáni első kérdését végre a kezelt személynek szegezi:

  – Mit tart önmagáról? Különbnek véli magát a többi embertől?

  A válasz amilyen hamar érkezik, amilyen lapidáns, legalább annyira meghökkentő.

  – Néhanapján föl köll vállalnunk, amit a sokaság hisz rólunk. De csak hogy eltitkoljunk előlük fontosabb dolgokat, amik valójában vagyunk – aztán teljesen váratlanul, mintegy közvetlenül visszakérdez – Én is tehetek föl kérdést önnek, doktor úr?

   Az orvos képe megnyúlik. Némi zavarodottsággal ugyan, de szó nélkül biccent. A lepkeidomár megint furcsát produkál. Lassan, tagoltan teszi föl a kérdését:

  – Hisz ön Istenben? – és ha lehet, ettől kezdődően még nagyobb zavarba kerül a doktor úr, mert valahol, már a legelején érzi – amint a bizonytalanság lassan ragadja el – hogy a beszélgetés irányítása, a tematika gyeplője kicsússzanni látszik a kezéből. Nyugalmat erőltet magára. A hangja tanáros.

  – Nos, a világi tudás, értelem mai állása mellett nem zárható ki sem az, hogy létező az isteni erő, sem az, hogy nem valós. Eldöntetlen a kérdés. Ám mivel magát én nem egy theológiai disputára rendeltem magam elé, hanem az ókanizsai polgármester úr kérésének teszek vele eleget, most arra kérném, hadd végezzem a munkámat és…

  – Nem arra vagyok kíváncsi, mit mondanak a tudósok. Azt kérdeztem: maga hisz-e őbenne?

  Gyenge, szakmaiatlan a kezdés. Az orvos titokban fölfortyan. Magát hibáztatja. A lepkeidomár nyers, faragatlanságra utaló kilobbanása akár ijesztő is lehetne, de nem az. Nincs a hanghordozásában erőszakosság. Inkább az olyan ember türelmetlensége süt ki belőle, akit módfelett célirányosan csak egy dolog érdekel. Egy valamiről akar alapos tudomást szerezni. Ilyesmire a főorvos úrnak a praxisa során még nem volt példa. Megakad a mondandója. Pápaszemét leveszi, törölgeti. A dioptriás lencsék híján messzebbre most jobban lát. Tarkán tekeregnek előtte a leterített, bolyhos perzsaszőnyeg mintái. Szép, ízléses kézimunka. Hogy eddig nem figyelt föl rá! Éppen most, ebben a kicsit kínos szituációban, és éppen itt, egy neveletlen páciens kezelése közben… Érthetetlen. És mégis. Tovább érik a gondolatisága, ahogy lódul a fantáziája. Milliónyi öltés! Rejtély, mire nem képes az ember! Mennyi színt, formagazdagságot, bájt és szimmetrikus tökéletességet tud teremteni! Furcsállja a doktor ezt a hirtelen támadt észrevételét, a meglátása még furcsább összefüggéseit, de aztán erőnek erejével visszakényszeríti elméjét a diagnosztizálandó feladatára. Újból próbálkozik. Szemüvegét orrnyergére biggyeszti. Kedélyesre vált.

  – Tudja mit, barátom? E parttalan, meddő tárgykör helyett egy játékot ajánlanék. Itt van két cédula. Egy magának, egy nekem. Fölteszek egy kérdést, amire mindketten írásban, de csak egy szóval válaszolunk. Amint megmutattuk egymásnak, összevetjük a kettőt, és megbeszéljük. Aztán magán a sor, kérdezhet. És így tovább. Rendben?

  Választ sem várva, a köpenye zsebéből ceruza csonkját és félbe tépett vényes papírt húz elő. Megütközve veszi tudomásul, hogy a másik balkezes. (Sutában tartja az írószerszámot? Hol tanult meg írni? Ki lehetett, aki ezt engedte?) Nincs ideje sokat ámuldozni, elmélkedni, e felől tudakozódni meg kiváltképpen. Helyette indítja a játékot. Nem kevés örömmel konstatálja, hogy a páciens végre az ő akarata szerint együttműködőnek bizonyul. Figyel. Alighanem tetszik neki a dolog.

  – Első kérdésem tehát. Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy „én”.

  Egy pár másodpercig mindketten lehajtott fejjel firkantanak valamit. Az orvos visszatérő önbizalommal noszogatja:

  – Mi a szó, amit írt? – a lepkeidomár felé fordítja a fecnijét. A nyomtatott betűs kézírás szépen olvasható. Sötétlenek a grafit marta vonalak. Az orvos pislogni is elfelejt. Hüledezve nézi a választ: FEHÉR. Dadogva kérdezne, de fölösleges. A lepkeidomár hangja betölti a filodendronok párájától szagló verandát.

  – Ne féljen doktor úr! Értettem a kérdést. Ez rá a válaszom. Azért vagyok most fehér, mert nyár van. Sosem bántam meg, hogy azzá lettem, ami. Egyszer, tűznézés közben eszembe villant, miért muszáj, hogy az ember az legyen, ami megfogható? Miért nem lehetnénk egyebek? Testtelen hangok. Mondjuk. Vagy megbocsátó szavak. Formátlanságból lévő árnyak. Miért ne lehetnénk csupán egy érzés? Szeretet. Hűség. Bánat. Miért nem vagyunk például színek? Hát – ilyetén – néha, mint mostanában, színnek gondolom magamat. Télen narancssárga, a tűz sárgája vagyok. Fölmelegítek. Tavasszal földbarnára változok, vagy püspöklilára, mint a szomorú szemfödő. Tudja, nekem mindig virágokat temető a tavasz. Aztán meg az összes zöldet bennem lévőnek tudom, mihelyt az ősz érkezik. Akkor, abban – ott az élet eleje. De ilyenkor, nyáron, hótiszta fehér mindenem. Fagyott izzás fehére. Ilyenkor én ez vagyok. Így, higgye el, elég sok mindent megértek. Magát is. Másokat is. Ám hogy megértsek másokat, előbb azzal kellett kezdenem, hogy magamat is megértsem. Ezért élhettem túl mindent, akár valami madár a vihart. Hát maga milyen szót írt?

(folytatjuk)  

                                                         Pk            

NAPLÓ - 65.

"Csütörtökre virradóra láttam meg.

Miután megjelent, egy ideig néztem. Engedte magát a látvány. Aztán fölébredtem, ám utána még percekig tenyérbe temetett arccal meredtem a sötétséget. Muszáj volt átgondolnom.

Hogy ön- és létképünk legtitokzatosabb fundusa az álom, ezzel olyan túl sok újdonságot nem mondok. Bozontos hétköznapjainkban az álomnak a lopott időtlenség szerepe jut. Dimenzióugrás. Csoda. Amolyan mindenkinek kijáró táltos képesség. A szegény ember vigasza.  

Nem a szó, a kép erejével hat, hanem a tartalommal. Fölfogható üzenetként. Föl is kell! A bátrabbja meri is. Akiket elbűvöl, elbájol. A többieknek meg ott heverhet tovább tunyán, amivel megelégszenek. Hiába hogy aranyból és ezüstből mérik rájuk ezt a soklátomásos boldogságot. Beérik kevesebbel. Habzsidőzsi. Pénz, kielégülés, megint pénz és kész az emberi élet. Műarany gyapjas rend(etlenség).

Ugyanakkor ismétlődően megélhető lenne az ige varázsa.

Napközben, míg tettem-vettem, a tündéri péntek teendőinek kisezer darabját illesztgettem össze, folyton ott motoszkált bennem. Nem tudtam róla, de éreztem. Nem hagyott békén.

Amint lett egy kis szabadidőm, ösztönszerűen, viszont nyilvánvalóan a hajnali álmom kényszerétől hajtva firkálni kezdtem. Fogalmam sincs, hogy került a ceruza a kezem ügyébe. De akkor és ott – lett egy ceruza. Úgy látszik a helyén volt. (Meg én is.)

A másikat, a keményebbet, a HB típusút már nagyon is ok-, illetve célszerűen vettem elő, mert ahogy tisztultak a vonalak, rögzült bennem az elhatározás, az ízig-vérig presszionált emlékkép megörökítése.

Szóval, ezt a helyet én láttam. Járni ugyan még nem jártam itt, ám erős hittel megvallom: egyszer egészen bizonyos, hogy ide fogok jutni. Sikátoros, mediterrán jellegű az utca. A zsalugáteres ablakok csukva, terigetett lepedők szagát érezni. Langyos a kő a talpam alatt. Szárazság van. Hetek óta nem eshetett. Az árnyékos fal tövében gyík szalad, s az utcaköveket akárha apámmal együtt raktuk volna, mint régen, a hátsó udvar aszfaltdarabjait, amiket a tűzoltó laktanya kuglipályájának bontásakor hazavittünk, aztán újrahasznosítottunk. (Kánikulában megereszkedik, puhává lesz az aszfalt. Összevissza lyukat vernek bele a lovak patkószögei. Akkoriban erre nem gondoltunk.) 

Az édesded, idilli álomképem részleteire is emlékszem. Folyondárok zöldellenek. A cikkcakkos, ábrándként is bevésődő ház-sor egyik falán kovácsoltvas cirkalom van. A szerepét nem tudom. Lehet, zászlótartó. Az is lehet, hogy egy régi borbély táblája, amiről lecsonkult a sárgaréz tálka. Ha lobogót látok kitűzve benne, legalább tudnám, hol keressem. De az égiek nem hagyták, hogy az országot beazonosítva, könnyedén megtaláljam.

Most az a dolgom, hogy keressem. Rá fogok lelni. Ez holtbiztos.”  
 
Pk 

AZOK A SÁRKÁNY FIÚK

Sárkány Tamás: Az elhagyott lak II.

2017. augusztus 19-én a horgosi Sárkány Tamás és Sárkány Balázs Közös keret címmel megnyílt magyarkanizsai tárlatának széljegyzete

Nincs rá jobb szó: játékosság. Ez a fogalom villan be a szemlélőnek, amint ellátogat a Dobó Tihamér Képtárba, ahol a horgosi ifjú képzőművészek – mellesleg fivérekről van szó – közös tárlatát tekinthetik meg az érdeklődők.

Aztán a játékosság mellé gyorsan odakívánkozik egy másik megállapítás is. Fiatalság. Ez a kicsit kesernyés észrevétel, ez a szomorkásan dühös, néha fölényeskedő kijelentés általában akkor szokott elhangzani, amikor a korban már vastagabbak hökkenten veszik tudomásul, hogy valami módon azért eljárt fölöttük az idő. Hogy az életünk bizonyos szakaszán túl már nem tudunk olyasmit produkálni, amit kezdőként, húszévesen könnyedén megoldottunk. Látom a kaján mosolyt az olvasó arcán. Igen – igaz ez a fekvőtámasztól kezdve az élet legintimebb részletéig. De ugyanígy igaz a művészi vitalitásra, az inspirációra is.

A Sárkány fiúk kiállítási anyaga a tanúsítvány arra, mekkora erő, fantázia, ihletettség, szenvedély, akarat munkálhat egy pályája legelején lévő ifjú emberben. Mindeközben mennyi pimaszság, szertelenség, mennyi lumineszcencia, kreatív energia szabadul föl, mihelyt a bensőséges létszemlélet világából kitörni vágyó ifjú művészek lehetőséget kapnak a bizonyításra. Olyankor a fiatal vér tüzétől hevítve nem finoman kopogtatnak valamelyik galériába, hanem – képletesen – berúgják az ajtót tokostul. Ahogy a Sárkány testvérek. A kiállításuk – amellett, hogy számos vizuális műfaji elemmel operál –, a témák, a művészi nyelvezet, és a már sejthető, de még kibontakozó félben lévő egyéni hanghordozás vagy látásmód mellett hallatlanul széles kínálatát adja a kompozíciókhoz fölhasznált eszközök, a matériák tekintetében. 

Textuális tobzódás. Kicsit Duchamp-os ugyan a fílingje, de bácskaiasan. A bontott épületanyagokból, jelentéktelen tárgyakból újrafogalmazott világ megrendítő pontossággal szemlélteti: igen, ez is egy dimenzió. Igen, ez is egy történet. Hisz a likacsos szűrőből manifesztálódó főnixmadár menten más minőséggé nemesül. Éppen úgy, ahogy a hézagos, agyonhasznált postaláda-rekeszek groteszk, szlömösödött mivoltukban is rólunk, itt élő emberekről szólnak. Erős, Sárkányos markolással van összefoglalva a korunk. Modern, mégis az irgalmasságról regélő totemek mellett, rozsdás szögekkel kivert, lekallantyúzott installációkon bámulható az ellenképünk. 

Érdemes megtekintenünk.

Sárkány Balázs: Napfiú

                        Pk  

Megjelent az újvidéki Magyar Szó napilapban, 2017. augusztus 26-án.

A LEPKEIDOMÁR

Ókanizsa - Jézus Szíve szobor

1. rész

A tisztelendő úr úgy általában nagyon szereti a világot, és a világon belül Ókanizsát. Azon belül is a bácskai békességet, meg a rossznyelvek szerint a hasát szereti, de hát a folyton epébe mártott mendemondákkal nem kell törődni. Általános vélekedés szerint amúgy jó ember és jó pásztor a zentai plébános. Különösen, hogy zentai létére sűrűn-sűrűn eljár az ókanizsai nyájhoz. Ilyen alkalmakkor vendégként misét is celebrál. Ha már egyszer annyira kedveli a másik Tisza-parti várost. Egyik nyári látogatása befejezésekor, Nagyboldogasszony másnapjának reggelén, a Zárdával átelleni parókiánál a szokott rutinnal megállnak a kiglancolt szerszámú lovak. Újfent elbúcsúzik a helyi paptársától, és viszi a batár vissza, Zenta irányába. Zörögnek a ráfok, a paták párosával kopognak. A főúton gurul a kocsi. Vele gurul a zentai plébános magabízó, derűs hangulata. Ahogy tekergeti a nyakát, nézelődik, a város déli peremén lévő nagy kanyarban a tisztelendő úr egy különös menetre lesz figyelmes. Ünneplőbe öltözött férfiak, és nők csapata ballag az indóháznál. Átbotorkálnak a síneken, majd a vasúton túli nagytemető vasrácsos sarki kapujában körösztöt vetve szép libasorban, méltósággal betérnek a sírkertbe. Széjjelnézve még néhány fekete-fehérbe öltözöttet, emberpárt, kisebb csoportot lát igyekezni ugyanabba az irányba. Hétfő és kora reggel lévén nagyon furcsának tűnik a dolog. Nem is állja meg szó nélkül. Megköszörüli a torkát:

 – Józsi, tán itt Kanizsán ilyen időben szokás temetni? – kérdezi a faarcú kocsistól, majd kissé rosszallóan tűzi hozzá: – Ugyan miféle népség iparkodik frühstückölés helyett a temetőbe?!

 A gyeplőszárat feszesen tartó kocsis előbb ostorával akkurátusan meglegyinti a konya fülű rudas farát, majd féloldalvást hátrafordulva a kijáró tisztelet hangján felel:

 – Nem gyászó’nak azok, kéröm alássan. Hanem a lepkeidomár fejfájáhó’ mennek. Oszt’ lesik a csudát.

 Tarkójáig szalad a szemöldöke a tisztelendő úrnak. Menten fölfúvódik, lobot vet a kedélye.

 – Miféle csodát, te? Mostanában már nincsen csoda, hallod-e?! – horkan rá a parasztra.  Csöndesen, de tántoríthatatlan meggyőződéssel érkezik a válasz:

 – De igenis van, kéröm alássan. A kanizsai csuda. A lepkeidomáré.

*

Élt magába zártan, egyedül, mint a kagylóban megbújó gyöngy. Faék egyszerű volt, de kerekded jellemű. Sosem spekulált rajta, van-e értelme annak, amit csinál. Tette a dolgát. Amíg lepkeidomárrá nem vált, előtte napszámból tengődött. Árvaházi gyerekként korán végigvert rajta az Isten akarata. A Széles utcai szegények házában magzott föl. Valahogy sosem hallották, hogy bárkit haraggal illetett volna, vagy hogy hibáztatná az elficamodott sorsát. Noha senkije sem volt, rejtélyes módon mégis fondor nélkül ragaszkodott mindenkihez. Nem panaszkodott. Tudott, és mert bízni másokban. Egyszer valakik megkérdezték tőle, mit vél az igazságról. Különös, összeszedett gondolatisággal válaszolt. Hogy minden, még a hamisság, a hazudozás is az igazság hasznát szolgálja. Hogy még a sok valótlanság, az emberi gonoszság is egy napon az igazság javára billenti majd a világot. Ebben – úgy látszik hitt. Pedig a gondviselés számkivetettjeként – míg lepkeidomársága be nem következett – nemigen szerették. Nehéz az olyat kedvelni, aki a közösségen kívül, eleresztett léggömbként létezik. Kivált, ha némi joggal érezni: olykor mintha fölöttük úszna.

Talán éppen ezért sosem vitte semmire. Hihették róla sokan: csak egy tűszúrás, és kipukkad a mindensége.

A Járás széli rozzant kis házikóját is a város népjóléti részlege utalta ki számára. Alkonyatokon a dűlőútról oda lehetett látni, amint világosság lobog a portáján. Az istenszemekkel telehintett csillagos éjjeleken sokszor virrasztott. Ücsörgött a bodzabokrok takarásában lapuló süppedt tetőzetű viskója előtt, s míg az égő fahasábokból pattogón szikrák imbolyogtak a magasba, ő a tüzet nézte. Olyankor mintha egy mélyen alvó ember arcán táncikált volna fény. Nem unta el magát. Máshol járt. Képzeletben a megszomorodott valóságosság helyett egy másik világba utazott. Alighanem oda, ahol összeforrasztva egymással meglelte az állhatatosságot és a szeretetet. Ilyen tűznézések után, minden hajnaltájt egy szentmiséről visszainduló ember komolyságával, de kivörösödött szemmel kelt föl a pislán izzó parázshalom mellől. Megmosdott a közeli kútnál, és indult a dolgára. Így ment ez hosszú ideig, mígnem egy kutyasírásos hajnalon úgy hagyta el az üszkösödött, füstölgő gallyakat, hogy attól a naptól kezdve egész másként folytatja. Lepkeidomár lesz.  

A régi élete húrjait elmetszette ez a hirtelen jött szándéka. Valami utolsó harcos elhatározás született meg benne. De olyan erővel és elszántsággal, hogy alig ismert rá a város népe. A kunyhója előtt lobogó tűz fénye beköltözött a szemébe. Szilajjá vált a természete. Néha föl-fölnevetett. Teljesen váratlanul legyintett egyet a levegőbe, aztán meg gesztikulált nagy ívű mozdulatokkal, mintha csak az őrangyalának dirigálna. Aki látta, azt hihette: megbolondult. Inkább kikerülték, ha szembejöttek vele. Elkezdték félni, holott sem előtte, sem utána nem ártott senkinek. Ahol megjelent, tágultak mellőle. Napszámba már nem ment. Helyette a Járáson rohangált körösztül-kasul, időnként meg-megállva, mintha néma zeneszóra táncot lejtene. Háncsolt pálcát is láttak nála. Rongyos karmester módjára azzal hadonászott.

Odáig fajult a dolog, hogy mihelyt Ókanizsa polgármesterének a fülébe jutott a lepkeidomár különös viselkedése, megkérte a körzeti főorvost, vizsgálja meg mihamarabb. Ha netán elborult volna az elméje, ne járjon-keljen szabadjára, mások testi épségét veszélyeztetve. A szanatóriumi üvegverandán a filodendronok homályába berendelt lepkeidomárt a doktor lelkiismeretesen áttanulmányozta. Fertályórát kérdezgette. Beszélgetett vele. Elemezte, amit hallott, és elkészítette a részletekig aprólékos diagnózist. A lepkeidomár pszichiátriai értelemben egészséges volt. Lelkileg, mentálisan kifogástalan – szólt a megállapítás. Kicsit feszült ugyan, alkalmanként kerüli a szemkontaktust, de a beszéde összefüggő, és nincs orvosi szempontból probléma az elméjével. Nincs megháborodva. Csak nagyon különösek a gondolatai. A tetejébe – ezen túlmenően, mondhatni – szokatlanul őszinték. A páciens lepkéket akar domesztikálni. Ez a kényszerképzete teljesen ártalmatlan. Lelke rajta. Csinálja. Az orvos amint elkészítette a zárójelentését egy darabig még elgondolkodva játszott a tollal, mielőtt a papírt aláírta volna. Aznap este sokáig álmatlanul forgolódott az ágyában. A lepkeidomár szavai jártak az eszében. Visszaidézve a beszélgetésüket már sajnálta, hogy szóról-szóra nem írta le, amit hallott.

*(folytatása következik – a jövő pénteken, szeptember 1.)

Pk

AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGÉRŐL

M. Duchamp: A szökőkút

 

Éppen az idén lesz ötven éve, hogy egy jóképű dél-afrikai sebészfőorvos, bizonyos Christiaan Barnard professzor az első, emberen végrehajtott szívátültetéssel világhírnevet és elismertséget szerzett magának. Személyét, munkásságát utána akkora siker övezte, hogy a földgolyó összes csücskébe hívták előadásokra. Bejárta a világot, interjúk ezreit adta. A fáma szerint úgy beleunt a dilettánsok által állandóan föltett, nagyjából harmincféle standard kérdésbe, ami a közönséget mindig, mindenhol érdekelte, hogy egy idő után a sofőrjét küldte be maga helyett előadni, aki – kikupálódván Dr. Barnard mellett – pompásan meg is felelt a hallgatóságnak, mert szépen, közérthetően mindenre magyarázattal szolgált. Elvégre a világ vezető szívsebészét fuvarozta nap mint nap. Egyszer viszont majdnem lebuktak. A rutinnal letudott, sablonos harminc kérdésen túl valaki nem átallott egy azidáig ismeretlen témakört megpöndíteni. A szorult helyzetben lévő sofőr nem jött zavarba. Ajkbiggyesztve közölte:

 – Kérem, én annyifelé jártam, annyiféle kérdést hallottam, hogy egy ilyen szimpla kis semmiséggel már fáradt vagyok foglalkozni. Az efféle hülyeségekről akár a sofőröm is ad fölvilágosítást – mire a színfalak mögött koktélozó Barnard előjött, és tényleg megmagyarázta…

Hogy az anekdota szóról-szóra igaz-e, vagy sem – ne firtassuk. Valami mégis azt súgja: megtörténhetett. Ma is megeshet, és meg is esik lépten-nyomon – ami viszont már korántsem ilyen nevetséges –, hogy balkézről vett próféták, hamis papok, föl nem kentek, szentek hitt szélhámosok, alkalmatlan tanárok, buta tanítók, de főleg érdemtelen írástudók állnak ki egy-egy csoport, vagy a nép elé, és bármiféle jogosítvány nélkül oktatnak, hintik a bölcseleteiket. Mindeközben erre nemhogy fölhatalmazásuk, de erkölcsi joguk sem lenne.

Mégis szerephez jutnak.

Ahogy elsilányul a világ, egyre süllyed a színvonal. A zavarodottság szétterül. Az emberek mindenre könnyen emészthető, fölszínes magyarázatokat várnak. Álműveltség uralkodott el, így sajnos a tömegember az agyonreklámozott arcúak szavát garanciának hiszi. 

A színes vasárnapi mellékletek, a női magazinok bölcselőinek szirupos válaszaira vevő a közönség. Megannyi Oshó, Cuelho, Oravecz Nóri, Müller Pegya meg doktor Csernus – áltáltos, álíró, áltanító ontja az apácabolondító szövegeket. S a tartalommal együtt az értelem elsikkad. Jó ideje már nem olvas a sokaság. Megszűnőben az összehasonlítási alap. Pedig ezáltal könnyen leleplezhetőek lennének a megélhetési írástudók.

Ők azok, akik a nyilvánosság, a szereplés dicsősége és a gázsi mellett csak egy valamit szeretnek jobban: a dolgozószobájukat. Azt az aranykalitkát, ahol nem a valóság, a tömény mindennapi létezés keserve, hanem a kényelmük szavatolt. Ezek a szobanövény-írók egyféle Patyomkin élet- és üzemmódban érzik jól magukat.

Néha energiatakarékosan ugyan, de le-leereszkednek a közügyek talajára. Elvégre – azt vélik magukról –, nekik minden szavuk szent. Kinyilatkoztatás. Belepofáznak a politikába. Ugyanakkor vízgereblyézés amit művelnek. Duma. Hiába hivatkoznak a társadalomtudományokra. Ma – jószerével – egyetlen társadalomtudománynak van létalapja: az a történelem. A többi csupán fűrészporos, flitteres, csillivilli cirkuszi mutatvány. Parasztvakítás.

Hiába akarja eladni tanításként a sok írástudó, a sok földszintes Dugovics Tifusz.

Ahol nincs megtapasztalás, csak elmélet, dunsztolt okoskodás, ott eleve esélytelen, meddő, kudarcos kísérlet lángeszűséget meg igaz válaszokat remélni. Ráadásul a kérdésekre odavetett álságos, de diadalmas teóriák is himlőhegesek. (Amilyen sekélyesek, olyan fekélyesek.) Nincs bennük sem ízlés, sem arányosság. Csak az egyénieskedés, a szereplési vágy, az egó fokozottan bugyborékoló habzása.

Ezeket az írástudó, tanító embereket páni félelem ragadja el, valahányszor azt hiszik, hogy közönségesnek látszanak. Szerintük a közönséges az nem művészi. Az nem jó. Holott az a helyzet, hogy a szimpla dolgok is lehetnek veretes igazságok: ha van mögöttük lényegi mondandó. Ha az egyénieskedésen túl kellő alázattal és jobbító szándékkal fogalmazódtak meg a gondolatok. Akkor – esetleg – hitelesek. Akkor tényleg a fű zöldje és az ég kékje mögött fölsejlik a megoldás. Nincs, nem lesz apelláta, amiért az alul lévő fölött ott lesz a magasság.

Egy példával hadd illusztráljam. A minap a nem messzi Oromon tartották meg az Oromiak Nagy Világtalálkozója nevű rendezvényt, ahol nem csak a falu apraja-nagyja, hanem az onnét elszármazottak is iparkodtak jelen lenni. Jöttek a glóbusz minden szegletéből a hajdani atyafiak. Az egyik (úgy emlékeszem Kanadában élő) idősebb embert kameravégre kapta egy forgatócsoport. Neki szegezték a mikrofont és a kérdést: oszt’ milyen az élet Nyugaton? A válasz tömörségének igazán máig el-elgondolkodok. Szó szerint ezt mondta a bácsi: 

“Itt nincs, ami ott van. Ott meg az nincs, ami itt.”

 – Touché! – mondanák a páston.

Ilyen, egyszerű alapigazságokat viszont nem illik mondaniuk az ál-írástudóknak, az ál-művészeknek, az ál-prófétáknak. Nekik a világ legegyszerűbb okozatára sincs érdemi reakciójuk. Helyette maszatolnak. Minden posztmodern. 

Megszűnt a történetük. 

Nincs meséjük. Meglehet emelkedett, de kusza a szövegük. Állítmány nélküli szavaktól, álomképek összevillázott halmazától púposodik az életművük. Mintha a hülyéskedő Kazimir Malevich Fekete Négyzete és Fekete Lyuka nyelné el a képzőművészet teremtő értékét. Emezek, a kései epigonok rákenik a vászonra a piros pöttyöt és kényeskedve tűrik, hogy a csápoló kékharisnyák elaléljenek.

Duchamp kiállított piszoárjában mosdik a művészet. 

A kortárs zeneszerzemények széteső dallamaitól megfájdul az ember feje. Zömüket istenkáromlás lenne akár a szerény mezei rigó füttyével egy kategóriában emlegetni. A modern balett műmájer táncától a közlekedési rendőr mozgása is élvezetesebb, és a korszak diktálta, csapszegekkel kivert megfelelési kényszer pórázán tartott, fröccsöntötten készülő filmekből, színházi produkciókból az öncélúságon meg a profit áhítatán túl nem sok minden marad meg a nézőnek. 

Pedig már Beethoven megmondta:
„Az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója! S aki egyszer szózatát valóban megértette, az megszabadult az élet minden nyomorúságától.”

Ontológiai kérdés: akar-e valaki ezek közül bármitől is megszabadulni?

Ez lenne ugyanis a nehezebb feladat. Ebbe törik bele az elkényelmesedett írástudóink bicskája, noha még naponta megkísérlik a válaszok adását.

Csakhogy már egyiknek sincs személyi sofőrje.

                                                  Pk