A HÁZ - HAZA FOGALMA

 

„Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú leveleket ír és olvas eztán,
vagy bús allékban járkál hallgatag
s bámulja a fakó napsugarat.”

Rilke: Őszi nap (részlet) Kosztolányi Dezső fordítása

A házat el szabad adni.
A hazát sosem.
A házat el lehet hagyni.
A hazát sosem.

Aki a hazáját elhagyja, nem föltétlen ki- vagy elvándorló. Nem.
Az esetek túlnyomó többségében a hazáját elhagyó továbbra is abban az országban lakik, ahol született. Ott él, dolgozik, költi a pénzét, adót fizet, gondozza a bélyeggyűjteményét, napilapokat olvas, nyomja a dudát a csúcsforgalomban, hangoskodik, vagy éppen sunyi csöndben lapul, néha ír, néha olvas, tájékozódik, véleményt formál, egyszóval a normális emberhez hasonlóan teszi a dolgát. Éppen csak annyi különbséggel, hogy elhagyta, elárulta a hazáját, tehát a tulajdon hazája ellen dolgozik. Az országa érdekeivel szemben cselekszik, s mindeközben észre sem veszi, hogy lassan hazátlanabbá válik attól is, akit a sorsa valamiért egyszer idegenbe kényszerített.
A hazaáruló – minden rokonszenv nélkül írom, mert mentegetni nincs szándékom –, nem is biztos, hogy a szülőhazáját tekinti legnagyobb ellenségének. Sokkal inkább önmagával meghasonlott az ilyen ember. 

Gyűlölni valamit elég intenzív érzés. Lassú méreg. Gyűl-ölet. (Szer-etet.) De lássuk be, néha a legjobb ember is ragaszkodik valamilyen olcsó, lassan pusztító méreghez. Dohányzunk, iszunk, mindenféle egészségre káros ételeket zabálunk, mértéket nem ismerve. 

A hazáját gyűlölő sem csinál egyebet: a tulajdon közössége elleni áskálódása elégíti ki beteges vágyát. Csak míg az alkoholistának, a drogosnak, a nagyétkűnek, vagy a láncdohányosnak az önpusztító életmódja jobbára egy emberes haláltánc, személyes tragédia, addig a hazaáruló az egész közösségének a létét teszi kockára.
Milliónyi hozzá hasonlóan magyarul álmodó, magyarul gondolkodó érdeke ellen képes munkálkodni. Egyik ártó tettét a másik követi, szinte törvényszerű a láncreakció: sosem hagyja abba.

A hazaáruló beteg.
Szánalmat nem érdemel, mint a kórházi ápoltak. Ő a baját saját magának köszönheti. Szenvedéllyel gyűlölni senki nem kényszerítette. Régen talán igen, de mostanában senkinek sem szögeznek puskacsövet a tarkójához, hogy tessen szíves a saját hazáját, a saját népét idegen érdekek mentén kiszolgáltatni. Az áruló jellemtelenségéből adódóan zokszó, skrupulus nélkül, önként, csaknem dalolva mószerolja az övéit. Minden bőr pórusán a hazája elleni fortyogó dühének bűzös váladéka szivárog. Hiába mézesmázos az ábrázata. A gesztusainak is átható szaga van, arról fölismerhető.
Ha leír valamit, egy-két bekezdés után észreveszed: ennek romboló a szándéka. Csomagolhatja azt az elvek meg a kritika csillogó staniclijába, rögtön világos, mire megy ki a játék. Ha megszólal, percek múlva kiismered: kettős beszédének fonák értelme pont ellened, a hazád ellen irányul. Az árulót a dühe elvakítja.
Járulékos veszteségként egy csomó keserűség, csalódás, a tehetetlenség érzése szorongatja.
Meg van sértődve. Méltatlannak érzi a helyzetét.
Utálkozik, vádaskodik, megszól mindenkit, aki netán sikeresebb, ügyesebb, tehetségesebb, vagy egyszerűen csak szerencsésebb tőle. Az önmagán fölismert csődtömeg érzését elviselni képtelen, ezért folyamatosan hárít, kivetíti a legrosszabb énjét másokra.
Egyéneket éppen úgy gyűlöl, mint egész embercsoportokat.
Úgy mentegeti magát, hogy ha a sajátjait gyűlöli, azzal csak bírál, nemes szándékkal mutat rá a hibákra. Szép is lenne… Ha nem a kettős mérce szerint ítélkezne.
Az áruló nárciszoid alkat, önmagába szerelmes, önkritikája nulla: nem is várható el tőle, hogy észrevegye saját szemében a gerendát.
Haragja már régen nincs, hisz a harag elillan, elpárolog egy idő után. De aki dühös, az egy mocsárba ragadt, aminek gőze fojtogató, sara sziruposan ragad, beszennyezi a testet-lelket, elnyel minden emberi jó érzést. A düh lápi ördöge örökre foglyul ejti az árulót, ha ostoba, ha okos: nincs pardon.

Az áruló mindig hazug is. Ez törvényszerű.
Ezzel jár. Amit művel, annak ez a hozadéka. Hazudnia muszáj. És mint lenni szokott, egy idő után rajta is kapják. Ma már könnyű visszanézni, ki, mikor, és mit mondott. Egy kattintással tetten érhető a hazugság. Sánta kutyához már régen nem mérnek hazugságot. Más kérdés, hogy az áruló leleplezett gazságát mindig takargatná, mint macska a piszkát. (A bejegyzést törölték – ez a leggyakoribb. Ám egy megsárgult újságpapíron is megmarad a gyalázat, némi utánajárással elő lehet bányászni, ahogy a világháló irdatlan memóriája is megőriz sok mindent.)

Mi, délvidéki magyarok, különösen érzékenyek vagyunk, ha a haza fogalmára terelődik a szó. Legtöbbünknek ott kezdődik a haza, ahol a családi házának a küszöbe van, és ott ér véget, ahol már nem látja a szülőfaluja templomtornyának a csúcsát. Ezt hozta nekünk a történelmi sors. Nincs ezzel semmi baj. Megtanultuk kevéssel beérni. Akinek sok nem adatik, az a keveset még inkább becsüli. Az az otthonunk, amit két kézzel megteremtünk, mert más, jobb, nagyobb, teljesebb híján – az a hazánk.
Hisz a hazánk egyben a házunk is.
Ház nélkül elég keserves dolog lehet élni.
Hazátlanul meg nagy kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e?!

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.10.18-án.

GONDOLATOK A TEMPLOMAINKRÓL

Pag - Dalmácia
skiccem, 2020.08.25.

Nyakunkon egy világjárvány. Üresedő zsebbel várjuk mi fog kisülni az egészből. Súlyosbító körülmény, hogy sem a politika hullámverése, sem a gazdaság permanens válsága nem akar békén hagyni bennünket: kész csoda, ha nevetni tudunk még valamin, önfeledten.
Nem jó hónapok vannak mögöttünk. És félő, előttünk sem a diadallal kikövezett jövő sétaútja vár ránk.
Istentelen időkben mintha többet fohászkodna az átlagember. A hit ezekben a vészterhes napokban igazi ajándék. Hogy a válságban is meglegyen az Istenhez való kapcsolat, olyan lelkületűnek is kell lenni.
Becslésem szerint a magyar lakosságnak jó, ha húsz százaléka hívő, gyakorló keresztény. Van egy olyan érzésem, még ez a szubjektív véleményem is erősen túlzó: inkább a tíz százalék a reális. Oka van ennek, sajnos. Nem lehet mindent csupán a beteg társadalom számlájára írni. Tudjuk, látjuk, a lakosság zöme műveltség tekintetében nem jeleskedik. Anyagelvű, buta, önző az emberek sokasága. Az sem számít, hogy a napi robotba belekeseredettek, a megfáradtak már régen elveszítették a kíváncsiságukat. Kihunyóban a sokaságból a jószándék, mert ha valaki az, menten naivnak, hülyének nézik.
Könnyen rajtaveszt, aki manapság a Szentírás tanai szerint kíván élni. Hívővé pedig nem tud válni, aki a magasabb eszmeiséget képtelen önmagára nézve kötelező erénnyel gyakorolni. Hosszú ideje fölfelé tekintve keresek. Nem én tehetek róla, de nem fogadom el, hogy a modern kor meg inkább a láb elé nézést javasolja. Úgy gondolom, keresztény vagyok. Akad, amikor mélyebben, van mikor felszínesebben vagyok hívő, de az vagyok. Ezt bárhol, bármikor fölvállalom. A hitem, ez az ingadozó érzület, ami nap mint nap próbák sorozata elé állít nem attól jött létre, hogy templomba járok. (Egy jó ideje naponta betérek ugyan a templomba, útba esik. Ugyanígy vasárnaponként kimegyek a temetőbe, ahol végre csöndben, önmagammal és a hunyt szeretteimmel lehetek. Viszont mindettől még nem leszek keresztény. Akármennyit járhatok templomba, akármennyit imádkozhatok. Sok éven át az istállóba is rendszeresen jártam, állandóan diskuráltam a jószágokkal, mégsem lett belőlem ló.)

Tehát fontos a hitem állaga. Az, hogy másnak meg nem az, olyan nagyon nem csodálkozom rajta. Ugyanakkor az effélék nem is érdekelnek, mivel ezek az emberek egész egyszerűen tévednek. Akik tagadják a transzcendenciát, mást is előszeretettel tagadnak. Nos, felettébb ritka az ennél nagyobb önbecsapás.
Hogy valami ellen most divat küzdeni, a világot két részre osztja. Valami ellen pozícionálni magunkat, az nem egy egység. A minden értéket tagadók nem képesek semmiben sem együttműködni, mert többnyire csak egyetlen egy közös nevezőjük van: mi a nem jó.
Ez a dacos hozzáállás sosem értékteremtő.
Nem lehet rá világképet, jövőképet, eredményes működést, fejlődést, gyarapodást építeni, hogy valamit utálok. Talán helyesebb lenne a világot akképpen látni és szemlélni, hogy bízni csak a derék emberekben lehet, építeni csak a tisztességes emberekre lehet, hallgatni csak a bölcs emberekre lehet, felnézni csak az arra méltó emberekre lehet, együttműködni csak a dolgos emberekkel lehet.

Nem azt kell hangsúlyozni, hogy mi ellen vannak, hanem azt kéne nyomatékosítani, hogy ők mit kínálnak cserébe.
Istent eltakarítanák, rendben. Mi legyen helyette? Dadogás a válasz.
A női és a férfi princípiumokat is megkérdőjelezik, pedig azok millió éve ugyanazok: a nő az nő, a férfi meg férfi. Mégis, ugyan mondják meg, mivel szeretnék ezt pótolni? 
A nemzet fogalma is szúrja a szemüket, oké. Mi lesz a nemzetek eltörlése után?
Multikulturális társadalom? Köszönjük szépen, arról éppen mára derül ki, hogy teljes zsákutca, tragikus kísérlet: a szovjet, a jugoszláv és a liberális direktíva is csőddel végződött.
Netán nem jó Orbán Viktor? Semmi baj, csak nevezzenek meg egyetlen egy ellenzéki alakot, egyetlen egy ellenzéki formációt, aki méltó a feladathoz, rászolgálna egy ország vezetését igénylő bizalomra.
Rossz a VMSZ, abcúg Pásztor? Nem probléma, lássuk a túloldali fölhozatalt, de nem szabad ám közben sem röhögni, sem káromkodni!
Ugye, milyen nehéz megállni?

Egyszerűen jobb, ha nem szállok vitába velük. Nem akarok meggyőzni senkit, az ateistákat, a másként gondolkodókat, a gyűlölködő kompániát sem: velük ellentétben ugyanis én nagyon komolyan tartom magamat a vélemény szabadságához, a szabad akarathoz. A szabad választási lehetőség emberi vonatkozásait számukra is biztosítottnak szeretném tudni. Ezzel párhuzamosan akkor is így érvelek, ha az ellenérdekeltek pusztán tradíciónak, hókuszpókusznak minősítik az Egyház tanítását. Szerintük a vallásosság egyet jelent a maradisággal. Hovatovább nekik a vallás pusztán a múlt egyik elhaló, rossz szokása, ami kalodába zárta az amúgy nagyszerű emberiség még nagyszerűbb fejlődését – jelentsen ez a cinikus minősítés bármit. Szerintük az avítt tudatú ősök voltak csak igazán vallásosak. Hülyeség.
Egyszerűen nem igaz, hogy például a 19. század vagy középkor emberei jobban vallásosak, vagy keresztényebbek lettek voltak.
Dehogy voltak azok!
Ez is éppen akkora melléfogás, ahogy az is tévhit, miszerint a fundamentalista iszlám követői hívők lennének. Meg a rossebet!
A világnak azon a fertályán, ahol évezredek óta ugyanazért a félszáz pálmafáért dúlnak gyilkos háborúk, ahol törzsi, vérségi kötelékek az abszolút irányadóak, ahol a vérbosszú ősi jogán mészárolják egymást, ott a lakosság mentális állapota és kulturális szintje még a degeneráltság útjára lépett európai viszonyoktól is alacsonyabb. Önök szerint, aki képes bemenni egy francia templomba, és az ott imádkozó emberek fejét lenyiszálja – az istenhívő? Lófüttyöt az! Az illető minden bizonnyal egy erőszakos, bunkó, pszichopata állat, aki csak ürügyet keres a vérontásra.
A középkori kínzómester ugyanaz az emberfajta volt, ami száz évre rá elment kiirtani Amerika őslakosságát, aztán rabszolgavadásznak, pénzért mindenre kapható zsoldosnak, vagy újabban nyilas keretlegénynek, ávós pribéknek. Ez a vérszomjas karakter egyvalamit imád: ölni és rombolni, és fényesre nyalja a valagát annak, aki ezt lehetővé teszi neki. Ugyanezen emberfajta előszeretettel ad hatalmat olyan embereknek, akiknek egy adott közösségben előbb lenne a helyük a börtönben, vagy kötélen, mint egy politikai párt élén.
Ők örvendeznek mostanában, hogy lám: a kereszténység visszaszorulóban van Európában. Valójában nem pusztul, éppenséggel, hogy rohamosan terjed és erősödik.
Amit ők leépülésnek gondolnak, az a konvencionális vallásgyakorlás elsorvadása, ami fölött eljárt az idő, kétségkívül. A társadalom látképe, az elvárások megváltoztak, ehhez idomul a jelen idejű keresztény hitvallás.

A 19. század végén még egy Horgos nagyságú faluban 1500 emberből 1200-an biztos elmentek szentmisére. Hogy ők mind mélyen hívők lettek volna? Frászkarikát. Elmentek a templomba, mert a közösség íratlan szabálya volt, hogy legalább vasárnap muszáj elmenni misére. Aki ehhez nem tartotta magát, azt hamar kiközösítették.
A templom a közösség szimbóluma volt: a gazdag polgárok vasárnapi ruhájukban jelentek meg, az eladó lányok a legcsinosabb öltözékükben, a legények méregették őket a padok között, a gazdag parasztok bemutatták az új fiákerjüket, a szegényebbek a csillogóra pucolt lószerszámokkal büszkélkedtek, az özvegyek az erényességükkel tüntetve vadásztak új férjre, és még a koldusok is azért vonultak misére, hogy a jámborságuk okán megessen rajtuk az adományozók szíve.
Sokáig dívott ez a fajta – valóban a hagyományokon élő – vallásosság. Aztán mindez a második világháborút követő konszolidáció évtizedeiben Nyugat-Európában kihalt. A második vatikáni zsinat akart erre a folyamatra reagálni, aminek nyilatkozatait mifelénk egyszerűen nem értették, mert a Kárpát-medencében ez a fajta népi vallásosság a rendszerváltozásig megmaradt.

Látom, tapasztalom, faluhelyen sok helyen ürülnek a templomok. (Üdítő kivételek mindig vannak, hirdetve a tényt, hogy egy agilis, talpraesett pap a közösség kovásza lehet a 21. században is). A templomba járók megritkulását az avatatlan hajlamos a vallásos öregasszonyok kihalásával magyarázni. Mert szerintük csak az idősödéssel köszönt rá valakire a vallásos érzület.
Két dologban sincs igazuk: egyrészt azok a nénikék, akik ma hetvenévesek, 1950 körül születtek. Háborút nem láttak, és mire nagylány lett belőlük ők már a Rolling Stonesra sikítottak, vagy dupla bakeliten ropták a Woodstock fesztivál koncertjeire. Nem látták sem Horthyt, pláne Ferenc Jóskát, ellenben rajongtak Paul Newman kék szeméért. A mostani idős asszonyok tehát nem fosszíliák. A fekete kendős nénikék kora elmúlt.
Másrészt, most, aki bemegy egy nagyvárosi templomba kiket lát?
A tisztes középosztály béliek mellett zömmel fiatalokat, új családokat. És az is észrevehető, hogy ezek a családos ifjú házasok rendre az átlagostól jómódúbbak és műveltebbek, egy csomó kisgyerekkel. Abban van igazság, persze, hogy egy hívő, sokgyermekes fiatal házaspárra tíz templomba nem járó fiatal is jut: csak ilyenkor nem árt föltenni magunknak a kérdést, vajon kié lesz a jövő? Az abortuszpárti, élet- és vallásellenes szingliké, vagy a három-négy gyermeket is vállaló családanyáké? Szokták volt mondani – „történelmi időket élünk”.
Van egy kedvezőtlen hírem: minden generáció a saját korát tekintette történelminek.

Mégis, hadd fejezzem be egy történelmi analógiával. Talán nem minden alap nélkül szokás az ókori Róma hanyatlását a jelenkor zűrzavaros világával összehasonlítani.
A kora kereszténység évszázadaiban – a 3. és 4. században – az evangelizáció a Római Birodalom nagyvárosaiból indult térítő útjára. Nem ment úgy, mint a karikacsapás. A birodalom lakosságának csak egy kicsiny hányada tért meg. Csakhogy azon kevesek, a töredéknyi megkeresztelkedett elkezdtek tisztességesen élni, szeretetet gyakoroltak, sok gyereket vállaltak, befogadták az árvákat, jótékonykodtak, nem gyűlölködtek, összetartottak, és a hitük révén napról-napra erősebbekké váltak és gyarapodott a számuk.
A pogányok mindeközben mit csináltak?
Folytatták a korszellem diktálta módon: ittak, drogoztak, züllöttek, dorbézoltak, buzultak, egymástól is loptak, erénytelen vezetőket választottak, akik a nép java helyett a másik nyakára hágtak, mindeközben azt hirdették, hogy csakis Róma a kiváltásgos, Róma az örök, és hogy a birodalom jelen szabályai szerint ez a világ örökké fog létezni. Nem kellett sokat várni, megérkeztek előbb a hunok, nyomukban a gótokkal és elnyiszálták a nyakukat az orgia résztvevőinek.
A minap lefújták a rárakodott port erről a történelmi forgatókönyvről. Csak szólok.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.11.14-én.

LE KÉNE SZÁLLNI ARRÓL A MAGAS LÓRÓL

Egyik ismerősöm minapi levelében aggodalmának adott hangot: mi lesz, ha jövőre a Fidesz veszít, kérdezte. (Mintha bizony nekem azt pontosan tudnom kéne.) Nem tagadom, kicsit fölbosszantott. Felemás érzést keltett bennem a hozzáállása. Mindig elítéltem a defetizmust. Nem tekintem kiforrott karakternek, aki eleve föltartott kézzel, nyavalyogva indul a megmérettetésbe. Nem a bizonytalanságot kárhoztatom. Az emberi, az érthető. Az óriások lába is meg-meg szokott remegni. Viszont az idült kishitűséget elítélem. A legnagyobb bajok okozója. Nem elég, hogy visszahúz, ráadásul még ragadós is.

Csak egy történelmi igazolás, mennyit számít a rendíthetetlen eszménykép: a római légiók rendszerének megreformálója, az I. században élt Caius Julius azért volt a leáldozó ókor legelismertebb hadvezére, majd Caesar néven császár, mert közte és a katonái között a föltétlen bizalmat kiemelten fontosnak tartotta. Szakított azzal a gyakorlattal, hogy lóhátról, főtisztjei és testőrei gyűrűjében, távolból vezényli a csatát. Olyannyira bízott önmagában, a serege erejében, hogy ütközet előtt lováról leszállva a csatasor legelejére állt – mindig gyalogosan vezette harcosait. Ha nyeregben maradt volna, a vesztésre álló küzdelem végén egyszerűen elhagyja a csatateret, elmenekül, sorsára hagyva a légiót, ahogy az adott korban szokás volt. Ezt gyakran megtették a hadvezérek. Sok egyéb mellett emiatt is nagy volt a respektje. Caesarért szíves örömest meghaltak, imádták az emberei. Még annak dacára is, hogy a légiósoknak törvényileg kötelezően kijáró napi ötórányi (!) alvás helyett Caesar pusztán négyórányi pihenést engedélyezett a katonáinak. Megmagyarázhatatlan? Nem. Egyszerűen – mint ma – attól működött a dolog, a siker kulcsa az volt, hogy Caesar bár biztosan számolt „B” és „C” tervvel, előtte azért az „A” terv megvalósulásáért képes volt az övéivel együtt a tűzbe menni. Persze, ezt az elvhűséget ma már kevesen értik. Nehéz fölfognia az új, hópihe nemzedéknek, a megannyi X, Y meg Z generációsnak, hogy miként a távoli múltban voltak, úgy a XXI. században is akadnak még erények. Létezik morális tartás, nem szűnt meg teljesen a tiszta, vállalható szellemiség iránti elkötelezettség. És a hazaszeretet, a bátorság, a hűség, meg egy csomó ósdinak számító fogalom manapság is akkora erőt és értéket hordoz, ami még ebben a széthulló világban is képes rendet teremteni. Például az udvariasság is egy olyan dolog, ami hasznos reakció a szétfeslő emberi kapcsolatok közepette. Pont emiatt illet válaszolnom. 
Egy kormányváltás 2022-ben? Ahogy neki, úgy most itt is megpróbálom összegezni az ezzel kapcsolatos kósza gondolataimat.

Nagy a hangzavar a magyar belpolitikában. Szépen összefújta a szél a szemetet. Ahogy az lenni szokott, zsák a foltját megtalálta. Így került egy gyékényre a Duna-parti cipőkbe köpködő szélsőjobbos szimpatizáns az Amur-menti partizánként harcias Gyurcsányista prolival, meg a saját nemi szerepébe belezavarodott belvárosi „antifasiszta” éttermiségivel. Ez az úgynevezett ellenzéki összefogás. Már be is jelentkeztek egy új rendszerváltás víziójával. A baráti sajtóban hangosak, magabiztosan nyilatkoznak, ami a csövön kifér, megpróbálják tematizálni a közvéleményt. Kívülállónak úgy tűnhet, a Fidesz hallgat, az oppozíció pedig egyre harsányabb. Indokolt ez a hivalkodó zajkeltés? Aligha.

Bő három évvel ezelőtt is pont ilyen hangok hallatszottak.
Emlékszem 2018 tavaszán sorban álltam a kijelölt voksoló kerületi hivatalnál, két órától többet vártam, mire az utcai járdákon hosszan húzódó emberláncból, több száz szavazó közül bejuthattam. Közben, míg ott ácsorogtam folyamatosan azt hallottam mindenhonnét, hogy na, végre, most jól megverjük a Fideszt, buknak, el lesznek zavarva, irgumburgum. Mukkanni sem volt kedvem, olyan parázs volt a közhangulat. Aztán este a Duna-parti Bálnához csak elmentem. A nagy nevek, a politikusok már rég elvonultak belülre bulizni, de én akkor is örültem. Vettem egy üveg bort, ott helyben, aranyáron, nem számított a pénz, és kicsit boldognak éreztem magamat, pedig abban az időben árvább voltam a lehulló falevélnél is.

Az, hogy most hangos az ellenzék: ez is egy stratégia. Ahogy minden erre adott válasz mikéntje is már a kampány része. Ezzel együtt az bizonyos, hogy sokkal nehezebb lesz jövőre nyerni, mint a múltkor. Az is benne van a pakliban, hogy nem sikerül, bár erre én kicsi esélyt, nagyjából 20%-ot adok. Mindazonáltal a bukás lehetősége fönnáll, kétségtelen. Semmi sem tart örökké. Négyévente új garnitúra érkezhet. Nem mindegy viszont, hogy a hatalomra kerülők pusztán ilyen négyéves ciklusokban gondolkodnak, vagy egy ország, egy nemzet, egy közösség irányítását hosszú távon is képesek megtervezni, majd megvalósítani.
Évek óta itt dolgozom Budapesten, de szerintem, ha még egyszer ide születnék, akkor sem érteném meg ennek a városnak, a népének a gondolkodását.
Egy éve Budapest lakossága a legtöbb helyen ellenzéki vezetőségeket szavazott be a kerültek zömébe. Nagy ünnep volt, a demokrácia diadala. A kóbor kutyák is tejcsokoládét okádtak.
Mi lett utána?
Csupán hónapok kellettek, és immáron tele szájjal szidja mindenki a kerületek új, moslékos vezetéseit, mert iszonyat dolgokat művelnek, lopnak gátlástalanul és kártékonyságban verhetetlenek. A hülye is látja, hogy Karácsony Gergely egy balfácán, ő a teljes inkompetencia, a két lábon járó szerencsétlenség. Mégis, komoly tételben merek fogadni, lesz még belőle miniszterelnök-jelölt is. Elképesztő, hogy ezzel a pipogyaságával együtt is eladható politikai termékként tekintenek rá. Azt kell konstatálnom: jó okkal. Az előbb említett pesti nagyérdemű ugyanis zokszó nélkül rá fog szavazni. Ezek ilyenek. Érthetetlen, és mégis ezzel, pontosabban ezekkel kell számolnunk. Mert a vajdasági magyar éttermiségi rettegőkkel szemben a valóság mégiscsak az, hogy a szavazófülkében, a függöny mögött mindenki úgy ikszel, ahogy akar. Sem Orbán, sem Pásztor nem áll a voksoló mögé ellenőrizni.
(Csak azok sivalkodják, hogy a VMSZ megerőszakolja az emberek akaratát, akik képtelenek belátni, beismerni impotenciájukat, a politikai ambícióik totális csődjét. Kényelmesebb azt mondani, hogy megfélemlített, megtévesztett a bácskai, bánáti magyar szavazó. Meg persze hülye. Mert a felsőbbrendűség finom gőgje a kiváltságosainké. De hát Mucsán keserű igazán a széplelkek kenyere. Biztos nem kíváncsiak a tanácsomra, de ha méltóztatnának leszállni a magas lóról, talán elfogadhatóbbak lennének a vajdasági választók előtt. Vagy ha elfogadhatóbbak nem is, de hitelesebbnek mindenképpen.)
Lesz, ahogy lesz. Korántsincs lefutva a meccs 2022-őt illetően, sem a Fidesz, sem az ellenzék szempontjából. Még eztán jön a java. És ha a járványnak valahogy vége lesz, mert egyszer vége kell, hogy legyen, akkor a Fidesz lépni fog. Én így látom. A túloldalról a kormánypárt mellé aligha lehet jelentős tömeget átcsábítani, a „moslék” szavazóiból átállítani nem lehet. Olyan fokú a gyűlöletük, hogy ez tartja őket egyben. (Más lapra tartozik, hogy ez egy ország majdani irányításához éppenséggel semmit nem ér.) A Fidesz bázis is hosszú ideje stagnál. Mi marad? A bizonytalanokat kell megnyerni. Kétség sem fér hozzá, a már eddig is példátlan családi, vállalkozói meg egyéb kedvezmények egész sora vár majd bevezetésre. (Bár, nekem már azt is nehezemre esik megértenem, hogy lehet egyáltalán valaki bizonytalan szavazó?!)
Meglátjuk.
Nem élem bele magamat. Inkább a saját dolgaimmal vacakolok. Ráérek majd azon a tavaszi napon is szurkolni, este kb. 10 óráig. Utána meg a helyzet alakítja majd a magyarságéval együtt a saját sorsomat is. És ezt elfogadom, mert mást úgysem tehetek.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2021.02.07-én.

A CSÖND

Míg e sorokat írom, Chopin szól. Lengyel, romantikus zeneszerző volt, és a magánélete is meglehetősen hányattatottan zajlott szegénynek, ám ezzel együtt a szó kerek értelmében úgy tekintünk rá, mint az európai zenetörténet halhatatlanára.

Egy belgrádi online rádiót hallgatok. Jó szívvel ajánlom mindenkinek: naxi.rs linken megtalálhatóak. Páratlanul gazdag a zenei kínálatuk. Minden stílus kedvelője talál közte magának megfelelőt.
(Elég hosszú ideje népzenén és klasszikus muzsikán élek. Esetleg hallgatok egy kis Cseh Tamást. Más már nem nagyon érdekel. A kortárs „könnyűzene” – ha egyáltalán ezt a minősítést megérdemli a szórakoztató ipar zajkeltése – tehát a pop és rock szakma harsányságától csak a kiszámíthatósága bosszantóbb. A komolyzenében maradandók az értékek. A folklórban dettó. Szükségünk is van ezekre az értékekre: a harmóniára, a kellően elmélyült és ugyanakkor játékos muzsikára, a majdnem a tökélyig komponált melódiára. Mindez nyugalmat áraszt. Egyúttal az ilyen zene gondolatébresztő is.)

Háborús ricsajban élünk. Vagy ha pontosabban akarnék fogalmazni, ez a pokoli lárma, ez a mindenhová beszüremlő kakofón cirkusz maga a háború. Az információs társadalom remélt áldásai helyett annak mocskában vagyunk nyakig. „S szájam széléig áradt már a sár” – írta Villon, ferdítette/fordította Faludy a múlt században. Okkal hihető, a két költőóriás is tisztán látta, hogy a középkori ballada nyomorúságos hangulata át fog égni korunkra.
A ma embere nem sokban különbözik a legsötétebbnek titulált középkor emberétől. Bizonyos szempontból rosszabb a helyzete: például a szakralitást a mindennapjaiban megélő XIV. századi Európa hite nagyon hiányzik mostanában. Nem a mértéke. A tartalma. Az üdvösség lényege veszett oda.
Egy lesilányított, a jelen idejű, végletekig lebutuló új középkor nem merő kitaláció. Benne vagyunk. Hogy ne untassak, mást ne soroljak: az írás kultúrája beszűkülőben. Hosszabb szövegekbe az átlagember már bele sem fog, hisz a többség, a tömegember nemhogy könyvet, egy orvosságos használati útmutató cetlit sem akar végigolvasni. Más kérdés, ha át is böngészi, értelmezni kínkeservvel tudja. A XXI. század szülötte nem ír kézzel, és csak címszavakat olvas. Nem lát: televíziót, vagy képernyőt néz helyette. Nem akar az elméje rögzíteni, ezáltal már nem akar emlékezni sem: a fotó mindenhatóságát előbbre tartja. Eltökélten egy szűk értelmezési ösvényen nyomul. Mankója a számítógép, a telefonja meg a legjobb barátja. Már a piaci kofák sem számolnak az ujjukon, pláne fejből. Elvonási tünetek jelentkeznek annál, aki térerő nélküli vidékre téved. Mondjuk, ilyen régió egyre kevesebb akad, sajnos. A legutolsó stádiumban vagyunk.

Mégis, az említett kütyük és a belőlük áradó információ dömping révén megugrott az okosok száma. Bámulattal adózom azon rettenthetetleneknek, akik szentül meg vannak győződve, hogy a tökéletes igazság szószólói. Igen, a politikai igazságra gondolok, elsősorban. De mondhatnám az élet minden területére átvitt igazságokat is, legyen szó vírus elleni védekezésről, fociról, férfi-nő viszonyáról, gyermeknevelésről, szexualitásról, táplálkozási szokásokról, egészséges életmódról, történelmi múltról, metafizikai kérdésekről, hitről, Istenről vagy szimplán csak egy közismert ember ügyes-bajos dolgairól: Tiszát lehet rekeszteni a magabízó kommentárokkal, az inkább terjengős, mint a lényeget láttató internetes hozzászólásokkal.
Aki mármost ilyen folyamatos odamondogatói, kommentáló kényszerben szenved, igen sajnálatraméltó, szegény. Gyaníthatóan lelki oka van ennek (minek nem?). Szépíteni rajta nincs mit. Az esetek többsége eleve kezelhetetlen már. Külső segítséggel a polgártársunk kényszeres agybaját megoldani nem lehet. Kinek-kinek a szellemi és lelki értelemben vett tisztasága a saját dolga. Ez egy ilyen, egy emberes küzdelem. (Nem csak ma. Mindig így volt, amióta embernek tekintjük magunkat.)

A világ komplexitása csak mostanában mutatkozik meg igazán. Az új internetes éra tárta föl, mennyire bonyolult struktúrában élünk. Ebben a szövevényben, ebben a minden mindennel összeérő kuszaságban legtöbbször az adott téma szakemberei sem látnak tisztán. Nem így a facebook ismerősünk! A billentyűzetet csépelve hamar megszületik a kikezdhetetlennek hitt szubjektív teóriája. A legtöbbjébe Proust is beledermedne.
Természetesen mindenkinek jussa van a saját véleményéhez. Írjon, posztoljon, járja körbe a témáját, nézzen utána, tájékozódjon. Ez a nehezebbik része a mutatványnak. Odaokádni valami alá a vélt igazat: az a könnyű. Mint megnyomni a kapucsöngőt és elszaladni. Nagy a keletje az efféle bátorságnak.
Aki ismer, tudja: sosem vitatkozok a közösségi portálokon. Nem látom értelmét. A fent taglalt őrjöngő, megkergült, földúlt önképű embertípussal nincs közös nevezőm. (Gondolom, nem kell bizonygatnom, ha akarnám, akár bele is állhatnék egy-egy mocskolódó diskurzusba. A virtuális páston lehetne írott, esetleg rajzolt kontra riposztom. Az asszóhoz viszont bizonyos udvariassági mérce dukál. Egy zakkant handabandázóra kár az érveket meg az időt pazarolni. Ha már végképp nem tudom magamba fojtani a kikívánkozó válaszomat, azt személyes üzenetben, levélben szoktam elküldeni. Az a tapasztalatom, a személyesség, az intim közeg jótékonyan hat. Lehiggasztja a megátalkodottabbakat is. De a legjobb, ha négyszemközt tisztázzuk le a vitás kérdéseket. A nagyszájú kommentálók között a többség ugyanis gyáva. Sunyi, igazi hernyó. Csak a pofon távolság biztonságából van fröcsöghetnékje. Ám akad a túlfélen is üdítő kivétel. Egy ádáz ellenfelemet, akit korábban sosem láttam, elhívtam sörözni. Leültünk, diskuráltunk. Kölcsönösen meglepődtünk, mennyire jól sikerült a csörténk. Egymás véleményét, és ami sokkal fontosabb, egymás személyét tiszteletben tartva vagyunk azóta is. Nem szeretném megnevezni, nem akarnám, hogy kára származzon az ismeretségünkből.)

Ha valaki netán a véleményemre kíváncsi, másnak is csak ezt tudom tanácsolni. Nehéz mit mondani. Mivel a facebook nevű szennytenger zsilipje fölhúzatott, most kénytelen-kelletlen viseljük az arrogáns hangnemű bekiabálást. Az erre izgulók sosem fogják megérteni, nem az ellenvéleményükkel, hanem a stílusukkal van a gond. Ami – ugye – maga az ember. Őhelyettük, meg a szájkaratézás helyett a máshollét sokkal varázslatosabb. A hasznos munka. A folyamatos építkezés.
A kellemetlen zajoktól ellépve jómagam is inkább a saját dolgaimmal foglalkozok.
És ha egyszer az utolsó cserép is a helyére kerül a haciendán, az istállón, onnét kezdve végképp a másik, az igazabb valóságban szeretnék majd élni.
Most hadd énekelje az áriát Bocelli. 

Pk

Az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.12.09-én.

AZ ISTEN HÁZA TÁJÁN

"S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.”

(Reményik Sándor)

Talán azért vonzódom a templomokhoz, amiért úgy tartom, hogy egyenként mi is azok vagyunk. Minden ember templomszerű. (Igen, végső soron neki készültünk. Miatta vagyunk.) Külsőnkben is hasonlítunk az Isten házára. Bizonyos értelemben minden ember szép, van méltósága, és éppen annyira egyedi, mint egy típustervek nélkül, pusztán az alkotás vágya, és a pőre hit akaratából felépített szentély. Kicsit beljebb pedig hol a homály visszhangzik bennünk, hol a pazar díszeink világítanak, hogy a szívünk harang kondulása a kezdetektől a legvégsőkig kísérjen bennünket.

Rengeteg templomban jártam. Mindenfélékben. Tisztelem az összes felekezet házát. A szent boltozatok, a faragott oszlopsorok között hamar átminősülnek a kinti gondolatokkal együtt az oda nem illő, a templomkapun kívül rekedt érzések is.
Az utóbbi idők a sok pozitív tapasztalat mellett két tövist is belém szúrtak.

Két képről, két templomot ábrázoló fotóról van szó, s bár az egyik valahol az erdélyi szászok hajdani földjén készült, a másik pedig több ezer kilométerrel nyugatabbra, a franciaországi Abbeville-ben, Amiens közelében, az üzenetük egyformán megrendítő.

Az egyik fotón a Nagyszeben melletti Doborka erődtemplomában az ónémet, gót betűs falfeliratok alatt tehenek kérődzenek. Összetört szószék, szétdobált padok, beomló tető: az erdélyi szász közösségnek írmagja sem maradt. A kommunista Románia vezetői német márkáért gyakorlatilag kilóra eladták valamennyiüket. A kiürült szász házakba az ország szegényebb régióiból idegen népség költözött, s alig egy-két évtized alatt le is lakták az egykoron mívesen megépített, takaros szász falvakat. Tipikus közép-európai történet. Nálunk is lejátszódott hasonló népességcsere. Felénk is akadnak omladozó templomok, ahová már csak néhány falubeli, anyanyelvét és hitét őrző vénség jár be imádkozni. Mikor majd ők is elfogynak, akkor az enyészet veszi rettenetes hatalmába az Isten házát. Jobb lenne, ha azt már semelyikünk szeme nem láthatná.

A másik, a franciaországi fénykép még ettől is iszonyatosabb pillanatot rögzít: egy markológép dönti le éppen a XII. században épült templom gótikus tornyát. Tragikus fotó. Mintha egy kivégzést látnánk... A város baloldali vezetése – a városvédő civilek ellenállása dacára – „költséghatékonyságra” hivatkozva nyolc évszázad építészeti emlékét semmisítette meg. A Szent Jakab-templom, amely túlélte a történelmi viharokat, átvészelt megannyi tűzvészt, sőt, a második világháborúban még a német bombázók is inkább megkímélték, 2013-ig bírt ellenállni az emberi aljasságnak, amikor a 2008-ban hatalomra kerülő abbeville-i képviselő testület kommunista szimpatizáns gazemberei megpecsételték a sorsát.

A saját portánkon söprögetve is akad min szégyenkeznünk. Gyakorlatilag az összes vajdasági településnek lenne oka az önvizsgálatra. Itt egy zsinagóga, vagy egy pusztuló kastély. Amott egy gazda nélkül omladozó Vigadó, egy ebek harmincadjára hagyott csárda kitéve az idő rombolásának, tőle alig pár kilométerre pedig egy másik, még régebbi csárda, kitéve az emberi hülyeség pusztításának… Széttrancsírozott utcaképek Szabadkán, Újvidéken, Zomborban és Nagykikindán, levert oromdíszek, agyonbetonozott városközpontok: kell-e soroljam, hol és hányféle módon ártja, bontja a délvidéki magyar identitásunkat az igénytelenségünk és a nemtörődömségünk, amely itt honol szűkebb pátriánkban is?

Alighanem ez az oka, hogy mindig átjár az öröm, ha valami újnak, valami nagyszerűnek az építéséről értesülök.
Mint néhány hónappal ezelőtt. Hívőknek az Ég kegyelméből, ateistáknak a sors kifürkészhetetlen akaratából, a lényeg – valahogyan belekeveredtem a Makovecz Imre főművének tekintett templom építésének előzményeibe. Budapest volt főépítésze egyengeti a terveket. Nagy Ervinnel, a Nemzet Művészével, Kossuth-díjas építésszel beszélgetve hamar beláttam, hogy mennyire fontos a megépítése ennek a szentélynek. Abban már most száz százalékig biztos vagyok, hogy a templom el fog készülni. (Dacára az ellenkezéseknek. A templom föl lesz építve. Pont. Bár ennyire biztos lehetnék más egyéb dolgokban is!) Rengetegen támogatják. Majdnem ugyanannyian támadják. A templomépítést szorgalmazókkal most nem foglalkoznék. Közéjük tartozom, hiszek bennük, és hiszem, hogy építeni jó.

Ám ez a rémísztő kor kitermeli a maga démonjait rendesen. Jellemzi egy ország lelki állapotát, hogy annak egyik fertálya kifejezetten nem örül, sőt, utálkozva emlegeti egy építészetileg egyedi, még az ellenérdekeltek által is zseniálisnak mondott templom felépülésének a szándékát. (Figyelem: egy templomét. Nem egy stadionét. Amiről utólag mindig kiderül, mennyire megérte, és mekkora szükség volt rá. De ez most mellékszál.)
Hab a tortán: az pedig az Egyház lelki állapotát tükrözi, ahogyan egyes képviselői, papok, de püspökök is ódzkodnak egy új szentély megépítésétől. Sok mindent elárul róluk, meg a világról is, amiben élünk. Pont emiatt, éppen miattuk (is) föl kell épülnie az új magyar katedrálisnak. Nem azért, mert Makovecz még halála után is ringbe szállna Gaudíval vagy mással. Hanem azért, hogy a nemzetnek végre legyen egy olyan XXI. századi szentélye, ahol önmagunkkal, a múltunkkal, a becsületünkkel és a magyarság-tudatunkkal szembe tudunk nézni.

Vannak szép számmal hangos ellen-propagandisták. Magyarországon már javában zajlik a jövő évi választási kampány. A kormánnyal szembenállók kétségbeesetten keresik a kanócot, mit kéne gyújtani még, hogy minél nagyobbat szóljon.
És mint tudjuk, a kapkodó és kétségbeesett szokott a leggyakrabban hibázni.
A templomépítés folyamatába már nem tudnak beleszólni: milyen jó ezt leírni! Jó ha tudja mindenki: a hangosan ágálóknak nem Makovecz kereszténységével van bajuk, és a templom terve sem irreális, megvalósíthatatlan. Méretében még csak nem is hatalmas: közepes nagyságú szentélynek számít. Látványában grandiózus, ez igaz.
De az ellenlábasokat mindez nem hatja meg.
Nem. Az érintett berzenkedőknek, méltatlankodóknak és látványosan jajgatóknak (ilyen is van!) a makoveczi szellemiséggel van a bajuk.
Átvitt értelemben mindennel, ami magyar.
A legszomorúbb, legelgondolkodtatóbb az egészben, hogy nem holmi gyurcsányista bérkommentelők sikítoznak a magyar, a nemzeti, a hittel teli jelleg bármilyen fölbukkanásától, hanem olykor egyházi személyek is.

Szerencsére az építők velük is számoltak. Minden aggályra, minden kétkedő, vagy dehonesztáló véleményre készen áll az adekvát válasz. Egy évtized múlva állni fog a nemzet új szentélye. Nem is akárhol, nem is akárhogyan fogja hirdetni: építők vagyunk. 

Pk

Az írás eredetiben a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2021.03.06-án.