HÉTKÖZNAPI SZERB VÁLASZOK

 

Nekünk, észak-bácskai magyaroknak külön szívünk csücske a Horgos-Röszke átkelő. Átlépni rajta minden időben a várakozás, az új élmények izgalma volt. Elvégre mi szüntelenül Szegedre jártunk. Ki csak bevásárolni, ki színházba, koncertekre, vagy más egyéb ügyekben. Meglehet: Szabadkától jobban ismerem Szegedet. A polcokon lévő könyveim fele a Kárász-utca antikváriumából való. Jó volt elmenni a Dóm tér előadásaira. Jól esett megücsörögni egy-egy szegedi sörözőben. És mégis: minden alakalommal visszaindulva a határátkelő sorompójánál éreztem először igazán - hazaértünk. Sosem tagadtuk. Bácskai magyarok vagyunk. Azok is maradunk.

A minap a szerb és a magyar televízió közvetítését, híradását felváltva néztem, és szörnyülködtem a látottakon. A nekünk oly ismerős határátkelőhelyen, ahol minden bokrot, fát tudok, most a pokol szabadult el. Kőzápor, gyújtogató, tetőkre mászó csőcselék.

Mivel Szerbiában élek, a telefonom nyitó weboldala egy belgrádi hírportál. Még nem tudtam eldönteni, hogy olykor a legvadabb liberális nézeteket propagálja-e, vagy a focidrukker fővárosi ultrák szócsöve. (Milyen érdekes a két véglet ívének összeérése, ugye?)

Aztán hajnalban, csak úgy - hanyatt fekve - végigböngésztem mit ír a szerb média a Horgosnál történtekről. Természetesen a jól ismert kliséket: magyar fasizálódás, nem európai viselkedés, brutalitás - kontra szegény migránsok. Így a belgrádi média megmondói.

Már hagytam volna a rossebbe az egészet, ám kíváncsiságból beleolvastam a cikk kommentárjaiba. Ugyan mi az egyszerű szerb polgártárs véleménye minderről?
Kapaszkodjanak meg: 70 kommentárt böngésztem végig, aztán többet, és még többet - nem akartam hinni a szememnek! A 90 százalékuk - hozzávetőlegesen - dicséri a magyar hatóságokat és mélyen leszólja a "menekültek" viselkedését. Pedig a jövevényekre nem a menekült szó illik. Viszont Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal. Pár hét sem kellett, de már törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek a vezetője még a kilencvenes években a szerb Radikális Pártban kezdte pályafutását, a csetnik vajda tanoncaként. Akkori pártfőnöke géppisztollyal mászkált a háborús Boszniában és elég vad dolgokat mondott a muzulmán bosnyákokról. De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban manapság épp a szivárványszínűre mázolt szabadelvű nézeteket vallják, noha akad közöttük szép számmal a néhai diktátor – Milosevity - köpönyegéből kikeveredett politikus is. Most nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. A kormányfő elment Washingtonba. Őt dicsérték a migráns helyzet (nem) kezeléséért, míg a szomszédos „meg nem nevezett, Európai Unióhoz tartozó országot” elmarasztalták az embertelen viselkedésük miatt… Három pont nélkül le sem írható ez a mondat.  Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.

Velük szemben olvasni a kisemberek véleményét – kész felüdülés.

Akad a kommentelők között olyan is, aki azzal indít (szabad fordításban) hogy:

"Bár én teljes szívemből gyűlölöm a magyarokat, mert ellenségeink voltak mindig és azok is maradnak, Vajdaságra fáj a foguk, de most azt mondom: emberek! Így kell a hazát védeni, ahogy a magyarok teszik! Minden elismerésem a magyar rendőröké!"

A legtöbb hozzászólót egyfajta „Szerbisztán” kialakulása aggasztja, és az önfeladó, hipokrita hozzáállás miatt szapulják a belgrádi vezetést. Akad olyan, aki leírja, hogy a belgrádi pályaudvaron a „békés” migráns suhancok miként kezdték fogdosni az egyetemen tanító hölgyismerősét. Mások csak a megélhetési bevándorlókat látják bennük. Ezen az alapon Szerbia kétharmada is útra kelhetne és óbégathatna ellátásért valahol Skandináviában, vagy München szívében – véli a beíró. (Hogy ez mennyire igaz, itt a legfrissebb hír: A karintiai St. Kanzian am Klopeinersee-ben húsz menedékkérő éhség sztrájkolni kezdett, hogy az ideiglenes tartózkodási engedély helyett visszakapják rendes útlevelüket, mellé pedig havi nettó 2000 eurós zsebpénzt. Nem elírás! Ellenőriztem. Nem 200 euró. Havi 2000! Amolyan zsebpénz. Plusz ellátmány. Kedveseim, irány Ausztria! Csak nehogy valaki magával vigye bármelyik okmányát!)
Őrület.
És nézegetve az egyszerű szerb emberek álláspontját a legfurcsább, hogy egyik-másik hozzászólást, amelyben dicsérik a magyar kerítést és a kormány intézkedéseit, százas nagyságrendű "tetszik"-et kap. Így a szerb jónép.

Még valami, ami azért fontos. Igaz, ezt csak másod-másodkézből érkezett információ. Egyik ismerősöm távoli ismerőse rendőr. Nem írom le a nevét, nehogy baja essen. Ő bár nem volt szolgálatban azon a rettenetes napon a határ szerb oldalán, de a véleménye talán mérvadó. Tudniillik hallja, ismeri a többiek álláspontját. Szerinte a rendőr - ha szerb, ha magyar – parancsot teljesít. Kétsége sincs afelől, hogy a túloldalon ácsorgó szerb rendőröknek egy emberként  viszketett a tenyerük, amikor tőlük ötven méterre, a magyar kollégáikra zúdult a kőzápor, tombolt az erőszak. Ha azokban az órákban valaki együtt érzett a sorfalban álló magyar rendőrrel, akkor az a tétlenségre parancsolt szerb egyenruhás kollégája volt.    

Ők is tapasztalják. Mi már tudjuk. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a szerbiai vezetés nem tud távlatilag, sem hétköznapi szintű válaszokat adni a menekült-áradat kezelésére. Átutaztatjk a kompániát az országon, zsebre vágják a jegyek árát, megvárják a hasonlóan inkompetens nyugati politikusok vállveregetését, és a problémát áttolják másnak. Ezen a héten épp Horvátországba. (Azok meg – ismételten Magyarországra… Lám, lám!)

Pityergőn nyilatkoznak. Cselekedni restek.
Ne üljünk fel az álszenteskedő magatartásának!

Jó, ha tudja a bárki: ahogy Magyarországon Józsi bácsinak, Mari néninek, úgy Szerbiában Jován bácsinak és Milica néninek is megmaradt az egészséges világszemlélete. Az erkölcsi mércéje.

És ez - a jelen áldatlan állapotai között - talán okot adhat egy kis megnyugvásra.

Egyféle vigasz.

Pósa Károly