PÉNTEK 13. – PÁRIZS...

A második világháború óta először - Franciaország lezárta a határait.

Párizsban kijárási tilalmat vezettek be.

A taxisok – állítólag – ingyen fuvarozzák a lakosságot. A francia elnök drámai hangú tévébeszédében mindenkit otthonmaradásra szólított fel. Az intézmények a szombati – mai – napon bezárva tartanak. 

Hat helyszínen, minden jel szerint összehangolt támadás érte a francia fővárost. Legalább 153-an haltak meg. A súlyos sebesültek száma is százas nagyságrendű immár. Így félő, hogy emelkedni fog az ártatlan áldozatok száma. A legtöbben - 119-en - egy rock-koncerten vesztették életüket, ahol a beszivárgó terroristák válogatás nélkül kezdték lőni az 1000 – 1200 fős tömeget. Szemtanúk beszámolója szerint a mészárlás – jobb szó nincs az iszonyatra – gépies rutinnal folyt. Ha kiürültek a fegyvereik, a hóhérok újra táraztak. "Legalább 10-15 percig tartott. Újratöltöttek. Nem kellett sietniük. Háromszor-négyszer is újratöltöttek" - mondta el egy túlélő. Aztán túszokat ejtettek, majd tovább folyt a vér, mígnem a francia speciális alakulat megérkezett, és villámgyors akcióval kilőtte a támadókat. A legfrissebb információk szerint közel sem biztos, hogy mindegyiket. Több terrorista élve megúszhatta. Ők most valahol a körbezárt Párizsban lehetnek.

A francia-német barátságos focimeccsen – egyelőre úgy hírlik - öngyilkos merénylő robbantotta föl magát. A meccset félbeszakították, az emberek, a nézők a pályákra tódultak. A német válogatott még a hajnali órákban is a stadion öltözőjében várakozott. Ugyanakkor két étteremben többtucatnyian vesztették életüket, szintén terrortámadások következtében.

Mínuszos hír, de mégiscsak hír, hogy a U2 rock banda lemondta a ma estére tervezett párizsi koncertjét.

Mint ahogy mínuszos hírek azok is, ahogy a világ, vagyis pontosabban Európa vezetői teszik közzé sajnálkozó, együtt érző nyilatkozataikat. Most megint (Charlie) hebegnek. Kérnének inkább bocsánatot. Amiért idáig hallgattak, elhallgattak vagy egyszerűen tudomást sem vettek a rettenetes valóságról. Például arról, hogy csak idén októberben az iszlám terror 31 országban szedett áldozatokat. Ennyi helyen volt terrortámadás, ennyi helyen történt merénylet. A borzalmak százak, vagyis jobban mondva ezrek életét követelték. Pontos számukat soha, senki nem fogja meghatározni.

Én nem vagyok elemző. Csak egy ember lennék, aki – amennyire lehet - igyekszik a dolgokat tisztán látni. Olvasok. Rádiózok. Megnézek egy-két híradót. Több helyről tájékozódok. Az egymásnak ellentmondó információkat is mindig megbecsülöm: kihámozható belőlük a viszonylagos igazság. Aztán megírom a véleményemet. A saját weboldalam az egyetlen fórum, ahol mindezt megtehetem. Pénzt nem kapok érte, viszont lelki szemeimmel már látom, hogy a média hiénái a koncra vetették magukat. Megint lesznek szakértő kommentárok a tévéstúdiókban. A hallatlanul fölkészült szaktekintélyek, az egyetemi tanárok, a hozzáértők falkája kikészítette már az öltönyt-nyakkendőt. Már várják a szerkesztői telefonokat, hogy mint közvetített focimeccsen szokás, lejárt szavatosságú edzőként a mikrofonokba magyarázzák a magyarázhatatlant.
Az öngólt. Ahogy tökön rúgta magát a csatár. 

Remélem a német vasútállomások falain még ott vannak a Migranten Willkommen grafittik.

Remélem az általam megnevezni nem kívánt, elhíresült, viccesnek mondott francia szennylap valami blikkfangos, csöppet sem kegyeletsértő karikatúrával rukkol elő.

Remélem, hogy Merkel, a svéd szélső balosok, a Calais-nál a csőcseléket hergelő „humanitárius civil szervezetek” beteg lelkei, vagy a mindenfelé bégető Egyesült Európai Álmokat kergető liberális birkák most látják az iszonyatos képeket, nézik a televíziót. Hát persze hogy nézik. Közben a seggükben az ujjuk. A szivárványos multikulti zászló meg a spájzban.

Rossz dolog lehet a bűntudat. Nem egyszerű földolgozni a traumát: cinkos vagyok abban, hogy mindez tegnap Párizsban megtörténhetett. Holott tudván tudtuk – előtte megesett Londonban, Madridban, és fölsorolhatatlan az összes helyszín. Mégis akadnak olyanok, akik a szivárvány zászlaját emelik a magasba, a nemzeti lobogók helyett. Most a sarokban van az összes rózsaszínű transzparensük. Kussban.
De nincsenek kétségeim.

Majd előveszik, amint elült a lőporszag. Köll az még. Amikor majd megint lehet vonulni. Abban jók vagyunk itt Európában. A sajnálkozás, a részvét, az emberi nemességre való hivatkozás kultúrájában. Az önsorsrontásunkban. Ahogy magunk reszeljük el alattunk az amúgy is kikorhadt faágat. Csak egy valamiben nem vagyunk jók: önmagunknak beismerni azt, hogy tévedtünk.

Hogy az az út, amire egyes nyugati politikusok terelnének bennünket, a józan többség szerint is járhatatlan.

Mit járhatatlan!

Mára kiderült, beigazolódott: zsákutca. Most fájdalmas a fölismerés.

Részvétem! Az ártatlan áldozatok nyugodjanak békében!

A vérük meg szálljon azok fejére, akik ezt a tényt még mindezek után sem hajlandóak tudomásul venni, és farizeusi képpel elmennek a rosseb tudja hányadik konferenciára, megvitatni a nagy büdös semmit, vonulgatni akarnak a kamerák kereszttüzében, miközben a szabadságról, az együttélés szépségeiről, a másság mindentől szebb értékrendjéről a politikai korrektség nyelvén papolnak.

Azokéra a gazemberékére, akik tönkreteszik Európát.

Pósa Károly