LOMBOK AKKORDJAI

 Keresgélt és megtalált gondolatok a horgosi Kamarás erdőben – az erdőről

Különös, hogy a dél-alföldi embernek lélektanilag és erkölcsileg mennyi többletet, mennyi áhítatot jelent az erdő. Noha nem büszkélkedhetünk végeláthatatlan rengetegekkel, olyanokkal, mint amilyenek például a kefesűrűségű erdélyi hegyekben, az évezredes népi tudatba belegyökerezvén küzdelmük és szerelmük, kezdetük és végük meghatározójaként titkokkal és mesékkel babonázzák az ottani székelyeinket, azért nem szabad elhallgatni a tényt: a rónaságunkon is akadnak kerekded fás részek. Talán ritkábban, szerényebben – mégis vannak. Madárszemmel, a magasból nézve a sárga, fűszínű lapályon itt-ott sötétzöld foltok jelzik a facsoportokat, ligeteket. Jobbára a rég odahagyott tanyák körül elgazosodott akácosok, olajfások törik meg a táj egytónusú piktúráját. Más ritmust adnak a borotvaéllel hasított horizontnak. Régi szállások mementói azok egytől-egyig. Az Alföld oázisai. Bodzabokor virágától édeskés szagúak, s az elvadult, surjával benőtt csalitokban a göcsörtös ágú fák alatt rothad az eper. Elmúlás lebeg körülöttük. A romokra hasaló túlsúlyos csöndben tisztán hallható a földre roskadt tetőlécekben most is percegő szú muzsikája. Az efféle reménytelenség megrendítő. Kisírt szemű, száraz, semmi kis melódiája van a monotonon tercelő szúbogárnak. A kiüresedés végzete, a félbe maradt szándékok jutnak róla eszünkbe. Ölig érő vastag szálú fűben néz egy fiatal őz. Nem tudja az oktalan állat, hogy a néhai tanyai udvar közepén áll éppen. Mögötte a bedőlt ásott kút kávája. A kút mélyén szurokfeketén csillog az ottfelejtett, soha többé ki nem mert víz. Olykor megesik – játszi felhő csücske tükröződik a jéghideg felületén. De csak egy pillanatig. A csönd vízi sírjából az is ijedten tovalibben. Ahogy az omladék falak tövéből egy szökkenéssel eltűnik az őzike, mihelyt óvatlan léptünk alatt gally reccsenése töri ketté a megdermedt pillanat varázsát.

Hiába – a földbe visszasimuló tanyák, akár a templomok.

Illőn kell viselkednünk, ha belépünk a reájuk boruló lombkoronák hűsébe. Körösztös pók vég nélküli zsolozsmázik ott, ahol a mestermívű hálóját a glédicsbokor tüskéi közé kifeszítette.  

Miként Bácskában egy nagyobb göröngy már hegynek számít, úgy néhány sápatag nyír-, kőris-, vagy szilfa csoportosulását már erdőként emlegetjük. Alig valamicskével is beérő, sokat benyelt fajta a miénk.

Kicsit keletebbre viszont a Tisza opálzöldből szőkére váltó, kacskaringós folyamát karcsú szeretőként a torkolatig hosszan, jobbról és balról is öleli egy keskeny ártéri sáv, fűzfákkal, nyárfákkal dúsan benőve, míg a legmagyarabb folyó Titel alatt hozzá nem bújik a Dunához.  

Porette, szokott nyomorúságunk közepette, amit tetéz a síksági egyedülvalóságunk érzete, és a nehéz, papi miseköpönyegként ránk boruló ég mindensége, a jelenvaló erdő egyfajta védő, búvó, átváltozó és megőrző szerepet biztosított az itt élőknek. Meg is hálálják a bácskaiak.

A keveset mindig jobban lehet becsülni. Elvileg: arra vigyáz az emberfia. Sutábbik esetben úgy teszünk, mint a hajdani, bohémságukról elhíresült duhaj délvidéki földesurak – nincs olyan, ami el nem herdálható –, hisz a veszett – a balta vesszen a nyele szuicid credója még a jó Krúdy szerint is minden koron az ezen a tájékon emberkedőknek volt a legjellemzőbb ismérvük. (Talán nem véletlenül, mostanában megint divat lett dúvad módra derékon fűrészelni az erdőt. Nem a szorgalmunkba fogunk tönkre menni. A hitványságunk lesz a vesztünk.)   

A Kamarás, Kanizsa környékének, vagyis pontosabban Horgos határának a legnagyobb, igazán erdőnek nevezhető lombhullató, fás populációja. Pár éve egy nyári éjszakán volt szerencsém Martonos felől gyalogosan megközelíteni. A kinyalt tányér-szerű hold sápkórosan figyelt, míg a cipőm bele-beleszottyant a vizenyős, lápos réti tócsákba. Fojtogató, bűzös párát lehelt a közeli Kender-tó mocsara, mikor végre megtaláltuk a holdfény által gyéren világított hóka dűlőutat, ami bekacskaringózott a Kamarás éjsötét mélyébe. Több száz éves taknyos nyárfaóriások villogtatták az ezüstös leveleik fonákját, szeder, nád, sás, iszalag szegélyezte az erdei utat, amiről nem volt tanácsos letérni. Vad háttérzsongásként szúnyogok kórusa hegedült a fülünkbe. Akkori véráldozatunk jelképesnek vehető. Semmiség volt az ahhoz képest, amit a Kamarás a bíbor idejű évszázadok, évezredek alatt megtapasztalt. Kezdve a bronzkortól, a honfoglaló magyarok hadtesteinek a fölvonulásán át a tatárjárásig sok mindent megélt az erdő. Még láthatta a szegedi pusztákat rendre fölkereső, IV. Kun László királyt, akit egy kun lány miatt errefelé húzott a szerelmes szíve. A lombok alatt haladt délnek a jó Hunyadi, hogy törököt verjen a Szávánál, majd rá hetven évre, 1526-ban Ibrahim pasa is megjelent martalócaival, s porig égette Horgost, meg utána minden nyomorúságos halászfalut, ami az útjába került. Akármily kicsiny is a Kamarás, hatalmas emberek háltak, találtak menedéket barnuló avarszőnyegének az ölén. II. Rákóczi Ferenc több ízben is itt szenderült álomba, míg déli irányba vezette hadjáratát. 1849. január 22-én, egy fagyos téli estén pedig Rózsa Sándor betyárjait melegítették a vadonban rakott őrtüzek, hogy másnap pihent lovakon vonulhassanak be a bámuló, éljenző szegedi nép elé.

Aki előre bukva – meghajolva, mintha behódolna –, ivott már az erdő mélyén csobogó artézi kút vizéből, akit már egyszer a semlyék vízfelületén pontban csillogó fénypászmák elvakítottak, s csukott szemmel hallgathatta a Kamarás sűrűjéből előszüremlő hangokat, az elvetélt vágyait teljesítő tündérek énekét is kifigyelhette. Semmi kis piheként úsznak a levegőben. Avatatlanok azt mondják rájuk: nyárfa termése. Csak a környékbeli emberek tudják, mert érzik, vagy leginkább hiszik – a Kamarás erdő apró, csodatévő lelkei azok. Könnyed angyalok. Akkor simogatják az arcunkat, amikor leginkább rászorulnánk. A régi félhomályos időktől máig a fák körül játszanak. A platánok, fűz- és botfák kérge akár az itteni emberek bőre. Ujjbegyünket végighúzzuk rajtuk. Mélyen egymás szemébe nézünk, s ilyenkor a lomkoronák között kakukkszó akkordja hallatszik. Észre sem vesszük: alkonyléptekkel mögénk érkezik a sorsunk.   

Pk