BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (2.)

 

Bazár

Ez a rész kimarad az Új Kanizsai Újságból, csak a blogomon olvasható.

Méreteinél, fontosságánál fogva Szarajevó megérdemli, hogy kicsit részletesebben foglalkozzak vele. Annál is inkább mert ott-tartózkodásunk minden éjjelét, de ami ettől lényegesebb – minden reggelét, a kezdődő napomat Bosznia fővárosának a vérmérséklete, a mondandója, vagyis a kivetülő hangulata határozta meg.

Mivel a magamfajta, hobbijószágokat babusgató bácskai nejlonparaszt nem egykönnyen rugaszkodik el a megszokásaitól, a szarajevói panziónkban is ideje korán ébredtem, mintha mentem volna etetni-almozni, mintha egy emelettel lejjebb várna a kecske és a ló. Helyettük jobbára csókákkal, varjakkal, az ég kisebb madaraival, meg a kukázó macskákkal kellett beérjem. Lebotorkálva a lépcsőn kizártam az ajtót (volt kulcsunk, portás nem vigyázta a szállást). Első utam a hegyoldalból a Miljacka partjára vitt. Az erős zöld színű, kifejezetten piszkosnak tűnő folyóra épült csárdát – egy jókora faházat a hozzá tartozó vízre cölöpözött terasszal – már a szememnek szokott képként üdvözöltem, és a közeli kicsiny benzinkút overallos éjszakása – amint elhaladtam előtte –, főbiccentésemre intett a kezével. Lefekvés előtt, a nap zárásaként, altató gyanánt nála vettünk dobozos sört. Söröket. Vélhetően emlékezett rám.

A rakott kőágyában zubogva folyó Miljacka mentén hamar a központban találtam magamat. A kelő nap éppen csak világított, a hegyek csípős, erdőszagú, párás hajnali levegőt szuszogtak az üzletsoroktól, kirakatoktól csillogó utcák aszfaltjára. Ébredezett a város. Alig néhány emberrel találkoztam. Járókelők, hivatalnokok, álmos arcú férfiak és nők mentek a dolgukra. Kiki munkába siethetett. Ráérősen szedtem bögyre mindent, zentaiasan: laspogtam. Néztem a folyón sorjázó ilyen-olyan gyalogos hidakat, a kandelábereket, a Monarchia idejében fölhúzott eklektikus házakat a sok ablakkal, a reliefekkel, a spalettákkal, a magyar lelkemnek ismerős formákkal, színekkel. 
Ugyanezek az épületek, a macskaköves járdák, pont ezek a bádog vízköpők, pántolt csatornák, nehéz, kétszárnyas ajtók, a míves vaskilincsek, a kopogtató-karikás fakapuk lehetnének Zomborban, Topolyán, Kaposváron, Marosvásárhelyen és Pozsonyban is. Az okkersárga homlokú több mint százesztendős bérházak, emeletes intézmények éppen úgy meghatározói Szarajevó arculatának, mint a törökös jellegű favázas, meszelt kulipintyók, a jugoszláv időkből ittfelejtett, nagyjából a hajdani téli olimpia idejében emelt középületek, irodaházak, vagy a modernebb érában kicsírázott üvegfelületű bankok, cégházak, az üzleti negyed legújabb kori krómozott acél és beton objektumai. Az urbanisztikai látvány elementumai jól megférnek egymás mellett. Ahogy a történeti korok, a különféle építészeti stílusok, ugyanígy jól elvannak egymás szomszédságában a három nagy világvallás templomai is. Noha Szarajevó távoli látképének sziluettjét döntő többségében az égbe fúródó tűvékony minaretek tucatja uralja, azért a város magvában akad bizánci kupolás ortodox szerb szentély, meg kettős tornyú, neoromán katolikus dóm is. Ez utóbbi lépcsőföljáróján nyújtogattam a nyakamat, csak nagyjából sejtve, éppen merrefelé lehetek. Jó magasra húzottak voltak a harangtornyai, a masszív téglaegyüttes hangsúlyossága végett nem spóroltak a placcal. A túlméretezett kerítéssel erődszerűen körbevett dóm portája a kora reggeli árnyékok homályában komornak, méltóságteljesnek hatott. Eldönthetetlen, mikor építették. (19. század közepe-vége talán?)

A Miljacka folyó

Már a kormányzati negyed tájékán őgyeleghettem, mert megszaporodtak a parkolni-, behajtani tilos táblák, a sorompók. Egyre-másra botlottam katonai-, csendőr- és rendőrautókba, és mind gyakrabban láttam posztoló őröket, sőt egy aktatáskás terepszínű egyenruhás tiszt előttem ment be valami címeres, sárgaréz táblával megjelölt kapun. Szarajevó szívében egy zsebkendőnyi parkban aztán megpihentem. Elővettem a szendvicsemet, s míg a haraptam a reggelit, a figyelmemet lekötötte a közelben sakkozó öregurak tevékenysége. Féltucat zakós, vasalt nadrágos, franciasapkás nyugdíjas állt, illetve guggolt körül elgondolkodó arccal egy kisebb terecskét, aminek márvány lapjain festett sakk-kockák tarkállottak. A bácsik térdig érő fekete-fehér figurákat raktak ide-oda, tologatták a böhömnyi bástyát meg a derekukat verő királynőt. Nagyon úgy tűnt, napi rendszerességgel csatáznak. Gondolom, életük része lehetett ez a kora reggeli agytorna. Míg néztem őket, vakmerő verebek telepedtek mellém, majdhogynem az ölembe, a kezemből akarván kiragadni a kenyeremet. Szánva őket, bőséggel szórtam elébük a morzsát. Szórakoztatott a tollas mohóságuk. Titokban amolyan elfuserált Szent Ferencnek hittem egy darabig magamat. Elunva a pákosztos társaságot arra indultam, amerre a folyót sejtettem. A napos oldalon egy butik kirakatánál viszont muszáj volt visszahőkölnöm. Első ránézésre teljesen átlagos, női ruhákat áruló kereskedés előtt voltam. Ám a kirakatban álló, csinosan fölöltöztetett, nagy pillájú reklámbabák mindegyikének a fejére nikábot – azaz, a muszlim nők hajat-homlokot is fedő fejkendőjét – csavarta a kirakatrendező, erős utalásként egyértelműsítve, mintegy miheztartás végett: mi a szabály, mi is a divat mostanában, Szarajevóban… 

A Szentháromság templom

 Nem ez volt az első eset, hogy a szekularizált Boszniáról bennem élő, úgy tűnik egyre idejétmúltabb tévképzetem lelepleződött. (Vagyis ebben az esetben inkább visszalepleződött.) Így esett meg, hogy Szarajevóban, a valaha legtoleránsabbnak tartott ex-jugoszláv nagyváros közepén, annak állami (!) önkiszolgálójában hiába kerestem májpástétomot a reggelimhez. A sertésből készült élelmiszerek hiányoztak a polcokról. Egyáltalán nem volt disznókolbász, sem sertéshús-alapanyagú bármiféle fölvágott. Horribile dictu: sonkás szalámi sem. És mondom: mindezzel nem egy kóser üzletlánc valamelyik boltocskájában, hanem a bosnyák főváros legszűkebb kebelében, egy közönséges, egyébként bő választékkal bíró, meglehetősen forgalmas önkiszolgálóban szembesültem. Mi ez, ha nem az iszlám dogmájának a diadala? A multietnikus Szarajevó ideáljának a bedöglése, szubmisszív szerepbe kényszerítve a más vallású, vagy talán ateista rétegeket. Egyszerűen európai ésszel fölfoghatatlan, hogy ha nekem nincs bajom a kebabbal, akkor mást miért zavarhat a fasírozott snicli? Kinek fájhat az, ha egy nő nem talpig bagaria lepedőbe bugyolálva, hanem könnyű nyári kiskosztümben rója a város utcáit? Apropó. Nők.

Napindító bolyongásaim egyikén történt meg velem boszniai kirándulásunk első és egyetlen, némi jóindulattal erotikusnak titulálható élménye. A Miljackával párhuzamos utca keskeny járdáján iparkodtam a panziónk felé, amikor szembejött velem az a fiatal, homokszínű kiskabátos, piros kendős ifjú hölgy, akivel aznap reggel másodízben futottam össze. Negyedórája még máshol mentünk el egymás mellett, megjegyeztem magamnak, mert tagadhatatlanul csak a bámészkodás céljából őgyelegtem, és mert helyes teremtésnek látszott. Kecses alakjával, őzikelépteivel kitűnt a kialvatlan, bágyadt reggeli járókelők közül. Színt, derűt hozott a szürke nagyváros éledező flaszterjére. A szűk, agyonrepedezett, csonka peremű járdán, hogy elférjen, úriember módjára falhoz simultam, mire föl – esküszöm! – a szemembe nézett, és mintha egy kis mosolyfélét villantott volna felém, éppen csak a szája szegletéből, épp, mint mikor a napfény egy pillanatra végigcirógatja az arcomat. Erre a csöppet sem várt gesztusra a sarkamig elzsibbadtam. 

Most hogy írom – még így is belepirulok. Gyöngéden sajdul bennem valami. Ennyi hozadéka lenne két összekapaszkodó véletlen tekintetnek? Alighanem.
Ez maradt a legszebb szarajevói emlékem.   

(folytatjuk)
Pk