NAPLÓ - 127.

Ha megkérdeznék, milyen színű a boldogság, alighanem kéket mondanék. Ultramarint, olyasfélét, mint a lapis lazurit, vagyis lazuritkő, csak nem ásványi formában, hanem folyékonyan képzelem.

Víz. Tengernyi víz.

Indigó színű, a szemhatárnál egészen sötét, bogyókék a képzeletbeli víztükör. A tekintet ahogy halad kintről befelé, a fölségestől a gyarló irányába, előbb búzavirág-, majd égszínkékké válnak a hullámok, hogy végül azúr színűvé és áttetszővé nemesüljenek, fehér hab fodrokkal szegélyezve.

A boldogságnak a tenger a műve, és mindez fordítva is igaz. Az élet nem csekély munkája révén néha belegázolhatunk. Ezért nem lehet elégszer hálásnak lenni. Olyankor elmosódnak a határvonalak, boldogság és szomorúság egyként hatja át a lelket, s mivel ezekre a pillanatokra egyetlen emberi szív sem képes felkészülten válaszolni, nem marad más hátra: sírunk. Elvégre a sós könnyek is a tengert táplálják. A boldogságot vérfakadásig kiélvezni: igazi kihívás lenne, ha sikerülne, de hát nem sikerül, mert a tenger nem csak ringatni szokott, hanem a csónakot is fölborítja olykor. Ellenünk szegez bizonyos kérdéseket, s a partról bekiabálva nincs módunk azokra helyes választ adni. Lélektani szempontból mi vagyunk a tenger tagadása. Bármily keserű, ezt be kell látni. Jobb a tudattal megbékélve élni: soha, de soha nem falhatjuk föl a gyönyörűséget. Csupán kóstoló járja belőle. Be kell érnünk a kevéssel. Ám, ha a hála eléggé áthatja a mindennapoktól lottyadt, tétova, nemességbe megfáradt érzelmeinket, máris gazdagabbnak tapasztaljuk magunkat. Mások nem tudom ugyanígy vannak-e ezzel – saját magamból kiindulva én legalábbis így látom.

Mostanában eleget bámultam a tengert, s végtelen volt a nyugalmam, mert láttam is. Ritka madár ez a fajta kegyelem. Nem kellett megnyergelnem semmiféle értelmi elméleteket, nem gondolkodtam képletekben, relatív dolgokon, elmaradt belőlem a pesszimista mohósággal együtt a tisztázatlan eredetű optimizmusom is. Csak a tenger volt, meg én. Semmi más. Milyen jó ezt kimondani! Nem akartam már, hogy mindenki engem szeressen, hogy ismerjenek sokan, hogy bizonyos dolgaimon elámuljanak mások, hogy erkölcsösnek lásson az is, aki ismeri léhaságomat, okosnak mondjon olyan, aki tisztában van szellemi korlátaimmal, mert már számtalanszor leiskolázott meddő vitáink során. Nem volt többé szükségem kebelbarátra, harcos társra, de még szeretőre sem. Valahogy: okafogyottá vált mindez.

Álltam az öböl partján. Fölöttem a kerek hold bújt elő valami püspöklila cafrang felhő mögül, a fénye leküzdötte a sötétséget. Istenem, milyen triviális szcéna, és mégis mennyire igaz, s miközben a partot meg-megpaskoló apró hullámok egyenletes loccsanása diktálta az éjszaka szívzörejének ritmusát, ott és akkor végre megértettem: van bizonyosság.

Hát, ilyen nagy dolgok történnek, ha kettesben maradsz a tengerrel.

      Pk