TISZA - JÁRÁS – irodalmi kalandtúra

A Tiszán

Szombaton a Tisza-parti strandon félnapos hajókázással vette kezdetét a Rákóczi Szövetség és a Magyar Kanizsai Műhely közös szervezésében a kétnapos rendezvénysorozat. A jelenlévők – mintegy húsz meghívott vendég – a Tiszavirág bárkán Martonosra indultak. Út közben megtekintették a szigetet, Sarnyai Csaba hajótulajdonos mesélt nekik a folyó ökoszisztémájáról, a kanizsai értékeinkről. A martonosi központba besétálva az újságírók csoportja belépve a helyi emlékházba lerótta kegyeletét az ártatlanul kivégzett áldozatok emléke előtt. A kortörténeti visszatekintés jó alapot nyújtott a jelen és a múlt párhuzamainak fölemlítésére, a rendeződni látszó szerb-magyar kapcsolatok tükrében, ami a kétnapos tanácskozás egyik sarokkérdéseként mindvégig napirenden volt.

Bár a meghívott neves magyarországi, erdélyi, kárpátaljai, horvátországi és hazai publicisták, közírók a vízen járás képességével nem rendelkeztek, ám a közéleti kérdésekben figyelemre méltó tájékozottságról tettek tanulságot. Az eszmecsere a visszaúton is folytatódott, majd délután négy órától közönségtalálkozó következett. A közönség által fölvetett kérdések jobbára a mai politika aktuális kérdései körül forogtak, de szó esett az írott, nyomtatott sajtó helyzetéről a világháló kínálta rendszerek térhódítása után, valamint a választás lehetőségéről, a média szerepéről. Kendőzetlen egyszerű válaszok születtek, gyakran mellbevágó tényekkel igazoltan. 

Talpasok unokái...

Kiderült, hogy a helyzet korántsem olyan faék egyszerű, mint ahogyan azt sokan láttatni szeretnék. Az igazság sokkal összetettebb és rengeteg háttér-információ, elemzés, szakértelem szükséges ahhoz, hogy az újságírók ne az éppen aktuális politikai szélviharok mentén írjanak a vélt vagy igaz valóságról, hanem önálló gondolataik révén tiszta képet közvetítsenek az olvasóközönségnek. 

Négy anyaországi országos napilap szerkesztői és egy országos hetilap főmunkatársa állították egybehangzón, hogy az írott és elektronikus média felértékelődött szerepe ma olyannyira igaz, hogy a politikusok helyett hovatovább már az újságírók feladata vitázni a hatalommal csak úgy, mint az ellenzékkel. Ez a hatalmasra duzzadt feladat természetesen kötelezettségeket ró a mindenkori szerkesztőkre. A felelősség óriási. Hisz az információ-dömpingben kényes határt kell húzni a féligazságok, a hazugságok a csúsztatások miatt. Mindezt úgy művelve, hogy a szakmai igényesség legyen szem előtt tartva. Hogy a tartalom ne sikkadjon el a forma rovására: és fordítva. Nem könnyű a feladat.

Csontos János, György Attila, Andócsi János, Gazda Albert, Bayer Zsolt

 A hallgatóság kérdései mindenesetre bizonyságát adták annak, hogy igény van az újságírói kulisszák mögé való betekintésre. Az embereket érdeklik a híren túli dolgok világa. Az esti órákban a meghívottak beültek a Művészetek Háza táncszínházi előadására, majd az éppen zajló borfesztivál közönsége között elvegyülve, borozgatva zárták a szombati napot.

Vasárnap a társaság kikocsikázott Kispiacra, ahol a soron következő hónapos vásár hamisítatlan bácskai hangulata fogadta őket. Kattogtak a fényképezőgépek, születtek a jobbnál jobb képek. Nemhiába: a messze földön híres kispiaci forgatag, a sok látnivaló, a már feledésbe merült népi- és kézműves árucikkek, a jószágvásári látnivalók egytől-egyig lenyűgözték a zömmel nagyvárosokban élő zsurnalisztákat. Az, hogy mennyire inspiráló lehet a színes kavalkád, mi sem bizonyítja jobban: már ott, fejben megszülettek az első kanizsai, kispiaci ihletettségű esszék, publicisztikák, amik úti élmény szerűen arról fognak szólni, milyen szerethető, szép szeglete is a világnak ez a mi kis bácskai régiónk, mennyire kedvesek, jó vendéglátók az itteni emberek.

 

Délvidék és Székelyföld találkozása (György Attila és én)

Ez utóbbi tételt teljes mértékben igazolta a Tandari-szálláson elköltött búcsúebéd, aminek gazdagsága, íze, az egész miliő feltette a koronát a kétnapos – kalandosnak hirdetett de inkább élménytúrának számító rendezvényre. Ígéret minden vendég részéről: jövőre úgyanilyen létszámban, ugyanitt, ugyanígy. Úgy legyen!
 

 Pk

Új Kanizsai Újság
XXIII. évfolyam (805) 21. szám – Magyarkanizsa, 2016. június 2.A Pannon TV tudósítását az eseményről ide kattintva megnézheti!

MÁIG ÉLŐ TRIANON – igazi "gyásznap" a Röszke 2. határátkelőn…

Számát sem tudom a tegnapi napon hányfajta írást, interjút, cikket, posztot, televíziós műsort láttam, amiknek egy közös nevezőjük volt: mind az a 1920-as békediktátumra való megemlékezés jegyében született. Voltak közöttük igazán figyelemre méltók, magvas gondolatiságúak, meg persze akadtak általánosságokat ismételgetők, laposabbak, pátosztól csöpögők, amiket normális ember jobbára ásítva mellőzne, ha tehetné: de olykor azért két lírai költemény közé beférnek, akár el is viselhetők – egy ilyen alkalomra szervezett rendezvény, netán antológia vagy alkalmi lemez keretein belül. Ezzel együtt az emberibb, a személyesebb megközelítést – nem mellőzve a történelmi tényeket – mindig sokkal fontosabbnak tartottam, tartom a mai napig.

Néha – mint az alant megírt sorokból kitűnik majd – sajnálom, amikor ez az álláspontom beigazolódni látszik Ezt a sajátosságot, az egyén tapasztalatából létrejövő történelmi prizmát ugyanis históriás dokumentumokból, tankönyvekből megtanulni nem lehet. Csak ha a maga valójában kénytelen átérezni valaki – akkor lesz igazán hiteles a Trianonról alkotott belső képe.
Meg az identitástudata.  

Hogy 1920 után 96 évvel bennünket – délvidéki magyarokat – még mindig mennyire személyesen érint Trianon igazságtalansága, hogy napi szinten vagyunk kénytelenek szembesülni a fájdalommal, a megaláztatással, azt éppen egy tegnapi eset példázza. És a legmegrázóbb az egész ügyben, hogy a szereplői egytől-egyig magyarok. Sehol egy szerb, egy román, vagy netán egy okvetetlenkedő szlovák a 2016. június 4-ei történetben…

Ugyebár minek nekünk egy kívülálló, mocskolódó idegen, amikor a saját fajtánk is tud belénk rúgni, tőrt forgatni a szívünkben…

Feldúlt lelkű édesanya osztotta meg velem a történetét. Tudniillik tegnap, a Röszke 2. határállomáson leckét kapott az igazi trianoni szégyenből. Abból a szellemiségből, aminek gyökerei magyar átokként végigkísérték a múltunkat, s amitől – a jelek szerint – nemhogy megszabadulnunk nem sikerült, de máig ható kártékony túléléséről bőven akadnak fajtánkbeliek, akik gondoskodnak.

Az eset szenvedő alanya, az illető nő öt (!) – mondanom sem kell: bácskai magyar – gyermek anyja.

Reggel 7,15 – kor két kisebb gyermekével – a legkisebb lányával, akit nem tudott otthon hagyni –, a nyugdíjas édesanyjával, akit pont a kislány mellé vitt magával, és a beteg kisfiával, aki tegnapra kapott időpontot MRI vizsgálatra a szegedi magánklinikán, nos ők négyen jelentkeztek belépésre a magyar határszerveknél. Itt megállnék, mert ezután az édesanya leveléből fogok idézni. Teszem ezt minden szépítés nélkül, fésületlenül, hisz ettől az asszonytól érzékletesebben, a szöveg tragikumának kendőzetlen mivoltát úgysem tudnám átadni.

„Először Anyukámat kérdezte az útlevélkezelő. Majd a vámos, aki hozzám tartott azt mondta, hogy minek kérdezed, ők nem magyarok.... Megütötte a fülem, amit mondott és hozzászóltam, hogy: de, magyarok vagyunk! Erre az volt a válasza, hogy miért, mert beszélek magyarul? Tudom milyen nap van ma? Mondom igen, szombat!

És tudja, hogy hanyadika van? Igen mondom: 4-e!

Akkor most milyen nap is van, kérdezte és nézett olyan megvetően, hogy azt hittem elsüllyedek… Teljesen összezavart... Már csak azt hallottam, hogy a beteg Anyukám azt kérdezi, hogy maguk tudják-e a magyar költők verseit? Közben figyeltem a két kicsit hátul....A vámos mondta, hogy ez nem a költészeten múlik, hanem történelmen. Azt mondta, hogy gyász nap! Próbáltam összeszedni minden tudásomat történelemből (mivel abból mindig jó voltam) de leblokkolt az agyam! Milyen gyásznap? (Hirtelen gondoltam Árpádházi királyokra, a költőinkre, valaki művészünkre). Azt a válasz kaptam, hogy Trianon: na látszik, hogy maguk milyen magyarok!

A sírás kerülgetett. Én eddig békediktátumnak tanultam... meg most nemzeti összefogásnak. De nem értettem, hogy miféle gyásznap ez neki, mikor a beteg Anyukámat egzecírozza, és megaláz a gyerekeim előtt engemet is! Ha nekik ez valóban gyásznap lett volna, akkor nem így viselkedtek volna velünk!”

Ennyi a történet lényege. És ebben a rövid kis epizódban, ebben a pár soros, keresetlen szavakkal leírt keserves szituációban felebarátaim benne foglaltatik az egész magyar nyomorúságunk, a lábszagú tahóságunktól a rátarti gőggel átitatott finnyás felsőbbrendűségünkig. Ez: Trianon oka és okozata is egyben.

Persze, az édesanya levizsgázott. (Nemkülönben a két magyar egyenruhás dettó, de erre még visszatérek.)

Az édesanyának nem vágott úgy az esze, mint ahogyan azt a vámos urak megkívánták volna. Van ilyen. Életszerű. Kedves nagykanizsai ismerősöm – aki földrajzból verhetetlen – egy televíziós vetélkedőn azért hullott alá a csapóajtón, mert nem jutott eszébe mi Varsó folyója. Mire a kipárnázott alagsorban föltápászkodott, már bevillant neki, de hiába. Azóta álmából riadva is Visztulát kiabál.

Szóval az édesanya nem volt képben azon a reggelen. Ejnye-ejnye.

Aki a beteg kisgyerekét viszi agyi diagnózisra: hónapok, hetek óta rettegve, június negyedikére idézetten, annak a nevezett nap kapcsán nem biztos, hogy történelmi léptékű dátumok tolulnak a fejébe. A szívébe nem Nagymagyarország matrica lobog, hanem a súlyos beteg fiának a képe. Hisz már hajnalban ébred ruhát vasalni, tejet melegítenie muszáj, és kismillió más egyéb dolga van, amit csak az tudhat, aki már indult támasz nélkül, egymagában, beteg gyerekkel útnak. Aztán reggel a szendvicseket készítve, orvosi papírokat rendezve, gyereket öltöztetve szintúgy egészségében rokkant édesanyját dadaként fölkérve iparkodik az országhatár felé. Tele bizonytalansággal. Ezért eléggé el nem ítélhető módon nem a jó székelyek, Ady Nagyváradja, az odalett fiumei kikötő, netán az elmart felvidéki bányavárosok járnak az eszében, hanem a családja, a szerettei biztonsága. Így a „gyásznap” jegyében méltósággal szenvelgő magyar határszervek teljes joggal oktatták ki nemzeti öntudatból. Elvégre az ő értékrendjük, ítéletük szerint az ötgyermekes délvidéki anyuka nem volt eléggé magyar, „csak magyarul beszélő” valakinek titulálható, aki nem ugrotta meg a kritériumot: elbukta a kvíz-kérdést. Majdnem biztos vagyok benne, hogy kettejüknek összesen nincs annyi tüchtig magyar utódjuk, mint ennek a nagyszerű, talpraesett délvidéki asszonynak.

Két ajánlatom is van a Röszke 2.-őn szolgálatot teljesítő ominózus duónak.

1. Kedden 16.00 órakor éppen Röszke 2-őn szeretnék belépni Magyarországra. Lesz egy félórányi szabad időm. (18.00 órakor ugyanis a szegedi Ünnepi Könyvhéten szeretnék előadást hallgatni. Simon József a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének docense, fő kutatási területei a skolasztikus, a reneszánsz és a koramodern filozófiatörténet, valamint a régi magyar filozófia története.)  

Arra kérném a hazaffy urakat: tessenek szívesek engem levizsgáztatni kizárólag magyar vonatkozású ismeretekből! Azt fogjuk játszani, hogy a vámos urak kettőt kérdeznek – ha már olyan büszkék a hazai pályára, annak előnyeire –, míg én egy kérdést teszek föl nekik. Elvégre határon túli bugris vagyok, amolyan balkézen vett magyar, bírnom kell ha máshová lejt a piros-fehér-zöld pálya. Aztán húzzuk a strigulákat. Majd meglátjuk, ki a föltrianonozottabb magyar művészettörténetből, történelemből, irodalomból. De nyelvileg is összemérkőzhetünk, bár a bolgár-macedónom erősen megkopott…

2. Ha kérni fogják – és merem remélni, hogy ez az utóbbi opciót értő szívvel olvassák – magammal viszem az ötgyermekes anyuka bácskai címét, amit szívesen megosztok velük. Akkor az is megeshet, a közeljövőben ellátogatnak hozzá egy csokor virággal, meg öt tábla csokoládéval és elnézést kérnek tőle. Szépen csöndben, ahogy illik, emberien. Tudom, meg fog bocsátani. Aki öt gyereket nevel, azt meg lehet bántani, de nem ér rá haragudni, a sértettet játszani. Annak máshogyan ver a szíve. Trianonért, meg értünk, mindannyiunkért.  

Végezetül véreim: ez van. Nem mondom, hogy ezt kell szeretni. Megszokni sem lehet. Csak összeszorított foggal valahogy kibírni.

Hisz éppen erről szól Trianon.

Mirólunk.  

Pósa Károly

  

MIÉRT ÉPPEN KANIZSA? - II.

2. rész

A város épületek halmaza. Utcák, terek, kisebb-nagyobb objektumok egésze. Mindezt egyfajta számon kérhető rendezettség uralja. Ezért város a város. A település szerkezetéből adódóan sejthető: az adott rész, negyed mikor, melyik korban születhetett, és avatatlan szemlélőnek is nagyjából kielemezhető hogyan tagozódott be abba a strukturális egységbe, amelynek révén a semmiben, azaz a térnek nevezett helyszínen megvalósulhatott a teremtés. Ahol lezajlott a drámai párbeszéd a közösség akarata és a múló idő diktálta lehetőség között. Ha a megépülő házak kényszerből lesznek; netán valami hagymázas hóbort, fals korszellem, kontár pénzszórás szüli őket, és a megépítésüknek nincs semmiféle párbeszéd-szerű alapja; ha a kérdés-felelet a betöltendő űr igénye és az építők színtiszta igazságkeresése között elmarad; ha a megfogalmazódó helynek nem sikerül magasba emelnie a lelkeket, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy egy idő után el fog sorvadni az a rész. Értelmét veszíti, hisz csak annak van értelme, lényegisége, ami értékkel bír. Az idő pedig habozás nélkül selejtez. A kételkedőknek figyelmükbe ajánlom az évtizedekkel ezelőtt értelmetlenül fölhúzott kanizsai tömbház-sorsok alakulását, azok közül is különös gonddal, lelkiismerettel megnézve a Fő utcai – mára erősen legatyásodott – emeletes Unidom lakóházak tanulságos történetét.

Pedig mennyi mindent elmond rólunk egy utcarész, egy ház- vagy fasor! Ahogy az udvarló a legszebb ruháját ölti magára, igazítja haját, ad a külsejére, az ápoltságára, úgy a város lakóit is szignifikánsan meghatározza az épített örökségük, a környezetük állaga, a kinézete, a minősége. Kicsit szomorúan vallom be, de sajnos igaz: egy éppen ideérkező, még soha nálunk nem járt külföldi ismerősömnek valószínűleg nem a kanizsai nagyutca lenne, amit első körben dicsekvés gyanánt megmutatnék neki. Nincs rajta mit nézni. Bocsánat.

A központunk tele van beteg ötletelésekkel, a régmúltból megörökölt hegekkel. S bár a szűk centrumban, meg a sűrűbben használt lokációk környékén elkezdődött valami rehabilitáció, kármentés-féle folyamat, az örökös pénztelenségre való hivatkozás rendre megakadályozza az igazán látványos beavatkozásokat. Toldozunk, foltozunk. Jó ha a meglévő helyzet szinten tartására, az állagmegóvásra futja. Hányattatott sorsunk mégis – legalább szavakba öntötten, elképzelések szintjén – arra sarkall bennünket (mármint azokat, akik olykor el-elgondolkodnak a közösségi ügyeinket illetően), hogy a jelen állapotokat összevetve a hajdanvolt dicsőséges időkkel iparkodjunk legalább épkézláb ötletekkel impulzusokat adni a gyógyulás folyamatához. Jóllehet a leírt szavak kevesek. Ettől ugyan nem fognak visszamászni a homlokzatokra az onnét lemállott vakolatdarabok: mondaná az a defetista, aki mikor tehetett volna valamit, egyik téglát a másikra, akkor is éppen a Pató Pál versenyen megnyert babérjain ücsörgött.

Úgy kéne fölfognunk, beismernünk végre, hogy nekünk, bácskaiaknak a szülővárosunk a hazánk. Nekem a Budzsák, a Tóparti-közök, a Kistemető, a Járás, meg a többi, elhagyhatatlan kanizsai részlet ad identitástudatot. Nem Szeged és nem Szabadka. Azok csak áttételesen. És ez nem a kanizsaiságom torz piedesztálra emelése, nem a kritikátlan rajongás, a csüggő majomszeretet mondatja velem, hanem a belém nevelt értékrend, a mára megértett, és megérzett létezésemnek az alapja. A szeretetteljes fundamentum. Ami azt sem zárja ki, hogy morogjak, káromkodjak, toporzékoljak, vagy esetleg körbepofozzak, ha a szomorú tényállás ezt a végső, drasztikus érvrendszert megkívánja. Az az edző, akinek a versenyzője mezítláb szalad a sárban, míg a többiek szöges futócipőben salakpályát használhatnak, nem térbetyülve, könyörgéssel bírja rá az emberfeletti teljesítményre védencét. Márpedig Kanizsa – a hasonló cipőben járó nyugati, de már a magyarországi települések viszonylatában is – súlyos hendikeppel állhat csak rajtvonalhoz. Még egyszerűbben fogalmazva: nekünk a hínáros kanálisban kell ugyanazt megúszni, amit mások – tőlünk szerencsésebb múltúak – olimpiai medencében teljesítenek.

Kis lépésekben, szakaszonként lesz muszáj haladnunk. Ahogy egy óvodást megterhelne egy háromdimenziós rajz elkészítése, mert esetleg belerokkanna, mert belebetegedne a teljesíthetetlen föladatba, úgy mára tőlünk sem várható el – ha akarat lenne is, esélyünk nincs rá –, hogy máról holnapra, mintegy varázsütésre orvosoljunk minden Kanizsával fölmerülő urbanisztikai problémát. Elkerülő-utak, tehermentesítés, piac, fürdőfejlesztés, a szlömösödés megállítása, az elnéptelenedő házak további sorsa: tovább soroljam-e?

Halkan jegyzem meg: talán jobb is, hogy nincs nálunk az aranytojást tojó tyúk. Ne keseregjenek miatta! Félő, ha miénk lenne, újból a régi hibába esnénk és kulturális hagyományainkat megint sutba hajítva agy nélkül nekiállnánk építeni.

Az elején mondtam: ésszel kell. No meg persze: szívvel. Érti, aki érti. Leginkább az, aki itt él, szeret, boldogul, iparkodik, tesz valamit. Mindig rájuk kell hallgatni. Ennyire egyszerű ez.

(folytatjuk)

Pk

Itt olvasható az írás első része!

A kanizsai Drakula - II.

2. rész

Míg az utcafrontot a kert és a kulipintyó mustrálta, hátul a takarásban – a fundust bevégezve – alacsony ereszetű, örökkön zárt szárnyú, dupla faajtós lelakatolt műhely meg szerszámos kamra roskadozott a magányban. A cserépfödémen terjedelmes mohacsomók lapítottak. Messziről az avatatlan bámész tekintet nekisimuló, gonosz zöld macskáknak vélte volna mindet. Ni, a sok szőrös bestia! Hogy figyelnek odaföntről! Moccanatlanok, akár a hétfők. Időnként a szél borzolta tarkószőrüket, de csak kushadtak alattomosan, ugrásra készen. Bizonyos: régtől vártak már az alkalmas pillanatra – föltételezhetően egy napszállat utáni, borzalmas jelre, amikor a ragadozók gyilkos ösztöne majd beint nekik – hogy a zöld, drótszőrű, nyurga testükkel, nyirkos földhasukkal az alattuk ellépdelő áldozatukra vetődhessenek. Éppen emiatt a helyiek kerülték a házat. Inkább az utca túloldalán mentek, ha már egyszer arrafelé vitte őket a dolguk. Többen állították, méghozzá szavahihető emberek, hogy amennyire kiszámíthatatlanul, annyira ijesztően sokszor volt már alkalmuk furcsábbnál furcsább jelenségeket tapasztalni, valahányszor a rejtélyes ház közelébe kerültek. Szél nem volt, és olykor mégis leröpültek a kalapok. Egyszer, amint táskájával a hóna alatt az éppen arrafelé lakó beteghez iparkodott, a körzeti orvos záptojásos lehelet szuszogását érezte a füle tövénél. Megpördülve a tengelye körül már nem látott senkit, de a fal fekete vetületében észlelni vélt egy odatapadó árnyalakot. Tán fél percig is fixírozták egymást. Az orvos először mozdulni sem mert. Záptojásbűz, mindenütt zápos bűz terjengett. A szíve kalapált, aztán futásnak eredt. Mire a kapuküszöbön átbukva, kiizzadva, levegőért kapkodva a pácienséhez ért, közölték vele, hogy az a szegény éppen fertályórája halt meg. Az orvos nem szólt semmit. Titokban keresztet vetett, bár nem volt sem hívő, de nem volt gyáva ember sem. Másnap délidőben visszament a sejtelemes házhoz. Megnéztem fiam azt a sötét foltot, mondta az asszisztensének. A fal fölvizesedése csupán. Véletlenszerű, hogy egy összeguborodott emberi alak is kinézhető belőle. Hát persze. A stresszhelyzet, a sok munka, a  körülmények paranormális összjátéka, folytatta tovább. Hál’istennek ma már mindenre van racionális magyarázat. Így az orvos. De a fiatal asszisztens a szeme sarkából látta, milyen sápadt a főnöke. És az orvos sem ment többé annak az utcának a balos oldalán. Másokkal is történtek hasonló incidensek. Télidőben, kucsmásan, kalucsniban a hóban elcsikorogva a titokzatos viskó előtt penetráns, meghatározhatatlan állagú, egzotikus virágillat csapta meg a rémüldöző polgárok orrát, meg aztán vízkörösztkor – erősen fél tíz után – karácsonyi melódia akkordjait vélték kihallani a házikóból. Különös, nyomasztó volt a ház, bárki tapasztalhatta. Senki nem szerette emlegetni. Kémény nem pipált rajta emberemlékezet óta. A házon, meg a melléképületeken is hódfarkúak voltak a tetőcserepek, múlt századiak. Egykori – a szebb időket idézendő – vélhetően piros színük a zsarátnok hűlt koromjának színébe fordult. Foltonként váltakozó szürke tónusokat vett föl. A bádog vízköpők alján jókora pókhálók feszültek. Reggelente harmatcsöppek hintáztak rajtuk, s valahányszor a kelő nap sugára megtisztálkodott bennük, a háttérben sötétlő ablakszemek kútfeketeségében olybá tűntek, mintha szanaszét hintett hideg kék gyémántszilánkok vibrálnának a levegőben. Pohos eperfa hordó guggolt a sarki csatorna csonkja alatt: esővizet gyűjtött. Lévén soha nem mertek ki abból egy vödörrel sem – a színültig telt hordó száján feszült a víz tükre. Bogár se szaladt rajta. Egy emberi világtól, ismertségtől, térképektől mentes, hegyek között búvó tengerszem kicsinyített, bácskaiasan szerény másaként mérte az időtlenséget egykedvűen. A nap melegtől a fölszínén még langyos vize könyéktől lejjebb, majd még lejjebb dermesztő hidegen zsibbasztotta volna a belemerítkező kezet. Ha netán lett volna olyan, aki háborgatja a hordót. De – nem volt. Csak a legyek döngtek körülötte néha. Odalent enyhén dudvától, penésztől szaglott az avarral vastagon terített udvar. Az árnyas földjét a gyér napsütéses szögleteket megkerülve egy nagyon régen, kontár kezek által rosszul lerakott, hepehupás téglajárda szelte körösztbe. Éppen csak annyira spórolósan, szegényesen, olyan szélesen, hogy egy ember elimbolyoghasson azon. Abba a hátsó udvarba a madár szemén kívül senki be nem látott. Ritkán, a késő esték vaksötétjében sápadt fény szűrődött ki az ablakon. Virraszthattak odabenn, mert sokáig égett a lámpa, aludt már az egész város, álmot látott boldog-boldogtalan, és csak a folyóban loccsantak a játékos harcsák, ám az elhagyott házikóból rendületlenül szivárgott a lámpa hullaszín sárgája, egész addig, mígnem a pirkadatkor rendszeresen megjelenő harkály kötelességtudóan, sebesen meg nem kopogtatta a tiszafák csúcsát. A másik utcáról behallatszó kakasok kiabálására elhalt a benti fény. Némi csoszogás, neszezés után megint a nappali teljes némaság szőtte lepel alá borult a ház. A kanizsai Drakula nyugovóra tért. 

 Pk

(folytatjuk)


Ide kattintva olvasható az I. rész.

AZ ÉN KIS VÁROSOM

Fotó: Vermes Tibor

Háttal nem kezdünk mondatot, régi a szabály. Néha mégis muszáj.
Hát van az a helyzet, amikor valami fölismerszik és a szokott Humbug Művek terméke helyett azt kell lejegyezni, ami a szívünket nyomja. Mindig rossz ómen egy magamfajta irdancsnak, ha némileg kritikusan elemezve olyan dolgokról kell írnia, ami az ő általa is képviselt (kis)közösséget érinti. Az sem biztos hogy jó jel, ha már egy írás címe is sunyi lenyúlás, mint a jelen esetben. Egyik kedvencem – Jiri Menzel a nagy cseh rendező – bő három évtizeddel ezelőtt hasonló címmel készített filmet (Az én kis falum - Vesnicko má stredisková, 1985), mi másból, mint a másik cseh kópénak – Bohumil Hrabalnak – a regényéből adaptáltat. Az említett alkotás a csehszlovák vígjátékok összes kellékét fölvonultatja: a település megannyi bolondos figuráját, akiknek egytől-egyig megvan a maguk olcsó titka, mindenki ismeri a másik gyengeségeit, közben kusza magánéleti szálak gabalyodnak össze a saját sörgyárral bíró városkában.
Poén poén hátán kacagtatja a nézőt, s csak amint lepörögtek a képkockák döbbenünk rá, hogy ezt a filmet bizony minálunk Kanizsán is leforgathatták volna: adottak az itteni autentikus szereplők, adva vannak a tragikomikus élethelyzetek, és a bonyodalmakért sem okvetlenül kötelező a szomszédba mennünk – a jelenkori bácskai létezésünk mindennek a legjobb forgatókönyv-írója.
A Csönd Városa kötet megjelenése óta – mit tagadjuk – mintha könnyebben hihetnők, hogy Kanizsa immáron mégiscsak város. Ha már könyv szól róla-rólunk, némi alappal mondjuk városi rangúnak magunkat – véli a köz. De hogy tényleg igaz-e az állítás, az már jobbára nézőpont kérdése. A válasz kimondása előtt nem árt eltöprengeni, szemlézni a realitást, mert ha a szívünkre tett kézzel kell vallanunk mi végre jutottunk az ismeretek számbavételét fölsorolva, gondosan megvizsgálva a tényeket, mérlegelve a helyzetet, akkor a valóság kimondásához egy adag szuflát, bátorságot ajánlott összegyűjtenünk.
És már nem is olyan egyértelmű a kép.
A mindenkori város ismérve, hogy infrastruktúrával ellátott. Vannak kikövezett, aszfaltozott útjai, betonjárdák, folyókák, csatornahálózat. A csapokból iható víz folyik, gázvezeték fut a föld alatt, odafönt meg huzalokon az áram. Középületek tarkítják. Iskolák, művelődési intézmények, hivatalok. Székhelyei vannak. Ha ilyen alapon vizsgálódunk, az eredmény nem olyan rossz: gondoljunk csak bele – a tőlünk tételesen nagyobb Szabadkának a szűk központjában még a múlt héten is voltak olyan utcarészek, ahol az éppen aktuális zivatar után. medencényi cipőmarasztaló pocsolyákban kavargott a sáros víz.
Ugyanakkor iparilag nem biztos, hogy ilyen jól állunk. Még akkor sem, ha a régi nagy gyárak némelyike tél-túl azért termel. S bár vannak erős privát cégek, évtizedes múltú magánvállalkozások, amik sokak létét, bérét, munkalehetőségét biztosítják, messze nem lehet azt mondani, hogy a végletekig maradéktalanul kihasználjuk a lehetőségeinket.
Mezőgazdasági feldolgozó-iparunk szinte alig van – kivétel ez alól a tradicionális paprika őrlés, és a horgosi hűtőház meg üzem – de már a gyümölcsünkkel, búzánkkal, kukoricánkkal, valamint a másmilyen gabonafélékkel korántsem tudunk mit kezdeni: pedig agrárium-jellegű mezővárosféle település lennénk, amúgy.
Noha a múlt századból, meg az átkosból megörökölt legendás építőiparunk halovány, elöregedett maradványai még kenyeret adnak azoknak, akiket a privatizáció szele nem fújt a gyárkapukon kívülre, de sem régebben, sem most nem volt világos számomra, miért kellett a legjobb bácskai földek közepére például szigetelőanyag-gyárat álmodni, vagy más, veszélyes vegyszerekkel dolgozó üzemeket, amikor lehetne befőtteket dunsztoló, zöldségeket, lekvárt készítő firmánk is. Vágóhidunk, tejgyárunk! Kekszgyárunk! Tésztagyárunk! Ásványvizes nagyhatalom lehetnénk!
A nyersanyag is adva lenne. Megint csak például – nem nálunk kéne külföldről hozott agyagból fürdőszobacsempét készíteni… Ugyanilyen alapon Csókán volt értelme húsgyárat működtetni, vasöntödét pedig nem. Ennek dacára a sors pofáján a fintor, amiért az utóbbi még mindig vegetál, míg a húsüzem bezárt. Van ilyen. Azt nem mondtam, hogy valamit, ami sikeres – nem lehet szétlopni.
A város emberfüggő. Emberfüggő létszámában pont úgy, mint emberfüggő minőségében. Ugye, itt már kornyad a büszkeségünk? Az még hagyján, hogy fogyunk. Más is. De miért van, hogy Kanizsa visszamenőlegesen száz évre sem tudott fölnevelni, kiművelni, aktivizálni és élvonalba állítani egy szemmel mindig látható, mindenütt jelen lévő, cselekvőképes, gondolatilag merész, iránymutató és a város karakterét meghatározó igazán polgárinak nevezhető társadalmi osztályt? Hol az értelmiségünk, aki zongorakoncertekre járna? Van-e olyan közösség, ahol politikai hovatartozás nélkül, a tényleges függetlenség, a szabad gondolkodás jegyében lehetne folytatni világnézeti diskurzust? Vázolhatunk-e elképzeléseket úgy, hogy mindez ne tűnjön kocsmai szintű asztalcsapkodásnak, hangzavarba fúló palávernek, hanem normális, higgadt eszmecsere szintjén megmaradva, alapos ismeretekkel alátámasztott érveléssel győzzük meg a másikat? Nem. Ilyesmi nem képzelhető el rólunk. Túl magas a mérce. Nálunk a legjobb esetben is csak klikkek vannak. Kasztok. El sem szokhattunk ettől a másik, ténylegesen polgárinak nevezett igényességtől, mert valójában soha nem volt sem akaratunk, sem lehetőségünk, de még kedvünk sem azt a fajta urbánus szemléletet elsajátítani, amit legpregnánsabban Márai képviselt. Igaz, a vége felé egyre nagyobb lemondással és távolságtartással már csak Santa Féből morgolódva.
Hiába, hogy Kanizsa külsőségeiben város képét adja. Mindenünk adott hozzá. Mégis: lélekben bizony falu maradtunk, falu vagyunk.
Ha e kettős alapállásból, ha mindkét lehetőséget fölismerve azok előnyeit alkalmazni, vagy netán ötvözni tudjuk – még az is megeshet, hogy jól jövünk ki mindebből. Ehhez – képletesen szólva – szerdán kötényben csirkék alól söpörve az udvart, csütörtökön gumicsizmában veteményes kertben kell dolgoznunk, hogy péntek este a legszebb zakónkban irodalmi estre mehessünk, és szombaton cukrászdában igyunk egy kávét, süteménnyel.
Ki kéne találnunk önmagunkat. A saját minőségünket, amit hozzáigazíthatunk a legújabb kor kihívásaihoz.
Ha másként nem ment idáig: mostantól a város határában, a falu szélén így kéne meglenni. Hátha.
Nem mindegy ugyanis, hogy a Csönd Városa helyett a Csőd Városában fogunk-e élni.

Pk